Székely János
Székely János
A NŐKRŐL
Tordai Zádornak köszönettel
Kedves jóbarát figyelmeztet, hogy öregkori világképemben (amely egységes
gondolati rendbe igyekszik foglalni a világ valóságos összefüggéseit,
megszabadítva azokat az emberi reflexió szükségszerű, nyelvi kulturális
torzításától) –, hogy ebben a gondolati rendben belső ellentmondás mutatható
ki. A belső ellentmondás kimutatását magyarul cáfolatnak nevezzük.
Gondolkozásom öregkori rendje tehát, azáltal, hogy belső ellentmondást
tartalmaz, mintegy önmagát cáfolja meg.
Az említett ellentmondás pedig abból fakadna, hogy a valóság gondolati
újraépítése (nyelvi modellálása) során én csakis az úgynevezett férfi genetikát
veszem figyelembe, a nőit pedig nem. A női genetika jóbarátom megítélése
szerint rácáfol világképemre.
Ha csakugyan így van, ha a női és férfi genetika valóban különbözik, akkor
persze újra kell gondolnom mindazt, amit eddig gondoltam világunk
szerkezetéről.
Mert a genetika tényleg alappillére öregkori világmodellemnek; főleg
társadalomképemnek alapvonása.
Rekapituláljunk tehát:
Az egész világban szigorú legitás (kauzalitás) érvényesül – írtam le
egykor. A tér–idő komplexum szummálódása bizonyos szabályok szerint megy végbe,
amelyek saját természetéből fakadnak, s amelyeket mi természeti törvényeknek
nevezünk. Semmi sincs a világon, ami nem természeti törvények bonyolult
együtthatása folytán jött volna létre; a törvényszerűség a szervetlen és az
élővilágban, az emberi agyműködésben és a társadalomban egyaránt kötelezően
érvényesül.
Természeti törvények (hatásmechanizmusok) bonyolult összjátékából állt elő
egykor a földön „az élet”. mihelyt pedig előállt, mihelyt tehát abban a
bizonyos őslevesben DNS molekulák kezdtek replikálódni*, élő
organizmusokat állítva elő a fehérjeszintézis programozásával, a legitás
mellett új alapelv jelent meg a világban: a funkcionalitás elve. Mert az élő
organizmusok „működnek”. Funkcionálnak. Minden körülmények között, a
lehetőségek szélső határáig megőrzik mivoltukat, fenntartják életműködésüket,
táplálkoznak, növekszenek, szaporodnak, így biztosítva saját megszervezőjük
(génállományuk) folytonosságát. Az organikus struktúrák minden vonatkozásban
funkcionálisak: maguknak is funkciójuk van, de bennük is minden funkcionális.
Külső és belső funkcionalitásuk pedig egyaránt a génállomány fennmaradására
(stabilitására) irányul.
Az élő organizmusokat a DNS szervezi meg.
Az „élet” a DNS sajátos önfenntartási stratégiája.
Egy bizonyos meghatározott szerkezetű DNS molekulát, az általa megszervezett
szervezetet hívjuk embernek.** Az ember tehát éppúgy funkcionális struktúra,
mint bármely más élő organizmus, azzal a fontos különbséggel, hogy az egyed (a
fenotípus) szintjén tudata van. Az élő organizmusok elszaporodása, rendkívüli sokasága
ugyanis szükségképp életversenyt generált a biotopban. Az életverseny s
azután az ivaros szaporodás megjelenése folytán viszont az élő szervezeteknek
olyan változatossága állt elő, amely természetes szelekciót, evolúciót
vont maga után.*** Az evolúció azáltal, hogy adaptív információt épít a DNS szerkezetébe,
egyre differenciáltabbakká, bonyolultabbakká (s így adaptívabbakká) teszi az
egyedeket; csúcsteljesítménye mindezideig az emberi agyműködés. A tudat
valamiképpen a nyelvvel függ össze, s az a sajátossága, hogy célképzetet,
jövőképet tartalmaz; célszerű cselekvést tesz lehetővé. A tudattal együtt (a
tudat által) jelent meg a világban a finalitás.
Egy bizonyos, meghatározott szerkezetű DNS molekulát hívunk tehát embernek. Az
emberi DNS kombinációból létrejövő egyedek szociális együttélését hívjuk
társadalomnak. A társadalom éppúgy organikus, funkcionális struktúra, mint
bármely élő organizmus; funkciója szintén a génállomány fennmaradása. Fontos
különbség viszont, hogy míg az élő organizmusok komponensei (a szervek, a
„zsákutcasejtek”) nem képesek önálló szaporodásra, nem autonómak, addig a
társadalom komponensei: önálló szaporodásra képes, autonóm egyedek. A
társadalmi együttélésbe tehát az az egyetemes életverseny, amely az élő
szervezetek közt, a maguk természeti környezetében kezdettől fogva folyik,
szociális közegbe tevődik át. Az emberi társadalom, akárcsak az állati
populáció, ezért nemcsak organikus és funkcionális, hanem ráadásul szelektív
struktúra.
A társadalmon belül folyó életversenyt nevezzük most már dominanciaharcnak. Az
egyed azáltal biztosít esélyt saját génállománya fennmaradására, azáltal áll
ellen a szelekciónak, felel meg életfunkciójának, hogy több-kevesebb
aktivitással részt vesz a dominanciaharcban, így alakítva ki aztán a társadalom
hierarchikus szerkezetét. A szociális együttélés a dominanciaharc folytán lesz
egységes, hierarchikus rendszer. A szociális hierarchiában elfoglalt előnyös,
minél előnyösebb helyzet tehát genetikus érdeke minden egyednek – mondhatni,
génállományunk „érdeke” ez!
(A társadalmi struktúrát, mint látjuk, semmi más, csakis a genetika, s az abból
következő dominanciaelv szerkeszti meg. Hogy az állatvilágra – populációkra,
hordákra, fálkákra – általánosan jellemző dominanciaelv milyen speciális
formákat ölt az emberi társadalomban mint kommunikatív közegben,
hogyan hoz létre szociális hierarchia helyett intézményesült csoporturalmat,
arról nemrég már bővebben szóltam.****)
Így hát az élő szervezeteket, a tudatot és a társadalmat ugyanazok a természeti
törvények hozták létre, és határozzák meg, amelyek a szervetlen világban is
hatnak. Hatásuk (bonyolult együtthatásuk) módja attól függ, persze, hogy milyen
komplexitású struktúrákon belül hatnak. A természeti törvények összműködésének
nagyon is eltérő módjait különböző komplexitású struktúrákban neveztem eddig és
nevezem tovább is „alapelveknek”.
Látható: az én szegény, öregkori világképem szintén hierarchikus szerkezetű,
négyes tagolódású, reményem szerint azért, mert a világ is ilyen. A valóság
evolutív rétegződése szerint tehát:
1. Az egész valóság (a tér–idő komplexum) alapvonása a legitás.
2. Az organikus struktúrák ezenfelül még funkcionálisak is.
3. Az ember, az emberi gondolkodás azonfelül, hogy funkcionális, ráadásul
finális természetű.
4. Az élő organizmusok együttélésében (populációkban, társadalmakban) viszont
szelektivitás érvényesül.
(Ennek a dominancia-orientált társadalmi szelektivitásnak ellenszere vagy
legalábbis mérsékelője az emberközösségek belső, tudati szabályozása: az
értékrend, a kultúra.)
Be kell ismernem tehát, egész emberképem, sőt társadalomképem biológiai
alapozású; nem tudom, mi más lehetne, hiszen végül is élőlények vagyunk. Aki
eltekint attól, hogy az emberi DNS tulajdonképpen állati DNS (annak egy
különösen sok adaptív információt tároló változata), az bizony súlyos
kockázatot vállal. Annak kockázatát, hogy emberben-társadalomban kulturálisnak
tekint majd valamit, ami pedig törvényszerű, és törvényszerűnek valamit, ami
csak kulturális. Bőségesen hozhatnék példákat erre is, amarra is. A
„szabadság”, az „egyenlőség” eszméjét például sokan törvényszerűnek (a
valóságban is kivihetőnek) tekintik, holott csak kulturális; a mindenkori
egyenlőtlenséget viszont eszmei-politikai úton megszüntethetőnek tartják –
holott az törvényszerű.
Nyilvánvaló most már, hogy egy ilyen biológiai alapozású társadalommodell
azonnal összeomlik, mihelyt kiderül, hogy éppen biológiai alapjai hamisak.
Mihelyt igazolódik, hogy külön férfi és külön női genetika van, s az ezekben
működő természeti törvények nem azonos módon hatnak: egész társadalomképemet
füstre kell tennem. De van-e külön férfi és külön női genetika? Cáfolják-e
valóban a női nem funkciói, genetikusan meghatározott viselkedésmintái azt a
dinamikus, hierarchikus társadalomképet, amely énbennem öregkoromra kialakult?
Ez az a kérdés, amelyet most elfogultság nélkül meg kell vizsgálnom, ha csak
nem akarok saját téveszmém apologétája lenni. (Nem akarok.)
Lássuk tehát, mi történik a valóságban – legalábbis a tudomány mai álláspontja
szerint.
Az ivarosan szaporodó fajokban minden élőlény két ivarsejt, egy hím sperma
és egy női petesejt egyesüléséből keletkezik. Ez az egyesülés úgy áll elő, hogy
az ivarsejtek csak fele részét tartalmazzák annak a crossing ower által amúgy
is átkombinált kettős DNS spirálnak*****, amely minden élő sejtben jelen van, s
amely a megtermékenyülés során ismét kettős spirállá áll össze. Az ekképpen
újrakombinálódott kettős DNS spirál a fehérjeszintézis programozásával állítja
elő aztán az új egyedet.
Minden új egyed létrejöttében tehát mindkét nemnek egyformán szerepe van. Ritka
kivételként előfordulnak rovarok (pl. levéltetvek), amelyek nőstényei
megtermékenyítés nélkül is képesek magukat reprodukálni: szaporodásukban csak
minden 3–4 ivartalan fázis után következik be az ivaros fázis. Ezek azonban
kivételek.
A felsőbbrendű állatvilágban szűznemzés nincsen: minden új egyedet egy női és
egy hím ivarsejt, a kétfelől érkező DNS kombinálódása állít elő. Van-e
különbség a női és a férfi ivarsejtek között? Igenis van. A női petesejt sokkal
nagyobb; kevés, olykor csak egy termelődik belőle; és ciklusonként (az emberben
holdhónaponként) érlelődik meg. A spermák sokkal kisebbek, viszont rengeteg
termelődik belőlük, úgyhogy már a megtermékenyítés aktusában életversenynek
vannak kitéve. Ezt az életversenyt egyetlen spermasejt nyeri meg, milliónyi közül
az az egyetlen, amelyik elsőnek hatol be az érett petesejtbe – a többi
elpusztul. Az érett, egészséges petesejt szintjén tehát nem érvényesül
szelekció, a spermasejtek szintjén viszont igenis érvényesül; kiválasztásuk
kritériuma a mobilitás. (Nem biztos, hogy ez a szelektív kritérium előnyös
következményekkel jár a fenotípusban – nem biztos, csak valószínű.)
Azt kell mondani tehát, hogy a „férfi genetikában” már az ivarsejtek szintjén
megindul az életverseny, amely azután, a fenotípusok szintjén dominanciaharcként
ismétlődik meg – illetve hát folytatódik.
A „női genetikában” a petesejt éretten, megtermékenyülésre készen, mondhatni
passzívan várakozik az életversenyben győztes spermiumra. Ennek analógiájára
feltételezhetnék tehát, hogy a nők között a fenotípusok szintjén sem áll majd
elő dominanciaharc.
De ez nem éppen így van.
Minden életversenynek, dominanciaharcnak végső és egyetlen funkciója a
génállomány adaptív fennmaradása. Ahogy a férfi, éppúgy a női egyedek is
kizárólag megszervezőjük (a saját génállomány) fennmaradásában funkcionálnak.
Biztosra vehetjük tehát, hogy mihelyt valamely biotopban életverseny folyik,
abban a női egyedek génállománya is szerepet kap; a nőknek éppúgy részük van a
szelekcióban, evolúcióban, mint a hímeknek. Már csak azért is, mert az
utódok ún. „rátermettségében” pontosan egyenlő mértékben jelennek meg az apai,
illetve az anyai részről örökölt tulajdonságok.****** A női egyedek éppúgy
szelektív, evolutív tényezők, akár a hím egyedek – éppen csak más a
„stratégiájuk”.
Az ivaros szaporodással előállt új egyed nemének meghatározója az a bizonyos X
vagy Y kromoszóma. Két X kromoszóma kombinációjából női, egy X és egy Y
kromoszóma kombinációjából férfi fenotípus áll elő. Az Y kromoszóma tehát a hím
nemi jelleg hordozója.
Biológusok mondják, hogy egyes rovarfajok (hártyásszárnyúak) nőstényei
manipulálni tudják az ivararányt. Lehet, hogy a méheknél így van, de a
felsőbbrendű állatvilágban már biztosan nincs így; az ivararány minden
állatfajnál nagyjából egy az egyhez.******* Épp ennek vannak aztán mélyreható
következményei a hím, illetve a női egyedek viselkedésében, abban a
„stratégiában”, amely génállományuk fenntartására irányul.
Azt mondtuk: a hím csírasejt rengeteg apró spermiumot termel, a női viszont
csak egy vagy csak néhány petesejtet (azt is csak ciklusonként), úgyhogy
egyetlen hím egyed igen sok nőstényt termékenyíthet meg. Normális ivararány
(egy az egyhez) esetén ezért az állatvilágban mondhatni állandó
spermium-túltermelés van. Éppen ez generálja a hímek ádáz vetélkedését a
nőstényekért; ami a dominanciaharc legfontosabb aspektusa. Az erősebb,
agresszívebb „domináns” hím sok állatfajnál több nőstényt termékenyít meg, a
gyöngébb hím esetleg egyáltalán nem fog szaporodni – hátrányos egyedi
tulajdonságai folytán egyszerűen nem jut nőstényhez. (Amire a legfrappánsabb
példa a szarvaspopuláció vagy a muzulmán társadalom.) Ily módon érvényesül
aztán genetikai szinten a természetes szelekció; így rögzülnek a dominancia
harcban előnyös tulajdonságok az elkövetkező nemzedékben.
Hogy állunk most már a nőkkel? Azonkívül, hogy a diszfunkcionális
génkombinációkat, a fogyatékosokat, satnyákat, életképteleneket a természeti
környezet közülük is kíméletlenül kiszelektálja, látszólag tétlenül nézik a
hímek dominanciaharcát (amely jórészt éppen érettük folyik), és várják, hogy a
győztes, a legrátermettebb hím majd megtermékenyíti őket.
Ez persze nincs mindig így, mert a szelektív párválasztás meg az állatvilágban,
még a nőstények részéről sem ismeretlen. A női egyedek nem mindig, nem
kizárólag a dominanciaharcban győztes hímeket preferálják – nem az egyetlen
szelektív kritériumuk. Sok madárfaj hímjeinek dísztollazata árulkodik
erről.******** De ha így volna is...
...ha így volna is, vajon nem éppen abban funkcinál-e a nőstények
„passzivitása”, föltétlen csatlakozása a domináns hímhez (annak háreméhez),
hogy a legrátermettebb hím kedvező örökletes tulajdonságai révén minél nagyobb
életesélyt biztosítsanak saját génállományuknak? A hímek dominanciaharca vajon
nem az a stratégia-e, amellyel a nőstények a legrátermettebb hímet biztosítják
maguknak, a legkedvezőbb génkombinációt közös utódaiknak? Sohasem szabad
elfelejteni, hogy azok a hímek, akik egymással dominanciaharcot vívnak (éppen a
nőstényekért), szintén nőktől származnak! A természetes szelekció azokat a
géneket őrzi meg, amelyek mind a hím, mind a női egyedek fenotípusára kedvező
hatással vannak. Azt is mondhatnám: a nőstények fölös számban állítanak elő hím
egyedeket, hogy azok vívják meg értük (közös génállományuk fenntartásáért) a
dominanciaharcot. A fölös számban előállított hím egyedek, akárcsak a
spermium-túltermelés: a nőstény egyedek DNS-ének adaptív önfenntartási
stratégiája.
Nyilvánvaló most már, hogy a kétféle stratégia igen különböző
viselkedésmintákat hoz létre (genetikusan) a hím és a női egyedekben. De ezek
csak viselkedésminták (az Y kromoszóma meglétéből vagy hiányából
adódnak); tartalmuk, funkciójuk ugyanaz: a saját csíravonal folytonosságának
hatékony, minél hatékonyabb biztosítása. Különben már rendszerelméleti
meggondolásokból sem hihető, hogy egy olyan megbonthatatlan egységben, amilyen
az ivaros szaporodás, szét lehessen vágni, el lehessen különíteni két különböző
genetikát. Nagy nyomatékkal szeretném leszögezni: a hímek és a nőstények
szaporodása nem két különböző csíravonal! Legjobb belátásom szerint van ugyan
hím és női nem, de igazában csak ivaros szaporodás van. A nő férfi nélkül, a
férfi nő nélkül egyszerűen nem szaporodik. Mindkét nem az ivaros szaporodás
szükséges feltétele; a nemek funkciója tehát együtt, de egyenként véve is
azonos-az ivaros szaporodás funkciójával. Ez pedig nem más, mint a DNS állandó
újrakombinálása, s ezáltal adaptív fennmaradása. Így áll elő az egyedeknek az a
változatossága, amelyből szelekció, evolúció következik: ily módon építi be
saját szerkezetébe a szelekció szűrőjén átszűrt egyedek adaptív „tapasztalatát”
a génállomány.*********
Populációs (vagy társadalmi) szinten tehát a hím egyedek dominanciaharca
egyúttal a női egyedek életversenye is. Hiszen egyazon fajról van szó, egyazon
szerkezetű (éppen csak az Y kromoszómában különböző) DNS állományról – ennek
variabilitása, adaptív fennmaradása a döntő az ivaros szaporodásban! Amikor
tehát én a dominanciaharcot, a társadalmi hierarchia megszerkesztőjét genetikai
tényekből vezetem le, akkor ebbe a „női genetikát” is beleértem.
Nem lehet azt mondani, hogy a nők egyáltalán nem vívnak
dominanciaharcot.********** Még a monogám apajogú társadalomban is sok domináns
kerül ki a nők közül – márpedig senki sem jut domináns hatalmi helyzetbe, aki
foggal-körömmel nem harcol meg érte! De ha csak annyit mondunk, hogy a nők
dominanciaharca „passzív”, mindössze a legalkalmasabb férfiegyed elfogadásában
merül ki, már akkor is eleget mondtunk! Jól van, a szarvastehenek nem vívnak
dominanciaharcot sem egymással, sem a hímekkel. De éppen azáltal, hogy a
legerősebb bika háreméhez csatlakoznak, ott önként kitartanak: saját
génállományuk „érdeke” szerint járnak el, annak átkombinálásához, adaptív
fennmaradásához biztosítják a legalkalmasabb nemi partnert.
A női egyedek a férfi egyedek dominanciaharca útján vívják meg a magukét. Nagy
általánosságban, sok kivétellel és fenntartással, ez azért elmondható.
Életstratégiájuk különbözősége nemi-alkati különbözőségükből (végső fokon az Y
kromoszóma hiányából) adódik. Viselkedésmintáik is eszerint alakulnak. Végül is
őbennük érlelődnek meg a peték; ők fogadják vagy utasítják el az „udvarlást”; a
magasabbrendű állatvilágban ők hordják ki a tojást, magzatot; éppen ezért
nagyrészt rájuk hárul az utódnevelés is. Biológiai funkcióik sokrétűsége,
kisebb erejük, nagyobb emotivitásuk, anyai „altruizmusuk” folytán szociális
aktivitásuk szükségképp háttérbe szorul, azt jórészt a hímekre „bízzák”. Ámbár
sok madárfajban amellett, hogy teritóriumot hódít, a kakas építi meg a
fészket, a kakas költ; a farkascsaládban szigorú monogámia körülményei
között példás együttműködés érvényesül a szülői gondoskodásban – sok ilyen
példát sorolhatnék fel. (A háremtartó hímek esetében ez persze nem lehetséges.)
Értsük meg jobban. Már a petékből is viszonylag kevés termelődik; a tojás, a
magzat kihordása, az utódok táplálása, felnevelése hosszú időbe, rengeteg
energiába kerül; a női egyedek egész élete erre megy rá – úgyszólván edényei ők
a szaporodásnak. Éppen ezért elpusztulásuk a csíravonal folytonossága szempontjából
sokkal nagyobb veszteség, mint a hímeké. Mert a hímekből (akárcsak a
spermákból) amúgy is túltermelés van, fölös számban állítják elő őket a nők;
valamely hím egyed épsége ezért kevésbé „vitális érdek”, mint a nőké. Így aztán
a női egyedek békésebb természetűek lesznek, jobban őrzik (csakis az utódok
érdekében kockáztatják) az életüket; óvatosabb, félénkebb, passzívabb
viselkedésmintákat örökölnek abban a bizonyos X+X kromoszómában.*********** A
hím egyedek viszont elszántabbak, agresszívebbek, hogy úgy mondjam harciasabbak
(nemcsak neveltetésük folytán harcosok ők!). Ahogy a nők élete a szaporodásra,
a hímeké a terület- és párhódításra, háremőrzésre, fegyverkezésre (pl.
agancsnövelésre), szóval a szelekció elkerülésére megy rá. Magyarán: a dominanciaharcra.
A két nem eltérő viselkedésében, mondhatni, valamiféle szerepmegosztást
pillanthatunk meg. Ezért írtam le előbb, hogy a nők szociális aktivitása
elenyésző – azt „rábízzák” a hím egyedekre.
Hozzáértő etológusnál olvastam, hogy matematikai modellezéssel két alternatív
változatát állapították meg a női egyedek lehetséges nemi viselkedésének: a
„ledér” és a „szemérmes” stratégiát. A ledér azonnal, bárkivel párosodik, a
szemérmes hosszan udvaroltat, mintegy próbára téve a hímet: hűséges
természetű-e, lehet-e számítani rá a közös utódnevelésben? Ezek persze
matematikai modellek; a valóságban ilyen sarkított viselkedésformák fajonként,
sőt populációkként elkeveredve, más és más arányban fordulnak elő. A kétféle
viselkedésminta aránya a populációban mindaddig ingadozik, míg végül egy
konsztánsban állapodik meg. Amelyik tartósan túlsúlyba kerül, az lesz az
evolúciósan stabil stratégia.
Én azonban csak fenntartással bízom a matematikai modellekben. Aki azt hiszi,
hogy a nőket meg kell hódítani, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó
késztetéssel, mesterkedéssel (mintegy vonakodásuk ellenére) rá kell venni a
párosodásra, az nagyon téved. Peteéréskor őbennük is ugyanolyan intenzitással
él a nemi ösztön, mint a hímekben. Aki csak egyszer is látott sárló kancákat a lóistállóban,
nagyon jól tudja, miről beszélek. Más kérdés, hogy a párosodásnak, a kétfelől
érkező nemi késztetés összehangolásának különböző fajokban a legkülönbözőbb
reflexmechanizmusai, szertartásai, valóságos nászünnepélyei vannak. A ledér és
a szemérmes női stratégia génszelekciós szinten alakult ki, ha egyáltalán
kialakult; alig valószínű, hogy „tesztelő” szerepe volna; és semmiképpen sem
céltudatos.
Értsük meg egymást: én most nem emberekről, hanem állatokról beszélek.
Mindvégig a magasabb rendű állatvilágról rögtönöztem ezt a kis (másod-harmad
kézből merített) ismeretterjesztő értekezést. Ha valaki célzásokat olvasna ki
belőle a női nem erkölcsi színvonalára************, a társadalom morális
állapotára nézve, hát az csak saját kockázatvállalásáról tesz bizonyságot
kulturálisnak tekint valamit, ami pedig törvényszerű.
Az emberi társadalomban egyazon természeti törvények érvényesülnek, mint az
állati populációkban – megtoldva azzal a specifikummal, hogy a társadalom,
amellett, hogy organikus és funkcionális, ráadásul kommunikatív struktúra,
valamint azzal, hogy eredendő szelektivitását kollektív tudat (értékrend,
kultúra) mérsékeli.
Az emberi egyed viselkedésmintái is éppúgy genetikusan meghatározottak, mint az
állati egyedeké – megtoldva azzal a specifikummal, hogy a bennük működő
természeti törvények az emberi tudaton (a személyes és kollektív
tudaton) átszűrve hatnak.
Minthogy a női egyedek általában a hím egyedek dominanciaharca által vívják meg
a maguk dominanciaharcát (s ily módon vesznek részt a szociális hierarchia
megszerkesztésében), könnyű belátni, hogy az emberek között valami nagyon
hasonló fog történni, mint a szarvasok vagy az elefántfókák populációjában.
Függetlenül attól, hogy monogám vagy poligám családszerkezetről van-e szó, a
női egyedek mindig a győztes férfiakhoz fognak csatlakozni (azok iránt
éreznek szelektív vonzalmat), mert hiszen csakis így befolyásolhatják előnyösen
utódaik rátermettségét, miáltal csíravonaluk folytonosságát. Az emberi
társadalomban, mint kommunikatív közegben, a génállomány ráadásul társadalmi
státus közvetítője. Ezért a nők (mindig vagy többnyire) a társadalmi
hiererchia minél magasabb fokán álló férfiak iránt éreznek majd szelektív
vonzalmat, mert ezen az úton személyes rátermettségtől független életesélyt
(rangot, vagyont, pozíciót) örökíthetnek utódaikra. Hogy is mondta Siegmund
Freud, mit szerez meg magának életharcával a férfi? Hatalmat, pénzt és a nők
szerelmét – emlékezetem szerint valami ilyesmit mondott. Nos, ez a három dolog
egy genetikai alapozású világmodellben: ugyanaz a dolog. A férfiak egyetlen
szóval szelektív előnyt szereznek génállományuk számára a társadalmi
dominanciaharcban.
Hát a nők? Hogyan kell érteni azt, hogy a nők a férfiak dominanciaharca által
vívják meg a maguk dominanciaharcát?
Szokott példára hivatkozom. Marja Bolkonszkaja hercegkisasszony Tolsztoj
művében holtáig pártában maradt volna, ha férfielődei nem vívnak ki maguknak
(és a családnak) domináns társadalmi-gazdasági pozíciót. Marja Bolkonszkaja
génállományának folytonosságát a férfielődök vívták ki életharcukkal – és a
férfiutódok dominanciaharca biztosítja a jövőben is. Mert a hercegkisasszony,
miközben rettentő gazdag, egyúttal rettentő csúnya. Személyes (fenotípusos)
tulajdonságai folytán semmi esélye nem lett volna a saját génállomány
fenntartására – számára ezt a család hajdani férfitagjai (női egyedek
közbejöttével) szociális közvetítéssel biztosították.************* De
értsük meg egymást: ez ugyanaz a (éppen csak átkombinálódott) „Bolkonszkij”
génállomány! A genetika szociális következményei csak akkor válnak evidensekké,
ha a génállományt tekintjük alapegységnek, nem pedig az általa felépített
férfi- vagy nőnemű egyedeket.
Összefoglalva: a női egyedek génállományának folytonosságát férfielődeik (és
utódaik) dominanciaharca, annak sikere garantálja. Ekképpen értendő az, hogy a
női egyedek passzívan, a férfi egyedek dominanciaharca által vívják meg a
magukét.**************
És itt érkeztünk el a női egyedek életversenyének egyik legérdekesebb s
egyúttal legbanálisabb mozzanatához. Amit a férfiak dominanciaharcukkal vívnak
ki, ugyanazt a nők (férfielődeik dominanciaharcán kívül) szépségükkel,
vonzerejükkel is elérhetik. A női egyedekben konkretizálódó génkombinációnak a
fenotípus szépsége, kívánatossága biztosít szelektív előnyöket. Nem mondom én,
hogy a férfiegyedek fenotípusos vonzereje semmi szerepet ne játszana a
párkapcsolatban. Nagyon is játszik. De mégis: a domináns férfiak (akiket a nők
általában preferálnak) a maguk részéről még a szociális szempont háttérbe
szorításával is inkább a szép nőket preferálják a párválasztásban – egészen
függetlenül attól, hogy monogám vagy poligám családszerkezetről van-e szó. Úgy
is mondhatnám: mihelyt ők maguk dominánsak, s amúgy is előnyős státust
örökítenek utódaikra: inkább megengedhetik maguknak a mésalliance-ot. Így aztán
a párválasztásban egyrészt a dominancia-orientáltság, másrészt a fenotípusos
„szépség” találkozik.*************** Társadalmi közegben ez a két nem
génállományának sajátos önfenntartási stratégiája. Ami Marja Bolkonszkaja hercegkisasszonnyal
és Nyikolaj Rosztovval történt, ugyanaz történt fordított irányban (és tragikus
végkifejlettel!) Gyula Mártonnal és Kádár Katával. Előnyös társadalmi státus (a
férfi és női egyedek részéről egyaránt), vagy pedig fenotípusos vonzerő (főleg
a női egyedek részéről) – ez a két legfontosabb tényező, ami
az új génkombináció életesélyét a hierarchikus szerkezetű emberi társadalom
feltételei közt a leginkább szavatolja.
Hozzátehetném: ugyanez a két tényező gátolja, teszi olykor lehetetlenné a szociális
szempontoktól független, optimális génkombinációk létrejöttét az emberi
genetikában. A társadalom, a család, az erkölcs, a jogrend, mint tudjuk,
„beleszól” a szerelembe, nem hagyja szóhoz jutni a primer „ösztönt” (a
fenotípusok spontán génkombinációs sugallatát). Különös iróniája a társadalmi
körülményeknek, hogy éppen a szelektív előnyökkel rendelkező nők vállalkoznak
legkevésbé szaporodásra és utódnevelésre – köszönik, megvannak anélkül is.
(Mindez persze csak nagy általánosságban érvényes; Rómeóra és Júliára például
egyáltalán nem.)
Ha mindez így van, ha a női fenotípusok tényleg a férfi fenotípusok által
vívják meg a maguk dominanciaharcát, akkor elvárható – és csakis az várható el
–, hogy a tartós párkapcsolatban (a házasságban) a nők mindig biztos támaszai,
ösztönzői, sőt felbujtói lesznek a férjük dominanciaharcának. Ha semmi másban
nem áll elő harmonikus kollaboráció a házastársak között – ebben az egyben
bizonyosan! Hiszen az apajogú társadalomban**************** a nők ezzel saját
maguknak is domináns státust szereznek, utódaikra is többletesélyt örökítenek
az életversenyben. Férjük dominanciaharcát támogatva mintegy előre biztosítják
saját génállományuk fennmaradását, utódaik előnyös szociális pozícióját. Nem
tudom, elegendő-e, ha ismét irodalmi példára, ezúttal Lady Macbethre
hivatkozom. Az ő elemi erejű, elszánt ösztönzése, támogatása nélkül Macbethnek
sohasem sikerült volna realizálnia gyilkos dominanciavágyát. A társadalmi
dominanciaharc: génállományok dominanciaharca.***************** Az egyed (akár
nő, akár férfi) csak eszköze ennek.
Konklúzióként kénytelen vagyok megismételni.
A férfi és a női nem szaporodásának ugyanaz a funkciója egyazon természeti
törvények érvényesülnek benne, nemenként különböző viselkedésmintákat
(stratégiákat) híva elő. Másodkézből vett, hiányos ismereteim, becsületes
belátásom és élettapasztalatom szerint nincs külön férfi és külön női genetika.
Ami csakugyan van, az az ivaros szaporodás genetikája.
Ez generálja a dominanciaharcot, miáltal a társadalom hierarchikus (hatalmi)
szerkezetét.
És éppen ez az, amire én illúziótlan, öregkori
társadalomképemet felépítettem.
Lehet azonban, hogy mindez nem így van, s én mégiscsak saját téveszmém
apologétája vagyok. Döntsék el a hozzáértőbbek.
* Másolatokat készíteni saját magunkról.
** Emberfogalmunk konkrét egyedek közös tulajdonságainak
absztrakciója útján alakult ki. De azért helyes fogalom, a valóságban is
megfelel neki valami. Az emberi DNS szerkezeti azonossága felel meg.
*** Az ivaros szaporodás megjelenése, persze, maga is evolutív
folyamat volt.
**** Áldásunk, átkunk: a nyelv. Alföld, 1992/8.
***** A DNS molekulák replikálódása ezentúl tehát a csírasejtben megy végbe.
****** Mendel törvényei szerint, természetesen.
******* Ez tudományos, statisztikai tény.
******** Ezek esetében a dísztollazat pompája a szelektív kritérium. Azért
nehéz erről a tárgyról beszélni, mert az evolúció során igen sok párválasztási
stratégia alakult ki, s ezek csak a legmagasabb absztrakciós szinten hozhatók
közös nevezőre.
********* Mindez természetesen minden tudatosság, cél és szándék nélkül,
természeti törvények működése folytán megy végbe. Némelyik használt terminusom
finalitása az emberi nyelv szükségszerű, antropomorf torzításából adódik.
mindez talán „objektív” nyelven is elmondható, de sokkal hosszabban.
********** Emberi viszonylatban a poligám családszerkezetben például
határozottan vívnak, mégpedig a háremtartó hím kegyeiért. Ennek eszköze az
intrikán kívül a tetszeni vágyás, a szépítkezés.
*********** Sok állatfaj nőstényeinek rejtőszínezete árulkodik erről.
************ Például Ottó Weininger dilettáns nézeteire utalok itt.
************* Tudnillik a rang és vagyon örökítése útján. A
házasságok jó része „érdekházasság”. Bizony, ez így van.
************** Amikor a nők közvetett, „passzív” dominanciaharca
aktívvá válik, akkor állnak elő az Agrippinák, akik maguk szereznek
férfiutódjuknak domináns státust. Ez is egy lehetséges stratégia.
*************** Hogy pontosan miben is áll ez a fenotípusos
„szépség”, nem tudnám megmondani. Talán csak a másodlagos nemi jellegek
hangsúlyozottságában. Egy régebbi versemben éppen a szelektív előnyt neveztem
„szépségnek” – de hát így tautológiához jutunk.
**************** Hogy az anyajogú társadalomban mindez miképpen ment
végbe, azt nem tudhatom.
***************** Röviden és összefoglalva: valamely anyai részről
származó géngarnitúra azok által a hím utódok által vívja meg
dominanciaharcát, amelyekben 1/2, 1/4, 1/8 stb. részben jelen van.