IRODALOM ÉS ISKOLA
Tamási Áron, 1928. június 15-én
Noli me tangó – vagyis nincs eltáncolás: előfordulhat, hogy a magunkfajta transzilvánnak épp a transzilván Tamásiból kell felelnie, mert Tamási is tananyag. Arcunkat öntse el az öröm. A tananyag úgy van kijelölve, hogy agyagszerűen lehessen gyúrni, dagasztani.
Egyébként is, egyetlen írás sem tudja az elején, micsoda lehetne. Nyomozni kezd az idő lerakataiban, vágy serken benne beágyazódásra, beépülésre, illeszkedésre. Otthont keres, hogy világra jöhessen. Elindul tehát ez is.
A mondatszerkezet konstrukciós elvei adottak, a nyelv meglévő és megmásíthatatlan sugallat eredménye. Mégis – miért van tájjellege a mondatoknak? Mi formázza őket?
Ismerek egy történetet az író ablaka előtt terebélyesedő tölgyfáról: koronája az író feleségének arcát mintázza, a nőét, akit az író olyan nagyon szeret, vagy olyan nagyon gyűlöl.
Nem tudom, hogy a mondatok meghatározzák-e egy ország sorsát, és nem tudom, hogy az országgal történtek terelhetik-e a mondatot papírra vető kezet, erre, arra. Keveset tudhatok erről. Ráadásul: azzal, amit tudnék róla, nem ragadható meg kimerítően a mondat sem, mert van valami azon túl is, nyomozásom konzekvenciáján túl, mégpedig a szabadság, amely kivonja magát minden tudás alól, de mesmeg minden tudásban benne van. A szabadság, vagyis e bonyolult nem-tudás lesz újra a fontos.
Felfedezhető bizonyos izomorfia: miként az irodalomban, az iskolában sem kell mindent tudni. Vagy ottlikosan: mindent, azt igen, de nem sokat. A nem-tudás hitelesebb, mint a jeles felelet, mely pusztán kellékként használja föl a mű elemeit; a felszín logikus, de a lényeg értelmetlen.
A helyzet az, hogy a jeles feleletek kellékeitől mozdulni sem tudunk. Tamási Áron pályája 1945 után döntő fordulatot vett. Tamási valamennyi írása közösségi érvényű értéke kultúránknak, látleletet ad arról, hogy mit jelent a sajátosság méltóságának kutatása közben hitet tenni, perelni – itt és mindörökké. Tamási műveiben a szegény székely népélet tükröződik. Tamási a mi romániai magyar irodalmunk halhatatlan művelője. Tamási Áron az erdélyi kisebbségi sors küzdelmeinek és szorongattatásainak hivatott ábrázolója. Was die Haut zum Leben braucht. Tamási Áron pályája 1928. június 15-én nem vett döntő fordulatot.
Mondatok után nyomozva szembetűnő, hogy a húszas években szinte valamennyi kezesen sodródik a kortársi áramlatokban. „A magyarságot ért traumákról” szólnak, „a nagy reménytelenségben valami reménykeltőt” szándékoznak fölmutatni. Előfordulhat, nem is mondatok ezek, úgyhogy mellőzöm a citátumokat, és pusztán általánosságokban, íme a betájoló leírás: Szabó Dezső a székely paraszt őserejébe helyezi bizodalmát, a parasztságban ő és köre gyökeresebb magyarságot és egy ösztönösebb műveltséget vél érvényesüléshez juttatni, feltámasztva ezzel az ellenzők táborát, akik rejtőzködő fajvédelmet fedeznek föl benne,
Nyírő Józsefnél misztikus, ködös, romantikus mondatokat találni, Benedek Elek, aki nyírőnek és még sokaknak istápolója, atyja helyett atyja, a papokon és osztályokon fölülemelkedő krisztusi szeretetet hirdeti;
Balázs Ferenc a jövő esélyeként fogalmazza meg a falu erkölcsi magasabbrendűségét.
Molter Károlynál is meghatározott politikai célokat szolgál az írás; nincs baj, vallja, míg az erdélyi sajátos valósághoz és néphez, a tényleges körülményekhez és Dózsa György örökségéhez hűségesek vagyunk;
Berde Máriáék hangsúlyosabb realitásérzékenységet és valóságábrázolást kérnek számon: „akinek kő van a cipőjében, nem vizsgálja a csillagokat!”
Kuncz Aladár sem hagyható ki. Racionalizmus és rezignáció nála. Minden alávethető egy átfogó elméletnek, gondolja, ám előjön és lesújt rezignációja: a világ nem egységes, nincs elmélet, amely a megoldást kereső számára világíthatna.
Tamási Áron Szűzmáriás királyfi című regényének mondatai nem szerepelnek a fenti társulatban. Más ízű, más formájú mondatok ezek. Tamásiról, ha megszabadulunk az irodalomtörténeti és irodalompolitikai kellékektől, kiderül, aligha csatlakoztatható kortársai köréhez.
A Szűzmáriásban nincsenek populista szellemű mondatok, hiányoznak belőle a politikai mítoszok, a fajgondolat, az őslélek és hasonlók. Nem transzilvanista regény. Nem állítható össze a transzilván kelléktár.
(Az irodalom nem szűkíthető. Avagy nevezhetem-e jónak a rosszat, ha érdekem úgy kívánja? Mondhatom-e háromnak a másfelet, száznak a kilencvenkilencet, kettőhúszasnak az egytízest? Nevezhetem-e regénynek a balga reményt, versnek, ami hers, szabadságnak a szabadnapot?
A transzilvanizmus nem pre vagy poszt és nem pro vagy kontra, hanem mindentől független állván, daliás és kicsit szomorú, tehát szilaj szemléletmódként szembekerült egy kérdéssel, amely a tradíciók analógiái által az átértelmezés kézenfekvő lehetőségeit kínálta, ilymód harmonizálva szembenálló a szembenállóval, valamint az ugyanegy oldalon állók önmagukkal. Az eset a következőképpen történt:
Kós Károly, leugorván riksájáról, s még ugyanazzal a lendülettel fölfutván a New York teraszára, barátait kereste ott. De azok elvesztek a hatalmas női kalapok alatt. A kalapokat kávézgató nők viselték, a férfiak meg ott guggoltak a nők körül. Kós, ahogy mesélik, sudár alakú férfi volt, csak a terebélyes, felbokrétázott kalaptetőket látta. Mire kicsit kétségbeesetten feltette a kérdést, mely régóta, már az első világháború előtti korszakából benne motoszkált:
– Miért nem bújtok már elő?
A kalapok megrezzentek. Semmi több?
Dehogynem. De erről majd legendák beszélnek.)
A Szűzmáriás királyfi a szabadságról szól, jobban mondva a szabadság illatozik belőle. Illatozik, ami alatt azt értem, hogy a közlés nem a manipulált érzelmekben vagy a spekulatív gondolatban megy végbe. A könyv öntörvényű, önmagáért való, önmagát határoló regény. Tamási nem alkalmazza benne kortársai tudatos szimbolikáját. Nem redukál és nem cserél kézzelfoghatóbbra, érthetőbbre vagy észlelhetőbbre, jelzések, metaforák, parabolák és modellek értelmében.
Találóbb, ha nem transzilván, hanem posztmodern regénynek tituláljuk, hiszen a könyvet lapozva érvényesen kipipálható a p. m. jegyek lajtstroma.
A Regény nem tiszta mitikus elbeszélés. Témája, alakjai differenciáltabbak, mint a mítosz motívumai. Messze áll a klasszikus polgári regénytől, ugyanakkor szerkezete bármelyiké lehetne, akár egy Balzac-regényé.
Mondatokat írok Tamási-mondatokról. Nyomozok, és közben érzem, nő a fülem meg az orrom, dagad a fejem, olyan leszek, mint egy angol felügyelő vagy egy házsártos magyartanár. A nyomokat eltüntetnem kellene, nem keresnem.
Szembeszökően gazdag a rétegződés, a rétegek sokfélesége: sebes cselekménybonyolítás, lassú folyású deszkripció, anekdota, adoma, mese, apokrif ének, ráolvasás, halottas ének, imádság.
Stílusirányzatok keveredése, egymásra vetülése, de nem komolyan, csupán a felszínen, amennyiben nem az irányzat sajátos és konkrét tudatmozgása működteti az ábrázolás elemeit, hanem azok inherens jelentésmezőikkel érintkeznek az irányzatok formajegyeivel. Csorja Boldizsár, a főhős nem jelképe a székelységnek, nyilvánvaló a különállása. Az epikus szerkezet mégsem körülötte épül fel (tudatvilága körül, mint a kortárs nyugat-európai regényekben), a centrumban a kollektív tudat áll.
Bőséggel lehetne beszélni a mitotémák funkciójáról, szerkezeti viszonyáról. Bertha Zoltánt kell elolvasni (in. JAK-füzetek 46.), nekem nincs mit hozzátennem.
A tipologizálás reményével kiemelhetőek volnának a néphit összetevői, az idevágó mondatok (vö. Róheim Géza: A bűvös tükör). És persze bőven adódna lehetőség, hogy a regényből áradó szabadságról értekezzünk, s ha Tamásit kiemeltük a kortársai közül, elhatárolva tőlük, ez utóbbi lehetőség igazolna leginkább minket.
Csorja Bódi természetáhítata a Teremtő áhítata, az isteni hatalommal azonosulva tekint a természetre. A teremtettség végleges és tökéletes számára, mert az azonosulás is tökéletes. Transzcendentizálódva nyeri el a szabadságot, és él vele különös méltósággal, ti. az ahhoz való jogát és igényét közvetlenül a szabadság teljességét és határtalanságát létezésével szavatoló, szentesítő transzcendenciából vezeti le.
Másképpen, modern terminológiával fogalmazva: a szabadságnak létezik végső, ontológiai bázisa.
Szabó Dezső rút epigonjának nevezte Tamásit. Sz. D. vitalizmusa egy evilági igazságkeresés vagy inkább igazságtevés velejárója. Tamási időn kívüli igazságokat tár fel. Az evilági hatalom önmagát ruházza fel természetfölötti tulajdonságokkal. Bódi megőrzi a szubjektivitás eszméjét. Azonosulása a transzcendenssel misztikus. Ez itt szintén különös misztika. Tamási katolikus írónak tartotta magát. Misztikuma mégsem a nyugati, katolikus misztikából gyökerezik. Nyugat a sötétség misztériuma: a fölfelé törekvő lélek belevész a templom homályába. Tamási transzcendenciája fénysugárként tör be a hétköznapi világba, ami így már a fény árnyéka lesz.
Ebben a közelségben, a transzcendens erős jelenlétében mire való volna a szokatlan vitalitás? Vagy épp a moralizálás? A világ megváltoztathatatlan, az ember befelé fordul; és ha erejét, bátorságát, kitartását akarja bizonyítani, önemésztve teszi azt.
A befelé fordulás a szabadság korrektora. Ha van Tamásiban kétértelműség, akkor e korrektúra miatt van. Nem lehetne másképp, viszont ott leselkedik annak veszélye, hogy a befelé fordulás a szabadság auratikus képzetét idézze fel, mi több, azt egyedüli formájává valószerűsítse. Tovább menve azonban, irányt váltva, lehetőség van a másik értelmezésre: a képzetek gazdagsága lefordítható, a belső formák, vágyak, remények a szabadság útjára vezethetnek.
Mi vonható le csengőszó előtti tanulságként? Amikor egy irodalomóra a meddő fejtegetésekig eljutott, elérte azt, ami elérhető volt.
LÁNG ZSOLT