Márkus Etelka
Vándorsors
Úton vagyunk. Állandóan. Nem együtt.
Nem én vagyok. A szél sír: a láthatatlan őszülés,
széthulló szikrája tüzemnek.
Mi lesz, ha egyszer érzéktelenül,
durván megkereslek?
Látom felhők közt arcodat.
Ajkad tüzet lehel földön pihenő térdeim elé.
Fáradt madarak szállítják titkunk az út fölött.
Süket éj törül el távolságokat.
Nézem hatalmasra megnyílt szemeid,
bús kincsei e hullámzó világnak.
Végigszenvedem, amint lezúdul arcomon
pillantásod.
Szigorú imánk változatlan,
lakjuk a földet, csendben,
arcunk egymás holt tüzébe mártjuk...
madarak szárnyai terelik ezüst pihéit a hallgatásnak...
Titok
Lehunyt szemmel kémlelem
hatalmas lelked
s villámnál hangosabb magad.
Forgásom szélein te táncolsz,
időnként betévedsz a körbe,
gondolatként lapítasz magadhoz.
Gondolatom, jaj, hozzád ér-e?
Átlibeg arcod lelkemen,
kitalálsz még, ha nem is félek,
sötétedbe tűzként csap szemem:
így gazdagodsz hatalmas lelkemen.
Úgy gyónom igazam neked, akár a gyilkos,
ha tőrébe öli bánatát, virrasztok, mint
annyiszor, titokban.
Felszentelt lázadás után se törlöd le
a port kezemről.
Sebed sebembe sose rejted,
elképzeled, hogy megsebezlek.
Nem fáj, ha arcom mellé nézel,
s kikísérsz magányomból újra,
ha fölmentesz a gyalázattól
szörnyű tekintetemhez bújva.