Lászlóffy Csaba
Észt éjszakában
„aki itt áll,
hóna alatt Kalevipoeg, a megboldogult.
lába saját ostobasága miatt”
lemetszve...”
PAUL–EERIK RUMMO
Az óra midőn
megszűnik szórakoztató lenni
a világ
elvont igazságok
árnyékolják be az esendő
tárgyakat megtartó harmóniát
s fogaink hulltan
a banalitás protézise
rág
iszkolna a szó mint egérke
senki se értse
(mindenki érti)
a ragacsos pultnál
már mesélni sem tud a férfi
kifolyt sörhabba
fúl a gondolat
az utcasarkon túl hó csalogat:
sötétségen átütő
friss vakolat
rebben az est penészszagú
madártollat itat
(a képzelet mielőtt lepihenne
talál egy kevés örömet)
zörög a csend
horpadt viking-sisak
a feledékeny óceán álma benne
mint zavaros csillogású köpet
 
a test amit megélt
attól letört
a lélek
amitől megfosztatott
ház utca omlik
s eggyéolvad a Föld
hiszékenysége hazugsága
(az éjszaka legyen oltalmazód!)
1989 XI. 15.
„És hogy tegyük le a kedvest a földbe?”
(Nem is olyan morbid versek
Cyprian Norwid emlékére)
Nem mindegy
Nem mindegy, hogy Platón maga,
vagy plátóian intenek feléd
ruharedőből morzsányi ebéd:
úgy hullsz elébe s talpa a
kegyes vagy kegyetlen esély.
Ha el nem tapos, felfal: bár igaz,
a fél fogára vagy elég! Vigasz-
talan marad, véget nem ér
a hajsza; fél öröklétet vesz el
tragikomédiátok. Ostoba
véletlenektől kétségbeesel,
kudarcra rímel tökélyed, holott
az ő mesterműve volt, hogy soha
ne légy igazán élő, se halott.
Tiszta kézzel
Nem téplek szét, a semminek kíméllek –
(Shakespeare-szonett avagy Chopin-etűd
kezdődik így?) Az életünk letűnt,
észre sem vetted. Már félrebeszélek
én is, mintha csak a kimerült ujjak
folyton elhibáznák az elefánt
csont billentyűkön, iszonyatba ránt
egy rémálom le, csak ösztönünk gyullad
ki ott, az ismétlődő pillanattól
bénultan – ilyenkor tudom, mit érzel;
aztán váratlanul ellöksz magadtól
(nehéz lehet neked, vissza se nézel),
úgy löksz el – jól látni innen a partról –
mint evezős a földet, tiszta kézzel.
1992. I. 29.
Lamentáció langy körmenethez
Az Uram, nincs kinek irgalmazz
töredéksor nem létező dallamára
Megtört-koponya-délután
én – kiürült dióhéj! morzsálódó
bejglik prézliízével számban
szótlan Pilátustalan húsvét
két tapsos hústhozó ünnep között
égtájak keresztjébe vert szegek
a hegekből rozsda pereg
sehol a kivérzett hűségű esztelenek
mint színpadon kivégzett vértanú
fehér ingén a festék
áldozatunk színhelyén olyanok már
a vérfoltos kellékek
a fosztogató idő képernyőjének
fénye az ódon halántékból
száműzött szentségek helyén
láthatatlan kötés láthatatlan seben
a lassú rothadás üregéből
nincsen feltámadás
szerencse-e hogy a kivégzés elmarad?
1984
 
Gyenge vigasz
„Hiszem – él a nemzet, mert tűri a kést”
CYPRIAN NORWID
Már csak anyák gyermekek öregek
s a boltok bezárt barikádjai
ki surrant kapuboltívek alá
a szavak szilánk játéka elől?
minden kiáltás gránátrobbanás
ki ússza meg itt érintetlenül?
mi ez a levegőtlen szárnyalás
a rózsaszín-tapétás ég alatt
mi ez a leborotvált akarat?
a legjobb elmék is rugóra járnak
pereg a periklészi kortól gyűjtött
évezredes tudás mint vakolat
ki emlékszik még rá mi volt a tisztes
jobbágyi időkben a kaloda
a kincset érő fazekas-kéz most is
kancsókat fest öröklött színű és
mintájú tányérokat honnan tudna
a sok tányérnyalóról kiknek az
élet visszája lelki kínpad?
míg Cézár a legjobb történész
lóról kiált le a történelem
(várhatjuk Norwid hogy a tébolyult
tömegen ne a félelem
vegyen erőt hanem az ép ész)
lesütött szem és maszkba simuló ránc
idők hullámai alá mosott
megannyi part és elsodort gát
ki tudja hányszor érnek még be
a változást hazudó formák
csupán a hit-alkotás ősi terhe
marad rozsdát tanítva is rutin
mióta az eszmék elértek
az utcakövezetre
(a haldoklásban nincsen semmi fenség
s ráadásként a fenség idegenség)
1984-1985.