A világ nem racionális
Beszélgetés Székely Jánossal
Balla Zsófia – Szeretném, hogyha arról beszélnél, hogyan kerültél te hadapródiskolába.
Székely János – Rájöttem én akkoriban, gyerekkoromban arra, hogy semmire sem való vagyok igazán. És aki semmire se való igazán, az mit határoz el? Az katona lesz. Sok minden érdekelt engem, de nem éreztem semmilyen különös hajlamot valamelyik bevett polgári foglalkozásra, és ezért határoztam a katonaság mellett, de megmondom neked őszintén, volt egy másik oka is: meg akartam szabadulni a latin nyelv tanulásától. Nekem egy szörnyű rossz latintanárom volt kisdiák koromban, olyan mértékben féltem tőle, hogy minden latinórán a kezemet tördelve ültem, és... szóval egyszer meg is dumézott, ahogy mondani szokták, s ettől én mindenáron meg akartam szabadulni, és akkor itt adódott egy reáliskola, mert ez egy katonai reáliskola volt, és boldogan megragadtam az alkalmat, én nem is tudtam, hogy milyen nehéz feladatra vállalkozom, mert ott volt ám felvételi vizsga, és ott a felvételi vizsgán bizonyos minimumokat kellett teljesíteni. Nekem ezekről a minimumokról fogalmam sem volt, úgyhogy a felvételi vizsgán majdnem megbuktam, ugyanis százméteres síkfutás közben kicsikkant a bokám a nagy igyekezetben, így vissza kellett helyére kattantania a katonaorvosnak a bokámat, de úgy látszik, hogy akkor már, a háború vége felé, olyan nagy hiány volt jelentkezőkben, hogy felvettek engem is. Éspedig a huszárszázadban helyezlek el, ahol a legnagyobb volt a létszámhiány, ugyanis az a második világháborúban egy inegzisztens fegyvernem volt tulajdonképpen, csak a lengyelekről tudok szegényékről, akik lovasrohammal próbáltak harcolni német páncélosok ellen, szóval egy inegzisztens fegyvernem volt, és ezért kevés volt ott a jelentkező. Nem lehetett karriert csinálni a huszároknál, és akkor engem betettek a huszárszakaszba, -századba, mint egy olyan valakit, aki hát éppen csak hogy átjutott a felvételi vizsgán, és ezért van nekem fogalmam a lovakról, és ennek köszönöm azt a mérhetetlenül gazdag és tanulságos tanulmányutat, ami Németországon keresztül-kasul olyan sokat tapasztaltatott velem.
B. Zs. – Megjelenés előtt áll verseid válogatott kötete, és alkalmam volt az előszavába beleolvasni, és ebben nagyon sok mindenről írsz, többek közt arról, s itt idézem: „verseimben a gondolat a fontos, nem a vers”, és nyilván ebből az következik számodra, hogy nem a verselés, azt csak gördülékennyé és fogyaszthatóvá kell tenni, tehát a gondolatra kell koncentrálni. Na most ez a gondolat, és ez már a saját megállapításom, általában és elsősorban morális töltetű, és ugyanezt látom a kisregényben, ugyanezt látom a A nyugati hadtestben, nagyon hangsúlyosan ezt látom a Caligulában, a Mórokban. Jól látom-e?
Sz. J. – Nincs igazad, amikor csak a morális problémákat látod. Mert tudnod kell, hogy ugyanebben az előszóban megírom, hogy én tulajdonképpen filozófiát végeztem, s meg akartam érteni a világot. És úgy kapcsoltam át az irodalomra, hogy ennek már nem volt esélye. Nem volt esélye annak, hogy én valamit gondolok, és azt leírom, és az eljusson a kortársaimhoz, mert egy uralkodó ideológia sajátította ki a nyilvánosságot, és akkor én a felismeréseimet ügyesen belerejtegettem versekbe, oly módon, hogy nem volt muszáj azt megérteni, de azért meg lehetett. Emlékeztetlek, hogy a Caligula helytartója, az megjelent. Megjelent a diktatúra idején az Igaz Szóban, tehát a történelmi konkrétsággal, vagy a dráma esetében vagy vers esetében a költői kép konkrétságával olyasmiket lehetett elmondani, amit soha másképpen nem lehetett volna, mert nem volt muszáj megérteni, mert beszólt az a kép magáért. Namostmár én ezt választottam, ezt az utat magamnak, úgyhogy tulajdonképpen a gondolati felismeréseimet rejtettem én versbe. Ez nem azt jelenti, hogy nem igyekeztem azt a verset becsületesen megbütykölni – azért vers is legyen valamennyire –, de értsd meg, hogy én a teljes világképemet akartam belerejteni az irodalomba, és most aztán, miután vége lett a hatalom nyilvánossági privilégiumának, én azért megírtam ezt a világképemet is. Nyersen, gondolatilag, és a legfőbb célom az lett volna vele, hogy lebeszéljem az embertársaimat a reményről. Arról, hogy történelmi illúziókban higgyenek, és eszerint szervezzék meg a cselekvésüket, és újra meg újra katasztrófákba vigyék a világot. Nekem az az elképzelésem, hogy az emberi társadalom, az egy organikus struktúra. Eleven lényekből áll, összeálló valamilyen egység. És kérlek szépen, ebben az egységben dominanciaharc érvényesül, mint minden állati közösségben. És ennek a dominanciaharcnak az egyetlen ellenszere az emberi erkölcs. Én ezt a világképet igyekeztem belerejteni a munkáimba, és ezért írtam, hogy itt tulajdonképpen a gondolat a fontos, de A nyugati hadtestben is az a fontos, és az a fontos a verseimben is, és mindenben, mert nem esztétikumot akartam én elérni, hiszen én tudom, hogy az esztétikum ebben a korban hogy áll, hogy milyen rossz lábon áll, hogy milyen rossz helyzetben van.
B. Zs. – Te János, csalsz.
SZ. J. – Csalok.
B. Zs. – Hát csalsz. Egyrészt csalsz, mert hát a programot soha nem lehet számon kérni az írótól, hogy ő mit nyilatkozik, hogy ezt akartam, azt akartam, amikor jókedvében van, odaírja, mint Arany János, a lapszélre, hogy akarta a fene, de hogyha nincs jókedvében, azt mondja, hogy ezt akartam, és azért mégis esztétikai művet hoz létre, méghozzá nem akármilyet. Másrészt pedig egy filozófiarendszert akar úgy eladni, hogy az esztétikának, a megcsináltságnak, a szépségnek az erejével vinni be a tudatba, az a vivőanyag, azért csak használtad...
SZ. J. – Ostyának.
B. ZS. – Ostyának, pontosan...
Sz. J. – Ostyának, amivel beadom a gyógyszert, hát ez volt az én irodalmi működésem, ostya, amiben beadom a gyógyszert. A gyógyszer, nem tudom, hogy valóban gyógyszer-e, ez az én fixa ideám, az én saját világképem, amit az én saját fejemben alakítottam ki, de az, hogy én ezt esztétikai formába gyúrtam, ez csak ostya.
B. Zs. – Te nem tartod öntörvényűnek azt, ami művészet?
Sz. J. – Érvényesnek tartom, de én nem ezt csináltam. A gondolkodásmód inerciája folytán is előfordult az, hogy kimondottan esztétikai hatás kedvéért írtam ezt vagy azt. De ez nem jellemző rám.
Az emberi gondolkodás évezredeken át mindenestől metaforikus volt. Ez a metaforikus gondolkodás még tovább él ma is a művészetekben. De a korszerű gondolkodás, úgy tudom, úgy gondolom én, tehát a modern tudományok létrejötte utáni gondolkodás, az már főleg racionális. És az én könyvemnek egyik fő mondanivalója, hogy ezt a racionális gondolkodásmódot kell meghaladni, mert a világ nem racionális. A racionalitás, az az ember fejében van, az egy gondolati rend, és azért nem tudunk jól tájékozódni a világban, mert a világ maga nem racionális. Fütyül a mi fejbeli ellentmondásainkra, logikai eljárásainkra, egyik mondanivalója a könyvemnek, s azért neveztem én el A valódi világnak, kísérlet arra, hogy a racionalitáson túli világképet megalkossuk. Mert a racionalitás, az egy történelmi kategória, Descartes óta ismeretes, és csak egyetlenegy területen válik be, a matematikában.
B. Zs.– Sokszor azt mondják, hogy ember voltunkat az jellemzi, hogy racionális lények vagyunk, vagy legalábbis tudjuk magunkról azt, hogy mi történik. Nem vagyunk racionálisak, csak tudatosak? Különbséget teszel ebben?
Sz. J. – Hát rendkívül nagy különbséget. Mi tulajdonképpen nem fogalmakban gondolkodunk, hanem nyelvileg gondolkodunk. Tulajdonképpen. Különbséget lehet tenni a két dolog között, és az a tapasztalatom, hogy a nyelv, a hajdanán kialakult emberi nyelv, akármelyik nyelvről van szó, az egy olyan világképet tükröz, amelyik még tudomány előtti. Tehát a mi fogalmaink, amelyekkel dolgozunk a racionális gondolkodáson belül, azok már nem tényleges világtükröző fogalmak, hanem már animisztikusan torzított fogalmak. Feltesszük a kérdést, mit tudom én, hogy öröktől fogva van a világ, vagy pedig keletkezett? Ez egy kanti antinómia, ugye. Nem tudunk dönteni a kettő közül; miért? Mert maga a kérdés csak fogalmi rendszerünkből következik. És nem a világból. Tehát egy olyan fogalmi rendszer adott a nyelvben, öröklünk mi a nyelvvel együtt, amelyik torzított világot mutat, humanizált világot, antropomorf világot mutat, és ettől kell megszabadítani a világképet, szintén nyelvileg. Értsd meg, egy lehetetlen feladat, egy olyan feladat, amelyik önellentmondó, hiszen reflexiót akarok megszabadítanl a reflexió torzításaitól. Ugye? De nem teljesen lehetetlen, mert a nyelvnek van egy olyan rétege, megítélésem szerint, amelyik nem visz a világba olyan vonásokat, amelyek nincsenek benne, amelyeket csak mi tulajdonítunk neki, tehát egy olyan rétege a nyelvnek, amelyik nem tartalmaz teleológia. Érted? És ezt akarom: milyen világkép következik egy ilyen nyelvi apparátusból – ezt akarom én kikurkászni. Nem azt mondom én, hogy semmiképpen sem racionális a világ. A fejünkben jelentkező világ, azt szeretnők mi, hogy racionális legyen, és nem az. Mert a fogalomrendszerünk folytán eltorzul.
Én úgy gondolom, hogy most már az egyetlen közösségteremtő faktor, miután a vallás háttérbe szorult, az én megítélésem szerint, miután a művészet háttérbe szorult, az erkölcs háttérbe szorult, úgy értem, hogy relativizálódott (és ezt el kell ismerned, hogy így van), most már csak egy van: a nemzeti nyelv, Zsófi, és ezért vagyunk mi tanúi a nacionalizmusok tombolásának, egymás kinyírásának, annak a pokolnak, amit mi itt megélünk most Kelet-Európában, mert ez az egyetlen kultúraspecifikus közösségalkotó faktor, a nemzeti nyelv, és csak ilyen alapon tudják az emberek nagyobb tömegben közösségnek érezni magukat.
1991. dec. 7.*
Kérdezett: BALLA ZSÓFIA
* Elhangzott a Bartók Rádióban, 1992 februárjában. A beszélgetés teljes szövege a pécsi Jelenkor novemberi számában jelenik meg.
 


Sütő Andrással
A Látó szerkesztőségében (a felvételeket 1992 júniusában Karácsonyi Zsigmond készítette)