Főcze Kornélia
ANAMNÉZIS
(Aki emlékezik, hol van?)
Ott vagyok-e, ahová emlékezem, vagy itt, ahonnan emlékezem? Nem onnan képzelem-e a jövőt, ahová most emlékezem?
(Most)
Itt élek a tél bérelt szobájában. Az ablakok befagyva, a küszöbön hó, a bútor áttetsző jégpolc-rendszer, az ágyam pálya, a párnámon képzelt gyermekem csúszkál, míg veszettül tülkölnek a piros gombok a gomblyukszorítóban.
(Anyám)
Tűpárnára szúrt szívéből piros cérna folyik, befűzi a varrógépbe, s tündéri ruhánkat varrja. Tündérként a templomi félhomályban vagyunk a legszebb Háromleányok Miurunk jászla előtt. Pislogó gyertyaláng morzézza üzenetem Istennek: Őrizd meg anyánkat a bajtól, vedd le homlokáról a fájdalom glóriáját, testéről a munka hámját.
(Apám)
A piros szemű nyulakhoz nincs szerencsénk – mondta apám egy reggel. Visszacsodálkozom az időbe, mert így mondta, ilyen szépen: A piros szemű nyulakhoz nincs szerencsénk – s lapátra szedte a meredt nyúltetemeket.
(De mihez volt szerencsénk?)
Egymáshoz volt szerencsénk, hatalmas szerencse, ahogyan összejöttünk az időben, s bemutatkoztunk egymásnak:
Van szerencsém, Anyám!
Van szerencsém, Apám!
Van szerencsém, Testvéreim!
Van szerencsém, Halott Testvérem, ki nevemet viseled!
MIÉRT, hogy társtalan bolyongok az idő egymásba nyíló termeiben? Kinézek az ablakon; a gyermek, ki hívásomat vitte, öregedő arcotoktól megriadt és visszafordult. Öregedő arcomhoz soha vissza nem talál.
Volt szerencsém, Anyám???
A tér idővé lett, s többé helyét nem leli.
A pince földje szívta el gyermekkorom napjait, s AKKÉPPEN itt meg is lehetne állnom. E mágikus, térben alma, krumpli között vájkálva megtelt a kezem hűvös bogarakkal, miket érintésem hívott elő a vászonzsákokból. Itt a babám, faljátok fel – mondtam, s odadobtam. Az élettelen bábu hanyatt esve elsírta magát.
Így szívta el a pince földje a babarongyokat, a főzőcskéző edényeket, a téglapor-paprikát, a kiskanalakat, míg szörnyekké híztak barátaim, a bogarak. Félni kezdtem. Megalkottam felhúzható játékmesémet.
(Hol volt, hol nem volt)
Volt nekem egy felhúzható játékmesém. A jelkulcsot (a szót), mellyel felhúzhattam és elindíthattam a történetet, csak én ismertem. Ez a titok tett boldoggá.
A mesében ez történt: Hol volt, hol nem volt... Volt egy lány, aki addig várta a Kártyakirályt, míg a király el nem jött érte. Elvitte Kártyaországba, feleségül vette, s éltek boldogan, amíg meg nem haltak.
De ebből az egészből engem csak egy dolog érdekelt: a HOL NEM VOLT, mert tudtam, hogy ez a kártyaszerencsés sors ott, a HOL NEM VOLTban történt meg.
(Mese)
Ez a mindenkinél szegényebb lány egy reggel arra ébredt, hogy reggel van az erdőszéli tanyán. Micsoda boldog fölismerés, micsoda reggel! Reggel madárcsicsergéssel, égre vitorlázó sárga nappal, fény és fény mindenütt. Boldogan sietett az erdőbe gallyat gyűjteni. Csodával kezdődött, hát csodával folytatódott a nap: az erdőben meglátta a Fát. Ott állt a Fa, földbe gyökerezve, illatozva, könnyezve és örvendezve, mert valaki ráemelte a tekintetét. A lány megértette: nincs hely többé, ahonnan gallyat gyűjthetne; nincsen többé erdő. Elindult hát vissza. Tudta, a kunyhóban már várja őt a Kártyakirály.
Ott ült a király mozdulatlan, és szaladt szembe a virágszirmokon. Nézett ki az ablakon, tekintetébe emelte kedvesét. Hívta némán, hangtalan. S csak mondta, mondta a Szót... A Szó elhangzott, a mese elindult és lejárt: Hol volt, hol nem volt... Csak mondtam, mondtam a Szót, nem akartam, hogy a mese véget érjen. Most is élek, ha meg nem haltam.
(Kártyakirály)
Végtelenbe vetített szerelem. Lüktető szívem a Mindenség plakátján. Univerzális játszma az Istennel. Az örök és végeérhetetlen szerelemért. A katarzis emberfeletti erőt önt belém, s megteremtem Világom emberét. Első nap szívet teremtek, s látom, hogy dobog. Másodnap arcot, s látom hogy ismerős. Harmadnap szemet, s az őszi esőben látom a szemet sírni. Negyednap elkészül a kéz, vágyba markoló ötös-szimmetria; látom, hogy kapaszkodik.
Ötödnapra lehullt az első hó, hatodnapra fagyott, s a kozmikus hidegben eldőlt a játszma: Isten magamra hagyott teremtményemmel. De ez már hetednap volt, s ez volt az Ünnep.
Üvegházi múltat teremtek magamnak, kedvenc virágaimmal, melyeket sosem láttam. Míg eszményi rózsáimat gondozom, a földből, mely nem e földből vétetett, kinő egy pipacsszerű, idegen virág. Fölé hajolok: egy valóságos ünnep virága ez, melyet már láttam valahol, de nem akartam, hogy meggyökerezzen emlékeimben.
Bódító illatában megérzem a kórt: a Platón-vírus rombolását a szirmokon: pulzálva terjed át tökéletes rózsáimra.
MOST, amikor kétségbeesetten kínlódom, hogy mindezt elfelejtsem, hallom, mint zúzódik százezer darabra teremtett múltam üvegháza, maga alá temetve valódi múltam történéseit is, hogy immár örökre emlékezés nélkül létezzem, akár a bolyongó kisgyerek, ki arcomhoz nem talál vissza többé soha...