Michel Foucault
Michel Foucault
A GYÖNYÖR TÁRGYA
A fiúszerelemről lévén szó, az örömszerzés problematikájának megértéséhez
szükséges emlékeztetnünk arra, ami jóllehet nem legjellemzőbb tulajdonsága a
görög kultúrának, mégis számottevő mértékben közrejátszott az erkölcsi normák
formálódásában. Az izomorfizmusról van szó, meghatározható azonosságról a
szerelmi kapcsolatok és a társadalmi viszonyok között. Ennek folyamányaképpen a
szerelmi formáció (mely alapvetően mint a behatolás-aktusa, mint az
aktív–passzív pólusok szembenállása értelmezett) a kapcsolatoknak abba a
típusába soroltatik, ahová az uralkodó és alattvaló viszonya, a győztesé és a
legyőzötté, a hódítóé és a behódolté, a felsőbbrendűé és a nincstelené. Az
örömszerzés gyakorlata könnyedén leírható a társadalmi hierarchizáció és
rivalizáció fogalmaival; szembetűnő analógia figyelhető meg a küzdelmen alapuló
struktúrák, a szembenállás rendszerei, valamint az affektív partneri
kapcsolatok között. Ebből kiindulva messzemenően érthetővé válik, miért övezi
tisztelet és megbecsülés azt, aki aktív, aki dominál, behatol, irányít, aki
felsőbbrendűségét gyakorolja.
Megszámlálhatatlan következménye van mindennek. Egy részüket – főképp a passzív
félre vonatkozókat – érdemes szemügyre vennünk a korabeli törvénykezésben. A
rabszolgák magától értetődőn a rabszolgatartó kizárólagos tulajdonát képezik:
helyzetük velejárója, hogy gazdájuk az örömszerzésben tárgyként kezeli őket;
mindazonáltal a törvény, amely élet és halál urává teszi a rabszolgatartót,
megtiltja a rabszolgák megerőszakolását. Aiszkhülosz a fenti ellentmondást
azzal magyarázza, hogy az erőszaktevés súlyosságát, elítélendő voltát
hangsúlyozzák azzal, hogy törvényellenesnek nyilvánítják rabszolgákkal szemben
is.
A nők passzív szerepe eleve determinált, a természet és a társadalom rendjébe
illik, nem lehet változtatni rajta, aligha érdemes elmélkedni fölötte. Ezzel
szemben azok a szabad férfiak, akik a szerelmi kontaktusokban eljátsszák az
alárendelt szerepét, elviselik a dominanciát, alávetik magukat partnerük
szeszélyeinek, főképp amennyiben születésüknél vagy szerencsés sorsuknál fogva
előkelő társadalmi presztízzsel rendelkeznek, vagy a rangok jövőbeli ifjú
várományosai, tiszteletet és megbecsülést érdemelnek, mivel készséggel
szolgálják mások örömét.
Igen ám, csakhogy a fiú helyzete az ilyen szabályok szerint játszott játékokban
– már ha szabadnak született – mégiscsak problematikus. Nyilvánvalóan
alárendelt pozícióban van, a jog és a hatalom csak nagykorúsága után illeti;
helyzete mégsem hasonlítható sem a rabszolgáéhoz, sem az asszonyéhoz. Világosan
kitűnik ez otthoni, családi státusából. Arisztotelész Politikájának egyik
passzusa felvilágosít: a családban fennálló rendet, hatalmi pozíciókat
tárgyalva a családfőhöz való eltérő viszonyulásban különíti el a rabszolga, az
asszony és a gyermek (a fiú) státusát. Rabszolgákat irányítani egészen más,
mint szabad polgárokat; az asszonyt vezetni annyit tesz, mint politikai
hatalmat gyakorolni: az erőviszonyok sohasem egyenlőek; ezzel szemben a
fiúnevelés „királyi” ténykedés, mivel a megélt kor biztosította előjogok elvén
nyugszik. Csakugyan, a rabszolgáknak nem lehet szavuk, a nők igencsak
perlekedők, ám a döntéseket nem ők hozzák; a fiúknál a döntéshozatal hiánya
viszont csak éretlen koruk miatt adódik. És amennyiben fontos a nők erkölcsi
nevelése, hiszen ők alkotják a szabad lakosság felét, fontosabb ez a fiúknál,
mert belőlük lesznek a jövő döntéshozói, akikre az állam kormányzása vár. Jól
kitapintható a fiú helyzetének különleges jellege, függőségének sajátos
formája, megkülönböztetett státusa a családon belül, ahol az apa jelentős
hatalommal uralkodik, ám törvények szavatolják a fiú biztonságát, azok,
amelyeknek a későbbiekben ő maga lesz mentora. Bizonyos pontig a szerelmi
együttlétek játszmáira is áll mindez: a sokféle törvényesített „tárgy” között a
fiú különleges helyet foglal el. Nincs tiltva az örömszerzés efféle válfaja.
Athénban számtalan törvény védi a fiúgyermeket (férfiakkal szemben, akik pl.
nem léphetik át az iskola küszöbét, rabszolgákkal szemben, akiket halállal
büntetnek, ha megrontják, atyjukkal és gyámjukkal szemben, ha a prostitúció
útjára viszi őt), azt viszont senki sem tiltotta vagy akadályozta, hogy egy
ifjú mindenki tudtával egy férfi szerelmi partnere legyen. És mégis, akad itt
valami, ami bizonytalan mód gátolja, hogy pontosan és szabatosan
megfogalmazhassuk, miben is áll ez a szerep, van itt valami, ami magára vonja a
tekintetet, és nem engedi el, legyen ellenzőé, adeptusé vagy téveteg közömbösé.
Egyszerre homályos és túlértékelt dolog. Bizonytalan átsiklások és intenzív
érdeklődés terrénuma.
Aiszkhülosz a Timarkhoszt elítélő vádbeszédében hivatkozik arra a
törvénycikkelyre, amely kizárja a politikai életből azokat, akik erkölcstelen
mód űzik szerelmi kalandjaikat – tételesen a prostitúcióról van szó –,
megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy beválasztassanak a Kilencek
Tanácsába, hogy pappá szenteltessenek, hogy ügyészként működhessenek. A
prostituált nem lehetett bíró, sem közakaratból, sem sorshúzás útján. Nem
lehetett sem kincstárnok, sem követ, nem alkalmazták hivatásos közvádlóként,
nem tehetett feljelentést senki ellen. Nem szólhatott sem a Tanács, sem a nép
előtt, bármilyen kitűnő szónok is volt. A törvénykezés tehát jogilag atimizálja
a férfi prostituáltakat, azaz közmegvetés tárgyává téve, eltiltja őket
az ún. felelősségteljes állásoktól. Az a mód, ahogyan a törvényből
kiindulva Aiszkhülosz igyekszik kompromittálni ellenfelét, felfedi, mennyire
összeegyeztethetetlen morálisan az ifjú sajátos szexuális szerepvállalása és az
érett fővel játszott társadalmi, politikai közszereplés. Aiszkhülosz vádbeszéde
Timarkhosz helytelen viselkedéséből ágazik szerte; tanúvallomásokkal bizonyít,
mi több, pletykára és szóbeszédre is utal, ezután azonosítja a prostitúció
meghatározó jegyeit (a válogatás nélküli partnerválasztás, a partnerek száma, a
szolgálatok bére), jelezve, hogy ebben az esetben bizonyos hivatalbeli
mulasztások miatt maradt el az állami lajstrombavétel. Amikor fiatal és szép
volt, tisztességtelen emberekkel is kapcsolatot tartott fent, látták együtt
élni egy alacsonysorú férfival meg egy züllött alakkal, aki folyton énekesek,
lantosok között dőzsölt; kitartott volt; féktelen orgiákban vett részt, ismerte
őt Szidonidész, Autoklidész, Therszandész, Migolasz, Antiklész, Pittolakhosz,
Hégesziklész. Tehát a megfelelő állítás mégiscsak az, hogy prostituált volt, s
nem az, hogy férfiakkal volt viszonya: „mert aki válogatás nélkül, bárkivel
készséges, és ezért pénzt kap, nem kell-e annak vétkeiért felelnie?”
Bár jogi terminológiát használ, a vádbeszéd erkölcsi regisztereken játszik, ami
a vétség megállapításán túl azt célozza, hogy globálisan megsemmisítse az
ellenfelet. Meglehet, Timarkhosz nem volt hivatásos prostituált, viselkedését
azonban nem lehet olyannak tekinteni, mint amikor egy köztiszteletben álló
férfi, nem leplezvén tovább vonzalmát, fiatal fiú társaságát keresi, vele
tisztességes és pontosan meghatározott kapcsolatot teremt, és a fiú elfogadja
ezt. Aiszkhülosz elismeri, maga is kedvelője ezeknek az örömöknek. De
Timarkhoszt olyan férfinak festi le, mint aki maga kereste alantas és megalázó
helyzeteit, önszántából lett mások játékszere, sőt, tetszelgett szerepében,
hogy minél nagyobb hasznot húzhasson belőle. Aiszkhülosz hangsúlyozza hallgatói
előtt, mennyire összeegyeztethetetlen ez a viselkedés – erkölcsileg,
politikailag – a hatalom gyakorlásával, az állami tisztségekkel. Botrány nélkül
nem akarhat vezetőként tevékenykedni senki sem, ha ifjúkorában megvetett
szerepkörben aratta babérjait, nem dolgozhat a közigazgatásban, nem emelkedhet
mások fölé, nem hozhat döntéseket, nem adhat tanácsokat, nem irányíthat, nem
vezethet másokat. Amit az athéniak nem tudnak elfogadni – és erre játszik
Aiszkhülosz –, nem az, hogy olyasvalaki fogja őket kormányozni, aki szereti a
fiúkat, vagy aki fiatalon férfiak szeretője volt, hanem azt nem bírják
megemészteni, hogy vezetőjük mások szerelmi játékának akaratlan tárgya volt,
hogy azonosult ezzel a szereppel.
Erre az ellenszenvre építi igen gyakran Arisztophanész a komédiáit; a
gúnyolódás célpontja, a botrányt magára rántó szereplő a bálványozott hadvezér,
a népet elkápráztató és ily mód fölébe kerülő polgár, hívják Kléonnak vagy
Agyrrosznak, egykoron a gyönyörkeltés készségesen passzív eszköze volt. Arisztophanész
kigúnyolta az athéni demokráciát, ahol a polgároknak akkor volt igazi esélyük,
hogy a Tanács elé járulhassanak, ha ínyencei voltak effajta örömöknek.
Diogenész Laertész kigúnyolja Démoszthenészt, mert az elvárta az athéniaktól,
hogy vezetőjükké emeljék: aki az örömszerzés színpadán a behódolt szerepét
játszotta, a polgári, politikai életben nem léphet a vezér kothurnuszaiba.
Kevésbé fontos, hogy ezek a komédiák és szatírák milyen valós alapokra épülnek,
létezésükkel is világosan jelzik: ahol megengedett a férfiak közti nemi
érintkezés, ott nehezen megoldható problémát szül két elv egymásra rakódása; a
férfi felsőbbrendűségének ethosza, valamint a behatolás-modell, a
férfidominancia eszménye; a dominancia esik a szilárdan pozitív megítélés alá,
csakhogy az aktusban résztvevő valamelyik fél kénytelen a legyőzött, az alant
lévő, a passzív kulcsfiguráját magára öltenie. Nők vagy rabszolgák esetén ez
nem okoz gondot, férfiaknál viszont egészen másként áll a dolog. E feloldatlan
paradox állapot kelti a férfiszerelemre települő csendet, és taszítja oly
vehemensen perifériára azokat, akik nyíltan kimutatva vágyakozásukat az alantas
szerepre, megtörik ezt a csendet.
A megoldatlanság függvényében koncentrálódik a figyelem a férfi–fiú szerelmi
viszonyra, tudniillik most a partnerek egyike, annak okán, hogy fiatal, hogy a
törvény előtt nem minősül nagykorúnak, magától értetődőn lesz passzív tárgya az
örömszerzés aktusainak. Ám hamarosan felnő, akit zsenge szépsége miatt
szüntelen ostromoltak a férfiak, egyszer maga is meglett férfi lesz, hatalmat
gyakorol és felelősséget vállal, erről nem szabad megfeledkeznie, és akkor
kérdés, hogy meddig mehet el.
Íme a görög ifjú és az aphrodiszia ellentmondásos társulása. A
fiúszerelmet a köztudat elfogadja, mégpedig úgy, hogy a fiút tartja az egyetlen
tisztességes és teljességgel legitim férfipartnernek, senkinek nem vetik a
szemére, ha fiúkkal van viszonya, ha vele él, vele szórakozik, amennyiben a
törvényeket nem sérti viselkedése. Ugyanakkor a fiú részéről meggondolandó, hogy
férfiként mégiscsak belemegy-e a játékba, hiszen rövid időre sem azonosulhat a
passzív szereppel. Nem lehet önszántából egy másik férfi játékszere. Röviden
összegezve: a gyönyört élvező férfi számára semmilyen gondot nem okoz a
fiúszerelem, ellenben a gyönyör tárgyaként a fiú primordiális kérdésekkel kerül
szemtől szembe. Mindaz, ami őt szabad polgárrá avatja, határozott énképe,
önbecsülése, autoritása, ami őt önmaga és mások urává teszi, nem egyeztethető
össze többféle szempontból sem az efféle szerelmi kapcsolattal.
Az ekként megfogalmazott antinómia magyarázza a fiúszerelem zaklatottan
ellentétes értelmezéseit.
Mindenekelőtt pedig a számunkra ma már elég érthetetlen korabeli ingázást a
dolog természetes és természetellenes volta között. A fiúszerelmet hirdető
mozgalom képviselői a szépséget mindenek fölé emelő szemlélet természetes
velejárójaként kezelik szerelmi ténykedésüket. Mások ugyanakkor para
phusinnak, természetellenesnek nevezik két férfi, vagy általánosabban az
azonos neműek viszonyát, noha a szépségkeresést maguk is követendő elvnek
tartják. Így aztán mindkét fél bonyodalmakba keveredik: a jelenség lényege
alkalmasint megint az, hogy ha el is fogadtatik mint természetes forma a
fiúszerelem, rögtön ellenvethető, hogy természetellenes volna, mégpedig azon
oknál fogva, hogy feminizálja a partnerek egyikét, a szerelem bábjává fokozza
le őt. A cinikusok, bár tartózkodtak a jelenség elítélésétől, élesen
kigúnyolták azokat az ifjakat, akik belenyugodtak jellemük ilyen irányú
alakulásába, az erkölcsi hanyatlásnak adták át maguk, és feslettebbeknek
mutatkoztak, mint amilyenek valójában voltak.
Platón fiatal korában a fiúszerelem elhivatott szószólója, időskori műveiben
viszont már „bölcsül”, mogorván elutasítja mint természetellenes viszonyt.
A Törvények végén a nőkkel való szerelmi kontaktust a természet éltető elemének
nevezi, míg a férfiak (vagy nők) egymás közti érintkezését a mértéktelenség
következményének festi le, jóllehet az előbbiben benne lévő aktust (amelyet a
természet a fajfenntartásra eszelt ki) szemérmetlennek titulálja, és felsorolja
azokat a közintézményeket, amelyek pártfogolják vagy elősegítik az erkölcsök
pervertálódását.
A VIII. könyv egyik passzusában hasonló hangvétellel tárgyal a szexuális
kapcsolatokat rendező törvény szükségességéről; hangsúlyozza, mennyire káros,
ha nőként használnak fiúkat és férfiakat (mixis aphrodision): mert
miként alakulhat ki az alant levőben bátor, férfias jellem? Legyűrőjében pedig
a mértékletesség szelleme! „Aki nem bír ellenállni, aki feladja a küzdelmet a
mindent elborító kéj ellen, aki beleveti magát az előcsiholta örömökbe, azt az
egész világ megveti, gyengeségét kigúnyolja” és „aki asszonyokat utánoz, azt
tettéért mindenki kárhoztatni fogja”.
A dolgok néven nevezésének elmaradása hasonlóképpen jelzi a fiúszerelem körüli
bonyodalmakat. Hol általánosságokban beszélnek csupán, mondván: a dolgot
csinálni, hol épp a fogalmazás nehézségeire utalván kerülik a kimondást,
hol – és ez a legjellemzőbb – a politikai összecsapások szóhasználatát
kölcsönzik: átenged, aláveti magát, behódol, szolgálatába áll.
Alig-alig foglalkoznak a fiú örömével. Számukra az ilyesmi nem létezik, illetve
nem érezhető. Szókratész, Xénophon Lakomájában, amikor arról értekezik, hogy a
testi szerelem miért fordul át gyakran gyűlöletté, felidézi a fiúra leselkedő
veszélyeket, amikor öregemberrel hál, következésképp „a fiú ne élvezzen, mint
egy nő, hanem éhgyomorral maradjon nézője az érzékek kielégülésének”. A férfi
és a fiúszerető nem részesülhetnek a közös gyönyörből. Csupán anatómiai csorbultságok
esetén engedhető meg ilyesmi. Senkit sem ró meg oly határozott szigorral, mint
a könnyelmű ifjakat, akik viszonyokat keresnek, akik öltözködésükkel, arcuk
kifestésével, csecsebecséikkel, illatosítóikkal mindenkivel tudatják,
kifejezetten örömet lelnek szerelmi foglalatosságaikban.
Persze nem kell teljesen közömbösnek lennie. Nem kell lepleznie érzelmeit,
kimutathatja háláját, csodálatát és vonzalmát hódítója iránt. A charizesthai
ige azt közli, hogy a fiú beleegyezik, felajánlja szolgálatait. A szó a
fiú és férfi közötti távolról sem pusztán üzleti viszony tükrözője; a fiú egy
mozdulattal válaszol a férfi epekedésére, felajánlja szépségét neki, de ez a
mozdulat egészen más természetű, mint az ostromlóé. Az ifjú a későbbiekben sem
osztozik a gyönyörben, és miután nem kapkodva, nem kelletlenül elvégezte
dolgát, a megelégedettség tölti el, hiszen örömet szerzett másoknak.
A partnerek részéről különböző hozzáállás kívántatik. Az ifjú nem azonosulhat
szerepével, nem siethet a dolgok elébe, eleinte el kell hárítania a felkérést,
s mielőtt beleegyezését adná, vessen számot a feltételekkel (partnere rangja,
tekintélye, erkölcse megfelelő-e), és határozzák meg a várható fizetséget (ami
akkor igazán tisztességes, ha nem pénzről van szó, hanem pl. taníttatásról,
másfajta gondoskodásról, esetleg maga a hosszan tartó barátság lesz a viszony
gyümölcse, mindemellett persze konkrét járandóságra is számíthat). Az aktust
egy fogócskára emlékeztető játéknak kell magában foglalnia, ezt addig játsszák,
ameddig csak lehet, természetesen szintén a kölcsönösség jegyében, ami
szavatolja, hogy akkor és olyan formában jöjjön létre a szóban forgó dolog,
amikor és mi ként megfelel mindkettőjüknek.
Összegezve: a fiú előzékenyen, önzetlenül keresi partnere örömét, természetesen
nem ingyen, nem minden ellenszolgáltatás nélkül, ám ez a fizetség egészen más
természetű, mint az ő „adománya”. Támogatásért, hosszú távú gondoskodásért
gyönyörrel szolgál. Ide csatolható a görög gondolkodásmódra sajátosan jellemző
kérdés: hogyan ágyazható be ez a kapcsolat egy nagyobb elrendeződésbe, miként
érhető el, hogy másfajta kapcsolattá alakuljon: állandó, tartós viszonnyá,
amelyben a fizikai jelleg háttérbe szorul, ahol a felek ugyanabból az érzésből
gazdálkodhatnak? A fiúszerelem végül is akkor igazán tisztességes, ha magán
viseli az átalakulás jegyeit egy végleges, társadalmilag pontosan betájolható
kapcsolattá, amelynek philia a neve.
Tévednénk, ha azt állítanánk, hogy a görögök, noha megengedték, nem aggódtak a
fiúszerelem következményei miatt. Szexuális téren erről elmélkedtek a
legtöbbet. A mai gondolkodásban az egyazon nemen belüli kapcsolat elsősorban az
alábbi módon kérdőjeleződik meg: hogyan kívánhat férfi (vagy nő) egy másikat?
Mire a vágyak anormális strukturáltsága (ambivalenciája, csorbultsága) képezi
majd a magyarázatot. A görögöket ilyesmi nem érdekelte, a vágyakozás, a kéj, az
öröm átélése kevésbé foglalkozatta őket; annál inkább maga a gyönyör tárgya, a
szép és passzív fiú, pontosabban az az állapot, amikor ez a fiú maga is
birtokosa lesz az általa csiholt kéjnek.
Hogyan lesz a gyönyör tárgya amannak birtokos alanya – e kérdés körül burjánzik
az erotika filozófiája, legalábbis a szerelemről folytatott szókratészi-platóni
elmélkedés ebből indul ki.
szabolcsi borbála fordítása