Ştefan Bănulescu
METOPOLIS
Részlet A milliomos könyve (Cartea milionarului) című regényből
 
Ha e város sorsa kezemben lehetne...
Úgy véltem, van időm bőven eljutni az Örmény Bodegájához A váltókat már két nappal korábban beállítottam. Így hát a fennsík alatti völgyből. Metopolisba levezető úton nem kellett megállnom, és semmi nem tarthatott fel, csak visszafele, amikor hoznom kellett a Topost, akkor majd meg kell állnom, és szükségem lesz a kalapácsra, vésőre és fogóra, amelyeket belöktem a székem alá egy kis táskával együtt, egy tiszta köpennyel, amelyre majd a váltónál lesz szükségem munka közben.
Sietség nélkül egy plüsspárnát tettem a bádogszékre, beleültem, kényelmesen hátradőltem, a forgó támlának támaszkodva.
Megindítottam a hajtányt, hogy lágyan levigyen, anélkül, hogy a hajtókart használnom kellene, mert enyhe lejtőn gurultunk lefele, csak a fékeket kellett használnom, amelyek a szék mellett voltak jobbra és balra, de ezek kezelése nem esett nehezemre.
Tiszta nyári nap volt.
Már az indulástól – felszabadulva a hajtókar kezelésének gondjától – kedvemre bámultam a hajtány székéből Metopolis tájképét. Dombokon terült el, ezek a dombok alacsonyabbak voltak, mint az enyém, szétszórt házak álltak valahol lenn messze fennsíkomtól. Néztem Metopolist felülről, hajtányomból, amely ritmikusan csattogtatta kerekeit a keskeny vágányú vasút rozsdás sínéinek végénél. Soha nem volt meg bennem az a gyengeség, hogy higgyem: enyém Metopolis, bár a pillantásommal uralhatnám. Friss érdeklődéssel néztem ez alkalommal is, és azzal az aggodalommal, hogy talán egy napon elnyel azoknak a szerencsétlen házaknak és utcáknak tömkelege. A szűk és kanyargós utcák pántlikái a házak mögé csavarodtak, mintha ki tudja, milyen égi spirál fele gyötrődnének, pedig csak kanyarogtak, hogy képtelenül elmerüljenek a folyamban, és visszatérjenek újra másfelől, a helység dombjainak csúcsai és kopár völgyei közé. Finom vörös por úszott Metopolis fölött. Ha nem lettek volna a dió- és birsalmafák, hogy a tetők fölé terjesszék széles levelekből álló koronájuk ernyőjét, az utcák és udvarok kövezete száraz, kopár tájak lehangoló képét tárta volna az égre. Az ablakokra zúduló vakító napfény őrült villódzást csiholt ezekből, mint feleslegesen ismételt vészjelek nyilalltak a medrét nyugodtan megülő folyam fele, Dicomesia folyón túl elterülő széles, gazdag síkföldje fele, amelyet jól láttam a hajtány üléséről, amint szégyentelenül hentereg az aratásra érett gabonában, a zöld, magasra nőtt kukoricásokban. Hogy fennmaradhasson, Metopolis a „saját dombjait zabálva” élt – ahogy mondta egy ízben Marosin tábornok. A vörös márványt és a jobb minőségű követ már régen kitermelték lelőhelyeikről, a dombokat kivájlak, s ettől sorra beomlottak, sivár parlag maradt csupán belőlük. Az omlások mindinkább megközelítették a várost, mivel a vörös márvány meg a nemes kőzet után kajtatók a távolabbi dombokon már nem találtak építkezési nyersanyagot. „Egy szép nap nekifogunk felzabálni a város alatti dombokat is. Ha rátalálunk arra a vörösmárvány-kincsre, amiben reménykedünk, gazdagok leszünk, ennek ára viszont az lesz, hogy elsüllyed a város a házainkkal” – mondta valamikor Marosin tábornok, de akkor a város elmerülésének veszélye még távolinak látszott, és jó minőségű mészkövet lehetett fejteni a várostól és dió- meg birsalmaerdeitől nagy távolságra.
Amikor a dombok kő és márvány tartalékai apadni kezdtek, és egyre inkább megfogyatkoztak, Metopolis – hogy életét óvja, és elhalássza a csákányok támadását – saját alapzata meg a házak alatti dombok ellen reménykedő figyelmét a környék értékes anyagai fele irányította. Metopolis most a folyam meg a Dicomesia-síkság könyörületéből él, dús lakomáik maradékaiból. Egy város, amely fortélyokból tartja fenn magát. Nem láttam még várost, amelynek tévelygő lakosai ennyire sóvárognának más vidékek embereinek boldogulásáért, abban a reményben, hogy nekik is csurran-cseppen valamicske a mások bőségtől roskadozó asztaláról.
Metopolis minden háza hátat fordít Dobrudzsa tenger fele vezető útjainak. Vakon bámulnak arrafele az ablaktalan falak.
Marosin tábornok sokáig hitt abban, hogy Metopolis önmagában is boldog lehet. De ebből a hitből mára csupán egy álom maradt már, amelyről lehetetlenségében így mesél:
„Ha ennek a városnak a sorsát rám bízták volna, több mint száz évre lett volna szükségem ahhoz, hogy lefejtsem róla, hogy sorra leromboljam házait, eltöröljem a föld színéről utcáit, és egy újat építsek, ötvenhat éves vagyok, s már arra sincs időm, hogy a saját életemet újrakezdjem, mint ahogy annyiszor újra kezdtem. De Metopolisból fővárost teremthettem volna, hisz rendelkezésemre állt a Folyam és a Tenger. A tengeren túl pedig elém tárult volna Kelet kapuja. A folyamon túl pedig Dicomesia termékeny síkföldjén keresztül Nyugat fele nyitottam volna utakat. Egy új Aranyszarv Öbölt teremtettem volna a Metopolis és a Gyapjúvár közti folyóközben, amelyen át ide áradt volna a föld gazdagsága, s azzal együtt a legragyogóbb elmék, hogy építő tehetségüket Metopolis, Dicomesia mezeje, a folyópartok, a tengeri utak gyönyörűséges alkotásában éljék ki, pillantásuk átölelje a köztük nyújtózó távolságokat, és a láthatáron is túlsugározzon. De ez már költészet, és mindenki tudja, hogy a líra nemcsak az irodalmárok gyarlósága, de minden gyenge emberé is, aki azt képzeli: saját elrontott életén túl még hős lehet. Metopolis újrateremtéséhez nemcsak sok évre lenne szükségem, de hegyeket megmozgató hatalomra is. Életemben sok hegyet feje tetejére állítottam, de semmit sem találtam alattuk. Ezzel együtt Metopolisszal megkíséreltem volna. Anélkül, hogy szétdúltam volna a dombokat, amelyen házai állnak.” A tábornok szájából ezek a szavak még szánalmasabban hangzottak; mint mondtam: foglya ő már kiterjedt rokonságának, amely lassan hatalmába kerítette birtokát, hatalmán osztozkodik, s ezzel szép lassan mindent tönkretesz.
Mit tehetnék Metopolisért én, a Milliomos?
A dolgok mostani állásánál vajmi kevéssé befolyásolhatnám a végzetet, talán csak mint a Gladét meg a Vörös Kancáét. De abból is, ki tudja, mi lesz holnapra? Vagy próbáljam enyhíteni Marosin tábornok rabéletét, egyszóval avatkozzak be számtalan rokonának a birtokon zajló, véget nem érő civakodásába, amely egyre inkább összegubancolódik, elmélyül, s a végén olyanná válik, mint a farm öntözési rendszere, amelyet idióta mód terveztek, s az utolsó negyven éjszaka alatt csapott össze a börtönből szabadult Glad és a szeretője, a debella Vörös Kanca.
Ahogy ülök ott, a síneken csendesen alásuhanó hajtány székében, útban fennsíkomról a kanyargós völgyek felé, melyek Metopolis amfiteátrumára nyílnak, általános eszmék hangulatába ringatózom. S mivel a szemem alatt akárha valamely mozgó égboltról néznék alá – látván a helység utcáinak, udvarainak legapróbb rezzenéseit, megtehetném, hogy kinagyítsam ezt a pillanatnyi és tovatűnő rajzot, melyet most átfog tekintetem, a múlt-jelenjövő dimenziójára, vagyis hogy a pillanatnyi, ostoba parányi morzsákból összerakjam a metopolisiak végzetének egy-az-egyhez léptékű térképét. Ők csak összezavarták és mindegyre újra meg újra összezavarják a dolgokat ott lenn, kopár dombjaik között horpadó amfiteátrumukban, melyet a diófák meg birsalmafák koronája álcáz. Ha például most, ahogy aláereszkedem a hajtánnyal, találkoznék a Topometristával és a Balkánközi Régészeti Társaság küldöttjével. Már nem nézek a parókia melletti fészer fele, ahol Glad és a Vörös Kanca faggyúgyertyagyárat eszkábált. Ott tudom, mi történt, és azt is gyanítom, ezután mi fog történni inkább a Metopolis kikötőjében lévő csónakrév fele nézek, ahol látszólag semmi sem történik. A bárkák fenekén, bár nem látszanak, alszanak a csónakosok, s egyikük sem álmodik arról a néhány nyomorúságos garasról, amelyet majd borravaló gyanánt kap délután, estefele, azoktól a balekektől, akik majd kéjcsónakázásra mennek a Gyapjúvárig és vissza. A csónakosok között nyugodtan összeszámolhatnék néhány bűnözőt és legalább pár tucat visszaeső tolvajt. De ugyan ki foglalkozik ilyen vén rosszcsontokkal, akik semmire sem vitték az életben, még bár egy vitézi jelvény számba vehető sebhelyet sem szereztek? Még a csónakok, amelyekbe a hőség elől elbújtak, még azok sem az övéik. Egy részük az Örmény Bodegája tulajdonát képezi, a többi a Kikeresztelkedett Aziz nevű török ócska, állandóan újramázolt flottillájához tartozik. A sétahajókázás árát az ügyfelek nem a csónakosoknak fizetik ki, hanem vagy az örmény bodegájában, vagy Aziz Szent Zsófia nevű hajóján. Esténként, a sétacsónakázások végeztével a csónakosokat kizavarják a ladikokból, s kezdhetik elölről a csavargást. Ez az a világ, amely a Metopolis ünnepnapi délutánjain összeszedett baksisból él. A csónakosok között néha felbukkan és elvész egy-egy tisztességes, sorsában bízó fiatalember is, nemcsak fogatlan tolvajok. (Így történt ez hajdanán Vörös Kancával is, tizenhat éves korában, még mielőtt a Márvány-tenger felé vette volna útját. Ő volt az első csónakoslány, és bár kés mindig volt nála, mégis kénytelen volt válogatás nélkül lefeküdni majd mindegyik csónakossal.) Hét közben ez a koldus társaság – rongyai közé rejtett késekkel – elhúzódott a Lovak Szigetére, remélve, hogy a szúnyogok és bögölyök között könnyebb az élet. Vagy a Gyapjúvár fele, hogy bevárja a juhnyájak, a posztó-, hús- és bőrkereskedők érkezését. Vagy pedig Mavrocordat városához, ahol a gabonát, zöldséget, túrót szállító kompoknál egy-két napra órabéres hordármunkához lehetett jutni, de ehhez jó izomzat kellett, és piacilégy-szemtelenség.
De hát így volt ez száz évvel ezelőtt is, itt is, másutt is.
A Milliomos könyve nem szentelhet sok időt olyan dolgoknak, amelyek már megtörténtek egyszer, netán többször is.
Megsuvad egy agyagréteg, s a dombgerincről alázúdulva a Földgömb egy csontját tárja a napvilágra
Lemondok arról, hogy a Metopolis amfiteátrumában nyüzsgő mikroszkopikus töredékekből tovább szerkesszem egy-az-egyhez léptékű térképemet innen a hajtányom székéből. Mivelhogy észrevettem: jobboldalt egyik domb földje – az egyetlen, amelyet beültettek, méghozzá napraforgóval – lassan meglódult, helyéről kiszakadva csúszni kezdett a dombháton lefele, napraforgóstól, mindenestől.
Lefékeztem a hajtányt, leszálltam, nehogy elszalasszam a pillanatot, amelyre évek óta vártam. Minden évben felástam ezt a lejtőt, amelyet vastag löszréteg borított, és bevetettem mikor kukoricával, mikor meg napraforgóval. Ezeknek az erőteljes, magasra növő növényeknek, amelyeknek hosszú a termésideje a vetéstől a betakarításig, rendkívül nagy az egy négyzetméterre eső földlazító képességük. Előzőleg megpróbáltam kideríteni a talaj alatti kőzet titkát, saját készítésű kutaszokkal – netán vörös márvány rejlik ott –, de nem sokra mentem. Csupán a talajrétegnek az aljkőzetről való lecsúszása – méghozzá teljes széltében és hosszában – mutathatta meg, hogy ott van e az a kapitális lelőhely, amelyről annyit beszéltek. De annak a vastag, mély és kiterjedt löszrétegnek a lecsúszását nem idézhettem elő, még úgy sem, ha mint egy eszement nekimegyek a dombnak a késsel, hogy megnyúzzam, mint egy birkát, és olyan mérvű felhőszakadásra is hiába vártam volna, amely leválasztotta és a völgybe suvasztotta volna a talajréteget, hogy felszínre kerüljön a kő aratta rejlő masszív, csillogó csontja. Az a csont, amely talán valamely nemesi kőzet, esetleg éppen vörös márvány vagy legalább márvánnyal erezett, vagy ha nem egyéb, némi nyomravezető jeleket tartalmazzon, amelyek a „nagy ér” jelenlétére utalnak. Sokak feltételezése szerint ez valamelyik talán több domb alatt húzódik, és a vörös márvány legnagyobb része – mások feltételezése szerint – nem másutt, de éppen a szerencsétlen Metopolis város amfiteátrumát alkotó dombok alatt rejtőzik.
Ha ezek a feltételezések beigazolódnak akkor a város biztos és boldog talán jövője csak egy lehet azok, akik érdekeltek az alatta rejlő kincs kitermelésében, leborotválják a fold színéről, eltüntetik, mintha elsüllyedt volna.
A helység legrégibb házain meg az állandó renoválások után is – láthatók márvány-nyomok, és ahogy az ember mindinkább eltávolodik a régi központtól, ezek a nyomok is fokozatosan ritkulnak, bar az éles nappali fényben még láthatók, s e csalóka látszat vonzott oda különböző feltáró társaságokat, amelyek a tiszta mészkő kutatásának ürügye alatt működtek, főleg Metopolistól távolabb eső területeken. A Királyi Építkezési Társaság, is a Sumbassaku-féle Belső Dekoráció és Kandalló Társaság is – nem mást, mint – vörös márványt keresett.
Ha a várost messziről figyeled, egészen más szögből, a folyón túl, Dicomesia síkföldjéről, tiszta nyári reggeleken és estéken, amikor az irizáló napfényben a holtak lelkei is derengenek, olyankor jobban látszik mint bármikor és bárhonnan – ama vörös por, amely a város közelében kevéssé észlelhető és felkavaró Dicomesiai vagyok, és egész gyermekkorom a távoli Metopolis fölött lebegő császári pára bűvöletében telt el. Aztán eljöttem Metopolisba, végül le is telepedtem itt, és közel húsz esztendei keresés után térképeket szerkesztettem, ezek segítségével próbáltam kideríteni, hogy ez a sorsverte város, látszólag sivár dombokon szétszórt házaival, vajon nem egy felmérhetetlen vörösmárvány-kincs fölött helyezkedik el, anélkül, hogy erről a leghalványabb tudomása lenne. Egy nyomorban élő város, amely alatt ismeretlen gazdagság rejtezkedik, amelyet – tudomást szerezvén róla – mégsem tudna napvilágra hozni, hogy értékesítse. Mert ahelyett, hogy felvirágozna, a mélybe süppedne házról házra, egyik család a másik után, az utcák egymást követve, mind az utolsó emberig; és az isteni áldás helyett az elveszett Metopolis helyén szakadék maradna, a senki gödre. Ha a metopolisiak kiásnák a kincset maguk alól, a gazdagság sírgödre az ő tömegsírjukká válna visszavonhatatlanul. Közel két évtizede gyanítom, hogy ez a vörösmárványtömeg ott rejtezkedik a város alatt. Vártam, hogy felfedezzem ennek biztos jeleit, pontosabban, arra vártam, hogy ezek a jelek ne egyből bukkanjanak fel, hogy ne lássam oly közelinek a véget. Vagy, ha már megjelentek, megtanuljam a módját annak, hogy elrejtsem őket a mások szeme elől, vagy legalább minél többet eltüntessek belőlük. Ez lenne a Milliomos titka. S nemegyszer hajlottam arra, hogy elhiggyem: ez a titkom tulajdonképpen egyike Pulcinella titkainak.
És most ott álltam a lecsupaszított föld csontja előtt, amely a lezúdult löszréteg nyomán feltárult. A csont, amelyről egy életen át álmodoztam, és arról, hogy amennyiben elárul valamit is a márvány titkáról, akkor ezt a titkot magammal vigyem a sírba. Micsoda naivitás. A napvilágnál nagyon jól látszik, hogy valamennyi út, amelyek mentén a dombok között márvány után kutattak, a város fele vezet, körötte tekerőzik. Vajon azok a vállalkozások, amelyek elborították Metopolist, kerestek-e mást, mint amit én kerestem: A föld csontját, amely feltárja a reménybeli kincs lelőhelyét. A csontot, amelynek az a sorsa, hogy megtalálják, szétzúzzák, megsemmisítsék, csak azért, hogy ráleljenek a gerincre.
Most régészeti cégér alatt új társaság érkezik, hármas székhellyel. De hátha ezek is csak ugyanazt keresik? Mert pénzérmék, edények, feliratok már rég nincsenek, ami volt, azt régen kiszedték, felhasználták vagy elkótyavetyélték.
Éveken át megműveltem a domboldalt, arra számítva, hogy az erős, szomjas gyökerű növények meggyöngítik a talajt, vagy odavonzzák minden évben az esőt, lett légyen az mégoly gyenge is. Annál is inkább, mivel a domb termékeny oldala észak-kelet fele néz, kitéve a crivăţnek, amely decembertől márciusig alaposan telehordja hóval, így a löszrétegben mindig marad annyi nedvesség, amennyi veszélyezteti stabilitását, lévén mintegy ráakasztva a lejtő kőhátára.
Amikor a guruló hajtányról megláttam, hogy a földmozgás megindult, és a domb tetejéről a völgy fele tart, alig láthatóan, hiszen a napraforgó még lábon állt, megértettem, hogy a földcsuszamlás végre bekövetkezett, és a szemem előtt zajlik. Lefékeztem a hajtányt, és még volt annyi időm, hogy előszedjem a csákányt és a lapátot, amelyet mindig a székem alatt tartok.
A domb lábáig szaladtam, ott megálltam: a vastag löszréteg mellettem csúszott, a nagy napraforgókalapok épek voltak, a szárak egyenesen álltak.
Aztán minden csúnyán összekavarodva zúdult le a völgybe.
A domb csontja épen, pucéran csillogott a napfényben.
Vörös márványnak még bár erezete sem látszott a tetőtől a domb aljáig.
Ásni kezdtem a domb lábánál. Belevágtam a csákányt, s végül egy nagy vörösmárvány-darabra leltem, amely a kőzet alatt rejtőzködött, s mintha a Metopolis fele nyíló völgyek irányába helyezkedett volna el. De hátha ez az ér nem vezet messzire, vagy ha igen, nem Metopolis fele, hanem attól jobbra vagy balra? Ez azt jelentette, hogy az utolsó jelzés, amelyben reménykedtem, nem ez, számomra minden tovább halasztódik, s ki tudja, ez az ér vezet-e egyáltalán valamerre, s az is lehet, hogy a feltételezett márványlelőhely egyáltalán nem is létezik. Nem maradt több látnivaló számomra.
Gyorsan betemettem földdel a márványfoltot. De ha meg is találják ezt az eret, túlságosan gyorsan elvész ahhoz, hogy követni lehetne.
Nyugodt léptekkel tértem vissza a hajtányhoz kezemben a lapáttal meg a csákánnyal. Elhelyezkedtem a székemben, kiengedtem a fékeket, s a löszréteg leszakadásának, lecsúszásának kiváltó okán töprengtem. Rájöttem, nem a földréteg nedvességtartalma kedvez a csuszamlásnak hanem a szárazság. A szárazság, amely az utóbbi időben Metopolist sújtja, az tüntette el az utolsó víztartalékokat, s ezáltal meggyengült a lösz és a kőzet közti kötés. Esőért fohászkodtam, s közben kegyetlen szárazságra volt szükségem. Olyanra, amilyen csak ebben az évben volt. Bár valószínűleg a szárazság egymagában nem lett volna elég. Még akkor sem, ha március elejétől augusztus közepéig tart. A módfelett felhevült földrétegre, amely már csupán legvégső, hártyavékony nedvesség tartalékával kapaszkodott a kőzet csontjához, még rá kellett zúdulnia egy gyors, bőséges, hideg esőnek, amely sebesen áthatolva a lösz kiszikkadt bőrén, a kőzet arcának csontjáig hatolt, s a kettőt örökre elválasztotta egymástól. Az az eső, ami meg is jött. Mint ahogy nemegyszer megjön a hónapokig tartó szárazság után, még az olyan kiaszott tájakon is, mint Metopolis környéke.
Bár esett, én nem hittem. Nem tudtam, hogy esett. Az utóbbi öt-hat nap távol voltam Metopolistól, és ezalatt esett. A Gyapjúvárban voltam, Első Elveszett Constantint kerestem, Dicomesia bolond királyát, aki tíz számjegyű számokkal fejszámol, s ezáltal a dicomesiaiak boldogtalan büszkeségévé lett. Egyfajta öntudatlan, két lábon járó számítógép. Az állomásokon vonatra váró semmirekellő utasok szórakoztatására tíz számjegyű számokat szoroz be, és hiba nélkül azonnal mondja az eredményt. Nem találtam meg Constantint, jó ideje elhúzódott az emberek elől, s elrejtőzött valamerre Dicomesia búzaföldjei vagy kukoricásai közé. Annyit sikerült csupán megtudnom, hogy utoljára akkor látták, amikor szaladva menekült egy búzaföldről, amelyhez éppen megérkeztek az aratók. Szaladt, hogy ne találják meg. De királymódra menekült. Fején búzakalász korona volt, vállán pedig valami fészeknek a maradványa. Hogyhogy fészek a vállán? Ez már az a legendaéhség, amely annyira jellemző a dicomesiai mezőség lakóira. Azt állítják, hogy Első Elveszett Constantin vállára fészket raknak a fürjek meg a foglyok, hogy ivadékaik gyorsabban és magasabbra repüljenek majd, mint fajtársaik. De Constantinra visszatér még a Milliomos Könyve.
Visszamentem Metopolisba, és hallván a felhőszakadásról, nem hittem. A helység dombjai, akárcsak az egész vidék, éppen olyan száraz és porlepte volt, mint távozásom előtt. Noha ez nem komoly érv az eső kétségbevonására, hisz Metopolis gyorsan felszáradt már a felhőszakadást követő napon.
Nagyidő volt hát, bár nehezen hittem el, de amikor visszatértem a fennsíkra a márványból épült házhoz, az egész légköri jelenség már vajmi kevéssé érdekelt. Ezért, amikor a Topometrista – aki idejében tudomásomra kívánta hozni, hogy találkoznom kell a Balkánközi Régészeti Társaság küldöttjével többek között beszámolt arról, hogy a napokban gyors, hideg esők zúdultak le, figyelemre sem méltattam, sőt, azt mondtam neki: „esett a fenét”. A Topometrista megsértődött, bár egyáltalán nem akartam megbántani érzékenységét, amelyet nemcsak hogy mindig kímélek, de ápolok is, úgy, ahogy azt csak egy hozzám hasonló Milliomos teheti.
NEMESS LÁSZLÓ fordítása

Iaşi 1717-ben