Gagyi József
ANNA ÉS ALBERT
Ülök, beszélgetünk. Anna néni éppen csak kipillant az ajtón, és már mondja: Eliza jön. Kérdem: Eliza? Bizonyosan, feleli.
Anna néni az ebédet főzi. Én, a vendég, helyemen üldögélek. Vagyis az ajtó mögötti sarokban, az asztal mellett. A házhoz ragasztott kis téli-nyári konyhában a kályha az ajtó melletti másik sarokban van. Nem egészen a sarokban: onnan a tegnap kivette a fásládát Anna néni, és egy ugyanolyan széles, csak hosszabb másikat erőltetett be oda. Néhány napig abban lesznek a kotlós anyapulyka és a csibéi, tizennyolcan.
A kályha mellett, a másik oldalon a mosogatóasztal, majd a vitrines konyhaszekrény. A negyedik sarokban ott az ágy; mellette fotel, amellett az asztal, majd a szék, azon ülök én; és mellettem, a sarokban egy pléhtálcán a vizesveder.
Én is kíváncsi leszek: kiállók az ajtóba, nézek a legelő felé. A százharmincvalahány házból álló tanyabokornak a közepén van a legelő; toronyiránt át kell hogy vágjon rajta az, aki egyik tanyától egy távolabbi másikhoz megy. Mint most Eliza is. Én nem ismerem fel, pedig egy hétig vendégeskedtem náluk egy évvel ezelőtt. Távol van még. De, persze, nemcsak emiatt.
Anna nénit kérdem: látja már az arcát? „A mozgásáról ismerem. Mi a férjemmel tizenkilenc évig voltunk boltosok itt fenn. Ő elöljáró volt, egy jó darabig falufelelős, sok dolga akadt máshol is; volt, amikor egyedül árultam. De legtöbbször ő volt ott, vagy mind a ketten; aztán én délfelé hazajöttem, dolgoztam a konyhában vagy az udvaron, s időnként kipillantottam az ajtón, néztem a kerítés felett: érkezik-e Albert? Istenem, jön-e már az én emberem? Aztán, ahogy megpillantottam, még jó távol volt, de én a két kezemet összetettem, s hálát adok neked Istenem, immár jő Albert!”
Eliza jön, elhalad a kert előtt. Mi is kiállunk a kert innenső oldalára, lezajlik a szokásos párbeszéd: hová mész, mivel dolgoztatok ma, miért vagy így kiöltözve. Aztán Eliza továbbmegy. Visszatérünk a konyhába, visszaülök a helyemre, Anna néni visszaáll a kályha elé, és akkor mondja, háttal nekem: „Istenem, annyiszor nézem most is: jön-e. Mintha őt látnám. De mégsem ő. Várom, s hiába.”
Hallgatunk.
„Amikor meghalt T. András, a felesége, Juliska néném siratta. Ott voltam én is. Aztán mondott, mondott mindenfélét. András bátyám az utolsó időbe nem látott jól, s Juliska néném mondta: Andrásom, Andrásom, miért hagytál itt, vakon is eltartottalak volna. De mondott mást is. Aztán hazajöttem, s odaálltam Albert elé: te Albert! Aztán igyekezz, kezdjél valamit, ha azt akarod, hogy olyan szépen sirassalak, mint András bátyámat Juliska néném! Mert azt a sok szépet és jót én még nem tudom elmondani. Aztán elkacagtuk. Kezdjél valamit, mert én nem foglak tudni olyan szépen elsiratni...”
Hallgatunk.
„Hét évig nem volt itthon. Negyvenegybe, amikor a kicsi magyar világ volt, berukkolt, s a háborúban három évig, aztán négy évig fogságban volt, Oroszországban. Hazajött, s a leányok, akiknek azelőtt udvarolt, már rég férjhez mentek. Aztán voltunk mi, kisebbek. De ő már idős volt, neki sietős volt. Nem udvarolt sokat. Anyám egyből a pártját fogta. Volt egy legény, az négy évig udvarolt nekem. A táncba, ha elmentem, addig vártam, amíg ő is megjött. Addig nem álltam fel senkivel. Azután igen, hogy lásson. Elkért, s csak együtt táncoltunk. De anyám egy kicsit olyan erőszakos volt. Nagyon húzott a vallásához, ő katolikus volt, én is, és a legény, aki udvarolt nekem, unitárius. Albert meg katolikus volt. Mi a falu mellett egy tanyán, a Nyírben laktunk, úgy is hívtak, Nyíri Annuska. Aztán nagyon hamar megvolt a lakodalom. Egy ideig anyósoméknál laktunk. Akkor is megvolt itt fenn a csűr, s egy kicsi ház, s a rengeteg nagy kaszáló. Sok széna lett, hat-nyolc állat telelt itt. Tibor, a nagyobbik fiam már megvolt, akkor költöztünk fel ide véglegesen Alberttel.”
Hallgatunk.
„Nagy temetése volt. Sok rokonság, s aztán a gyerekek után is: barátok, ismerősök, munkatársak. Tibor lenn lakik Korondon; Albert, ugye, sofőr Udvarhelyen; Annuska ő orvosnő Szeredában. Rengeteg nép volt. Ugye, mindig elöljáró volt, falufelelős, boltos, ismerte mindenki... Nem volt gyászjelentője. Újsághirdetés jelent meg...”
Anna néni előkeresi, mutatja: „Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy a szerető férj, a drága jó édesapa, nagyapa, após, rokon, T. Albert életének 71-ik, boldog házasságának 44-ik évében, hosszas, de türelemmel viselt szenvedés után 1991. június 6-án...”
Mást is mutat: „Ez az utolsó fénykép Albertről. Ott volt a kórházban, Szeredában. Annuskának a legnagyobbik gyereke, Ferkó volt első áldozó. Aztán Annuska elintézte, hogy kiengedjék a kórházból arra a napra. Ez itt az ölében a legkisebbik unoka, Katika. Ez volt május közepén...”
Ebéd után a padlásra megyünk. Délelőtt agyagos földet, szalmatöreket, lóganét, vizet kevert péppé Anna néni. Ő sárnak mondja; ezzel fogja a padlás földjét ott, hol feltöredezett, megtapasztani. Rám nagy szükség van. A padláson külön kenyérnek való, és külön tésztának való fehér liszt, zsákokban. A boltban vette Anna néni. Ládákban csöves kukorica. Zsákokban szemes kukorica. Zsákokban búza. A nagy, fából ácsolt, kétrekeszes hambár fele zabbal, fele árpával van teli.
„Ami kicsi pénzem volt, gabonát vettem vele. Nem helytelen dolog a mai világban, igaz-e? Most a tavaszon vetettem, de ki tudja, mit aratok majd. Ki tudja, jövőre vetek-e? Maga már nem idegen, magának megmutatom.”
Néhány zsákot kell egyik sarokból a másikba tennem.
„Sok gabona, igaz-e? Albert ha látná... Ez a feketés színű zab, ezt a svájciak hozták. A szemek jó súlyosak. Amikor ezt behozták a kapun, elgondoltam: Albert nem engedne, hogy ebből őröljünk, hogy ezt egyék az állatok, hanem mondaná, hogy legalább egy földbe ebből kell vetni... Nézné, hogy kel-e már, hogy milyen kalászokat vet... Istenem, hogy örülne neki! Kérdezték tőlem, mikor vetettünk: melyikből lesz, Anna néni? Mondtam: immár az egyikből, valamelyikből hozzatok, nekem mindegy...”
Mielőtt nekifogna a tapasztásnak, elküld:
„Menjen csak. A lépcsőn van egy pokróc, vigye ki a bükkfa alá a kaszálóra, dőljön le. Albert is azt csinálta, ha volt ideje. Megyek, nyugszom egyet a bükkfa alatt. Menjél csak, menjél. Az apja is ott pihent. Régi az a fa. Valami bukurestiek voltak itt, ők mondták, hogy van legalább ötszázéves.”
Miután a tapasztást befejezte, Anna néni más ruhát ölt, más cipőt húz, fekete szvettert vesz. A boltba megy.
Mikor visszatér, éppen csak leteszi a csomagot, s már szólít. „Ezt hallgassa meg! Úgy felháborodtam. Megállít egy ember, a mostani legelőfelelős, ő fogadta a legelőpásztort is. Azt mondja: Anna néni, magával nagy baj van. Édes Istenem, nagy baj van. Még azt gondoltam, hát nagy baj van, mi is lehet az, hát én özvegyasszony vagyok, s akar nekem adni egy cserefát a legelőről, hogy azt vágassam ki, tűzifának. De nem. Azt mondja: maguk előtt a múlt év tavaszán volt egy csordavályú, igaz-e? Igaz. Mi most azt a vályút keressük. Nekünk valaki azt mondta, hogy a nyáron azt Albert bácsi elvitte s eladta. Hát úgy megbotránkoztam! Azt ki mondta nektek, te? De olyan rosszul esett, olyan rosszul, érti-e, hogy kimondhatatlan. Hát az ki lehetett? Az én Albertemről, aki már június elején halott volt... Istenem, Istenem! Ki lehet az, aki nem fér el még most sem tőle! Olyan keserű a lelkem, tudja-e? Hát ő mindig elöljáró volt, falufelelős volt, boltos volt, de úgy ügyelt mindig, ő semmihez, ami közös volt, ő nem nyúlt. Inkább a magáéból adott... Mondom annak az embernek: nekem te kerítsd elő, ki volt az, aki ezt mondta! De ő nem is tudja. De akkor is! Mert tudd meg most, ha eddig nem tudtad volna, hogy a nyáron Albert bátyád már meg volt halva! S az az ember egy halottat vádolt meg! És nem egy akárkit! Aztán megígérte az a legelőfelelős, hogy utánaérdeklődik, s megmondja nekem, név szerint, hogy ki vádolta meg igaztalanul az én Albertemet.
Úgy fáj az nekem, tudja-e? Az az ember csak mond, eszébe jut valami, nem is gondolja meg, mondja. Csak én tudom, hogy az ártatlan szenvedés milyen nagy dolog...”
Sötétedés előtt fát vágok. Az udvar közepén nagy halom, körfűrésszel feldarabolt bükkfa. Azt aprítom. Anna néni a teheneket engedi be. Megáll mellettem. Én is leeresztem a fejszót, és mondom: nem akar fogyni!
„Jaj, ne is fogyjon, mert akkor újat kell hozni. Nem kell sietni vele. Ügyeljen, mert magának nincs gyakorlata, s ez az Albert fejszéje volt, ezt én nem vettem soha a kezembe, ez nehéz, és nagyon éles. Ezzel járt mindig az erdőre. Én meg a másikkal, az enyémmel. Most ősszel is, amikor ezt a fát készítettem, olyan hideg volt, olyan mocsok idő, úgy fázott a kezem!”
Csodálkozom: Anna néni készítette a fát? És egyedül?
„Hát kivel? Albertet eltemettük, a nyár eltelt, s a tél jött, s fám nem volt. Nem vártam senkit én, nem kértem senkit. Elmentem, levágtam, megtisztítottam, feldaraboltam egyedül. Aztán gondolkoztam: ej, Istenem, kit kérjek meg, hogy hazahozza nekem. Ki az, aki egy ennyivel tartozik nekem, s aki nem utasít vissza. Mert azt nem akartam, hogy odamegyek egyszer, s igen kétszer, s háromszor, s kérlelem, s ő ígérget, gondolja: gyere s mondjad, mert van időd. S elmentem ehhez a Vilmoshoz. S egyből: menjen csak, Anna néném, fogom be a lovakat, fél óra múlva ott leszek a kapu előtt. Hát az nekem olyan jól esett. Aztán hazahoztuk. S fel kellett hasogatni. Amikor tudtam ékkel s két fejszével, kínlódással megcsináltam. Aztán jött a vejem, ő ért a villanymotorokhoz, körfűrésszel feldarabolta. Aztán én kaptam más fát is azután. Ezt azóta aprítom. Igaz, a héten nem volt érkezesem. De amikor tudok, akkor egy kosárravalót vágok, s viszem bé a tornác alá, hogy száradjon. Szép lassan a végire járok. Inkább hagyja maga is, nincs szokva hozzá...”
Anna néni a pajtában tesz-vesz. Kiszól nekem: „Jöjjön, lásson szépet!”
Bent a két tehén és a két, nyolc-kilenchetes borjú.
„Ez Jucika, látja-e, ez leányka. Ő a nagyobb, s ő a gonoszabb. Nézze meg, milyen nehezen ált a helyére. Ez Rupika, ez fiú. Na gyere csak szépen a helyedre!”
Rupika engedelmeskedik.
„Milyen volt a vacsora? Finom volt a vacsora? Köszönd meg, Rupika!”
Anna néni a boci feje fölé hajlik; a boci felemeli orrát úgy, hogy az Anna néni arcához ér.
„És most Jucika. Gyere, ne makacskodj. A reggel is elszabadult, s mire kijöttem, mind kiszopta a tejet. Gyere, köszönd meg te is a finom vacsorát!”
Ugyanaz a játék ismétlődik.
Anna néni Rupinak a nyakát simogatja.
„Június hatodikán lesz egy éve, hogy Albert meghalt. Akkor kellene hogy legyen a gyászmise. De egy hét múlva lesz a kicsengetése Noéminek, a legnagyobbik fiam lányának. Aztán úgy határoztunk, hogy akkor gyűlünk össze, akkor lesz a gyászmise is, egy héttel később. Akkor vágjuk majd le Rupit, belőle lesz a ballagási ebéd. Igaz, Rupika?”
Élet és halál.
Nincs még egy éve annak, hogy Albert meghalt, Anna egyedül él. Öt napig voltam előbb idegenként, majd egyre inkább ismerősként és ismertként Anna mellett. Ott ültem a konyhában, az ajtó mögött, a választott helyemen. Segítettem padlást rendezni. Pihentem a bükkfa alatt. Fát vágtam az udvaron. „Szépet láttam” az istállóban. Ott voltam reggel és délben és este – és hallgattam Annát. Akkor már meggondolkoztatott; azóta is próbálom rendezni megfigyeléseimet, gondolataimat: mi is történt azokban a helyzetekben, melyekben hárman voltunk: Anna, én – és Albert.
Albert meghalt, Anna egyedül maradt. Az én véletlen jelenlétem (terepmunkáim egyikét végeztem, nála kaptam szállást) oldotta az egyedüllétét. A monológja velem való dialógussá változott. De addig, amíg én meg nem érkeztem (vagy másvalaki: rokon, vendég meg nem érkezett), vagy amint én eljöttem, és újra egyedül hagytam (vagy mások is újra, a rövid látogatás után magára hagyták), Anna egyedül volt, Anna egyedül maradt. Reggel, délben, este egyedül végezte a soros munkákat. Fizikailag nem létezett az, aki 44 esztendeig mellette volt – akivel ketten voltak. De ugyanakkor ez a másik minden helyzetben megjelenhetett – mert mindig létező-érzékelhető volt, ott volt a hiánya. Hiányzott az ajtóból látható horizontról; hiányzott a zsákok mellől, a padlásról; hiányzott, hogy védekezzen, hogy feleségét megvédje az igaztalan vádaktól; hiányzott az istállóból, hogy ő is gyönyörködhessen a borjakban...
Öt napon keresztül az Annával együtt megélt helyzetek, a megkezdett beszélgetések az Albert hiányát körvonalazókká, Albertről szólóakká változtak. Megjelent, ott volt mellettünk Albert is. Akkor is, úgy is megtörtént ez, ha nem mondtuk ki, csak utaltunk rá. Mert helyzetről helyzetre, beszélgetésről beszélgetésre, napról napra az történt, hogy Albert létére utalva, Albertről beszélve, Albert nemlétének a valóságát konstruáltuk. Anna, velem dialogizálva, szoktatta magát a monológhoz; szoktatta magát a hiányhoz – „szívét a csendhez”.
Értelmetlen dolog lenne azt kérdezni: sikerülni fog-e Annának, hogy megszokja a hiányt, hogy a valósága egésszé épüljön – hogy felejtsen? A kérdés a társadalomban inkább így tevődik fel: mi a norma? Mi a követendő minta? Mármint abban a kulturális mikro- és makrokörnyezetben, amely szocializálta, amelyben mindennapjait éli az egyén. Vagyis: hogyan teszi lehetővé egy kultúra az együttlétből az egyedüllétbe való átmenetet? milyen eszköztárral rendelkezik ahhoz hogy ezt megvalósíthassa? az átmenetnek milyen egyéni megvalósítási lehetőségeit – milyen átmeneteket kínál? miképpen történik a felejtés?
Minden egyes esetben: „a veszteség a legnagyobb: a hiány pótolhatatlan.” De mindezt túlélni kell – azaz élni, új helyzetekből újabbakba átlépni. Ehhez pedig időben létezővé, diszkurzívvá kell tenni a veszteséget, a hiányt.
Beszélni kell: amikor lehet, ahányszor lehet, akivel lehet. Olyannal kell beszélni, aki ismerte a megboldogultat: olyannal, aki idegen; mindenekelőtt és legvégső esetben önmagával, vagy ha, mint Anna, az ember hívő: Istennel. Mindez a hiányt egy helyzetben, egy diszkurzívvá tett pillanatban megragadja; a helyzetek sorozatában, a diszkurzusban kezelhetővé változtatja. Fájdalmat és felejtést konstruál.
Nem az idő gyógyítja be a halál okozta sebet – hanem a mindennapi kis időpillanatok: amikor Rá gondolnak, Róla beszélnek, Őt is szóba hozzák, Hozzá hasonlítanak. Nem a halott emléke él – mi élünk, és egyre görcsösebben, kétségbeesetten, vagy fokozatosan belenyugodva, felejtve emlékezünk.
Ebben élünk, és ezzel éltetjük önmagunkat.