Józsa T
Józsa T. István
FAUSTUS UTÁN
Az őseredeti Faustus-legendának a rögzült, pontosabban klasszicizálódott
értelmezési kereteit nem lépi túl egyetlen század újabb írója, költője sem, sőt
azon belül is csak a legenda formájával manipulál mindegyikük. Mi több, a
legvalószínűbb az, hogy maga a legenda sem egészen eredeti, hanem egy még ősibb
gondolat, téma feldolgozása. Évezredek távlatában és dimenzióiban gondolkodva,
e legenda esetében nem is annyira „mondanivalója”, annak „ábrázolásmódja” az
elsődleges, a „miről” és „mikéntről”, Faustus alakjáról és történetéről, annak
szimbolikájáról, rejtett jelentéstartalmairól stb, stb. már könyvtárnyi
filozófiai, esztétikai, irodalmi-irodalomtörténeti és ki tudja még milyen
elemzés született. De beláthatatlanul súlyos üzenet már maga az újjászületés
ténye, vagyis az, hogy e téma miért dolgoztatott fel újra, és miért épp akkor,
1 500 körül, a korai reneszánszban!
Faustus tipikus reneszánsz alak. Viszont teremtése óta megvolt az emberben egy
bizonyos, illetve az a bizonyos tulajdonság, melyet ő „képvisel”, a reneszánsz
„csak” alakot: emberalakot adott annak – vagyis Faustusban az emberi kultúra
hajnala óta ismert eljárással antropomorfizálta azt. Arról a tulajdonságról,
melyet már a korai írásos emlékek is „végzetesnek” neveznek, például a Biblia
így ír: „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy
mívelje és őrizze azt. És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert
minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne
egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz.” (Mózes 1., 2. 16–17.)
„A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett
vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy
fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből
ehetünk; de annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt monda
Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda
a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy a mely
napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint
az Isten: jónak és gonosznak tudói. És látá az asszony, hogy jó az a fa
eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért,
szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és
az is evék. És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei.” Igen sokféleképpen
értelmezték a bűnbeesés történetét: a betű szerinti magyarázattól addig, hogy
lévén szinte minden ősi emberi csontváz koponyája lyukas: megették az áldozat
agyvelejét, s így a történet a kannibalizmus korai leírásaként „fejthető meg”.
Figyeljünk fel inkább arra, hogy az események a „tudás”, a “bölcsesség” – és
nem a „hit” – körül folynak. Amint az a „bűnbeesés” után nyomban meg is
történik, a tudás elsődleges, anyagi alapú, közvetlen információkat szállít a
világról a közvetlenül nem érzékelhető dolgokról való, meggyőződéssé vált
hittények helyett. Az emberben a megismerésvágy gyengeséggel társul – mondja a
történet –, az ember tulajdonképpen „a könnyebb utat választja”. Itt és így hat
a „kísértés”. Ebben a pillanatban az ember – nyilván el kell tekintenünk a
nemektől – már nem hisz, hanem megfigyel, kutat, vagyis a racionalitás
uralkodóvá válása lenne a „bűn”, a „luciferi” fordulat és út. Hogy az emberiség
hibás modell szerint fejlődik, gyakran mondogatjuk ma...
A Faustus-legenda minden bizonnyal a bűnbeesés történetének a folytatása. Sőt,
a két történet tulajdonképpen azonos: kiindulópontjuk ugyanaz, alapkategóriáik
– „tudás”, „bölcsesség”, kimondatlanul: „megismerésvágy”, „kísértés”,
„elkárhozás” – és alapkonfliktusaik ugyanazok; az eltérések, melyek kettejük
fiktív téridejének, illetve születésük időpontjainak sokszázadnyi különbségéből
adódnak, csak formai-stilárisak.” (...) és kívánatos az a fa a bölcsességért” –
olvassuk a Bibliában. „De lakozék az ő (tudniillik a már eleve „bűnben fogant”
Faustus) fejében néminemű balgaság, esztelen kevélkedés, minek okáért
mindenkoron nevezek őtet az ő társai a vizsgálódónak.” „ (...) és akará Ég és
Föld minden fundamentomát fürkészni, mert kíváncsi és hívságos természete
furdalton furdalta, hogy egykoron magában főltevé, miképpen az ördögöt cum
vocabilis, figuris et conjurationibus, az az szóval, jellel és bűvöléssel
elében idézze.” (A Spiess-féle népkönyv, Frankfurt; Király György fordítása;
1587.) Van valami távolabbi mutató abban, hogy Faustus reneszánsz alak. Az
újkor hajnalán a reneszánsz ember értelme rányílt a végtelenre, és az első
néhány századnyi pillanatban saját nagyságának tudata töltötte el, nem a
parányiság és a szédülés rémülete; ember és világ nagy földi harmóniáját
kívánta, hisz az egyszerre kozmikussá nőtt hiányérzet: megismerési vágy
mindenáron önnön beteljesítésére ösztökélte, „kísértette”. A dogmatikusan
vallásos középkor után, ilyen fordulat küszöbén a még alapjaiban hitelvű,
biblikus: zsidó-keresztény hagyományokra támaszkodó reneszánsz (Heller Ágnes),
pontosabban a korai reneszánsz választott, illetve mintegy figyelmeztette
önmagát Faustus történetében, majd „eladva lelkét”, a racionális antik
hagyomány által meghatároztatva folytatta újjászületését. Vagyis a reneszánsz
gondolkodás története tulajdonképpen megíratott a kezdetben teológus
Faustuséban, ez utóbbiét pedig felleljük a bűnbeesés történetében. Reneszánsz
gondolkodásunk történetét... Az episztemológia kellő fokú absztrakcióinak
szintjéről vizsgálódva és összegezve tehát, az egyik részkövetkeztetés ez: a
racionalitás emberiségméretű, „rohamos” abszolutizálódásakor megszületett
egy-egy korszerű és sajátos metaforákkal építkező, figyelmeztető – mi ezt ma
csak így tudjuk megnevezni: – példázat, mítosz, legenda... Miről?
Az ember racionális lény – így a régi közhelyszerű kijelentés. E tulajdonképpen
bevezető jellegű esszé spektrumán kívül esik, és évszázadok filozófiai
elméletei, bizonyításai után fölösleges is a gondolat módszeres újratárgyalása,
hát elég leszögezni: a ráció idejekorán eljutott önnön gyilkoló voltának
felismeréséig. – Gondolatmenetünkben közvetlenül vagy közvetve, de végig a
tudat elsőbbségének tagadását, a ráció reflektív mindenhatóságának
felszámolását hirdető filozófia irányán haladunk; például – „vessük csak össze”
a Biblia és Heidegger hermeneutikáját: – Heideggert követtük. Az ő elmélete,
illetve a sok évszázada létező, az értelem primátusát tagadó bölcseleti irány
sem másat, sem többet nem mond, mint a bibliai történet. Ma így és ennyit
mondunk: Heidegger, majd Gadamer hermeneutikája, hermeneutika-értelmezése
meggyőzően mutatta ki e tagadás szükségességét. – A következtetés, ha helyes,
igen súlyos. Az ember tulajdonképpen nem racionális lény. – Megállapítások
sorozata: egyelőre nincs az a filozófia, azaz racionális gondolatrendszer,
amely ezt az ellentmondást, a saját termékét feloldotta, megválaszolta volna, a
Faustus-legenda pedig, lévén konfliktusrendszere már csak kétpótlású –
ember–ördög –, már csak egy (újabb?) elrettentő példát mutat fel a doktoréban,
és tanúságában csak buzdít az istenhit gyakorlására. A Bibliában világos
válaszra találunk: az ember nem racionális lénynek teremtetett – értelmezzük
itt a „teremtés” fogalmát akár vallási terminusként, akár például az evolúció
egy metaforájaként –, csupán a „bűnbeesés” eredményeként, áldozatként vált
azzá; innen a fenti paradoxon. Joggal merül fel a kérdés: mi, melyik hát a
helyes út, merre találjuk? Válasz híján újra csak a Bibliához fordulhatunk,
egyedül annak gondolatrendszere annyira teljes, hogy feleletet adjon – Jézus
alakjában és cselekedeteiben.
A fenti gondolatmenet kimondatlanul feltételez még egy, a tárgyalt tagadáséhoz
viszonyítva fölöttes gondolatot: a téma reneszánsz újjászületésének
„miért?”-jére felelvén, legalábbis egy kérdéshez jutunk: az ember
civilizációjának és kultúrájának egész addigi fejlődése során valahol tudatában
lett volna annak, hogy útja nem a helyes út, vagyis a „hibás modell szerint
fejlődik?” Erre a lappangva meglévő-megmaradó gondolatra lenne visszavezethető
a Faustus-legenda születésének, azaz a bűnbeesés újrafeldolgozásának ténye? A
Bibliában ott az isteni tiltás...
Egy biztos, a tárgyalt témára csak egyetlen történet létezik: Mózes első
könyvének kilenc, monumentális egyszerűségű sora. A többi csak földi példakép,
némább feldolgozás.
További metaforánk – íme, ma már inkább kényszerűségből, és nem választás okán
– Ádám és Éva „töredéke”, Faustus marad, hisz hozzánk közelebb áll, s
így legendáját kiismerhetőbbnek hisszük. Kicsoda Faustus? Milyen az élete?
A klasszicizálódott értelmezés keretei között maradva: Faustus valójában
áldozat, sőt mártír, az első és tán egyetlen újkori, noha inkább az
áldozathozatal tényével, mintsem módjával utódja, íme, kisebb kaliberű antik –
sumér, ógörög stb – elődeinek: lelkének elveszítésével lesz lehetséges és
valóságos az öncéllá vált megismerés, amely magát aztán „felsőbbrendűnek” fogja
nevezni. Alakja az egyetlen archetípusunk, mely gondolkodás(mód)unk egyik
sarkpontjává, gondolatvilágunk egyik magvává vált, mely koronként stílszerű metaforává
öltözik, s koronként átépíthető kapuvá vált többek között a megismerés
témabirodalmának bármely formájú bebarangolásához. Ahhoz képest viszont, hogy
milyen dimenziójú jelentés s lehetőségeket hordoz magában, koncepciójában
meglehetősen földhözragadtnak bizonyul sok, kitűnően megformázott volta miatt
rangosnak tekintett mű. „Faustus” alakjának és történetének, pontosabban énképünknek
ilyen formájú felfogása: vagy beszűkített és csonka, vagy alapjaiban téves
– mondanám.