SZEMLE
A Semmi sem sokkal különb...
Nádas Péter drámája: Temetés. Sokszemszögből – mi, ők és a változatlan. Ugyanaz másképp, többféleképpen. Külső és belső látás és láttatás távlataiban, melyeket egy bizarr prizma megtör, elemeire bont. Minimális a színészanyag: a mindenkori pár. Férfi, nő. Kettejük viszonya emlékezéseik hullámvonalán, a meg-meglódult vagy elcsökevényesedett cselekménymozzanatokban partneri, pajtási,... ikeri. Olykor egymásnak játékos tükörképei ők. Felpörgetett létük, léteztetésük szerzői fintor a szerkesztésre, intés a szigorú szerkesztettség igényére. Pontosak, és a többszörös semmihez mérten – melyet mindenné kell otthonosítania – aggodalmasok, részletesek Nádas szerzői utasításai: bátran burjánzanak ezek az epikus „öntetek” a játékmenet impulzusai között. Mert töredezett, s e voltában jelzésszerű a tragikus komédia játék íve: történnie kell benne valaminek, hisz korábban is megtörtént már minden benne történendő – a színészek épp a felidéző újrateremtés hitelességén fáradoznak. Megtorpanásaik lendületes próbálkozásokkal váltakoznak. Kényszer számukra tenni valamit. Eleve in medias res a kezdet, maga a lét, melynek furcsa módon múltja, és ehhez képest majdnem változatlan jövője van. Vagyis benne vannak, benne a jelentésszegény és szimbólumterhes helyzetben, mely környezetük, életterük egyben, melyben semmi nem történik, ám az mégis minden, melyben semmi nem történt, de minden megtörténhet, viszont eladdig minden megtörtént, és a semmi alig változtatott rajta. Így volt, így leend szükségszerű. Alternatívák nélkül. Játékszabályok és cél nélkül. Emlékekkel, pusztán azok és önnön lényük megidézésének képességével, lehetőségével. Gazdag verbális és kinetikus készlet, univerzális és örökérvényű gesztusrendszer elemeinek birtokában, létre kényszerülve. Aszimmetrikus szórendcsere, a tükörismétlés vagy az adogató-tempózó visszakérdezés támaszaival, valamint a minimális tárgyi kelléktár értékszimbólumként értelmezhető elemeivel (vörös muszlinsál, rugós kés, két bábu) segíthetnek egymásnak, színész és színésznő. Világot teremteni, megtölteni játékkal az előírásszerűen semleges, de nem steril teret, hogy benne éljenek, és (át)éltessenek. Amennyiben van, lehet próbálkozásuknak értelme. Hiszen amit ők ketten a koporsóban láthattak – végül megtudjuk –, önmagunk voltak, és mi magunk lesznek. Lett légyen bárki velük, általuk, ez a történésmozzanat, a temetés, játék. Ezzel kezdődik, ezzel végződik; előtte és utána végtelenszer, hasonlóan beteljesülhetne, hogy kiürüljön a semmi, de a minden is. A leírt hasonlóságsorból azonban szabály lesz, mely elkerülhetetlenül rítussá nemesül, oly nagy horderejű a dolog. Agresszívek, vagdalkozók, támadékonyak a Temetés rövid mondatai, a vakkantásszerű durvaságok, melyeket mindannyian számtalanszor kiejtettünk, elkövettünk, észrevétlenül szokásaink közé szelídítettünk. Na de így?! És itt?! Előttünk, nekünk, bennünk pezsdül, erjed, és bomlik szaggá, esik ízeire a szerelem – a nyelv ereje összeköti, elkíséri, „el a koporsókig”, miközben egymáshoz csiszolja ezt a két embert, igaz, szót is veri, ki is fárasztja, el is választja őket...
A leszúrt bábuk a színészek önmaguk – általuk önmagunk vagyunk. Koporsóik egyszemélyesek – e vonatkozásban sem kivételezettek. Minduntalan hosszú csend ülepszik rájuk, köréjük, mely leginkább a magányhoz hasonlít. Bár ki tudja? A Semmi sem sokkal különb. Nézőpont kérdése – talán a Minden sem.
(Megjelent a Rivalda 1988–89 antológiában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.)
MEDGYESI EMESE