Papp Sándor Zsigmond
AZ UTOLSÓ INDIÁN
nem félelem,
holnapváró, erőtlen remény,
nem fény, nem villanás,
nem lázadás...
csak foszlányokká szakadt létezés
parázslik a meztelen fák
csontos kérgein...
otthon,
árnyéknak feszülő csendes földeken.
Mi az indiánokkal tartottunk. Mi mindig az indiánokkal tartottunk, talán azért, mert a különböző színekre festett rikító vademberek sosem győztek. Leginkább magányosan és nemes arckifejezéssel haltak meg. Nem is emlékszem olyan filmre, ahol átütő sikerük lett volna, mindig valamilyen fogpaszta-vigyorú, idétlen cowboy röhögött prímplánban a szélesvásznú fináléban. Egyszer egy irtó klassz levonó jelent meg az osztályban, ha jól emlékszem, Rojtosfülű hozta. A birkózók gyötörték meg a fülét, olyan volt, mint egy félig érett karfiol, s mindig valamilyen furcsa reakciót váltott ki belőle, ha sokáig néztük. Mütyür állandóan sajátját piszkálta, hogy megvannak-e még azok a biztonságos vájatok, hiszen gyerekesen félt minden elváltozástól, megbélyegző rokkantságtól; ami rögtön vonzotta volna a megtisztelő „nyomorék” jelzőt. A kép alján egy szinte meztelen indián (csak leheletnyi, rövid gatya volt rajta, Mütyür szerint mokaszin) szorongatta kétségbeesetten csatabárdját, hogy lesújtson vele. Előtte egy hatalmas ló ágaskodott hátsó lábain (valószínűleg az ijedtségtől), s a nyergében a fogpasztás, magabiztos cowboy (olyan dzsonvéjn arcú) amint elegánsan elsüti nyamvadt puskáját (vincseszter). Szánalmas volt. Szegény begerjedt indián (akinek az arcát nem láthattuk, mert háttal állt, de egész biztos, hogy be volt gerjedve) buzgón kapálózott a kantár után, hogy a ló fejét megrángatva, eltérítse a golyót. A hülye is láthatta – ha nem volt a szokottnál is nagyobb szemferdülese –, hogy semmi esélye sincs, mi Mütyürrel mégis kiokoskodtuk, hogy. Igenis eléri azt a szar lófejet, és igenis eltéríti a golyót, majd lesújt az igazság ösztönös erejével.
Erre azt mondták, hogy optimisták és javíthatatlan idealisták vagyunk. Ez, máig nem tudom, mit jelent, mert mindig akkor szerettem volna meg nézni az Idegen Szavak és Kifejezések Nagyszótárában, mikor kölcsön volt adva. Egyébként a levonónak ugyanaz lett a sorsa, mint a többi más kiemelkedően vagány levonónak, ami ugye úgy kezdődik, hogy az ember kiválasztja (persze megfelelő mennyiségű fejvakarás és töprengés után) kedvenc füzet- vagy könyvborítóját, melyet ugyanakkor sokat hord a suliba is, hogy mások nehéz szívvel pukkadjanak meg. Miután ez megtörtént, gondosan rányomja a plecsnit, szépen lesimítja, hogy ne maradjanak kellemetlen hatású légbuborékok, majd minimum fél óráig gyönyörködik benne. Másnap mindazok, akik utolsó fillérjüket is megspórolták (a zörgőcsontú koplalók), hogy csillagászati áron megvehessek, végleg feladják, s az örök kiábrándultság nemes fájdalmával szemükben, távoznak. Körülbelül három nap múlva feszítő tulajdonosa végképp megunja a dolgot, s fejében – inkább hasában rögtön átalakul mindazokká a gasztronómiai értékekké, melyeket megvehetett volna, ha levakarta volna magáról a nagyképűség vastag bőrzsírját. Ellenben rögtön cselekszik: előbányássza a gondosan megőrzött korcsolyapapírt (az a csúszós felületű papír, melyről lehúzta annak idején a levonót), és ügyesen visszaragasztja rá. A műanyag borítón jókora maszat marad, melyre ráragad minden elképzelhető szemét. Ekkor újra megjelennek a zörgőcsontú koplalók, de már csak azért, hogy mindennek elmondják a használt, dicsfényét vesztett plecsnit. Így dacból újra valamilyen borítón végzi, melyről kis idő elteltével végképp lekopik, vagy a megcsappant ragacs miatt minden különösebb magyarázat nélkül „felválik”. Most már összesen két összelekvározott borítója van, melyek helyett természetesen újakat kell venni, hiszen már hiteles keresztmetszetét adják a város por- és szemétkészletének. Tehát: a hiúság csupán ráfizetés, plusz egy teljesen felesleges tortúra az átlátszó díszletek mögött – szögeztük le tanulsággyártó kedvünkben, s végleg megnyugodva zabáltunk valamit a pénzünkön.
Aztán az indiánok is kikoptak, s velük együtt a gyermekkori, banálisan naiv legenda, amely igaz lehetett volna, ha figyeltek volna ránk. Az osztály akkor már rétegződött: mi Mütyürrel a gyenge képességűek szerény táborába kerültünk, s a bambák megható bölcsességével szemléltük a mindig változó, változatlan világot. A jópofa eltanulok (mint rétegjelenség) kínos realitással csodálkoztak ránk, bár világnézetük hajlékonyan igazodott a napi eseményekhez, de legfőképpen öntudatosan „készültek értelmiséginek”. Csendes közönnyel figyeltek minket, kik leginkább makogtunk a tanárok együgyű tekintélye előtt. Már akkor a legdivatosabb kérdés a „Milyen egyetemre készülsz?” című hamvas sznobizmus volt. Hangulatunktól függően textilmérnökit (varrónő) mondtunk, ami után furcsa fintorral menekültek. Később, jóval később jöttem rá, hogy ez sem ért egy kalap szart sem. Evvel a sarkköves mondatommal mindössze annyit értem el, hogy anyám indulatosan kijelentette, sürgősen mellőzzem trágár szavaimat a sosem érzett családi béke érdekében. Apám állandó örök rangadóit nézte, valamilyen tévedésen alapuló lelkesedéssel, mindig zavaros tévében. Azt hiszem, ez azért elég drámai.
Ők is, mint mindenki, buzgó tevékenységet folytattak, hogy nagy nehezen beskatulyázzanak megfelelő jelzőkkel, mert így sokkal könnyebb, és máskülönben is mindez értem, és csak értem történt, boldogulásomért a való életben. Idétlen dogmák kora volt az, félremagyarázások kora; mindenféle hülye nyelvtani ficamot lehetett olvasni az újságban, amit már kellőképpen kipasszíroztak.
Besorolásunk is akkoriban történt, mikor a go-hullám váratlanul elöntötte az osztályt. Péterke hozta iszonyú fennköltséggel homályosítva fel mindenkit a „távol-keleti filozófia eme tárgyi megnyilvánulásá”-nak jelentőségéről. Számunkra egyszerű játéknak tűnt, kellemes agytornával. Persze nem volt annyira elterjedt, ami nagyban növesztette a sznobok szemében, olyannyira, hogy két nap múlva már mindenki játszotta. Péterke jött oda hozzánk egyik győztes játszmája után (ferde szemével – talán a go egyenes következménye volt – kíváncsian bámulva).
– Cső belétek! – vigyorgott, s nyirkos kezével összemaszatolta Mütyür ujjait.
Jóindulatúan bólogattam. Ezt valószínűleg elismerésnek vélhette, mert széles végtagrázással folytatta.
– Rájöttem – magyarázta izgatottan –, már tudom, hogy hova tartoztok. Megtaláltam helyeteket a világban.
Enyhe részvéttel néztem bele libakék szemébe.
– Olvastam egy könyvet a taoizmusról, pontosabban Lao-ce Út és erény könyvét. És már az elején éreztem, hogy rólatok is szól, hogy odatartoztok.
– Mi az a taoizmus? – kérdezte Mütyür, nyugodtan csavarva ki nyelvét. Magamban keserűen állapítottam meg, hogy az Idegen Szavak Szótárát apám tegnap újra oda adta a lökött írónak, aki sosem ír semmit, s így ez is örök rejtély marad számomra. Péterke magyarázata eleve nem érdekelt.
– Egyszerűen mondva: banaizmus.
– Micsoda? – értetlenkedett Mütyür.
– Hja, igen – szerénykedett –, ez a szó az én találmányom. Egyébként egy kirohanás a tudás és a tudósok ellen. A mennyekbe emeli az egyszerűséget, ami jobban megnézve nem más, mint együgyűség, banalitás vagy éppen ostobaság... s ezt az egészet betolja a harmónia spanyolfala mögé – gyönyörűen tudott magyarázni –, s a végeredmény nem más, mint az élet elixírje, a soha meg nem határozható bölcsesség. Ez persze tiszta röhej. Ismeretalap nélkül nincs semmi, még irodalom sem, ami ugyebár egy nagyon változó érték, úgy értem, hogy koronként... tehát egy nagyon változó, irreális érték.
– És mire törekszik ez az izmus? – kíváncsiskodott Mütyür; én továbbra is passzívan támogattam az iskolafalat.
– Semmire, de szó szerint... vagyis a Semmire... tiszta röhej, de a passzív magatartást, tehát a „nem csinálunk soha semmit” – elvét emeli piedesztálra, persze megőrizve minden cselekvés (ha van ilyen egyáltalán) spontán jellegét, ami ösztönösen tiszta... na és ezt az egész akármit felhasználja, mint ellenállást, lázadást... bár nem is lázadás, nem is csendes beletörődés... valami más... hogy is magyarázzam nektek... De nem ez a lényeg – folytatta kicsit dühösen –, hanem az, hogy igenis van egy hely a világban, ahol tisztelnek és felnéznek rátok – fejezte be gúnyosan, s vihogva elfordult.
– Azt hiszem, le vagyunk visítva – bólintotta Mütyür. – Engem már eleve nem érdekelt az egész.
Végül is a suli elérte azt, amit hivatalból el kellett érnie: a rétegek keveset érintkeztek egymással, minden „emberi kapcsolat” (oszink szava járása), ami nagyon nem kívánatos volt, minimális szintre degradálódott (olvastam) idétlen, lagymatag udvariaskodás mögé.
Pedig akkor értek minket az első csalódások. Andreának, az első olyan lánynak, aki megpróbált megérteni, s ehhez elfogadható szerepet is játszott, lejárt Postinort vettem (ami pedig akkor tiltva volt), pedig a cigányasszony megesküdött, hogy még legalább két évig érvényes. Nem volt, ő ezt persze rögtön kiszúrta, és elment kecsesen ringatva csípőjét, de előbb anyásan megsimogatta az arcom. Nő volt, tipikus nő. Így a szerelem is lejárt bennünk, pedig ahogy Mütyür megjegyezte, még két évig érvényes lehetett volna. Az elhasznált tablettákat mi vettük be megfelelő mennyiségű konyakkal. Nem egy nagy finálé, de ebben is volt valami drámai. Rohamosan nőttünk ki minden ruhánkból, s abból is, hogy indiánok leszünk egy végtelen rezervátumban a Sziklás hegységben... de akkor már nemcsak mi kerestük a helyünket. Az elit réteg és a hajlékony középosztály világfájdalmával üzletelt akkoriban, minél tragikusabbá téve kilátástalan életüket, mert erre haraptak igazán akkor is. Kedvenc előadásaik a Remény Elvesztése és az Úgyismindegy sikkes darabjai voltak. Mütyürrel díszletet alakítottunk benne. Ő az egyszerű, de nagyon hasznos védőháló, míg én a hálátlan, de szintén hasznos boxzsák szerepét játszottam.
Észveszejtő magyarázatokat hallottunk magyarórákon Adyról, József Attiláról és mindenkiről, aki egyáltalán számított, kapaszkodó magyarságtudatunk fejlesztésében. Sosem fogom megtudni, milyen könyvből nyálazta ki ezt a kifejezést Kócoska, aki marokszámra hozta az okleveleket mindenféle irodalmi versenyről, s akire kollektíve büszkék voltunk.
Példamutató, példateremtő jelleme volt szegénynek, s kapásból kiköpött egy halom évszámot vagy szembetűnő jellegzetességet bármely nyeszlett íróról. Természetesen belopta – ő is – a sorok közé saját véleményét vagy éppen mondanivalóját, mondogatta, bár irtózott a közhelyektől.
Mégis felnőttünk, ha nem is szabályosan, de sokat gombfocizva az utolsó padokon az érdekfeszítő órákon. A tanárok egyre inkább önmaguk paródiáivá váltak, és sosem kapták meg egész „elnyomott” életükben várt végszavukat, hogy abbahagyják vagy csak egyszerűen elmenjenek. Akkoriban gyűlöltük meg a kötelezően levont, steril tanulságokat, melyeket minden nyamvadt állatmese után le kellett vonni, minden szabadnak hitt gondolatunk után. Mi tényleg csak voltunk, mindenféle tekintély nélkül egyrovatnyi jellemzésünkkel, meghatóan gyenge minősítéssel hátunk mögött, mert úgy sportszerűbb. Velünk kuriózum volt lefeküdni a deszkamellű csajoknak, hiszen mi sosem pofáztunk nagy beleéléssel a holdfényről és a csillagokról, és mindig volt nálunk óvszer. Rajtunk mindig látta az aszfalton taknyoló cigánykölyök, hogy úgyis bedobjuk koszos kalapjába utolsó aprónkat. Pedig pontosan tudtuk, hogy mesterien kifordított keze csupán tapasztalat, termő népszerűség. Ezért fogta ránk Péterke, hogy jószívűek vagyunk, ami nagyban elősegítette a régi ókori törzseknél azt, hogy a bambákat talizmánként tiszteljék. Azt hiszem, azért volt ilyen lesújtó véleménye, mert sosem nyálaztunk közbe (csak Mütyür nagy ritkán), mikor hevesen vitatkoztak Van Gogh-effektusról, és politológiáról meg a várható eseményekről, és mert harmatgyenge megoldásaink voltak az istenként tisztelt matekfeladatokban. Akkoriban a „mérnöki” státusszimbólum volt, nyárspolgári trónszék; túlélésre jogosító, átmeneti állapot. Vagy egy utolsó, választás nélküli lehetőség a futószalagon.
Talán egyedül Enikő (nagyon finom, formás lábai voltak) állt ki mellettünk nyíltan, alaposan kifejtve, hogy lényégében és alapjában tisztel minket, mert nem alkuszunk. Később le is feküdt velem, és hidd el, nagyon kiábrándító volt. Kiállásával csupán azt érte el, hogy mi lettünk a fenyő-jelenség (inkább törik, de nem hajlik) vagy a Védett Állatok és Növények kéttagú egyesülete. De akkor már kötelező volt a lázadás. Rongyosra hallgatták magukat rock-zenével, hangosan vitatkoztak Woodstockról, a békéről, a faji megkülönböztetésről, az appartheidről és Vietnamról. Hirtelen mindenki hosszú hajat akart, de ezt persze senkinek sem engedték meg, legfeljebb csak lélekben, s így már nem volt érdekes. Kócoska megkönnyezte Hemingway nemes és férfias egyszerűségét (ez volt az utószóban) a „Búcsú a fegyverektől” című könyvében, majd magukhoz tértek, pontosan folytatva tanulmányaikat. Ez azután történt, miután Kocka, a Szent és Sérthetetlen matektanár (az osztály sámánja) nyilvánosan lehordta Mütyürt, aki velem együtt fakír-alázattal csodálkozott rá a körülöttünk zajló ’48-as ízű forradalomra.
– Nem értelek! – fakadt ki Kocka. – Nem értem, hogy lehet egy értelmes ember – jó hangulatban lehetett, ha legalább ide eljutott – ennyire felelőtlen és hanyag önmagával szemben, amikor játszva az elsők közt lehetne... – néma csend az osztályban. – Jó, elhiszem, én is voltam fiatal… én is vágytam lehetetlen, abszurd dolgok iránt én is lelkesedtem az elérhetetlenért... – nem tudtuk elképzelni; de aztán rájöttem, kérlek szépen, hogy állandóság nélkül képtelenség létezni, megállni a helyem nem tudom biztonságos háttér nélkül. Ezt kell megtanulnod a magad érdekében, erre kell törekedned, mert csak ez vezethet el bármilyen kitűzött célhoz. Tapasztalataim alapján, kérlek szépen, bátran kijelenthetem, hogy egyedül a tudományok egyre szélesedő tere az, mely ezt a biztonságot tudja nyújtani. A matematika, kérlek szépen, sosem fog változni... segítségével bármikor számíthatsz, bármilyen legyen az aktuális politikai helyzet vagy hangulat... vagy az a csörömpölő, minden esztétikai vagy általános emberi értéktől mentes zene – megvetően biggyesztette le ajkát. – És ne hidd, hogy ez csak megalkuvás árán érhető el... és ne higgy a szakbarbárság hamis kultuszában. Ez az igazi.
Nem tudom eldönteni, hogy reklámszlogent vagy egy matematikai toborzó iroda kortesbeszédét hallottam-e. Mütyür nem mondott semmit, szakszerűen megvonogatta a vállait, alapot adva a legközelebbi lekicsinylő véleménynek. Ki is hunyt Kocka szemében a tűz, végigsepert tekintete az áhítatos arcokon, majd kedvenc tanítványaival együtt feltette a lovakon használatos (a kor divatja) szemellenzőt, s biztatóan nézett előre, csak előre egy sallangtalan, nagyon precíz jövő felé. Mütyür sokat keresgélt, míg az igazán ráülő idézetet megtalálta a kicsengetési kártyára, melyet év végén türelmes mosollyal adott át. Szenzációs Hasek mondta volt: „Akinek akasztófát rendelt a sors, az nem fullad vízbe.”
A fényképen kicsapódott (elkerülhetetlenül) Mütyür arcán a fényképezés elleni kimondhatatlan undora, így képét a legsilányabbnak kiáltották ki. Ha érdekel a véleményem, szerintem az egyetlen normális reakció volt az egész nagyképű cécó ellen, mely tényleg kirítt a nagybetűs életbe való kilépés felelősségének és súlyának kellőképpen átérzett hervasztó arcok közül. Az enyémen egy agyongyötört, munkás-proletár költő 45 fokban megdöntött portréja sugárzott, ahogy a beláthatatlan messzeséget szemléli. Anyám szerint esztétikai szempontból kiemelkedő volt. Apám meg sem nézte. A kipróbált slágeridézetek panaszos tanulságai és a gyászjelentésű grafika megtette a kellő hatást: több könnyes szemű szülőt láttam akkor és ott, mint addigi életem során a temetéseken.
Aztán kijózanodva a meghatódottságból, továbbra is élveztük a perifériák dögletesnek vélt bűzét, ahol sokkal könnyebben lehetett sétálni, mint az érthetetlen fontosságú központokban, ahol eszelősen kereste mindenki elveszettnek hitt tekintélyét, hogy feljebb, egyre feljebb jusson a dialektika lépcsőin. Hiszen hasznosak voltak mindig, meg fontoskodók. Mütyür mondta, hogy a vakság és a szerzett, nem megélt tudás szervesen összefügg, hogy együtt hozzák létre a sznobizmus vakító díszleteit. Ezt merengve mondta, szinte keserűen, valamilyen mély könyv után, melyet izzadva fejezett be. Így lett ez is csak egy idétlen dogma, mert időközben leértékelődtek bennünk a szavak.
Aztán még egyszer találkoztunk. Hangtalanul, megszokott mozdulataival ült le mellém az ismerős lépcsőre. Az emberek közönségesen siettek örökösen éhes szatyraikkal.
– Tegnap este voltunk bulizni a bátyámmal – kezdte nyugodtan, ráérős tempóban. Nagyon élvezte a bátyját, hiszen makacs jellem volt, megfelelő zárkózottsággal és szófukarsággal együtt kellemes embert jelentett neki.
– Az igaz, hogy kicsit ivott... de elbeszélgetett velem... – És mit mondott? – érdeklődtem.
– Mesélt ’68-ról és a prágai tavaszról... ösztönös humanizmusról... meg úgy általában a szerelemről...
– Most címszavakban beszélsz?
Nem mosolyodott el.
– Azt mondta, hogy gátlásos, ezt érte el benne az idő, ez nemzedéke rákfenéje, s csak az ital képes feloldani benne néha ezt a görcsös szerepet, melyet kelletlenül mindenkinek előad... mert mindig kell mondanod valamit... olyan jól, hogy saját testvérének már nincs mit mondjon, úgy a régi-régi hangon... nagyon tisztán és érthetően beszélt... sokat mondogatta, hogy senkiben se bízzak... még benne sem... csak abban a szerep nélküli emberben, akit mindenki hordoz magában, néha kelletlenül is... És nem baj, hogy a legrosszabbak vagyunk, mert az legalább nem illúzió... és úgyis a létezés a legfontosabb, leverhetetlen erő... és a lelkesedés nem bűn és nem nyárspolgári betegség, hanem valahol... egy nagyon értelmetlen igazság, amiért érdemes vegetálni, és amit nem lehet lehallgatni...
– Hűha, egy egész gyűjteménytanulság – nevettem.
– Amiért érdemes elviselni a megbélyegzést... meg minden... Aztán másnap megkért, hogy mondjam el neki, mit mondott, mert teljesen kikapcsolt...
– Lehet, hogy csak önkéntelenül védekezett... – tűnődtem.
Kopott farmerünket piszkáltuk, amit már mindenki hordott, és lelkesedni próbáltunk ebben a mozgalmas, főtéri csendben.
A sors fintora, hogy végül morális tanulság lett, drámai, emlékezetes szimbólum, amitől mindig irtóztunk. Azt az idétlen fényképét ragasztották (ferdén) arra a barokk faragású fejfára, amin annyit röhögtünk. Péterke fekete szalagot tűzött ki, és két hétig panaszkodott. Nem voltam ott... Állítólag Kocka emberi kitartásáról beszélt, sokat emlegetve Balczót és az Ember tragédiáját.
Nem tudom, mi vitte ki az utcára, talán a bambák jószívűsége. Felmázolta a harci színeket, és ment megfelelni egy általános tervnek, valamikor decemberben. A cowboyok győztek. Nagyon kommersz film lehetett volna belőle: a furfangos cowboyok előbb megvédik az indiánokat, aztán szép, megkerülős csellel a végén bátran lovagolnak el a kamera előtt. A főhős sem volt dzsonvéjn-arcú.
Mostanában reménykedem, mert már polgárjog, és elvárják tőlem. Péterke azt mondja, hogy ez felháborító cinizmus, és semmiféle európai normának sem felel meg. A cinizmust (végre) megtaláltam a szótárban, mert a lökött író vett magának egyet, mert már újra ír. Kócoska is nyert valamilyen vázát, mert megírta, szépen olvashatóan Mütyür drámai történetét. Olvastam. Megérdemelte a vázát. Egyébként jól vagyok, ha érdekel.
A csend vigyáz rám, az üresség szerepre tanít, amit jó másnapra elfelejteni, mint aki kikapcsolt. Ezt mondom mindig, ha kérdeznek, s ha tanulsággyártó kedvemben vagyok. Azt hiszem, ez azért mégis valami, talán a következő lépés... hangtalan, mint az utolsó indián.