Mircea Dinescu
Mircea Dinescu
Tanú Kelet kapujában
Mint asszony gyűrűje a tekenőben,
délibábos kép villant meg előttem:
csendes kaik a parti vizeken;
Naszreddinre gondoltam hirtelen,
s az úrra, kit matézis nyelt magába,
mint énekes sztárt toroknyavalyája.
Én keszeg kis rókámmal meglapulva
fahéjt s fokhagymát szimatoltam, újra
nyaldostam édes vulkánról lefolyt
cukor emlékét – s egy vasam se volt,
merszem se, hogy beússzam ama lébe:
megláthatott a vámház kandi népe.
Vaksin s gyáván bóják mögé rekesztve,
mint kit az irodalom mart sebesre,
s Motívumtól, Témától rettegett,
feledtem, hogy a bugyogó helyett
törökjeink kezeslábast viselnek,
habzó bort és édes fröccsöt vedelnek.
Agyamban nem maradt egyéb a sárnál,
feledtem, hogy müezzin sem kiált már,
feledtem, hogy a nyár korpasörét
az egészségügy betiltotta rég,
silóvá lett mecsetben búza s árpa
borul csupán le hangtalan imára.
S könnyektől mosva a szomorú ködben
eremből a vért zsebkendőmbe köptem,
és elfordultam, éreztem, szegény
(mit hodzsa? mit kaik? mit titkos Én?)
tanú vagyok, hogy ingva-ringva-rángva
a kép a tájat magából kihányta.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása
Iaşi a XIX. század elején