Jánosházy György
Buddhista szonettek
A fügefa
Már három napja ült egy kis ligetben,
a Kérdésen tűnődve este-reggel,
vadállatok gyűltek köré sereggel,
s bámulták hódolattal és ijedten.
Mert ragyogott a fügefa gyümölcse:
a megváltó Megértés fénye áradt
az ébredő világra és a fáradt
tagokkal virrasztó királyi bölcsre.
Megtért a boldog Semmibe azóta,
feje fölött nem ül madárfióka,
kihalt a fa is, rég más nőtt helyén.
De ott, ahol hajdan, buddhává válva,
a töprengő a Választ megtalálta,
éjente most is felragyog a fény.
Polonnáruvai Szikla-Buddha
Túl a világon, és túl önmagán,
nincs vágya, gondja, kínja, semmije,
kőszemmel néz a roppant Semmibe,
kőhomlokán csak parttalan magány,
kőszívében csak méla nyugalom,
és olthatatlan, tiszta szeretet;
emberként több lett, mint az istenek,
mert nem kellett gyönyör, se uralom,
 
megjárta mind a nyolc nehéz utat,
hát nem töprenkedik már, nem kutat,
káprázatokhoz nem köti bilincs;
ott él, ahol édes nemlét a lét,
nem hordja körforgás rabbélyegét,
és kőszemével látja Azt, mi nincs.
A körforgás
(Szanszára)
Forog, forog a nagy világkerék...
Ha egy-egy szilánkját a sors kitépi,
új s új formában ól tovább a régi,
hal, születik a hitvány és derék,
új éveket, új élveket akarna,
bár mélyükön lappang a szenvedés,
de hallgat ott a rémült, gyönge ész,
ahol vágy sarkall és szorít a karma;
forognak hát a tébolyult kerékkel,
amíg az is önnön hevében ég el,
s hamvából kél ki újra a világ...
A buddha lebeg csak boldog-nyugodtan
a nirvánában, álom-kozmoszokban,
a fájdalom évmillióin át.
A karma
Nem istenek írják meg végzeted,
nem vaksi véletlen dob erre-arra:
maga faragta kép az ember arca,
magad csurrantod mérged s mézedet,
s amint asztalt terítsz, úgy étkezel;
nem szándékkal, szép szóval, bamba hittel,
de szenvedélyeiddel, tetteiddel
szabod meg sorsod, holnap mi leszel:
undok varangyként rondítod, vagy áldott
szentként járod évezrekig világod,
mert hajt a karma, vonszol, nem pihen,
 
míg bölcsen tán kioltod végre vágyad,
s a nirvánában vetsz magadnak ágyat,
hogy emlékké foszolj a Semmiben.
Sárga szerzetesek
Tar koponyájú boncok: sárga lepkék.
Szelíd elmélkedésbe elmerülve,
mint mécsvilág a feneketlen űrbe,
nevüket is már szinte elfeledték.
Szobrok lábánál, kőkolostorokban,
egyformán telnek az órák s az évek:
elméjük időtlen titkokba réved,
a vágy és érzés húsukban kilobban,
nem bántja őket vénség, asztma, köszvény.
Egy kívánság kísérti csak, egy álom:
ne kelljen új bajokra újra lenni,
unt sorsuk végre megnyugvást találjon
a buddhaságban, a nyolc águ ösvény
végében, hol hűsen ragyog a Semmi.
Kőrösi Csoma Sándor szobra Tokióban
Lótuszülésben, fényes bronzba öntve
mélázik itt, már nem zsíros teán
tengődik, homlokán nirvána csöndje:
buddhizmus szentje, kelettudomány
emberfölötti hőse lett a székely
vándor, ki megbirkózott tibeti
nyelvtannal, téllel, kórral, vereséggel;
okos japánok hódolnak neki –
de rá sem pillant sárga tisztelőkre,
egy megfakult emlék lebeg előtte,
nem India és nem a Himalája:
Kőrösre gondol, honnan mostoha
utakra indult, és az őshazára,
mit keresett – s nem látott meg soha.