Sebestyén Irén
ANYASÁG
Ez az októberi nap olyan volt, mint a szegénység. Sárban csillogott a napfény, mint éhség dacára a jókedv.
Valaki mindig éhes vagy bélpoklos, ahogy az anyja szokta mondani mérgében, mikor három gyermekének képtelen már zsíros kenyérrel befogni a száját, s a borkányból az íz azelőtt való este elfogyott. Rosszabb eset, mikor elfogy a kenyér is, mert puliszka ide, puliszka oda, a három gyermek csak visít, hogy márpedig neki ízes kenyér kell. Ízes kenyér reggelire, ízes kenyér ebédre, ízes kenyér vacsorára, és nem szégyellik az anyjukat felkölteni éjjel egy isteni szelet ízes kenyérért.
Még a nagyobbik is elvárja, hogy az anyja kenje meg a kenyeret. „Jobban esik magától” – mondja, huncutul az anyja szemébe mosolyogva. Nagy kanász ez már, 13 éves, csak a könyveket bújja.
A középsőnek inkább levágja az anyja, semmint csúfot űzzön abból a kenyérből. Nyolcéves az még, nem tud becsületesen szeletelni, aztán meg olyan visszahúzódó, néha a szemével kéri az ételt.
A kisebbik hároméves, kitartóan rángatja az anyját, amíg meg nem kapja a maga szeletét, és azzal elégedetten járkál ide-oda, amíg a két nagyobbik segítségével (adj egy falást) el nem fogy pillanatok alatt a kenyér, s a megmaradt héjával órákig elrágódik.
Férfi, mármint apa nincs a házban, ami látszik is a három gyermek viselkedésén. Neveletlenül kérnek, kérdeznek, felfordítanak mindent, keresve egy-egy zoknit vagy cipőnek a párját. Egy ilyen általános keresgélés után árvíz utáni csendélet van az amúgy is szerény-kopottasan berendezett egyszobában.
Ezen az októberi napon (amikor jobb lett volna, ha nem történik semmi, mert itt csak rossz történik), miután a három gyermek meggyőződött, hogy tényleg nincs kenyér, se íz, se pénz, a szomszédok meg nem adtak kölcsön, és erejük is fogytán volt egy újabb sírógörcshöz, kezdték latolgatni annak a lehetőségét az anyjukkal együtt, hogy ki van még, akinek nem tartoznak a környéken, vagy a rokonok közül ki adna. Tudták, hogy reménytelen, de a szokás kedvéért végigsorolták mindegyiküket. A kisebbik, maszatosan anyja ölébe dőlve, megfeledkezve ízről, kenyérről, elaludt.
A középső is ott hagyta a nagyot anyjával, belenyugodva abba, hogy majd jó lesz a paszuly is puliszkával, visszament a szétszedett játéktraktorához, és tovább erőltette az oda nem illő fogaskerekeket.
A nagyobb elégedetlenül ült a lépcsőn, az ajtó előtt, kérdőn-vádlón nézve anyjára, aki elfoglalta magát a kisebbik babusgatásával, miután egészen az ölébe vette.
– Tényleg nem tudunk kérni senkitől? – kérdezte kétségbeesetten arra a gondolatra, hogy mára, holnapra, ki tudja, meddig, le kell mondania az ízes kenyérről.
– Honnan kérjek, nem ad senki – mondta az anyja, szemében védekezéssel.
Sötétszürke kötény volt előtte, egy-egy helyen meghasadva, a blúz ujja félig leszakadva, nadrágja alja kifoszolva, és minden fényes a kosztól. Amint felállt, ölében a legkisebbel, egy pillanatra szépnek tűnt, büszkének, tisztának, mint ama Mária, fiával karján. Csak egy pillanatra. Aztán újra Ő volt, elnyűtt cipővel, ízületes karjaival, göndör, valamikor fekete hajával.
Benn letette a gyermeket az ágy mélyedésébe, amelytől olyan volt, mint egy teknő. Mindig veszekedésbe torkollott az este, mert nem akart senki abban az ágyban aludni. Pedig ott háromnak volt a helye. Az anya feküdt a szélen, az Isten tudja, hogy tudta magát tartani, hogy be ne guruljon a mélyedésbe, ahol a középső aludt – épp neki való helyen, ahogy ők szokták mondani –, s a nagyobbik a fal mellett: estére mindig el kellett húzni az ágyat, hogy ne húzzon a fal, s a penész szagát se érezze olyan nagyon. A paplanra tán Isten sem emlékszik, olyan régi, összegubancolódva benne a vatelin. Huzatjáról rég lemondtak a háziak, az abból szaggatott feltörlőrongy kerítésre feldobva szomorkodott, kis testek melegét őrizve emlékezetében.
Az anya, miután letette a kicsit a „teknőbe”, visszatért a legnagyobbhoz, aki még mindig a küszöbön ült, elgondolkozva. Amint az anyját meglátta, tehetetlen dühvel méregette, idegenkedve, majd nyersen odaszólt:
– Éhes vagyok, és unom már, hogy puliszka-fuszulyka, puliszka-fuszulyka! Még tízóraira is azt tenne, ha lehetne.
Az anya idegesen a hajába túrt, végighúzta kezét ráncoktól gyűrött arcán, és leült mellé.
– Mit tudjak csinálni? Nincs kitől kérni! – hangja ideges volt, gyűrött és fáradt.
– Nem érdekel! Éhes vagyok. Lopni megyek, s eszem!
Nem fejezhette be az utolsó mondat utolsó szavát, már csattant is az anyja keze az arcán.
– Lopni? Mi? Nem lopott senki közülünk! Az kell csak, az istenedet, mert a nyakadat kitekerem! Azokból a könyvekből tanultad! Bújni a könyveket! Azt tudod! – Aztán nagy, sötét csend ereszkedett kettőjük közé a napsütéses délutánból. A nagyobbik konokul nézett maga elé, a középső még mindig a traktorral babrált, és a legkisebb izzadtan fordult meg az ágyban.
Egyedül az anyában reszketett tehetetlenül a kétségbeesés, megrángatva szájízmait, bütykös ujjait. És később valahonnan, távolról, mint szép emlék, kissé bizonytalanul megcsillant hajdan szép-kék szemében a remény. Odament a nagyobbikhoz, visszaült mellé, megfogta a vékony fehér kezeket, és szinte rögeszmésen suttogta: – Ne félj, lesz pénz! De el kell, hogy menj utána. Most jutott eszembe, hogy tartoznak nekem ötszáz lejjel. Biztos megadják.
Ez a „biztos megadják” már nagyon bizonytalanul hangzott. Azon csodálkozott a nagyobbik, hogy mennyire szegény lehet az, aki még nekik is tartozik. Ugyanakkor örült, mert megcsillant előtte az ízes kenyér. Arany körvonallal lebegett előtte, érezte a szilvaíz ízét és a kenyérkaréj rugalmasságát fogai között.
– Ki az? – kérdezte, nem tudván elhallgatni kíváncsiságát. – Mikor kérte?
– Úgysem ismered, de elmagyarázom, hol lakik. Már régebb kérte, s el is felejtettem. Na, hallgass ide! – és lázasan kezdte magyarázni a helyet, ahol lakik, aki kérte, kitért a legapróbb részletekre, nehogy a gyermek, kinek mindig máson jár az esze, máshová menjen.
– Bemész – folytatta –, s megmondod, hogy édesanyám kéreti azt az ötszáz lejt. Biztos nem felejted el?
– Nem. Nem felejtem el, de biztos megadja?
– Meg – válaszolt az anyja kurtán. – Biztos, megadja.
Igyekezett átöltözni, a legnagyobb gonddal válogatta, hogy mit is vegyen magára, hiszen most nem kérni, hanem megkérni megy. A kapunál még egyszer megkérdezte az anyja, hogy emlékszik, hová kell mennie, és a nagyobb is visszakérdezett, hogy biztos meg fogja adni az illető, és elindult kissé bizonytalan érzéssel, de az áldott jó szilvaízzel a szájában.
További aggályokra már nem volt idő: ott állt az elmagyarázott kapu előtt. Valamikor galambdúcos, faragott-festett nagykapu volt. A ház is nagy, nagy udvarral, szekér az udvaron, a fásszínben eke, taliga, a tornác vén, recsegő és tiszta.
Először arra gondolt, hogy nem megy be, és megmondja az anyjának, hogy nem voltak otthon. Nem, ez nem jó – gondolta –, mert akkor visszaküld később. Vagy azt mondom, hogy nem adta ide nekem. De csábítóan csillogott az ízes kenyér, mint valamikor Éva előtt az alma. És elindult fölfelé a lépcsőn, lázasan ismételgetve magában minden szót, amit mondott az anyja.
Zöldre festett nagy ajtón kopogtatott, egyszer, kétszer, többször, mígnem egy recsegő hang ki nem kiáltott:
– Tessék!
Idegen volt a hang, mire szeretett volna megfordulni és elszaladni, de már késő volt. Belülről mérgesen pattant ki az ajtó, és egy szikár ember állt előtte. – Mi a baj? – kérdezte azzal a recsegő hanggal, türelmetlenül.
A gyermek végigmérte, és végtelenül sajnálta, hogy miért is kellett neki idejönnie. Csípős izzadságszaga volt az embernek, deres bajusza, borostás, és mint két ólomdarab a szeme, vékony szája szinte egy jól sikerült vágásnak látszott, és ha beszélt, szédített a pálinkaszag és a legközönségesebb szájszag.
A házba ahogy bepillantott, tisztaság és rend, az asztalon párolgott sárgán és melegen a puliszka, egy tál félig étellel otthagyva az asztal szélén! Jaj, biztos étkezés közben jöttem, Istenem, ilyenkor mérgesek az emberek. Most biztos nem adja meg! Biztos még azért sem adja meg!
– Mi a baj, na! – recsegte még egyszer az ember, és a gyermek ameddig válaszolt, arra gondolt, hogy ebben a szikár testben hol lappang ez az elviselhetetlen recsegés.
– Édesanyám küldött, hogy... ne tessék haragudni..., de izé... édesanyám mondta, hogy maga tartozik nekünk ötszáz lejjel, és ha meg tetszik adni... – dadogta félszegen. Sírni szeretett volna félszegsége miatt.
– Hát ki a te anyád? – kérdezte szúrós tekintettel az ember.
Ijedten dadogta el; és hogy hol laknak, hogy az apjuk elhagyta, és hogy édesanyám szépen kéreti, hogy ne tessék haragudni...
Miközben mondta, aprózta a szavakat, kétségbeesve látta, miként változik el az ember arca. Arcizmai rángatózni kezdtek, elvörösödött, aztán elsápadt, nagy kezeivel nem tudott mit kezdeni, hol karba tette, vagy idegesen leengedte, majd megmarkolta az ajtókilincset, és fojtott hangon, megduzzadt nyakerekkel, vérben forgó szemekkel mondta a gyermek arcába.
– Hát figyelj ide! Mondd meg az anyádnak, hogyha én minden kurvát megfizetnék ötszáz lejjel, akkor ezt a házat el kéne adjam. S a te anyád egy hétre sem ér ötszáz lejt! – és bement, becsapva maga után az ajtót, és benn cifra káromkodásba kezdett.
Állt a gyermek, rácsapott ajtóval, és körbelengte egy kevés ideig az undorító száj- és pálinkaszag, egy kicsit még szédült, és azon csodálkozott, hogy mindent nagyon hangosan hall. Mint vonatbemondók hangja, recsegtek az előbb fojtottan suttogott szavak.
Motyogott valamit maga elé, és lebotorkált a lépcsőn. Az udvar hoszszúnak tűnt, és nehezen nyílt a kapu.
Az utcán emberek jártak, asszonyok beszélgettek, gyermekek kiabáltak egymásnak, szekerek, lovak egymás utáni rohamban, semmi különös, bár még csak a föld sem hasadt meg, angyalok sem vigasztalták, hazafelé az utcán se botlott bele pénzbe, mesék, filmek, regények boldog befejezése elmaradt.
Amint kinyitotta a kaput, és látta anyjának várakozó, reménnyel tele egész lényét, tudta, hogy nem fogja merni megmondani, miért nincs pénz.