Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. július, III. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Horváth Imre

Rott József
A MÉLYAKNAI BÁNYARÉM
Mélyakna, ahogy a neve is árulkodik, mélyművelésű bányaüzem, ahol a harminc négyzetkilométeres területet behálózó vágatok éjfekete, fülledt és áporodott alagútjaiban a fő bányaveszélyek bármelyike a bányászok életére törhet: gázveszély, robbanásveszély, porveszély, tűzveszély, vízveszély és omlásveszély. De a dermesztő félelem, amit az első leszállás alkalmával érez az újonc, amikor féregként kúsztatják végig a leghátsó fejtés légvágatának hegynyomás roggyantotta ácsolatai között, a savanykás bűzű tócsákon keresztül, fokról fokra szűnik, míg meg nem feledkezik róla: otthona lesz a bánya, és lételeme a bányamunka, mely mindennap kérgesít és durvít, öregbít és csúfít rajta, erőszakossá és türelmetlenné teszi, miközben kikezdi egészségét, és mint hetente mosott munkaruháját, elrongyolja hamar foszlóvá váló álmait.
Talán csak a rongyos öltözetű Fonyón nem fog az idő, aki évtizedek óta kitartóan járja a vágatokat, mintha valami réges-rég elvesztett kincs után kutatna, s közben nem csúful és nem öregszik: igaz, öregebb és csúfabb már nem is lehetne. Arca nem oly mód ráncos, mint a többi öregé, akiket az idő lassú könyörületességgel barázdál be; az övé egyszerre, egyetlen tragédia következtében hónapok, netalán hetek alatt aszott össze, és a barna bőrredők magukba fonnyasztottak minden érzést és kifejezést, s az emberaszaló dráma emlékét csak vaksi szemének nyugtalan csillogása őrzi.
Borbála napján, miután másfél percig zuhant alá a kassal, gyalogláb, maga elé világítva indult el a szellős fővágatban: kapcaszagot dohogó gumicsizmája saját tegnap és azelőtt elhagyott nyomát taposta. Az elágazásnál a széntelepeket fedő vágatba fordult, vizsgálta a gépeket, belerúgott egy iszaptól eldugult, tehetetlenül szuszogó fazékszivattyúba, mire az mindjárt szaporábban szedte a levegőt, és zihálás nélkül nyomta az elvezető csőbe a kőzet repedéseiből előbugyogó bányavizet. Fonyó félrehúzódott a fejtés felé robogó népes elől. Látta a csillékben kuporgó bányászok zömök, vágatoldalba vetülő árnyát; hallotta, ahogy a törpemozdony a girbegurba sínen csörögve leszolmizálja a vágatalj döccenőit, s csak akkor lépett a szerelvény nyomába, mikor elhalt a kerekek csörömpölése.
Csöbrös vájár vágatbővítő csapata messziről észrevette Fonyó egyenletes nyugalommal közeledő lámpafényét, mely először távoli csillagnak látszott a parttalan feketeségben, aztán ívelő üstökösnek. Közelebbről nézve, a leszakadó csóvával együtt az illúzió is elveszett, s maradt a sisakon világló lámpafej, alatta az aszott arccal.
– Nicsak, Fonyó! – kezdtek beszélgetésbe a fenyődeszkákon falatozó bányászok. – Kerülget minket az öreg, mint a balsejtelem!
– Majd én megtréfálom! – fogadkozott a goromba Csöbrös, és kolbászzsíros bajszát mozgatva, belegöngyölte az ölében kiterített újságpapírba az ennivalóját. – Tegnap bedöglött az új órám. Ilyen a szerencsém!
Bicskája hegyével lepattintotta féltenyérnyi, csalókán fényes zsebórája hátulját, és a kezére irányított lámpafényben kirázta belőle a fogaskerekeket, majd elcsípett két morzsa után szimatoló barnásvörös csótányt, s bezárta őket a kerekek helyére.
– Jó szerencsét! – ért eléjük Fonyó.
Csöbrös megdörzsölte az órát fakó zubbonyujján:
– Láttál-e már ilyen pazar órát?
– Milyet? – lépett közelebb Fonyó.
Ám az óra helyett a csillések bőséges terítékére világított, miközben érzékeny orral beleszimatolt az ételek és a fenyőgyanta összekülönböző illatába. Csöbrös fölpattant, s míg a mérleghintává vált deszkaülőke túloldalán a segédvájárja az egyensúlyából kibillenve kapkodott a szétguruló étke után, bizalmasan az öreghez hajolt.
– Hát ilyet. Cseréljünk!
Fonyó összeszűkülő szeme eltűnt ráncai gödrében:
– Biztosan át akarsz vágni!
– Hiszen a tiéd vacak!
– Aszondod, vacak? – csodálkozott rá Fonyó bőrszíjas, repedezett üvegű karórájára.
A csillések teli szájjal röhögtek:
– Eldobhatja, bátyó!
– Inkább cseréljünk! – ajánlotta Csöbrös, és megmártóztatta az órát a lámpafényben.
Fonyó szaporán hunyorgott, mintha homályos ablaküvegen akarna átlátni.
– Hohó, talán nem is jár!
– Nem-e?! – dugta a füléhez Csöbrös. – Gyanúsítasz? Ezt nem vártam tőled!
Fonyó meghallotta a kaparászást, és elvigyorodott:
– Cseréljünk!
– Nem valami lebilincselő a mosolyod! – hőkölt meg Csöbrös. – De egye fene, nem rontom el az örömödet!
– Köszönöm! – adta át Fonyó az óráját, s már indult is tovább. – A barátom vagy!
A csillések alig győzték kivárni, hogy elnyelje a sötétség. Akkor aztán fölugráltak, és a telefonhoz lökdösték Csöbröst.
– Hívd fel a töltőket! – biztatták röhögve. – Kérdezzék meg tőle! Kérdezzék meg a vén szutykostól, mennyi az idő!
Fonyó alig ért a töltőgarat közelébe, a csilletöltők a főtébe akasztott lámpa fényudvarában, a szénnel telt csillék mögül bőszen rákiáltottak:
– Fonyó, gyere ide! Hamar!
– Mi kéne? – gyanakodott Fonyó.
– Mennyi az idő?
– Mennyi? – kutatott zsebe erre-arra liffegő szakadásai között, majd diadalmas vigyorral előhúzta az órát. – Ennyi e!
– Pompás! – ragadták ki a kezéből. – Hány karátos?
Fonyó hevesen utána kapott:
– Most cseréltem!
A fölcsattanó röhej elől bemenekült a keresztvágatba ahol alig ötven méterrel beljebb megállította a telefon mellett tanyázó, napraforgómagot köpködő, göthös szalagőr:
– Hány óra van?
– Már neked is az kell? – dohogott Fonyó, és fényes óráját egészen közel emelte vaksi szeméhez. – Az anyját, elállítódott!
– Mutasd! – nevetett rá napraforgóhéjtól feketedő fogával a szalagőr. – Kétkarátos óra!
Fonyó sértetten igyekezett befelé a szenet szállító futószalag mellett, ám alig egy perc múlva, ahogy léptei a szalaggörgők ütemes kattogásához igazodtak, újra átrendezte ráncait az együgyű vigyor; a gumiheveder surrogása és az orrát csiklandó szénpor melegséggel töltötte el: békésen világított maga elé. Csizmaorrával megbökdösött egy ellustult szivattyút, nem mozdult, míg újjáéledő légzését nem hallotta, majd pár lépéssel beljebb körbenézett a fényfaló alagútban. Följebb húzta nadrágját, leereszkedett a vágatoldalba, előkattintotta bugylibicskáját, és jó étvággyal nekilátott koldusi igénytelenséggel összeválogatott elemózsiájának: két, levesben főtt csirkelábnak, darabka túrónak, kenyérhéjnak és egy piros almának.
Ahogy végzett, ivott a nadrágszíjáról lecsatolt kulacsból, és elindult a futószalag mentén. A fejtés enyhe dőlésű szállítóvágatába fordulva kénytelen volt lekuporodni a szénbuckákat vonszoló kaparó mellé, mert az ősnyugalmában megbolygatott hegy itt-ott már beszakította az ácsolatot. Amikor még nem furakodott ide az ember, hogy megkaparintsa a szenet az utolsó eltüzelhető tonnáig, csak kő volt itt, valamint a kőzetrétegek között préselődő szén, s metán szökött, és víz bugyorgott a szűk nyiladékokban. Aztán vágatokat fúrt az ember, de a vasakon, deszkákon, láncokon, lapátokon és csákányokon kívül alig hozott magával mást; amit hozott, azt is csak azért hozta, hogy általa mihamarább megrabolhassa a hegyet. Fonyó rávilágított a vasakat tördelő, deszkákat ropogtató, milliméterenként előnyomuló, kérlelhetetlen sziklákra, s összébb húzta magát.
A fejtés combvastagságú támjai között, a fekete lisztként szitáló szénporban a félmeztelenül nyüzsgő, sötét arcú bányászok leállították jöttére a gépfegyverként ropogó réselőket.
– Mennyi az idő, Fonyó?
– Mutasd a szép órádat! – ugratták cinkos vigyorral.
Fonyó roggyant derékkal menekült volna, de körbeállták, és hunyorgó szemébe világítottak:
– Hány karátos?
– Engedjetek! – szabadította ki magát esetlen csapkodással.
A légvágat torkában zaklatottan előhalászta kincsét, zihálva tapogatta, törölgette, majd a füléhez tapasztotta. A kitartó kaparászás hallatán megnyugodott.
A légvágatban fölkaptathatott volna az ötven méterrel följebbi bányaszintre, ahol a vágatok ugyanolyan labirintusban kanyarognak, mint ahol állt, de a meredek emelkedő és a fölhevült szénport hajszoló légáram régóta gyilkos ellensége, elindult hát az összekötő vágatban a lefejtett széntelepek, a rozsdásodó biztosítóvasak és a rothadó ácsolatok területére. A csöndes enyészet birodalma kezdődik itt: még csak salétrom sem veri föl a vágatoldalakat, de ha leülne a magányos kóborló, a sötétben hamar körbekerítenék az éhenkórász egerek és csótányok valamiféle táplálék reményében. Fonyó lámpasugara megszurkálta a mozdulatlan sötétséget, mire a feketeség rést nyitott a fénysugárnak, mely eldobált szemétre, lecsupaszított csirkecsontokra, dermedten várakozó csótányokra és poros deszkadarabokra lelt, ám alighogy arrébb szökkent, a komor feketeség ismét körbekúszta, magába burkolta, és fojtogatni kezdte a tárgyakat. Fonyó beljebb lépkedett a recsegő aljzaton, és csak akkor torpant meg, amikor bágyadt fénypontot fedezett fel a távolban. Talán kétszáz lépésre lehet, gondolta, alighanem ül a koma; meglehet, alszik. A sárgás folt nagyobbodott, s ugyan még erőtlen volt, mint a lábadozó beteg mosolya, de hamar látta, hogy tényleg ülő bányász a gazdája. Szerszámzörejt is hallott a szivattyúk szortyogásán túl: a lezárt fejtés meredélyében kopogtak a kalapácsok és villáskulcsok. Kökény lehet itt, gondolta Fonyó, az újoncokból válogatott anyagmentő csapatával. Alszik, s csak akkor ébredne föl, hogy embereire ripakodjon, ha megszűnne a szerszámzörej.
– Jó szerencsét! – köszönt hangosan.
– Jó? Szerencse? – riadt fel Kökény. – Mozgás azokkal a szerszámokkal, ne lazsáljunk, emberek!
Ekkor meglátta a vigyorgó Fonyót, és rezgő tokáját markolászva, megütközve nézte a fölismerhetetlenségig fekete, rongyos öreget:
– Te meg honnan a csodából keveredtél ide?
– Onnan. Oszt minek kajabálsz, he?
– Kiszereljük a menthetőt – mondta Kökény ásítós hangon. – Gyűlik a víz... a szivattyúk... Én mondom, ez a legszebb altatódal...
Fonyó felmászott a hónapok óta járatlan, rozsdaszagú meredélybe, ahol az első lépések után elakadó lélegzettel megállapította, hogy a friss légáram elkerüli az emelkedőt. A négy újonc a vizenyős aljban kapkodott a levegő után, s a verejték ültükben is patakzott róluk. Egyikük a gyér fényben meg-megvillanó kalapáccsal ütlegelte az ócska csöveket, a többiek pedig rémülten pislogtak a hirtelen előtoppanó rémségre.
– Mennyi az idő, bátyó? – nézett föl a kalapácsos legény; világos szeme szomorú volt, mint egy megbotozott kutyáé.
Fonyó rávilágított az öreg munkák felől bugyogó bányavízre, elővillantotta hihetetlenül fényes zsebóráját, és túlrikoltotta a vízcsobogást:
– Van még időtök!
Aztán ahogy előkerült, eltűnt, mintha a párában szívódna föl. Ellépkedett a kókadt fejű Kökény előtt, majd messze, a mélyfekü sötétjében kerített két deszkát, egymáshoz passzította őket, és nagyot szusszanva letelepedett. Elővette óráját: a mutatók, mint egy tehetetlenül széttárt kar, mozdulatlanul pihentek az apró rovátkás számlapon. Megrázta, füléhez emelte, megint rázta, ütögette, aztán arrébb tekerte a mutatókat, mire a kismutató körbefordulva megelőzte a percmutatót. A mindenit, hunyorgott Fonyó, mitől olyan sürgős ennek?! Eloltotta lámpáját, és a takaróként ráhulló sötétben, töprengve az oldalára fordult. A fejtés termelt, emlékezett, a légvágat csöndes, Kökény alszik, az újoncok meg... Gondolata, akár az óramutató, elakadt az újoncoknál. Megfordult a deszkákon. Nyögött. A víz! Lökésszerűen támadott a víz! De ez a gondolat már ülve találta. Fölkapcsolta a lámpáját, a fénysugár átdöfte a vágatot, megtalálta a kisvasút rozsdásodó sínjét, a kőtörmelékbe ágyazott talpfákat és a kiszerelésre váró futószalagot. Fonyó összekapkodta holmiját, és rossz érzéstől sarkallva, visszaindult.
Mintha bebörtönzött, héttüdejű szörnyeteg zihálna a végítélet éjszakáján, a szivattyúk éles sivítása visszhangot vert a vágatban. Fonyó feje megremegett eluralkodó izgalmától, s lámpafénye vibrálva ugrált a bordafákon. Kökényt sehol sem látta, fentről viszont hallotta az erőtlen kopácsolást. Fölkapaszkodott az emelkedőn: az újoncok kigombolt ingben fulladoztak, fölöttük húsz méterre, párafelhőbe veszve a lefalazott öregmunka volt a szemhatár. Mögötte, mintha a héttüdejű szörnyeteg rázná láncait, tompa zúgás és morajlás hallatszott. A csizmák alatt remegett az aljzat.
– Hol van Kökény? – kiabálta Fonyó.
Az újoncok megbabonázva bámulták: lámpasugara a víztükrön szétverődve, reszketve villódzott az ácsolaton, vasakon és arcokon.
– Elment csillékért! – nyögte ki végre a kalapácsos legény.
– Szálljatok ki! – csitította Fonyó. – Lejárt az időtök, szálljatok ki!
S végső bizonyságul előrántotta óráját. Mint akiket teljesen megigézett a delejes fényű öreg, nehezen találtak magukra, ám föltápászkodva, ahogy meghallották a hegyet rázó, vészterhes dübögést, hanyatt-homlok lemenekültek a lejtőn. A mélyfekü vízszintesében rémülten összetorlódtak, lökdösődve nézték, merre meneküljenek, aztán egyikük meglódult, a többi pedig utána, egymás sarkát taposva bukdácsoltak a talpfákon. Sisakjuk nekikoccant a vasaknak, hétrét görnyedve bujkáltak a csövek alatt, elakadtak, kiszabadították magukat, és újra nekilendültek. Aztán meghallották a tompa roppanást, mintha a hegy repedt volna ketté. Dohos légáram süvített végig a vágaton, fölkavarta a papírszemetet, s mögötte már morajlott a víz, mely akár egy fölcsavarás után kigöngyölített szőnyeg, sisteregve, bugyborékolva és köveket görgetve eltűntette a szemük elől a vágat alját. A második iszapfekete hullám, szemetet és szalmát cipelve, gáncsoskodva bevert a csizmaszárukon. A harmadik, sivalkodó egereket dobálva, deszkadarabokat és törmeléket sodorva, térdig körbehömpölyögte őket, ugyanakkor éles fény vágott a szemükbe.
Kökény a lefulladt mozdonyról belegázolt a bugyorgó árba, és szemét megveszekedetten forgatva, az elágazás felé csapkodott:
– Megfulla...
A következő hullám beléfojtotta a szót, átcsapott fölötte, és tajtékostúl az oldalba vágta. Vizet köpködve, hörögve fölbukkant, s megkapaszkodott a főtében lógó csővezetékben. Az egyik újoncot rádobta az ár, a többiek elakadtak bennük, majd az újabb hullám, az összetorlódott szemétkupacokkal együtt mindannyiukat a beugróba sodorta. De mire biztonságba kerültek, a hegy is kiadta dühét. Csillapult az ár, s a mocskosan és büdösen bugyorgó víz, amilyen hirtelen alázúdult, elterült a kilométereken át tekergőző vágatokban, és nem hagyott maga után mást, csak irdatlan tócsákat, törmeléket és egértetemeket.
– A keservét... – nyöszörgött Kökény. – Azt hittem, elpusztulunk!
Fölült, s miközben az újoncok holtsápadtan meredtek egymásra, lehúzta csizmáját, kiborította belőle a vizet, és kapcáját káromkodva az ácsolatra csapta. Lámpafénye gőzölgő, kiázott lábáról az újoncokra szökkent, és megállapodott le-föl pumpáló mellkasukon:
– Hogyan értetek ki?
– A bányarém.
– A bányarém szólt – mondták fogvacogva.
– Induljunk kifelé! – tápászkodott föl Kökény. – Meglátjátok, jobban lesztek a friss levegőn!
Szemben a behúzó légárammal, a bőrükre hűlő iszapfoltos ruhában libasorban gyalogoltak a kashoz. Kökény lába csupaszon cuppogott a csizmájában, az újoncok csuromvizesen, szótlanul követték. Átfagyva értek az aknarakodóhoz.
Kökény türelmetlenül beleszólt a telefonba:
– Csatlósok, kast!
Már ereszkedett lefelé a karvastag kötél, és hallani lehetett a vezérlécnek ütődő kas zuhanó robajlását is, mikor arcát törölgetve a sugdolózó újoncokra nézett, majd lapos, bátortalan pillantásukat követve, egy csapásra megértett mindent: a homályos oldalban a mindegyiküknél csatakosabb, rongyokba bugyolált Fonyó kucorgott, és elmélyülten fényesítette ezüstös zsebóráját.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék