Mircea Muthu
EMLÉKEZTETÉS: A BIZÁNCI SZINTÉZIS
Nicolae Iorga a Kelet-Nyugat kapcsolatokról
Kelet és Nyugat kapcsolata központi helyet foglal el Nicolae Iorga történelemszemléletében. Ez a szemlélet kialakulásában hol egyik, hol másik kérdéskör elsődlegességét hangsúlyozza, fokozatos fejlődésüket, váltakozva, időbelileg is megkülönbözteti, és valójában az emberiség általános fejlődésvonalát követi. Abbeli meggyőződésében, hogy „les faits se répètent” az Essai de Synthèse de l’Histoire de l’Humanité szerzője elképesztően bőséges dokumentációval támasztja alá és foglalja rugalmas rendszerbe véleményét, amely azonban a jelenségek ismétlődésének elvén alapul, azon a rögeszmén, hogy az emberi társadalom alakulására a „sajátos”, körforgásos fejlődés a jellemző. A szemlélet nézőpontja majdnem kizárólagosan a történészé. Nem idegen tőle azonban a művészeti jelenségek értelmezése sem, amely szintén a két vizsgált kérdéskör, Kelet és Nyugat együttélését vagy egyszerű keveredését hivatott bizonyítani. Ez indokolja e problémák kutatását, mivel ezek természetszerűen a történelem egyazon övezetéhez tartoznak. Éppen ezért, hogy megőrizze az események „eleitől végig való természetes és szükségszerű egységét”, a történésznek kötelessége, hogy egyazon időben értekezzék a rómaiakról és barbárokról, Nyugatról és Keletről.¹
Az analízisnek ez az egyidejűsége ugyanakkor lehetővé teszi a fejlődés kétsarkúságának a bemutatását, és egy olyan szerves egyensúlyét, mint kölcsönös hatás eredményét, amely nélkül például lehetetlen megírni a román nemzet vagy a kelet-európai régió valós történetét. Éppen ezért „a románok történelmének tanulmányozásához feltétlenül szükséges nemcsak az összes szomszédok történelmének ismerete, de Európa egész keleti feléé is, mivel erre a Kelet-Európára a különböző időszakokban erős hatást gyakoroltak a nyugati civilizáció összes irányzatai.”² Ilyenformán a kapcsolatok tárgyalását e két fogalom tisztázásával kell kezdeni. „Amikor Keletről beszelek, arra a keletre gondolok, amely magába foglalja Európa keleti felét és Ázsiának azt a térségét, amely része az európai civilizációnak.”³ Arról a „mi européen” és „mi asiatique” területről van szó, amelyet nem lehet elhatárolni a Nyugattól sem fajilag („faji összetételében léteznek olyan elemek is, amelyek Nyugaton is jelen vannak”), sem területileg (a történelem szeizmikus mozgásai révén sok itt a változás), sem a politikai formációk szempontjából, amelyek szintén gyakori változáson mentek át. A történész szerint ezek különben is olyan külső jegyek, amelyek elégtelenek a két fogalom teljes elhatárolásához. Az igazi demarkációs vonalat e földrajzilag már meghatározott régiók szellemiségének lényegében lehet és kell keresni, azokban a szempontokban, amelyek meghatározzák „a tömegek jogait az egyén felett és a tömeget alkotó egyének jogait Keleten és Nyugaton.”⁴ Ezek szerint a „régi ázsiai monarchiák” koncepciója, annak minden összetevőjével együtt (a szélsőségekig vitt vallásos tekintélyuralom, a keleti despotizmus, amely „kizárja a szabad értelem bármilyen megnyilvánulását”) szemben áll a Nyugatra jellemző szemlélettel, amelyben „lehetségesek a spontán mozgások, a mindig új alkotások”, és főleg az egyén az irányú törekvései, hogy egyéniséggé váljék. A személyiség, az egyéniség varázsa különben végigvonul Nicolae Iorga egész életművén.
Ez a szemlélet, ez az elv képezi Iorga történetifilozófiai rendszerének a gerincét. „Egyik oldalon az örök szintézis, amely előtt az ember leborul, és amelyet imád. A másik oldalon múló, változó szintézis, mely állandó megújulásra képes a társadalom és benne az egyének szabad megnyilvánulásai folytán.”⁵
„A jogok felfogásának” ez a fordítottan arányos kapcsolata osztja meg a világot. Ebben az esetben az egyetemes történelem nem egyéb, mint két jól körülhatárolható világ eszenciálisan antagonikus kapcsolata. E kapcsolat békés, egységesnek látszó, pontosabban egyensúlyban levő pillanatai szükségszerűen és törvényszerűen ideiglenesek. Bár a teoretikus Iorga a katedra emberének az indulatával hangsúlyozza Kelet és Nyugat szembenállását, a tisztánlátó analitikus bőségesen felsorakoztatott példákkal támogatva lényegesen korrigálja állítását. Így aztán Iorga szerint az emberi társadalom hosszú fejlődésvonalából a maradandóak a szintézis, az egyensúly momentumai a két világ között, amelyet nem egy esetben összeolvadásként, fúzióként is felfoghatunk. Minden ilyen momentum egy-egy ismétlődő körforgást, ciklust zár le, amelyet mindig a sarkított, ellentett összetevők sora előz meg. Állítása, mely szerint létezett „négy antik történelem: az orientális monarchiáé, a városállamok görögségéé, a paraszt Rómáé és a római birodalomé, amely valójában Nagy Sándor keleti monarchiájának az újabb formája bárki számára”⁶ szemléltető konklúzió. Bár ez helyes az általános dialektika szemszögéből, mégis ellentmondást jelent a iorgai koncepcióban, annál is inkább, mivel elsőbbséget tulajdonít ugyan Nyugatnak, mégis hangsúlyozza a keleti civilizáció előbbiségét és fennmaradását a legmodernebb korokig. A perzsák „autentikus, hiteles ázsiai monarchiája” mellett például a Sinteze második kötetében a történész bőven értekezik a Nyugatra átüttetett „elázsiásított” bizánci monarchiáról.
Bármennyire is átmeneti az említett momentumok szintézise, egyensúlyhelyzete, ezek jelentik a nagy történelmi korszakok szervességét. A klasszikus ókor volt például „az az utolsó időpont, amelyben befejeződött egy hosszú harc a keleti királyok és papok megmerevedett rendje és a Földközi-tenger keleti partvidékén lakó «valódi humanitások» között”.⁷ A kereszténység később legyőzi a Birodalmat, elfoglalja helyét, és helyettesíti, továbbélteti azt, tovább pedig a birodalom helyreállításáért folytatott harc jelenti tulajdonképpen „a középkor történelmének igazi egységét”. Ebben a kérdésben még határozottabb Arnold Toynbee álláspontja, aki a görög és kínai modelleket tárgyalva, a bizánci és a nyugati civilizációt az ógörög műveltség „újjáéledésének” tekinti, és azt állítja, hogy „az ógörög művelődés nem maradt volna fenn, ha nem folytatódott volna a kereszténységben, mely átvette szerepét⁸ Iorga számára viszont a középkor a maga összességében „egy olyan individualitás, egyéniség, amely megjelenik, érvényesíti önmagát, és aztán lassan eltűnik más erők és eszmék feltűnése előtt, ennek ellenére mély nyomokat hagy gondolkodásunkban, érzéseinkben, intézményeinkben, még azokban is, melyek magukon viselik Róma gyakori pecsétjét is, és amelyek túlélik a mi időnk merész változásait is.⁹ A történelem folyamatosságának logikus konklúziója ilyen merész kijelentésekben jelenik meg, mint: „A törökökben már nem a bizánci birodalom lerombolóit, de folytatóit kell látnunk.”¹⁰ Az állítás célzás Toynbee ismert,kicsit változtatott szószerkezetére, „a római-török birodalomra”, bár az angol történész szerint az iszlám a harmadik kísérlet (a nesztorianizmus és a monofizitizmus után) a keleti kereszténység „hellenisztikus imperializmusának” (sic!) szétzúzására.
Ennek a szervezetnek az alaphajtóereje a keleti zsarnoki szellem és a nyugati politikai individualizmus közti ellentét. Ezek a fogalmak azonban a keresztény tanítás térhódításával különböző formában jelentkeznek. A kelet-római birodalom alapját éppen a kereszténység agresszív jellege jelenti, amelyben Constantinus teremti meg az „orbis christianust”, amely lényegesen különbözik az „orbis romanustól”, melynek központja a lezüllött Róma.
Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a történész-tudós éppen a középkor történelmét elemzi nagyon árnyaltan. Ez a kor ugyanis óriási jelentőségű saját történelmünk szempontjából. Bármit tárgyal, bármiről ír, a keresztes háborúkról, Bizáncról vagy az „emberiség életének reprezentatív könyveiről”, Nicolae Iorga állandóan utal az észak-dunai térségre, azt a tudományosmódszertani elvet követve, hogy szükséges „ennek az időnek a szellemét megismerni”. A középkornak fényei és árnyékai ellenére megmaradt a csábító ereje. Éppen ezért Iorga kutatásai kikerülik Gibbon exkluzivizmusát, Toynbee spekulációit vagy Krumbacher pedánsságát, de nem is kalandoznak a képzelet szédítő szárnyalásába, amelyek kevés kivételtől eltekintve (például Ch. Diehl) nélkülöznék az írásos dokumentumok bizonyító erejét. Bizánc és Róma kapcsolatait vizsgálva, Nicolae Iorga arra enged következtetni, hogy Kelet és Nyugat ellentéte tipológiai eredetű. A történész azt bizonyítja, hogy mindkét térség élete kölcsönös hatásoknak az eredménye. Éppen ezért válik nagy jelentőségűvé e két fogalom közti kapcsolat irányának a meghatározása. Ez esetben megfigyelhetjük, hogy a közép- és a modern kor történelmében, Iorga milyen fontos szerepet szán a Nyugat működőképességének. Az antikvitáson, a klasszikus ókoron Iorga a Kelet civilizációját értette, annak minden formáját (láttuk, a szerző „négy antik történelemről” beszél). Bizánc megjelenésével a helyzet változik. A fejlődés általános iránya Nyugatról Keletre mutat, és nem fordítva, mint eddig, még akkor sem, ha továbbra is elismeri a keleti civilizáció elsődleges szerepét, mondhatni örök voltát.
Ilyenformán Bizánc végső soron teljes kialakulásakor „a monarchia új formája”.* Kezdetben azonban Konstantinápoly Róma madárjósaitól függött, mivel a régi birodalom latinitása pillanatnyilag győzött Justinianusszal, aki az ázsiai eredetű monofizitizmust is visszavonta. Ilyen körülmények között természetes volt, „hogy a Szent Bölcsesség (Szófia) szükséges központként kívánja Rómát”, ahogy természetes volt az is, hogy Itália Justinianus általi visszafoglalásának célja ne legyen más, mint „ennek a latin egységbe való beolvasztása: nemcsak a birodalom politikai egységébe, hanem egy ösztönös latin egységbe is”.¹¹ Csak ideiglenesen azonban, mivel már a legendás Belizár hadjáratai idején kezdenek kikristályosodni Kelet és Nyugat ellentétel: „egyfelől Nyugat akadályozva érzi magát vitalitásának független kinyilvánításában, másfelől viszont ezen a Keleten egyre inkább megmutatkoznak az ázsiai zsarnokság jellegzetes vonásai”.¹² Felismerhetjük itt Iorga koncepciójának a tengelyét a folytatódó bizonyításban is. Nagy Károly birodalma például a római, sajátosan latin demokrácia terméke, ugyanakkor azonban rajta a keleti sablonok szorítása is (a császárt, külön hívásra a pápa keni fel, és teszi fejére a koronát stb.), s ami még ennél is több: Nagy Károly birodalma az akkor már képromboló Bizánccal szembeni reakcióként születik, fejlődik vele párhuzamosan, tehát mintegy feltételezik egymás fejlődését.
Amint látjuk, a Kelet-Nyugat kapcsolat állandóan változó, annak ellenére, hogy iránya ebben a korban: Nyugatról Keletre mutat. Az Appenini-félsziget részben elkeletiesített latinsága azonban elégtételt szerez magának. A 12. században bekövetkezik Bizánc ellatinosodása, a folyamatot a Komnénosz-dinasztia uralkodása és a mesés keletre igyekvő keresztes lovagok segítik. Johan Huizinga A középkor alkonyában azt írja, hogy a lovagi eszmény a középkor szellemiségének egy fontos eleme volt, csakhogy ezek az eszmények nem honosodhattak meg a bizánci birodalomban, amint Itália sem fogadta be a Justinianus palasszokratikus birodalmának szellemiségét, mivel a keleti szokások, a keleti zsarnokság természetszerűen idegen volt a Nyugat számára. Autonómiára valló törekvések indulnak a területi-adminisztratív szerveződésekben. Nemcsak Itáliában, de Albániában és a Dacia provincia területén is megjelennek az ún. „megyék”, mint a nyugati demokratizmus produktumai. Ezektől a „királyi területekig”, az extrém individualizmusig, amely Jakob Burckhardt felfogása szerint reneszánsz sajátosság, már csak egy lépés van. Iorga szerint a keleti birodalom a 8-ik században hajótörést szenvedett a latinitás ellenállásának erős szikláin. És ez nemcsak Itáliában, de az észak-dunai provinciákban is érvényes. A latin rómaiság tehát fontos ellenállási erőt jelentett, és ez kialakult mindenütt, ahol e nyelven beszélő összefüggő tömegek léteztek. Ettől a premisszától, előfeltételtől indul Nicolae Iorga, és a továbbiakban ezzel magyarázza ez esetben a modern korban is szellemiségünk természetes vonzódását Nyugat fényeihez, anélkül, hogy Kelet szerepét tagadná. Ez a tétel árnyaltabbá és fontos kiegészítésekkel gazdagabbá válik további elemzéseiben.
Az is igaz azonban, hogy a tudós elméletileg túl határozottan választja el a birodalmi Keletet a népi Nyugattól. Éppen ezért a középkori művészetek elemeinek a magyarázata helyenként elég sematikussá válik: „Keleten a miniatura nem élvezi azt a szabadságot, mint Nyugaton. Nem rendelkezik azzal a spontaneitással, és távolról sem annyira emberi, annyira reális, és főleg nem olyan változatosan gazdag, mint Nyugaton.”¹³ Worringer rámutat a miniatura művészetének komplex jellegzetességeire, főleg a kontinens északi és déli részén, valamint azokra a kölcsönös hatásokra, amelyek a két kulturális térség művészete között érvényesültek, Iorga fenti tétele azonban így is szerves része a szerző egészet képező történelemszemléletének. Athén és később Róma hatalmas szintézist jelentenek, amelyben, időlegesen, majdnem tökéletesen valósult meg az állam és egyén egyensúlya, egymást kiegészítő értelemben, még akkor is, ha a tudós néha túlságosan is hangsúlyozza a történelmi személyiség szerepét.¹⁴
 
* Edward Gibbon könyve (Istoria destinului şi a prăbuşirii Imperiului Roman, Minerva Bucureşti) majdnem egészen annak a kezdetben enyhébben megmutatkozó konfliktusnak a bemutatására törekszik, amely egyrészt a szenátuson és a polgárok politikai jogain alapuló nyugati demokratikus szellemiség, másrészt, különösen miután a Birodalom fővárosát Milánóba teszik át, az egyre inkább tért nyerő keleti önkényuralmi törekvések között alakul, élesedik. Bizánc alapítását és ezeréves fennállását a felvilágosult Gibbon csak a régi Róma fokozatos, hosszan elnyúló halódásának tekinti. Gibbon Bizáncról alkotott véleményétől nem sokban különbözik a Toyenbee-jé sem, amikor azt tartja, hogy nem más, mint „egy kérészéletű intézmény”, mármint a bukott Róma „bálványimádója”... Amit mégis meg kell jegyeznünk Toynbee Bizáncról alkotott képéről, hogy a klasszikus ókor felújításának a kísérlete – az nem más, mint azoknak az elemeknek a magyarázata, amelyek később hozzájárulhatnak a Kelet-Nyugat kapcsolatok tisztázásához, amint az századunk kutatásaiban is megmutatkozik. Toynbee három ilyen kérdést vet fel. a) a bizánci „császár-pápaság” és a nyugati Respublica christiana összehasonlítása; b) az a törekvése, hogy ebből kiindulva megmagyarázza az ortodox missziós törekvések sikertelenségét a katolikussal szemben; c) a bulgár-bizantin véleményeltérés fontossága a római birodalom utótörténetében.
 
Az univerzalitás egy formája
Az egybefonódásra (szinkretizmusra) való hajlam, melyet a hellenizmustól örökölt, a bizánci civilizációt olyan hajlékony rendszerré alakította, amely megfelelt földrajzi helyzete követelményeinek is ismertek ennek a történelmi szintézisnek az összetevői. Századunk bizantinológusai alaposan elemezték ezeket, abból a szempontból, hogyan fonódott össze a hellenisztikus intellektuális örökség a római törvényekkel és törvényhozással a keleti önkényuralom szellemiségében, a kereszténység közvetítésével.
Így aztán „a görög fogalmú törvény, a római fogalmú jog, a görög-római koncepciójú civilizált állam”, vagyis a politikus ember klasszikus eszménye, ahogy Paul Lemerle¹⁵ megjegyzi, ezek alkották az „új Róma” alapjait. Ezeken az alapokon Bizánc történelmének minden nagy korszakát 330-tól, az alapítás évétől egészen az 1453-as katasztrófáig, két fontos irányzat keveréke, valamint szimbiózisa jellemezte: egyrészt a római világ politikai individualizmusa, másrészt a középkorra jellemző törzsi szellem. A keleti kereszténység volt ennek a kétirányú hatásnak az összeolvasztója, még akkor is, ha fémjelzése túlságosan is látható volt, gyakran fullasztó hatású a kultúra fejlődésére. A keresztény élet eszményeit ugyanis összetévesztették a történelmi nagyság eszményeivel, nem úgy például, mint a reneszánsz Itáliájában, amely mindkettőt örökölte, csak éppen jól meg tudta őket különböztetni. Nicolae Iorga Bizáncot egy „civilizáció-típusnak” nevezte, de arra is figyelmeztet azonnal, hogy ennek történelmét nem szabad úgy tekinteni, mint „megváltoztathatatlan háttérből kibontakozó történések egymásutánját”¹⁶. Annál is inkább, mivel ez a birodalom nagyon is nyitott forma volt, amely nagyon is heterogén elemeket fogadott be, olvasztott magába, és kisugárzása is nagyobb, erősebb volt, mint az őt felváltó oszmánoké.
Hogyan sikerült Bizáncnak felvirágoztatni egy kultúrát? Milyen elvekről, ez esetben esztétikaiakról, beszélhetünk, melyek kialakították a szintézist, mekkora volt ennek fontossága az európai reneszánsz számára vagy a délkeleti térség kultúráját meghatározó keretek kialakításában, fejlesztésében? Beszélhetünk-e valóban Paul Lemerle-lel „bizonyos demokratikus formák szabadságának a hiányáról, vagy az ember sorsával kap csolatos független filozófiai formák hiányáról”¹⁷, amelyek teljesen elnyomnák a művészetek és irodalom fejlődését? Először is nem kell elfelejteni, hogy a birodalom alapját, a régi Rómától átvett adminisztratív szerkezet mellett, a görög szellemiség képezte. A bazileioszt, az istenség földi követét, akárcsak a császárt is, nagyon gyakran a démosz akaratával választották. A bizánci önkényuralmi rendszer jórészt egyházi tényező volt, bár az is igaz, hogy a politikai-társadalmi élet minden terén megnyilvánult. A lényeg azonban az, hogy továbbra is létezett a görög „polisz”, amely biztosította az antiqua democratia meglétét. Ráadásul a birodalom hivatalos nyelve a görög volt, egy ezeréves kultúra letéteményese. Ez a görögség vette át, emelte magasra a régi keleti civilizációk zászlaját. A keleti hatások érvényesülését a birodalom földrajzi fekvése is meghatározta. A jórészt teológiai indíttatású bizánci művészet absztrakt és szimbolikus formában jelentkezik. Éppen ez a hatás teszi bensőségessé és életerőssé. A hagyományosan megszabott formák iránti ízlés, a mérsékelt ritmus, a képzőművészeti és építészeti kompozíciók egyensúlya ötvöződik hangsúlyos idealizmussal, a mozgás hevességével, szenvedélyével és intenzív festőiséggel, a keleti művészet legfontosabb elemeivel. „Ezek a hatások, írja Ch. Diehl, a századok folyamán keresztezik egymást, egyazon időben ellentmondanak egymásnak és kiegészítik egymást.”¹⁸ Az ikonok merevségével szemben áll a mozaikok élénk kromatikája, ahogy a mértani szimmetria együtt jár a dekoratív pompával. Ugyanígy az időmértékes verselés nehézkes formáival, amelyek súlyos nyelven szólalnak meg, sikeresen versenyre kelnek a népi törtenetekkel és regényekkel, például a Barhám és Jozafáttal, amely egyenesen a távoli Indiából származik.
Amennyire igaz, hogy a bizánci rendszer a görög-római hagyományon és az egyház autoritásán alapul, nem kevésbé igaz, hogy az egyház gyámkodásától való megszabadulás szándéka a kulturális életben való belső törésben nyilvánul meg. A szónoklattan, a szónoklás kultusza, egyházi beszédek írása, mindezek nem egyszerűen az antik modellekhez való visszatérést jelentik. A stilisztikai finomkodások, az érthetetlenségig párolt mondatok – melyek mintha újra ismételnék a kor diplomáciájának már-már tudomány-számba menő tekervényességét –, a festészet kromatikus játszadozásai (a maguk egységében a szentek meseszerű élettörténetével együtt szíriai hatásokra vezethetők vissza), a melosz keletieskedő ritmusa, a bizánci neuma, szöveg nélküli egyházi énekek stb.; mindezek a bilincsbe vert szellem tiltakozásai a főleg egyházi önkényuralom ellen. Igaz azonban, hogy ezek jelentik egyben a bizánci klasszicizmust is, amely „tájékozódásában absztrakt és spekulatív” (Franz Dölger), de kitevői egyúttal a bizánci vallásos humanizmusnak is. Így jutunk el ennek a művészetnek az avant la date barokk korszakához is, mely érzékeny tanúskodás egy civilizáció mellett, amelyet geopolitikai helyzetét tekintve bátran nevezhetünk áldozatinak. „A birodalom nemzetközi képlete” (Nicolae Iorga) látható tehát a kultúra területén is, bár forrás- és eredetvidékét, különösen az irodalomét, nehéz felderíteni. Digénisz Akritász eposzának a kapcsolatai például egyes török epikus alkotásokkal, Romanosz Melodosznál a szír versformák adoptálásai görög nyelvre, a keleti eposzok terjedése, főleg népi nyelven, valamint a középkori moralitások, például a Beszéd Domenikoszhoz (12. sz.) népszerűsége, mindezek kiemelik Bizánc asszimiláló erejét, ugyanakkor megnehezítik annak a megállapítását, hogy mi is a bizánci irodalom. A fogalom meghatározásában az is növeli a bizonytalanságot, hogy ez magában foglalja a történetírást és a kultikus-vallásos alkotások mellett Bizánc világi profán irodalmát, melyet Kelet sok hordaléka is táplált. A fogalom tisztázásáért érthető módon történnie kellett valaminek. Anélkül, hogy kétségbe vonná Krumbacher szintézisének az értékét és főleg hasznosságát (amely különben csak egy lelkiismeretes filológiai felsorolás), Nicolae Iorga leszűkíti a bizánci irodalom szféráját, kimondottan esztétikai szempontok szerint, bár ezeket nem mindig alkalmazza következetesen, „vannak elbeszélések, amelyek megkapóan és meghatóan ábrázolnak tragikus jeleneteket Bizánc életéből... Találhatunk, és éppen ott, ahol legkevésbé várjuk, szép tájleírásokat és mesteri kéz vázolta életrajzokat is”.¹⁹ Bár ez összességében „a császári és középkori Konstantinápoly irodalma”, tehát egy világvárosé, amely nem fejezi ki egy nemzet szellemiségét, mindezek nem zárják ki a bizánci civilizáció nyitottságát és messze sugárzó jellegét. Az a tény, hogy a délkeleti térségben egyenlőtlen ennek a kultúrának befogadása és átvétele, kétségtelenül mélyebb okoknak tulajdonítható. Elsősorban, legalábbis néhány századon át „a Balkán-félsziget közepes jelentőségű a birodalom számára”²⁰. És valóban, Justinianus és utódai számára a Balkán nem bírt jelentőséggel, mivel tengeri nagyhatalmi törekvéseikben másfelé tájékozódtak, és Észak-Afrikából vásárolták a búzát. Csak amikor a bolgár betörések kezdték fenyegetni a birodalom határait, akkor fordult figyelmük „a Fekete-tenger külső ütőere”, a Duna felé. Másodsorban, az alexandriai formákat magába olvasztó bizánci kultúra hatása egy olyan időben ér bennünket, „amikor még távolról sem voltunk felkészültek egy ilyen nagy és kifinomult értékű irodalom befogadására”.²¹ Azok az új szempontok, amelyeket Vasile Grecu állítása vet fel, egy alapvető argumentumra támaszkodnak: kapcsolataink Bizánccal nem korlátozhatók csak a szláv közvetítésre. Bizánc rómaisága a mi strukturális latinitásunkkal találkozott, és ez meghatározóan és természetszerűen meghosszabbította e kapcsolat idejét a birodalom bukása utáni századokra is. Régi irodalmunk nagy része bizonyítja kapcsolataink folytonosságát, amelynek sorában csak pár olyan kulturális határkövet említünk, mint Neagoie Basarab Tanításai, Dimitrie Cantemir enciklopédikus gondolkodása stb., tart el egészen napjainkig, még mindig újabb és újabb formában jelentkezik, melyeket az észak dunai táj emberének kifinomult esztétikai érzése teremt. Ebben az értelemben folytonos a dialógusunk Bizánccal, annál is inkább, mert „román földön sikerült megteremteni az eredeti bizánci elem és a határozott nyugati tájékozódás együttélését, amelyet nem találunk meg Európa egyetlen országában sem”.²²
KOVÁCS FERENC fordítása
JEGYZETEK
1. Nicolae Iorga: Generalităţi cu privire la studiile istorice. Bucureşti. 1933 149. lap – a szerző kiemelése.
2. Nicolae Iorga: Éssai de Synthése de l’Histoire de l’Humanité Paris 1924 I. kötet 18. o.
3. Nicolae Iorga: Rélations entre l’Orient et l’Occident (Au Moyen Áge) Paris, 1923. 3. o.
4   Nicolae Iorga: Rélations... i. m., 4. o.
5   Nicolae Iorga: Rélations... i. m., 6. o.
6. Nicolae Iorga: Generalităţi... i. m. 158-159 o.
7. Nicolae Iorga: Generalităţi.... i. m. 143. o.
8. Arnold Toynbee. L'Histoire – Elsevier-Séquoia. Paris-Bruxelles. 1978. 74
9. Nicolae Iorga: Generalităţi.... i. m. 139 o. – a szerző kiemelése
10. Nicolae Iorga: Generalităţi..... i. m. 158 o.
11. Nicolae Iorga: Generalităţi... i.m. 52. o.
12. Nicolae Iorga: Generalităţi... i. m. 60. o.
13. Nicolae Iorga: Miniaturile româneşti – a Scrieri despre arta című kötetből, Meridiane, 1968. 253. o.
14. Nicolae Iorga: Individualism şi solidarism în dezvoltarea istoriei. Megjelent az Analele Academiei Române Memoriile Secţiunii Istorice III. sorozat. XXIII. kötet Nicolae Iorga Bizánccal kapcsolatos munkáiról értékes tanulmányok jelentek meg a Nicolae Iorga istoric al Bizantului című közös kötetben. RSzK Akadémiai Kiadó, 1971.
15. Paul Lemerle: Bizanţul şi originile civilizaţiei noastre, megjelent a Literatura Bizanţului című kötetben – Univers. Bucureşti, 1971. 43. o.
16. Nicolae Iorga: Histoire de la vie byzantine, Bucureşti, 1934. I. kötet. 1. o.
17 .Paul Lemerle i. m. 56. o.
18. Charles Diehl: Byzance. Flammarion. 1923. 67. o.
19. Nicolae Iorga: Literatura bizantină – sensul, diviziune, însemnetatea ei. Megjelent a Literatura bizanţului című kötetben, I. m 90. o.
20. Nicolae Iorga: Formes byzantines et réalités balcaniques, Paris 1929. 29. o.
21.Vasile Grecu: Influenţa bizantină în literatura românească In. Lit. Bizanţului, I. m. 364. o.
22.Hans Georg Beck, in Contemporanul 1971. 37. számában, amelyet a Nemzetközi Bizantinológiai Kongresszusnak szenteltek.
 
 

Angyali üdvözlet (Cîrligi, Bacău megye, XVI. század)