HADIKIKÖTŐ
Sütő András
NAPLÓ
1984. február 22.
Úgy készültünk, hogy 83-ik születésnapján Kolozsvárott felköszöntjük Kacsó
Sándort. Bizonyos, hogy énekelni, mint hajdan – kezünk ügyében a boros pohárral
–, nem hallottuk volna. Némán avagy káromkodva, könnyét nyelve nézte maga is
immár hosszú évek óta a történelmi szégyent és gyalázatot, mit el kellett
szenvednünk a fokozódó elnyomatásban.
1901. február 21-én született, meghalt 1984. február 17-én, eltemettük tegnap,
21-én, születésnapján. Ez hát a mindenkori jövő zsarnoki szeszélye.
Lábujjhegyre emelkedve átnéztünk a jelen kerítésén, s lelki szemünk látta Kacsó
Sándort a születésnap fénykörében, aztán néhány nap múlva mehettünk végleg
elbúcsúzni tőle.
A halál egybegyűjt bennünket.
Hosszú évek múltán Kolozsvár összes magyar íróival találkozhattam gyászkomoran,
Sándor koporsója mellett.
Búcsúztatta: M. Zaciu, Lászlóffy Aladár, Marosi Péter, Domokos Géza és a
Brassói Lapok főszerkesztője. Legvégül magam is szóltam Sándor legendásan
keserves életútjáról, konokságáról a kisebbségi küzdelemben, veszteségünkről,
amelyet immár be nem pótolhatunk. Az újságok, folyóiratok megbízottai elkértek
közlés végett minden búcsúbeszédet – az enyém kivételével.
Amit én mondtam Kacsó Sándorról és ilyenformán magunkról is, kisebbségi
sorsunkról is: nem közölhető. Szerkesztő barátaim mondják, hogy beszédem nem
egyezik a már korábban elhangzott hivatali (pártbeli) utasításokkal, azokkal a
szempontokkal, melyek szerint Kacsó Sándor megítéltetik. Ez lehetséges. Csak az
nem lehetséges, hogy a Hivatal gyászoljon helyettem. Így viszont
búcsúbeszédemet csak azok ismerhetik, akik jelen voltak, és netán figyeltek is.
Kacsó Sándor házából a sírjára lehet kilátni. Nagy hóban bukdácsoltak a
gyászolók. Az elhantolás sivár csöndben történt. Mintha törvénytelenséget
követtünk volna el mindahányan, kik élve maradtunk. Valaki megjegyezte a hátam
mögött: „A Te benned bíztunk hiányzik innen.” Hát így van!
Hóviharban érkeztünk haza (Gálfalvi Gyurkával, Nagy Palival) éjféltájt. Egy
palack bor mellett beszélgettünk Évával szegény Sándorról. Valaki a
búcsúbeszédben boldog, alkotó öregségéről beszélt, elfelejtvén, hogy ha
kisebbségi nyomorúságunk szóba került, már nyelte a könnyét, s némelykor a
sírógörcs is erőt vett rajta. Életének utolsó éveiben aggasztó volt az
idegállapota.
Bizakodó, bátor harcos volt! – hangzott el a koporsójánál.
Már régen nem volt bizakodó. Megtört, csalódott, kétségbeesett aggastyánként
halt meg.
Még szerencse, hogy mindenek ellenére utolsó percéig dolgozott. Göröngyöket
hullatott önnön koporsójára. Ám ez valószínűleg nem fog kiderülni a netán
kiadásra kerülő szövegeiből. Ami felgyűlt benne, s életérzéssé komorult: nem
lesz olvasható. Vele ment a sírba.
Így jártunk Nagy Istvánnal is – gondolom önző módon, magunkra, még életben
lévőkre gondolva. Mintha nem tudnám elképzelni, mit szenvedtek maguk is –
idősebb kartársaink – a kényszerű hallgatásban. Mikor a halál sem oldotta meg a
nyelvüket, miért is? Az életben maradott, tehát üldözhető gyermekek, unokák
miatt.
Bátor, bizakodó emberek haltak meg, mondják nekrológok a megtértekről és
kiábrándultakról, a maradékaikat okkal féltő néma lázongókról.
Ha velem is ez történik: széjjel vetem a koporsót, és odakiáltom a
hazudozóknak: fogjátok be a szátokat, s azután a gyászlovakat, és vigyetek
innen a gödörbe szó nélkül, ti aljas népámítók, pénz- és halotthamisítók!
Február 23.
Koppándi Sándor – a párt Központi Bizottságának sajtóosztályáról közli velünk,
lapszerkesztőkkel, hogy Kacsó Sándort csak íróként, szépíróként szabad a
lapunkban méltatni. Politikai pályafutásáról – a kisebbségvédelmi küzdelméről
tehát – nem írhatunk. Ennek a korszaknak még nem készült el az értékelése –
mondja. (A két világháború közötti időszakról, valamint a háború utáni első
évtizedről van szó.) De kinek a részéről nem készült el az említett értékelés?
Nyilván a párttörténeti intézet részéről. Így tehát Kacsó Sándor halála
alkalmából nem említhető a Magyar Népi Szövetség, amelynek rövid ideig Kacsó
elnöke volt, nem említhető a kisebbségi sors stb. Nem lehet szóvá tenni, hogy
Dél-Erdélyben Antonescu pribékjei Kacsót is internálták sok ezer magyarral
együtt. Kiderül tehát: a fasiszta Antonescu-rendszer kérdése sincs még
tisztázva. Miközben a magyarellenes uszításban példaszerűnek és nemzetmentőnek
minősített cikkek s regények jelennek meg. Ilyen „regény” például bizonyos
Romulus Zaharia Ademenirea című ocsmány förmedvénye. a szó: ademenirea
– áltatást, porhintést, félrevezetést, becsapást jelent. A szerző, aki
egyébként a kultúrminisztériumnak megfelelő kormányhivatal zsoldosa, könyvének
elmebajos főhősét állítólag önmagáról mintázta, lévén maga is a paranoid
xenofóbia egyik áldozata.
Megkértük Fodor Sándort, vetné papírra néhány gondolatát a „román újhullámnak”
e termékéről. Fodor hasonló jelenségek között csak utalásszerűen rosszallja a
„regénynek” Nagy Istvánt mocskoló debilis részeit, sőt meg sem nevezi a
szerzőt, ám éber cenzorunk a „visszafeleselést” így sem engedélyezi. K. S. a
letiltást így indokolta: „Szigorú utasítás tiltja, hogy sajtónk a regénnyel
foglalkozzék.” Mesebeszéd. A román sajtó kéjes örömmel üdvözli a sovén
uszításnak e balkáni gyűjteményét, a jobb sorsra érdemes román olvasó pedig
elhiszi mindazt a hazugságot, amit a szerző Kolozsvár 44-45-ös periódusáról
összehordott benne.
Február 24.
A nagyszerű – és irigylésre méltóan fiatal – Esterházy Péter írásait mindig
örömmel olvasom. Sajnos ritkán jutok – jutunk – hozzájuk. Az aggságnak – az
elöregedett világlátásnak – odavetett grimaszai némelykor igen szellemesek.
Most valamely kritikában a Fuharosok kapcsán azt olvasom, hogy amit
csinál: Kemény Zsigmond, Mikszáth és Kosztolányi együttvéve.
Ez már igen! Csakhogy három klasszikus összeadva nem „adhatja ki” a negyediket.
Egyáltalában: a matematikával semmire sem megyünk írók megítélésében. Mert
minden tehetség egyszeri és ismételhetetlen. Ami egyiknek erénye, az a másiknak
épp a bűne szokott lenni. Azt hiszem, igaza van Karinthynak, amikor azt írja:
minden művész csak annyiban és annyira művész, amennyiben és amennyire
különbözik a másiktól. (Emlékezetből idézem.)
E. P. méltatója példát is fölhoz az eredeti világlátás bizonyítására. Egyik ez
lenne: „Most van soha, olvasom – itt élet nincs, írom.” Ez lenne talán Petőfi
és Déry „lefokozása”. Az idézett szöveg nyilván diákos csínytevés. Bizonyos,
hogy szerzője is annak tekinti, s nem a rendkívüliség bizonyítékának. Amire
nincs is szüksége. Ő maga a megújuló magyar kritikai szellemiség egyik
rendkívüli képviselője.
Március 1.
Följegyezzem? Ne jegyezzem? Családi szégyent az ember elhallgat inkább.
Csakhogy a pletyka száján terjengő történet háttere, folyamatosan romló
kisebbségi közéletünk feszültségeinek megnyilatkozása. Ez az aggasztó benne.
Hozzák tehát a hírt Kolozsvárról, hogy konzulátusi fogadáson a meghívottak nagy
tömege előtt két magyar író konfliktusa a tettlegességig fajult. A mese
hosszadalmas, lényege ez lenne: egyik filozófusunk, aki néha verset is ír,
felcsapott udvari lantosnak, a hivatalos román politika dicsőítőjének.
Folyóiratban közölt irományát egyik igazi költőnk ironikusan minden tavaszi
meszelés olyannyira kötelező, mint a vándormadarak útrakelése. Munkabírásban,
jövés-menésben, cipekedésben, a reggeltől estig tartó, szünetlen ténykedésben
anyám ezúttal is megszégyenít engem a nyolcvan esztendejével. No persze, ha
kedvező bennem is az időjárás: hajnaltól hajnalig verem a gépet, kínoztatom
magam a drámámmal, ám ez is semmiség ahhoz képest, amit anyám példája mutat.
Meg aztán méltán kacagna szembe, ha azt mondanám neki: lelki időjárás. Mit
számít az? A mindennapi kötelesség nem kérdezősködik az időjárás felől. Hogy mi
végett vagyunk a világon, azt már – megannyi bölcsködés után – nemigen tudjuk.
De mintha érvényesebb lenne anyám negatív parancsa: „Nem azért vagyunk a
világon, hogy ölbe tett kézzel üldögéljünk benne.”
Április 30. Sikaszó
Hajnal. Ablakom előtt a fenyőfák, sötétzöldek, a kaszáló világosabb, a völgy
kék párákban úszik. Az ég színtelen, valamilyen piszkosszürke – odalettek a kék
tél csodás színei.
Madárkoncert közben kezdtem el írni új drámámat: Bodor Pétert. Piros
írógépem – piros paripám: vajon merre ugratunk? Jó iránt-e, vagy valamely
szakadékba? Vagy tán cu, föl Barassóba? Rossz jel, hogy míg e sorokat
leírtam, a köd elöntötte az erdő sötétkék hátterét, elnyelte a szomszédok
portáját, nyomul alattomosan az ablakom alá.
Elindult egy álom a bitófa felé...
Látogatóban: Czékman Imre, Dékány András, Székelyudvarhelyről Bartókék: Lajos
és Kati. Ez utóbbiakat hallgatni izgalmasabb a drámaírásnál. A város, amelyről
hírt hoznak minden esetben: lassanként lakóival, utcáival együtt az abszurdba
költözik; a román származású, nagy francia drámaíró, Ionesco műveinek
régiójába. Igen, az ő Rinocérosza vágtat, garázdálkodik, tör-zúz asszonyt,
gyermeket tapodva Székelyudvarhelyt is. A totalitarizmus lehető legocsmányabb
megtestesülése. Eszembe jut, hogy az ötvenes évek elején olvasónaplómban a
szerző szemléletét polgárian individualistának, kö zösségellenesnek véltem.
Micsoda tévedés! Mily zseniálisan vetítette előre Ionesco a „közösségi ügyként”
induló jelenség átváltozását minden idők legembertelenebb totalitárius
rendszerévé a Szovjet árnyékában! Ebből persze nem következik, hogy nincs más
kiutunk, csupán az abszolutizált, individuális magány és a filozófia rangjára
emelt univerzális közöny az ugyancsak közönyös ég alatt.
Május 2.
A náthás idő kezd javulni.
Tisztul a táj. Kialakulatlan színe ma még a kopottság hangulatát kelti. Be
harsogó volt a kék-fehér tél!
A tájnak e tavaszi kopottságában a madársereg vigasztal.
Tegnap – elsején – a hagyományos „pisztráng-bálnak”, a törvényes horgászat
kezdetének örvendeztünk, bár egyetlen pisztráng sem akadt horogra. Azazhogy:
egy szép példányt – lehetett 25 dekás – visszaejtettem. Ilyenformán kudarccal
zárult a megnyitó.
Bodor Péter gondja, ismerkedés a korszakkal.
Ítéletek a székely összeesküvés perében 1854-ben:
5-18 évig terjedő börtönbüntetés sújtott kb. 70 személyt.
8 évet kapott Makkai András iskolamester.
10 évet Tilcs János könyvkereskedő.
Mindezek csak részletek a hírhedt pör anyagából. Még nem került szóba az
akasztás, az árulók soha el nem múló bűne, a hatalom vérgőzös tobzódása
Erdélyszerte. Különben az akkori idők gyalázatos rémtettei manapság
megismétlődnek, de titokban. A közvélemény tudta nélkül, az áldozatok teljes
elszigetelésével, nyilvános perek, ítéletek, sajtóközlemények nélkül. A titkok
kutatóit, a belügyér fecsegőket szigorúan megbüntetik. Igen sokan, kiket
vallatás közben félig agyonvertek, szót sem mernek szólni arról, ami velük
történt. Aláírt kötelezvény kötelezi őket hallgatásra.
Május 4.
Látogatóink: B. Jóska erdészmérnök Sz. Áronka társaságában. Csöndes társalgás
pohár bor mellett. Hogy mibe kerül – milliókba – Ceauşescunak egy-egy
vadászata. Mikor a medveles avagy a szarvasbőgőhely környékén leállítják az
erdei munkálatokat, a hordást, a kitermelést stb. Meg a beetetés – medvéknél –,
a lótetemek szállítása, a koncentrált takarmány beszerzése, széthordása minden
leshelyre. A gyümölcshordás. (Főleg alma.) A kukoricahordás vaddisznóknak. Hogy
el ne hagyják a főtitkári vadászterületet. Jól tudjuk persze: ilyen dolgokról
az erdészeti hivatalok alkalmazottainak nem nagyon szabad beszélni.
Államtitkok. Egyik erdész például valamelyik barátjának, rokonának megengedte,
hogy elkísérje őt szemleútján a medvelesig. Udvarhelyi fölöttese a helyszínen
kajtatván, a „kihágást” észrevette, s az erdészt azonnal elbocsátották. Ha
valaki megírja majd, miként szervezték meg az egész ország területén Ceauşescu
vadászatait, a nagyvadak nyilvántartásának hálózatát, a biztonsági intézkedések
rendszerét, a trófea kidolgozásának módozatait, a vadászmulatságok programját a
félszáznyi kastély, vadászlak, csodás vendégház valamelyikében – bizonyos, hogy
könyvének nagy sikere lészen. Nem érdektelen ugyanis, hogy olyan ősi emberi
ténykedés, mint a vadászat, miként fajulhat a fantasztikum határait is
meghaladó kicsapongássá.
Május 7.
Csak most jegyezhetem föl, hogy tegnapelőtt meglátogatott bennünket F. János,
B. Sándor, Sz. János – mindahány asszonyostul. Alaposan benépesítettük ezt a
kicsi házat. S mert egyébről sem beszélgettünk, csak politikáról, érthető módon
a politika is jelt adott magáról – odakint az úton, a faluban. Helybéli
ismerősünk másnap így mondotta volt: „Úgy nyüslettek a szekusok, mint a fing a
feredőben.”
*
A ház környékét ellepte a sárga kankalin. A sivár szürkéből halovány zöldre
váltott a természet.
A dráma első jelenetével elkészültem. Talán jó dobbantás, de hát Isten tudja...
Május 12.
Apám 85-ik születésnapját ünnepeltük a szülőfaluban. (Megkéstünk a hazamenetellel.
Május 5-ikén kellett volna egybegyűlni.) Ezúttal kevesen ülhettünk asztalhoz.
Omlik-porlik a régi családi együttes. De Gergi még eljöhetett a mezei rokonok
közül. Elmesélt novellafüzérét ezúttal a halál elkerülésének módozataira fűzte
föl. Jókat nevettünk, vissza-visszakacsintva rá: „Igen, így kell a halállal
kibabrálni.” Míg lehet. Mert legvégül mi leszünk mégis a vesztesek.
Kicsi sajogás volt a vidámságban apám váratlan elszomorodása, midőn is eszébe
jutott, hogy anyámnak volt egyszer, hol nem volt... egy leánykori széptevője,
hódolója. Faggatásomra, hogy ez most mi a csudától jutott eszébe, göcögő
nevetéssel mondta:
– Az a különös, te fiam, hogy magam sem tudom.
– Vessük a hátunk megé – mondtam, de azt már nem tettem hozzá, hogy mióta
elveszítette a szeme világát, és csak befelé lát, gyakran bukkannak föl emlékei
közül a régiek, a hajdanvoltak. Világtalan állapotában mintha gyakrabban látná
az eltemetett emlékeit is, ama szívet sajogtatókat. Mert az élőket – akiknek
eleven fénye elhomályosította a bántalmakat – már nem látja. Erre vár tehát a
kegyetlen emlék: a vakságra. Hogy például újra fölbukkanjon a befele- és
visszanézelődésben a féltékenység, a bántás, a betokosodott kudarc.
*
Nincs az a családi vidámság, amelyre végül rá ne borulna apám emlékeinek
homálya. A háború- és országvesztés iszonyata. Négy év harcainak
értelmetlensége. Amikor ’18-ban összeomlott az olasz front: „Te fiam, egymásra
borultunk, megmaradottak a halottak halmain, sírtunk, zokogtunk, nem
szégyelltük a könnyünket, hiába voltunk már meglett férfiak, én például 19
éves. Sirattuk az elpusztult országot, mert tudtuk, vagy inkább sejtettük már,
hogy úgy feldarabolnak minket a szomszédaink, mint az elejtett gímszarvast az
éhes vadászok. Azt énekeltük egész éjszaka a szakadó esőben: «Csillagos ég,
merre van a drága hazám, merre sirat engem az édesanyám.»”
Május 15.
Nagy Pali közli, hogy novella-antológiájából, melyet a Kriterion felkérésére
szerkesztett, a cenzúra a következő szerzőket rugdosta ki: Nyírő József, Makkai
Sándor, Szántó György, Kováts József, Bogdán László, Sütő András. Tőlem a Szamár
és pálmafa című szatirikus karcolatot választotta. Hát nem megy. A kis
írás közel két évtizeden át számtalan kiadást ért meg. (1965-ben írtam.) Most
anatéma alá esett. A szerkesztő morgolódására Koppándi azt válaszolta: „Ne
hivatkozzatok arra, hogy valami már megjelent egyszer. Minden írás újból és
újból revízió alá kerül.”
Új kiadás pedig a könyveimből: nincs! Tapasztalatom szerint a Kiadó – a
Kriterion – nem nagyon szaggatja a hámot a kiadási engedélyek megszerzése
végett. Nekem azt tanácsolták: kérjem írásban az illetékes minisztérium
(Tanács) jóváhagyását az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című
könyvem új kiadására. Kértem. Választ nem kaptam. A kiadóval közölték, hogy
óhajomat nem teljesíthetik. Indoklás nincs.
*
Erdélyi Laló (Lajos) felolvasta nekem egy hazafias román költő (C. Vadim Tudor)
versét, amelyben a zsidó rabbit (Rosen urat) kitagadja az ország Alkotmányából.
(„Te és az egész fajtád...”) Ez fasizmus, nácizmus, vasgárdista szellem a
javából. Laló barátom pedig azt mondja: mikor a zsidókat kezdik fenekelni,
akkor már a magyarok is kezdhetik az előkészületeket a nadrág letolására.
Összenevetünk ezen, miközben a ránk leselkedő baltás holnap szelleme így szól
talán az Istenhez: Bocsásd meg nekik, Uram, mert nem tudják, min nevetnek.
Az antiszemita versek esetében persze nem működik az egyébként nagyon szigorú
cenzúra. Bennünket például annyira „védelmez” a nacionalista „kihágástól”, hogy
ezt a szót: magyartanár – nem engedi kinyomtatni. Mert mi az, hogy
magyartanár? Magyar nyelvet és irodalmat oktató személy, aki mentes a
magyarságát hangoztató kivagyiságtól. Bizony! De azt próbálná csak valaki a mi
bukaresti Cenzorunk elé ereszteni, hogy: Székelyföld! Égszakadás,
földindulás, fejünkön a nagy koppanás...
Május 18.
Látogatóink a tegnapi napon: Kulcsár Kati, Zöld Feri és Simig András. Többek
közt az is szóba került, hogy jó lenne kiadni Magyarországon a nagy román író,
Ion Creangă műveit. Én a meséit már lefordítottam. Ha nem csalódom, tán
korábban, mint ahogy első novellámat az Utunk közölte volt Kolozsvárott.
Creangă elbűvölt, ámulatba ejtett engem mindig – mivel is? Atmoszférateremtő
erejével. Ahogy már első mondataival berántott sajátos világába, mely egyedül
az övé, s amelynek legkisebb részletét sem lehet összetéveszteni senki máséval.
Zöld Feriékkel most azt tárgyaltuk, hogy a Gyermekkorom emlékeit kellene
– folytatólag – lefordítanom, bár – régebbi fordítás alapján ítélve – erős a
versenytárs, az ugyancsak mezőségi – mócsi születésű Kiss Jenő barátom.
Hogy felmocorgott bennem e fordítási szándék: egy Sikaszóban látott búbos
bankának köszönhetem. Az első ilyen madarat Creangă röppentette föl nekem
gyönyörű könyvében, a második, a valóságos egy sikaszói hajnalon ébresztett föl
ugyanazzal az énekkel, mit a mesemondó is hallott: pu-pu-puuu. „Te Éva
– szóltam akkor –, úgy sejtem, itt járkál valahol Creangă... az elszalasztott
madarát keresi.” A búbos banka hangját két-három ízben hallottuk még, de többé
sohasem.
V. 22.
I. J. meséli, hogy Illyés Gyula temetése után bizonyos T. Z., aki Kolozsvárról
vándorolt ki Budapestre, s lett ott egyetemi tanár, ilyen formán vélekedett
személyemről a diákjai előtt: „Hogyan beszélhet Ő – S. A. – az erdélyi
magyarság nevében, hiszen jól tudom, hogy a román belügynek (a securitaténak)
az embere.” Mit tehet az ember az ilyen cickány ellen? Nyilván semmit. Az ilyet
csak az emberi mocskot elhordó szelek sodorják majd megérdemelt helyére.
A cickánytól függetlenül: iszonyatos erkölcsi rombolást végzett köztünk a
fokozatosan terjedő gyanakvás, gyanúsítás, amiben kétségtelenül része van
magának a Securitáténak is. Embert ember ellen ugrasztani, a félelemmel vegyes
gyanakvást mindenkiben elültetni, az őszinte vélekedésnek, bizalmas közlésnek a
csíráját is kiölni egyénből, tömegből egyaránt: az önkényuralom fenntartásának
egyik jól bevált eszköze.
Május 26.
Befejeztem írásomat nyelvünk haláláról. (Mert ahova te mégy, oda megyek...)
Némely mozzanatában oly látomásos, hogy azt is mondhatná valaki: szerzőt elragadta
önnön szubjektiv(ista) keserve, netán divatáramlatokból táplált pesszimizmusa.
Holott a világ, melyet ebben az írásban felvázoltam: minden részletében, egész
tárgyi valóságában a helyszínen – a Mezőségen ellenőrizhető. Az írás
létrejövetelében nagy segítségemre volt Zsoli – Jékely Zoltán –, akiről most
látom csak: mily hatalmas költő, Erdélynek pedig kétségkívül legnagyobb
költője. Az ő víziói a harmincas évekből a későbben bekövetkezett katasztrófák
biztos előérzetei voltak. Ilyen érzékenységgel ritkán áld-ver meg költőt az
Isten. 1946-ban, mikor közös szerkesztőségi szobában dolgoztunk, valamelyik
hurráoptimista kollégánk így szólt hozzá: „Zsolikám, jó lenne kimásznod a
házsongárdi sírgödörből, a halálkultuszból.” „Kimászhatok – mondta Zsoli –, ám
az nem segít rajtatok.” Diákfővel, tizenévesen akkor nem értettem eléggé
kozmikus bánatának okát. Annál jobban értem most, amikor az élet mindenben őt
igazolta.
Pihenésként, hogy az írást befejeztem, elindultam pisztrángászni.
Eső volt, megnőtt a víz. Jól meghordoztam magam, de semmit se fogtam. Este
Hodgyai Feriék, Bartók Lajosék látogattak meg, majd azután mások is érkeztek.
Későig borozgattunk, minden lehetséges nyomorúságunkról elbeszélgettünk.
Például a Kriterion Kiadó egyszeriben gyanússá lett, szigorú kivizsgálást
indítottak ellene. A párt iránti hűségtől csöpögő magyarjaink följelentései is
ott szerepelhetnek a kivizsgálásban. Ha van újdonság az életünkben, akkor egyik
talán épp ez lehet: a magyar kiadót vagy magyar írót följelentő magyar patrióta.
Tudtommal a jelenség – legalábbis aggasztó méretben – a két világháború közti
időben nem létezett. A baloldal baloldaláról árulóknak nevezték a román
parlamentben szereplő erdélyi magyar politikusokat, ám ez – részleges
ismereteim szerint is – sötét rágalom volt, kommunista demagógia. Kétségtelen
itt is a történelemhamisítás. Valamikor majd ezt is rendbe kell tenni.
Június 1.
Minden eresztékében recseg-ropog, s hány helyen omlik már a létünk – eme
kisebbségi! Bárkivel bármiről kezdünk beszélgetést, néhány könnyedén
szökdécselő gondolat után már térdig-derékig süllyedünk a ragacsos politikába.
Politika – pokolsár. Sodor bennünket a történelem, mindinkább észlelni a Gólesz
– a diaszpóra – szomorú jeleit. Be jó hát, be vigasztaló, hogy vannak még
Atlaszaink, égtartó férfiak, akikre fölnéz a nép, s akiknek erkölcsi tartása
kihat még egy egész közösség magatartására. Egyik Atlaszunk a festő Nagy Imre.
Száva János professzor úr ma kedves történettel gazdagította Imrebá arcképét.
Sok évvel ezelőtt – már nem tudom, hol voltak együtt – János kislánya kérelni
kezdte Nagy Imrét: rajzoljon neki tehenet.
Imre bácsi megrögzött agglegény, és ilyenformán gyermektelen ember volt, de nem
abból a zord fajtából való, akinek láttán minden ok nélkül futnak szerte és
bőgnek a gyermekek. Az érzékenyebbek, az ijedősebbek. Gyermek közelében a
zsögödi remete netán mord kedélye kivirágzott, arcán huncut és kaján
nyüsletésbe kezdtek a ráncok, s a bűvölő játékba bekapcsolódtak az ujjai is
fürgén figurázva. Ha fény is akadt hozzá, meg darabka fal is, villant az
árnyjáték s a gyermekédesgető kérdés: no, mi ez? Hát ez? Nyúl bizony, ha jól
megnézed. És mókus. Nem ismered a mókust? Apádat megnyúzom, ha nem láttál
mókust.
De most tehenet kért a leányka. Imre bácsi rajzoljon neki tehenet.
– A tehén, az most nagyon drága – kérette magát az öreg.
De megszánta végül a gyereket. Mappa, ceruza persze mindig kéznél, a világnak,
mint rajzó méhcsaládnak a befogásához szükséges szerszámok gyorsan elékerültek,
s ujjai alól indultak máris legelni, zöld fűből fehér tejet szűrni a csíki
tehenek, a tarkabarkák. Ámult bámult, tapsikolt a gyermek a gyönyörűséges
jószágok láttán. S nyúlt értük, hogy ritka ajándékait jó helyre eltegye.
– No-no! – kacagott Imrebá. – A teheneket én hajtom haza Zsögödre.
– De miért? – ámult a gyermek a sírás határán.
– Mert ezek nem tehenek.
– Hát micsodák?
– Rajzok.
És eltette művét.
Vajon hol lehetnek most azok a tehenek?
Arról is elbeszélgettünk Jánossal: végrendeletében Imre bácsi vajon miért
rendelkezett úgy, hogy testét elhamvasszák, örök nyugovóhelyeként pedig a
műtermét (vagy tán kiállítótermét?) jelölte meg.
Egyik föltételezés így hangzott – nem fényből, hanem inkább a mulandóság
árnyékából, és tán darabosan.
– Hogy egy kupacban maradjon a műveivel.
Az igazat persze csak ő tudná megmondani. S egyben-másban tán ő maga is csak a
sejtelmeiről szólhatna. Sokat tűnődtem például egyik munkája – grafikája –
fölött, két okból is. Haldokló anyjának napjaiban miként volt ereje annak ágya
mellé ülve az életből távozót megrajzolni? Erről én őt faggatni nem mertem. Tán
nem is akartam. Attól tartva tán, hogy a hírhedetten zárkózott férfiú még engem
is képes lenne villára venni a bizalmaskodás hallatán. Azt sem igen szerettem
volna, hogy az említett kép feletti tűnődéseim végeredményét Imre bácsi netán
összetörje, vagy csupa szeméremből meghazudtolja. Meggyőződésemmé lett ugyanis,
hogy haldokló anyjának lerajzolásával csupán a törvénynek engedelmeskedett,
miszerint a művészet a Halál arcát is meglopja, kimenekítvén a megsemmisülésből
az élet legutolsó szikráját is.
Különben a rajz címe is sokatmondó, mert így szól – ha nem tévedek – alul a
jobb sarokban: Anyád halála. Nem anyám? Nem. Mert aki
rajzolta, aki a haldokló asszonyt megörökítette, nem a fiú volt, nem a
távozó lélek gyermeke, hanem: a művész. A fiú bizonyos, hogy
nem rajzolta, hanem siratta azt a „modellt” a halál karjában.
Június 9.
Újra azt álmodtam, hogy Asztalos Pista feltámadott, titokban él már hónapok óta
közöttünk, némelykor találkozunk, s engem arra kér, ne áruljam el, hogy
visszatért közibénk. Nem tudom, hányadik ízben látom így őt vérpiros orcával,
az agyvérzés előtti pillanatában. Éjjel a nevét kiáltottam, ő vissza az
enyémet, majd eltűnt a Kolozsvár felé vezető úton. Horváth Istvánt – Pikót – is
láttam álmomban.
Ébren most azon tűnődöm: mit lehetne tenni vajon a holtak érdekében?
Lehetséges, hogy engem is úgy elfelejtenek majd, amiként az velük történt?
Micsoda kőmalom-korszak! Ha nem kapok idejében észbe, egy zsák kavicsot csinált
volna belőlem is. Gyanútlanságomban – mely szinte egész nemzedékemet
megnyomorította – az első vészjelet azoktól kaptam, akik a szüleimet
meggyalázták, reményeiket szemberöhögték a hatalom mámorában. Talán nem is
újszülött gyermekre, hanem írói hangvételre gondoltam, azt írván: „Áldott
legyen a gonosz, ki a gyermekeinket sírni megtanítja.”
Június 14.
Lacika születésnapja (13-ikán). Szemrehányólag, de játékosan ugrasztott ki az
írógép mellől. „Hát a születésnapomon is dolgozol?” Csak azt vártam pedig, hogy
Örökmécses a maga részéről mindent előkészítsen a gyermeki vigalomhoz. A torta,
a gyertyák, a szörpök, az apró sütemények... Aztán megérkeztek az ünnepelt
barátai, fölszerelték a zenélő-zajongó gépeket, hangszórókat, s lett aztán
akkora ricsaj, hogy fájt belé a fülem – az öregek füle.
Eszembe jutott sok-sok nyári esténk Sikaszóban. Lacikával alkonyatkor a
hegytetőn ültünk, hallgattuk a fenyves lélegzetét. Fölöttünk rendre
kipattogzott egy-egy csillag, s jókedvében az ember – az öreg – a gyermeki
képzelet szintjén hagyta játszani a rengeteg komorságban már megráncosodott
szavakat. „Ezek a csillagok úgy gyülekeznek a fejünk fölé bámészkodni, mintha
valami nagy dolgot cselekedtünk volna. Pedig ugye csak üldögélünk, és
belehallgatózunk az erdőbe. Hallod-e? Gyöngybagoly. Távolabb az öreg Uhu. Ez a vau-vau
pedig az őzsutának a hangja. Riasztás! Valamit észlel, nem tudja, mi az,
reáberzenkedik. A tücsök? Az őt nem zavarja. Olyan jólesőn hallgatja bizonyára,
akár az ember. Figyeled, hogy hullámzik ez a tücsökmuzsika? Mintha pirinyó
lakodalmasok vonulnának a fűszálak között.”
Így beszélgettünk suttogóra fogott hangon.
Most meg ezek a rockosok! Úristen, hogy üvöltöznek.
Még jó, hogy a gyermekek – mintegy a zeneőrület varázskörén kívül maradva –
önfeledten játszadoznak, kergetőznek és kacagnak. Nincs epilepsziás rángatódzás,
sintoista gerjedelmű taps és hideglelős csápolás. Immunisak még a divathullámok
őrületeiben? Bár úgy lenne. Ez akkor derül majd ki, ha elkerülnek
Marosvásárhelyről. Nem is oly messzire, csak – például – Püspökladányba.
*
F. Lajos látogatott meg Budapestről. Ha értelme lenne, ha valahol ebben az
országban olyan hivatal működne, amely határvámos bornírtságot, állati
korlátoltságot, pimasz garázdaságot, bárgyú gonoszkodást, hatalmi visszaélést
és bizantin korruptságot európai civilizációs érzékkel ítélne meg és
vizsgáltatna ki törvényesen – ha tehát a legcsekélyebb remény is mutatkozna
valaminek, bárminek a javítására, akkor a hivatalt írásban értesítenők arról,
miszerint 1984. július 11-én az említett F. Lajost és társait – egy magyar busz
46 utasát – a román határátkelőhely atyaistenei délután 3 órától este 11-ig
várakoztatták minden ok nélkül. Csak! Csak azértis! Tanulják meg a büdösök,
hogy Romániába nem lehet ám csak úgy besétálni!
Augusztus 20. Sikaszó
Újból Sikaszóban, de most már unokák nélkül, barangoló társam, Lacika nélkül. A
halász-vadász-madarász gyermek is elment. Éjjel – mert nem fogott az álom –
lámpát gyújtottam, és ha már fény van, és nem alszik az ember: papír s ceruza
után nézelődik De még mielőtt a munka nyakon csípett volna, egy madarat vettem
észre, amint épp rászállt az ablakpárkányra. Kis ideig nézelődött, majd
röpködni kezdett, szárnyával puhán verdeste az ablaküveget. Mit akar ez? Mért
akar hozzám berepülni? Belefáradván a szárnyas ostromba, újból megpihent a
párkányon, s úgy nézett engem hosszan, mintha személyes közünk lett volna
egymáshoz.
– Hát akkor mondd! – nyitottam neki ablakot, de már elsurrant az éjszakában.
Jégmadár. Ma kezdtem el írni ezt is... Új színdarabomat.
Nem jégmadár szállt az ablakomra? Nem hiszem. Azt felismertem volna. Eleredt az
eső.
Tegnap Albert Tóniék is meglátogattak. Örülünk, ha jönnek. Nem pusztán a közös
pisztrángászat kacagós kudarcai, vagy kebeldagasztó eredményei miatt – nagy
ritkán. Hanem a Tóni egész lényéből sugárzó – hogy is mondjam? – hargitás otthoniasság
miatt is. Ahogy belép a sekély vizű patakba, s a nagy követ, amelynek alján
tokos kárász lapul, odébb hengeríti: minden mozdulatával Tamási elhíresült
mondását jelzi: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Ha ez mélygyökerű állapotként s nem óhajként három ember esetében szó szerint
is igaz: közülük az egyik Albert Tóni.
Augusztus 28.
Úgy tűnik föl: a Jégmadárnak, sikerült a szárnyát
megrebbentem. Szépen haladok vele. Mármint a betűszaporításban. A többit Isten
tudja.
Gondolataim kalandozása közben eszembe jut régebbi drámám: Káin és Ábel. Mi
ez vajon? Talán az isteni Jó és Rossz sémájának emberibb – mert megértőbb –
megközelítése? Sejtelmem szerint mindenben minden együtt van, egyértelműen
tehát igen-igen ritkán mondhatjuk: ez ezt, amaz azt jelenti. Meg kell
értenem azokat is, akik a Káin-motívumot a Legelső Rossz, az azóta sem
fékezhető Gyilkos metaforájaként értelmezik. Az ábeli alázatosság ellen viszont
már Arisztophanész is föllázadt Felhőkakukkvárában. Erről
írtam talán 1955 őszén Böjtre fogott istenek című olvasónaplómban
(Utunk, Kolozsvár). Mikor a Káin és Ábelt írtam, a böjtre fogott
istenekről teljesen megfeledkeztem, mégis lehetséges, hogy tudat alatt hatott
rám a nagy görög mester. Hozzá hasonló óriásokkal „büntetlenül” nem lehet
találkozni.
Szeptember 4.
A Jégmadár első része kész. Az ifjúság csodái közül most át kell
lépnem a meglett kor zord-kegyetlen világába. Meg az öregség földhözvert
állapotába is. Nem tudom, lesz-e hozzá ábrázoló erőm. Vagy tán helyesebben szólva:
válogató készségem, érzékem a színdarab világából felém nyúlkáló, szavaim után
kapdosó, maguknak a játékban helyet követelő személyes emlékek, kötöttségek,
fájdalmak között. Bizonyos, hogy első látásra-hallásra sokan azt fogják
mondani: sajátos erdélyi dráma, székely história stb. De vajon a létünket oly
kegyetlenül meghatározó szubjektív és objektív idő örök konfliktusa az
emberben: sajátos erdélyi kérdés-e? De itt most abba is hagyom e hajnali
tűnődést. Teljességgel fölösleges képzeletbeli kifogásokra választ keresgélni.
A munkának meg kell állnia a maga lábán – védőügyvéd nélkül.
Október 4.
A Jégmadárral elkészültem. Új – és valószínűleg végleges – címe Advent
a Hargitán. Ha okát kellene adnom a módosításnak, egyik érvem ez lenne: a
kezdeti cím csak részlegesen fedte a darab világát, szereplőinek vergődését az
Idő krisztustövisein. Az új cím – reményem szerint – a színdarab külső-benső
történéseinek teljes univerzumát jelzi – s bénultságunkat főleg a Nagy Romlás
alatt. Jöhet már isteni csoda! – nem tudunk élni vele. Itt állok, mást nem
mondhatok.
Október 10., Kovászna
Már közel egy hete kezeltetjük itt magunk Évával. Ami engem illet, nem sok
eredménnyel, aminek legelső oka az én lustaságom, felelőtlenségem. A kötelező
kezeléseket meg-megszakítva olvasok inkább az ágyban heverészve, írni is
próbálok, meg aztán... Benedek Géza igazgató főorvos úr és kiváló barátom hiába
tiltott el a cigarettától. Titokban rá-rágyújtok, telefüstölöm a szobát,
egy-egy váratlan vizit alkalmával lefülelnek, megfenyítenek, s annyi. Géza
olyannyira nem bírja a dohányfüstöt, hogy ahol szimatot fog: mintha mellbe
vágnák, úgy torpan meg fölháborodva. Valójában engem is el kellene zavarnia
innen, de hát ugyebár a mentő körülmények: az úr a jelek szerint füstölés
nélkül képtelen egyetlen mondatot bár leírni.
Ez itten szívszanatórium, kényes szerkentyűket javítgatnak, a beteg részéről
teljes-tökéletes odaadást, figyelmet, fegyelmet várnak, s napi programját is
úgy állítják össze, hogy lehetőleg minden óráját igénybe vegye a fürdés, „mofettázás”
(büdös gödörben, vagyis gázban üldögélés), kitartó gyaloglás, torna, sugarazás
stb. Énnekem meg folyton azon jár az eszem, hogy ha már idáig vándoroltam, és
Szárazajta itt van a közelben, oda el kellene látogatni. Iszonyatos dráma
színhelye az a falucska. Régi tervem, hogy ezt a drámát – a fejszével
lenyakazott székelyekét meg kellene írni. Erről tovább hallgatni: bűn! Igaz, a
cenzúra több mint harminc esztendeje még csak utalást sem engedélyez a 944
őszén Szárazajtán történtekre. Hát akkor majd külföldön. Tűrhetetlen immár,
hogy minden idők egyik legkegyetlenebb tömeggyilkosságát a román történetírás
meg nem történtnek tekinti.
Október 12., péntek
Hajnali fél három tájban ébredek a szóra, melyet mintha nagy messzeségből
kiáltott volna felém valaki: Szárazajta! Az este hosszan elbeszélgettem Sz. D.
marosvásárhelyi barátommal, a népi tánc rendkívüli tehetségű mesterével,
tudományosan tehát: koreográfusával. Hogy azt mondtam: Szárazajta, az orcája
színt váltott, két karját kilökte, és így szólt felindultan. „Csak erről ne
beszélj! Két unokaöcsémet nyakazták le a mánisták 44-ben, s agyonlőttek még
vagy 17 embert.”
Így kezdődött a beszélgetésünk. Mindabból, amit elmesélt, megpróbálom a velejét
papírra vetni. D. szerint a két lenyakazott fiúnak az apját is meglőtték az
említett 17 személlyel együtt, majd felszólították a lakosságot, hogy ki-ki
szállítsa el a maga halottját. Az apát is fölravatalozták. Siratták. Aztán csak
felült. Valahogyan tehát mégis életben maradt. Hogy koporsóból támadt-e föl,
avagy a földről az iskola udvarán, arra D. már nem emlékszik pontosan.
Kilencéves volt akkor. Ennek a rémdrámának utána kellene nézni. Eleddig említés
nem történt róla, de szemtanúk még élhetnek, talán tisztázni lehet. Állítólag
Marosvásárhelyt létezik a szárazajtai vérengzés bírósági anyaga. D. tudomása
szerint a gyilkosok felett ott ítélkeztek. (1946-ban?) Sok évvel ezelőtt Titus
Popovici román író elkezdte a sajtóban közzé tenni az ügy dokumentumait. (A
Korunkban is talán.) A második közlemény után viszont a cenzúra a folytatást
betiltotta.
– Te miért nem néztél utána mindannak, ami Szárazajtán történt? – kérdeztem
D-t.
Őszintén megvallja:
– Nem volt tanácsos ezzel foglalkozni.
Ez így van. A belügyiek azonnal lecsaptak volna rá.
Hogy miért? Íme: D. emlékezete szerint 1944 őszén a Sepsiszentgyörgy közelében
fekvő Szárazajtára is bevonultak az ún. Maniu-gárdisták. Ezek félkatonai
jellegű fegyveres bandák voltak; a reguláris szovjet és román hadsereg nyomában
haladva követték el bosszúálló tömeggyilkosságaikat főleg Észak-Erdély
területén. Okot, indokot, ürügyet persze bárhol találtak. Szárazajtán is. Ahol
az immár balladisztikus – tehát költött mozzanatokkal kevert – okok között egy
román katonatiszt aranygyűrűje szerepel kettős értelemben: egyrészt a jóság és
szánalom, másrészt a kegyetlenség igazolásaként. A mánista gyilkosok szerint a
gyűrű a sebesült román katonatiszté volt, akinek az ujját a szárazajtai
magyarok vágták le; a helybéliek állítása szerint a sebesült román
katonatisztet egy magyar családban ápolták, míg fölépülvén tovább mehetett.
Távozásakor hálából, viszonzásképpen az életmentésért, egy gyűrűt ajándékozott
gondozójának.
Más változat: a mánisták felbujtója egy román pakulár (juhász) volt, akit
44-ben a magyar hatóság távozása után Szárazajta bírójává neveztek ki. Mondják:
régi, családi jellegű sérelmét toroltatta meg a tömeggyilkosokkal. D. úgy
tudja, hogy ezt a pakulár-bírót 1946-ban 17 évi börtönre ítélték, de
közkegyelem folytán rövid idő múlva már kiszabadult, büntetésének tizedét sem
töltötte le. Ama borzalmas őszi napon tehát a „vádlottakat” összefogdosták,
bezárták egy épületbe. A falu lakosságát felszólították, hogy gyülekezzék az
iskola udvarán, amelyet gépfegyveres személyek vettek körül. A hirdetés úgy
szólt, hogy aki nem jelenik meg a „bűnösök” kivégzésén, helyben agyonlövik.
Akinek tehát nem sikerült a faluból kimenekülnie, kénytelen volt végignézni a
borzalmas mészárlást.
D. – aki, mint mondja – akkor 9 éves volt, bizonyára a család közös emlékeiből
is merítve, így folytatja elbeszélését:
– Míg a nép összegyűlt, a mánisták tőkét kerítettek, elhelyezték az iskola
udvarának bal sarkában. Egyikük ítéletet hirdetett ki, majd elővezették a két
testvért, akik ikrek voltak, fiatalok, húsz év körüliek. Letérdepeltették az
elsőt a tőke mellé, lenyomták a fejét. A hóhér hozzáütött, az életlen fejsze
visszapattant a nyakáról, a fiú meg elesett. Aztán föltápászkodott és azt
kiáltotta: „Nem vétettem senki ellen! Nem vétettem semmit!” A hóhér másodjára
levágta a fejét. De nem egyetlen suhintással, hanem többszöri csapkodás után.
Így jártak el azután a másik fiúval is.
Ezután a kivégzés puskával és golyószóróval folytatódott A lenyakazott fiúk
apjának állkapcsát érte a golyósorozat. Elesett, elájult, halottnak vélték,
hazavitették a család megmaradt tágjaival. Így történt, hogy később ez az ember
„feltámadott”. Nemrégen halt meg az emberi kor legvégső határán.
Tűnődöm: kik ismerhetik ezt a rémdrámát? Netán Titus Popovici, ha
hozzájuthatott a bírósági iratokhoz. Beke György, aki több ízben is
foglalkozott a szárazajtai drámával. A Magyar Népi Szövetség akkori – s tán még
élő – székelyföldi ügyvezetői. Leghitelesebben szólnának – mint említettem már
– a hivatalos okmányok.
De hol vannak azok? És ki merné azokat nekem megmutatni?
Tervem, hogy Sz. D.-vel elmenjünk Szárazajtára. Lássuk a helyszint! Csak ez
lehet a kezdet.
Másik régi vágyam: a mezőségi Ombuzra is el kellene látogatni. Ott egy román
papi családot irtottak ki – talán 1941-ben – a magyar csendőrök. Most, hogy e
mondatot leírtam, lelki fülem hallja máris a berzenkedő hangot: „A szokásos és
kötelező párhuzamot hajszolja ön, uram? Elegünk volt már belőle, hogy folyvást:
egyrészt, másrészt. Meg hogy egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, egyik
sem jobb a Deákné vásznánál stb. stb.” Nem! Nem az óvatos dekázás irányítja
most az emlékeimet. Hanem, mert amit Ombuzon láttam, az is felejthetetlen. 1944
őszén abban a házban szálltam meg, amely a negyvenes évek elején még a helyi
román pap tulajdona volt. Ő lakta családostul. Mint mondották a faluban, örökös
konfliktusban állt a frissen bevonult magyar hatóságokkal. Nem vette tudomásul
a hatalomváltást, és aszerint is cselekedett. Hogy mit, miket követhetett el,
nem tudhattam meg. Frontharcok miatt, német-román tűzpárbaj közepette kellett
elhagynunk a falut.
Emlékszem: a helybéliek egy sírhantra mutattak a ház mögött, a fal közelében.
„Közös sír” – mondták. A csendőrök este vagy éjszaka hatoltak be a pap
lakásába, s lőtték agyon őt, feleségét, gyerekét és a cselédlányt, aki magyar
volt. Legenda szerint a cselédlánynak állítólag üzentek korábban, hogy távozzék
a pópa házából, de nem hallgatott a figyelmeztetésre.
A kúriaszerű lakásban még láttam a falon s a mennyezeten a golyónyomokat.
Október 16., Kovászna
Idén a legelső havas esőben didergünk. A Tündérvölgye küldi. Közben a Kebelség.
(Így hívják a szemközti hegyvonulatot.) Jobbról néhány fenyő homálylik ki
a szürke derengésből. Csönd, nyugalom, gyógyító szelídség a szanatórium egész
környéke, a közeli és távoli erdők mély hallgatása. Miért, miért nem: Krúdy jut
eszembe. De nem az ifjúság mámorában diadalmas, hanem a múltba visszamerengő,
megrokkant Szindbád s a tájnak Munkácstól Kovásznáig szállongó szomorúsága.
Minden, ami sajgó emlékké lett a történelem viharaiban. Ha jól meggondolom, nem
véletlen, hogy épp az öregedő nyírségi hajós, az időben visszafelé utazgató
Szindbád jutott eszembe. Hisz magam is hozzá hasonlóan indulok el gyakran a
mögöttem gomolygó múlt irányába.
Október 17.
Ma látogatóink érkeztek. Attila rendező barátom Sepsiszentgyörgyről, meg Sas
Magda és Szekeres Zsolt Amerikából. Csevegés erről-arról, de főleg a mi
kisebbségi sorsunk rohamos romlásáról. Erről szólván jól tudjuk, hogy tárgyunk
veszélyes, mindenütt és főleg minden külföldi – pláne amerikai! – magyar
jelenlétének esetén méltó a lehallgatásra. Tudjuk, kényszeredetten mosolygunk,
sőt belekiabálunk a láthatatlan mikrofonokba: „Az anyátok térdekalácsa!” Ez
nyilván semmi egyéb, csak a tehetetlenség berzenkedése, kamaszos kurjantása. A
tény ugyanis, hogy amerikai vendégeinket belügyi tisztek kísérik titkon, vagy
épp figyelmeztető nyíltsággal, nem szelídíthető meg az ő kedves édesanyjuk
térde kalácsával.
Attila, aki legelső olvasója az Advent a Hargitán című színdarabomnak,
őszintén lelkesedik érte, meg is rendezné, de bizonyos, hogy nem fogják engedélyezni.
Búcsúzáskor azt mondom Szekeres Zsoltnak: ha már amúgy is Marosvásárhely felé
vezet az útja, keresse föl a fiamat is, mondja el neki: ne aggódjanak értünk,
erős javulást észlelünk minden tekintetben stb. S megadom neki a címet,
telefonszámot. „Hiszen ti annak idején találkoztatok Amerikában.”
– Nem is lenne szép dolog részemről arra járni, s be nem kukkantani Andris
barátomhoz – mondja Sz. Zsolt.
Miután elmentek, Évának rebegni kezdett a bal szeme.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Semmi – mondta. – Mindjárt elmúlik.
Ez a néhanapi szemrebbenés – akár a rabságba került pillangó szárnya-verdesése
– valóban múló idegfeszültség jele szokott lenni. Lelki futózápor. El is múlt
hamarosan.
Október 20 – szombat
Ma reggel korán valaki beszólt: siessünk a telefonhoz a szomszédos épületbe,
Marosvásárhelyről keres valaki. Éva volt a fürgébb, így hát ő jött vissza
holtsápadtan, egész testében remegve. Mi történt? Magdi anyatársunk közli, hogy
Öcsi fiamat tegnap letartóztatták, bekísérték a belügyi szervekhez. Ma hajnalig
faggatták, fenyegették, próbálták minden lehető módon „töredelmes vallomásra”
bírni, mivel Szekeres Zsolt, „ez a veszedelmes kém” őt meglátogatta, majd
azután együtt mentek el Király Károlyhoz.
Számoljunk tehát. Bevitték pénteken, kihallgatása ma hajnalig tartott, akkor
elengedték rövid időre pihenni, de 8 órára visszarendelték, hogy „művüket”
befejezzék. Abban reménykednek, nagy halat fogtak, veszedelmes kémet tálalnak
Ceauşescunak.
Az első gondolatunk:
– Rohanunk haza!
Először azonban Évát kell az agyvérzés, az infarktus határán lecsillapítani,
részint bár megnyugtatni. Ehhez orvos kell, nem rábeszélés.
Míg vele foglalkoznak, átszaladok a tágas udvaron a telefonhoz, még szerencsém
is van, a Belügyi Igazgatóság helyettes vezetőjével sikerül beszélnem. Eléggé
mordan ítéli meg az ügyet, mivel kétszer is kihangsúlyozza: „Nagy baj van,
kérem. Nagy baj!” Meg is nyugtat ugyanakkor, mondván, hogy véleménye szerint a
fiamat legkésőbb 9 óráig elengedik.
– Bizonyos ez? – kérdem.
– Remélem – mondja.
– Követelem! – emelem föl a hangom, bár igyekszem nyugodtságot erőltetni
magamra.
Indulás, száguldás, némelykor veszélyesen is, az öreg Ladával.
Sepsiszentgyörgyön újból letelefonálok Marosvásárhelyre. Melinda menyemmel
beszélek. „András még bent van” – mondja. Úgy gondolom, inkább Sepsin várok még
keveset, hogy a hosszú út előtt megtudjam: ígéretét betartotta-e a belügyi
igazgató-helyettes. Két telefonbeszélgetés között V. Dani el meséli, hogy rólam
írott kis jegyzetét a cenzor (főszerkesztő?) a helyi lapból kidobta. Az eljárás
oka felől érdeklődvén, Dani ezt a választ kapta: „Az oka: senki más, mint
Sütő”. Derék, bátor ember, nyílt és határozott, nemde? A belügyi tiszt azonban
nem állt – vagy nem állhatott – szavának. Öcsi fiam – feleségének tájékoztatása
szerint – még déli egy órakor sem szabadult a vallató szobából. Szárnyunk nőtt
az örömtől, amikor végre megtudtuk, hogy elengedték, s jön szembe velünk
gépkocsival.
Valahol Segesvár és Balavásár között találkoztunk.
Sápadt volt, de nyugodt, mint aki szeme közé nézett a halálnak, a gyalázatnak,
és e tűzpróbán átesve, az ellenségeinél erősebbnek bizonyult. Szeme azonban nem
az erkölcsi fölény s az elégtétel érzését sugározta, hanem azt a szomorúságot,
amely ama két nap alatt költözött a tekintetébe. Katartikus órák égethetnek
többé soha el nem tűnő új vonásokat emberi arcokra. Azt hiszem, ez volt az a
szekus gaztett, egy tiszta lélek ellen elkövetett ocsmány garázdaság, amelyet
sérülés nélkül nehéz átvészelni. Ha volt még remény benne, hogy kínkeserves
évek megalázó kísérletei után orvosként Erdélyben maradhat, az most vészesen
megrokkant. Brutális vallató! – akik különben csak erkölcsileg kínozták meg –
bemutattak neki néhány mozzanatot abból a jövőből, mely az egyenes gerincű
emberekre vár ebben az országban.
Csöndes szóval mesélte a történteket. Azok egy részéről Magdi már tájékoztatott
minket telefonon. Újabb részlet volt az asztalcsapkodás, a börtönnel való
fenyegetőzés meg az ügy minősítése. Ez így hangzott: „Államellenes összeesküvés
egy amerikai magyar kémmel.” Ennél súlyosabb vád csak az lehetett volna:
„Összeesküvés az államelnök meggyilkolására”. Amiként az első, ugyanúgy a
második változatot is „bedobhatták” volna. A hamis vádemelés lehetőségei
végtelenek.
Marosvásárhelyre érkezve első dolgom volt fölhívni telefonon a megyei
pártbizottság első titkárát, bizonyos Ungur Ioan elvtársat.
Azonnal fogadott. Fölösleges bevezető szavak nélkül – ex abrupto – tértem a
tárgyra:
Miért tartóztatták le s vallatták közel harminc órán át a fiamat, aki nem kém,
nem összeesküvő, sem sikkasztó, sem terrorista?
– Mert az ön fia is megsértette a törvényeket, az ország törvényeit –
mondta határozottan a titkár.
– Hogy kell értenem azt, hogy ő is.
– Úgy, hogy a törvényt, mely
szerint külföldi állampolgárokkal csak előzetes engedély alapján lehet
kapcsolatba lépni, ön is megszegte már számtalanszor, és megszegi folyamatosan.
– Az ön által említett törvényt ismerem – mondtam –, s amennyire abszurdnak,
épp oly nevetségesnek is tartom. Ezért nem fogom ezután sem betartani.
– Viselni fogja ön is a következményeit.
– Akár a fiam? Tudni akarom, ki volt az a Berija-tanítvány, aki ezt a
disznóságot el merte követni. Aki elhurcolta a fiamat éjszakai vallatásra...
– Az ön fiának letartóztatására én adtam utasítást – mondta nyugodtan a megyei
első titkár. Berija emlegetése miatt nem sértődött meg, az összehasonlítást
elengedte a füle mellett.
Nyugodtságát cinizmusnak véltem, s magamból kikelten öklömmel az asztalára
vágtam:
– Tiltakozom e törvénytelen és galád eljárás ellen! Követelem öntől, utasítsa belügyi
embereit, hogy kiagyalt kémhistóriájukat úgy zárják le, mintha semmi sem
történt volna. Ha nem így járnak el, mindaz, ami történt, csak kezdete lesz egy
ártatlan ember kálváriájának, s én ezt nem fogom szó nélkül hagyni sem itthon,
sem külföldön.
Asztaldöngetésemre ijedten nyitott be a titkárnő, azt kérdezvén főnökétől:
– Valami baj van, elsőtitkár elvtárs?
– Nincs semmi baj – mondta Ungur elvtárs, odaintvén a titkárnőnek, hogy
kimehet, majd felém fordulva így szólt: – Legyen nyugodt, kérem. Az ügyet
lezártnak tekintem, és biztosítom önt arról, hogy fiára nézve semmilyen
következménye nem lesz.
Ez a kijelentése valamennyire lecsillapított.
Cigarettára gyújtottunk. Úgy köszöntem el tőle, hogy a pánikszerűleg fölfújt
kémhistória egyéb részletei szóba sem kerültek.
Holott a paranoid kép csak így lehet teljes.
Futólagosan ezekről most csak ennyit: vallatói a fiamat mindvégig azzal
ijesztgették, hogy barátja, vagyis Szekeres Zsolt, már le van tartóztatva, s
majd szembesíteni fogják vele rövidesen. A letartóztatás okának egyik
változata: halált okozó gázolás. Másik változata: tettenérés kémkedés közben.
Amit szerintük a fiammal együtt követett el, ugyanis közösen látogatták meg
Király Károlyt, a „hazaárulót”. Ez pedig így történt: Sz. Zsolt saját szemével akart
meggyőződni arról, hogy Király Károly él, nem gyilkolták meg, amiként azt
akkoriban Amerikában is híresztelték. „Elviszel hozzá?” – kérdezte Öcsit.
„Elvihetlek” – mondta a fiam, és elvitte. „Győződj meg arról, hogy él és
dolgozik a konzervgyár igazgatójaként.” Károlynak egy munkatársát, aki jelen
volt a találkozáson, ugyancsak fölhurcolták a fiammal együtt, őt azonban
kegyetlenül elverték, lábát is eltörték. Ő volt ugyanis a házigazda, aki
igazgatóját és Szekeres Zsoltot a lakásán vendégül látta, kávéval kínálta.
Ennek alapján közölte velem a belügyi igazgatóhelyettes: „Az ön fia illegális
találkozót szervezett meg Király Károly és az amerikai Szekeres Zsolt között.”
„Nyugodjon meg...” – így az első titkár. Bizonyos, hogy semmi okunk nincs és
nem is lesz a megnyugvásra.
Október. 28.
Új darabomat (Jégmadár, vagyis Advent a Hargitán) Éltető
Jóska lelkes örömmel méltatja s ugyanúgy Seprődi Kiss Attila is. Örülök a jó
véleményüknek, s aggódom is, tele vagyok kétellyel: valóban jó-e? Az Igaz Szó
illetékese fanyalogva tér ki a közlés óhaja elől: „Nem ígérhetek semmit.”
Domokos Géza pedig azt közli velem, hogy az Engedjétek hozzám jönni a
szavakat című könyvem új kiadását nem engedélyezik. Kós Károlyt sem
engedélyezik. Kiirtják az összes tankönyvekből. Mi történt? Bizonyos Raoul
Şorban nevezetű román hazaffy, aki egyebek közt a Bolyai Egyetemen Gaál Gábor
és Szabédi László tanítványa volt, egyenesen a Ceauşescu házaspárhoz fordult
Kós Károly megbüntetése végett. Romángyűlölő – állította róla. A Diktátor pedig
– vagy a felesége – döntött: Kós nem volt, nincs és nem lesz.
És valóban nincs. Mármint a sajtóban, tankönyvekben, erdélyi
irodalomtörténetben, irodalmi lexikonban. Sehol sincs, ahol a sovén gyalázatnak
hatalma van. Kós mégis él az emberi szívekben. A humánum, a kultúra hatalmas
táborának tudatában. E táborban ott vannak a román szellem legjobbjai is.
*
Meglepetés vár rám az Új Élet szerkesztőségében. Ismeretlen tettesek furcsa
garázdálkodást míveltek az éjjel. Feltörték Török L. íróasztalát, és teljesen
kirámolták az enyémet is, valamennyi zárját összetörve. Ami kézirat, okmány,
irattartó, újság, könyv, fénykép, filmszalag, levél, meghívó stb. volt benne,
összegyűrten, tépetten s minden jel szerint darabonként megvizsgáltan ott hever
halomban a szobám közepén. A kollégák sápadtan
gyülekeznek. Mihez lehet ilyenkor kezdeni?
– Először is lefényképezhetjük magunk – mondom.
Saját papírjaim halmán először egymagam nézek bele a lencsébe, aztán jöhet a
csoportos kép is. „Kedves emlékül az utókornak.” Agyvérzés, infarktus, ilyesmi
veszélyének távoltartása végett kedélyeskedünk is bizalmunk romjain. (Azt
mondtuk ugyanis: húsz méternyire a megyei pártbizottság székházától, melyet
éjjel-nappal fegyveres katonák, milicisták őriznek, képtelenség hozzánk
betörni.) Továbbá: mit kerestek a betörők? Fiókomból elvittek egy üveg
szilvapálinkát – jó rokonom hozta két hónapja, már meg is feledkeztem róla –,
de vajon ugyancsak pálinkát kerestek-é a fölszakított borítékokban? A
füzeteimben? A filmtekercseket őrző papírdobozkákban? Ha netán pénzt kerestek?
Miért gondolták vajon, hogy azt elszórtan, íróasztalom fiókjaiban eldugdosva
rejtegetem önmagam elől? Ha pedig bombát kerestek? (Említettem: szemközt a
pártszékház, valóban könnyen megeshet: bummm!) De miért vitték el akkor ama
beadványunk másolatát, amelyben Ion Lăncrănjan magyarellenes, uszító könyve
ellen tiltakoztunk, s amelyet 36 hazai magyar íróval sikerült aláíratnom. A
teljes névsort nem tudom már hiánytalanul fölidézni. És ha bombát sem kerestek?
Hanem pisztolyt? Az sem rossz ötlet. Az ember csak kiáll ide az ajtóba,
szemközt az első titkár szellőzteti fáradt fejét az ablakban: piff és puff! Ám
akkor miért a skandináviai naplóm tűnt el, ottani barátaim címtárával,
telefonszámokkal, megírandó úti tűnődéseim nyers tényanyagával? Ezt már sohasem
tudom bepótolni.
Anyagi ügyeink felelőse, Gergely, most betelefonál a milíciára, és jelenti:
betörés! Szokás szerint kiszállnak majd, és az első kérdésük ez lesz: tudjuk-e,
ki a betörő? Ha nem tudjuk? kire gyanakszunk? Nyilván egyik kérdésre sem tudunk
válaszolni, így hát jegyzőkönyvelnek, elmennek, mi pedig – ha újabb szövegeket
fogalmazunk – várhatjuk a következő betörést.