FÓRUM
Szférák között
(1) „kért két/ megálmodott lehetőséget/ a dolgok kiszorította/ helyeket/ meg a folyómedrek földjeit/ fizetett/ átvette/ és továbbállt”, meséli el a költő Andi Gül Aga csodálatos történetét A keleti színmű, meg a történet bizarrsága egy különös, más szabályok szerint működő mágikus világról nyújtanak látleletet. S tényleg, talán a Spengler által leírt mágikus irodalomhoz állnak a legközelebb Csiszár László versei*. Utazgatni a szférákban, s tudni, hogy legfelül ott van Egy, ami értelmet ad az utazásnak – íme filozófiájának a lényege. Az élet alapvető egységének, az Egész misztériumának a megérzése meglehetősen ritka ezen a posztmodern törmelékességhez, szétdaraboltságához szokott századvégen, de épp ez teszi érdekesekké a verseket. Ebben a világban minden megtörténhet: Andi Gül Aga megvásárolhatja a dolgok kiszorította helyeket, mert megszűnik a tér és idő; megszűnhet az élet és a halál, hiszen az ember „mindig csak két pillanat között” él (Az óra); a költő ízlelgeti az örökkévalóságot, és a metaforák csodálatos űrhajóján utazgat a szférák között. (Hogy valamelyes besorolási támpontot adjunk az olvasónak, egyben érdemes felfigyelni az Andi Gül Aga és Christian Morgenstern építésze közötti hasonlatosságra, tudniillik az utóbbi ugyancsak a semmiből, a kerítések réseiből épít magának házat.)
Hogyan kerül egyáltalán a költő a mágikus síkra? A megoldás nagyon egyszerű, már-már banális: „kabátjáról leporolta a várost” (A tér előzményei), mindazt, ami eltakarhatja a lényeget. Ami így feltárul, az az egység megnyilvánulása, legbelül minden hasonló, egylényegű „a test/ tér nélküli/ s időtlen/ bástyáján// itt még/ ki nem/ pukkantott/ léggömbök rezegnek”. A gömb-motívum jelenléte túlmutat önmagán, hisz paradox módon a legmagasabb fokú önazonosságot a gömb egyetlen formájába való beleolvadás jelenti: (a gömbnek) „csak egy arca létezik/ és az mindenféle nézetből/ ugyanaz/ a tökéletes önazonosság” (A gömb). S ez már nagyon is kemény metafizika, hisz a valódi lét misztériumait ízlelgetjük...
(2) Mindez nem jelenti a lét sokszínűségének a tagadását. E képzeletbeli mágikus világban épp az az érdekes, hogy a lényegi azonosság mindig hasonlóságokban nyilvánul meg, amelyek a világ egységére és egy univerzális rendezőelv meglétére emlékeztetnek. Ezért bír óriási fontossággal az a mód, ahogyan a költő a metaforát mint szó, kép és kijelentés közti viszonyt meghatározza: „a metafora a nyelv üledékes kőzetéből kiszabaduló mozgás”, amely mindig a lényeget sugallja. Ám vigyázzunk, a metafora nem valami szférák közti mechanikus szállítóeszköz, hisz működéséhez az olvasó irányából jövő empátiára, beleérzésre van szükség: „Áthidalás, átugrás, amint kimarad a kéken, zölden, barnán hömpölygő lényeg, de sejthető, mint metafora homályában a lélek leírhatatlan diadala.” (Adapa – avagy prozódia vállfájás elleni ráolvasáshoz) S ha az egészre való rálátásunk és az egységes szemléletünk megszűnik, akkor szörnyek teremtődnek; mint A hangya című versben: a tükör összetörik, „s hol ide/ hol oda kapnak/ csak a fény dobja/ riadtan remegő testét/ az objektív nagyságba/ hol szörnyként motoszkál”.
(3) Ezek után érdemes a költőnek a költészethez fűződő viszonyát is szemügyre venni. Csiszár, minden metafora iránti bizalom ellenére, nem becsüli túl a költészet szerepét. A költészet önmaga nem lehet cél, csupán kiteljesítheti az életet. Akkor felel meg hivatásának, ha nem tompítja, hanem éppen hogy élesíti érzékeinket az élet sokszínűsége, az élet megélése irányába:
Költő: A legkevesebb szóval szeretném elmondani a
világ egyik legnagyobb igazságát.
Lány: Mondj tengernyi szót és hajózz a tengeren velem.
(Második beszélgetés)
A költészet eszközjellegének újramegtalálása ez, olyan értelemben, ahogy ezt például Homérosz, az archaikus Görögország utolsó nagy mágikus és egyben mesterember-költője érthette. A költészet alárendelődik az életnek, mint legnagyobb misztériumnak és legmélyebb magasságnak:
Költő: A mélység benned épített labirintust magának
és rajtad teremtett dús mezőket.
(Harmadik beszélgetés)
Ezt a misztériumot tölti fel aztán lélekkel a szó, a költészet:
Lány: A mélység a felszínen lüktet?
Költő: De a szó a szíved barlangjában izzik és
Vágy lobban az éjben.
(4) A fentiekből egy nagyon érdekes világkép bontakozik ki, mely létezésével alternatívát villanthat fel a posztmodernségbe nyakig belegabalyodni készülődő kisded irodalmunknak. Ez az újszerű szemlélet adja a kötetnek az értékét. Sajnos, a gyakorlati megvalósítás távol áll attól, amit a fentiek után joggal elvárnánk, a versekből épp az a többlet hiányzik, ami megborzongatja az olvasót, ami a jó verset megkülönbözteti a közepestől.
Először is, sehogy sem talál a töredezett, szakadozott versforma, sem pedig az imperszonális, konstatáló hangnem ahhoz, ami gondolati síkon a versek értékét adja. A töredezett, posztmodern gyakorlatú versforma (lásd Lyotard: „a posztmodernség a szellemi széthullás állapotának konstatálásából ered”) keveredik a mágikus irodalom egész szemléletével, és nyújt se nem szamár, se nem ló hibridet. Ilyen meggondolások alapján róható fel a költőnek a „vágy, izzás” hiánya, noha épp ő beszél ezek ajánlatos voltáról. (Hadd jegyezzem meg, hogy költői szempontból a legsikeresebbek éppen a szerelmes versei, melyeken a személyes hangnem is átsüt.) A túlságosan visszafogott, szenvtelen hangnem miatt olyan, egyébként érdekes versek is elsikkadnak, mint a Kifutópálya, a Ptolemaiosz képzeletbeli szigete, hisz a hangnem éppen az egészséges rácsodálkozástól, az elámulástól riaszt viszsza.
A képanyag absztrakt, elvont, csakhogy a fogalmak itt nem zenélnek, mint Rilkénél ilyen szavak olvastán, mint „idő-metszet”, „hajóteknők”, „fémkapszula”, „idegdúc” stb. a hideg ráz ki, a töméntelen verítékre gondolok, amivel a költő a verseket megalkotta. A sorokból kiérződik a nyelvvel való küzdelem mellett egyfajta elvontságra való törekvés, mely néha képzavargyanús sorokat is eredményezhet „a láng mindig felfelé száll, ellentétben a szabadeséssel”. (Szerintem a szabadon eső tárgyak szállnak lefelé, és nem maga a szabadesés.)
(5) Összegezve, a könyv az irodalmárok figyelmére méltó, mert egy érdekes látásmód villan fel benne. Mindazonáltal az egyszerű olvasónak nem ajánlom, mert olvasása túl sok fáradságba kerül, anélkül, hogy kellőképpen megjutalmazna. Márpedig, amint éppen Csiszár László sugallja, a létből mindig a maximumot kell kihozni (erre való a létszférákban való szüntelen utazgatás is). Biztos vagyok benne, hogy ha az olvasók figyelmen kívül hagyják a kötetet, a költő nem sértődik meg. Túl sokat tud a létről ehhez...
SÁNTHA ATTILA
 
* Csiszár László: Utazások a szférákban. Forrás-sorozat. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest. 1991.