Lovakról
Fölszólítottak, hogy előszót írjak egy albumhoz, melyben számos lófénykép lesz összegyűjtve.
Örömmel vállaltam ezt, már azért is, mert valóban okos dolog, ha a nagyközönség kezébe jut valami népszerűsítő könyv erről a leggyönyörűbb háziállatunkról. Szükséges is talán, hogy azt a szépséget, testi harmóniát meglássák, megszeressék ebben az agyonmotorizált, benzin- és olajszagú világban, melynek ifjabb nemzedéke már csak autómárkákról tud, és lóerőről, lóról pedig semmit.
Örömmel vállaltam azért is, mert legkisebb koromtól fogva a ló nagy szerepet játszott életemben. Sok évtizeden át lótenyésztési problémákról hallottam, főleg atyámtól, aki e téren elismert szaktekintély volt.
Már kicsi koromban nyeregbe ültettek. Nyargalásztam elsőben apró pónikon.
Gyerekéveim legelső lóbarátja azonban nem póni, hanem egy öreg, roppant okos, tizenötmarkos mén, akit Gambiának hívtak. Az ő hátán szabad volt Bonchidán néha egyedül is kóborolnom erdőn mezőn, akármerre.
Olyan bölcs volt és olyan jólelkű, hogy ő vigyázott reám.
Ez nemcsak olyan szóbeszéd. Ez szószerint értendő, amit bizonyítani is tudok.
Kicsi gimnazista voltam, második vagy harmadik osztályos, midőn meghallottam, hogy idősebb pajtásaim között vannak fiúk, akik vágtatás közben föl tudnak állani a ló hátára, ahogy cirkuszban a „műlovar”. Talán valami képeslapban láttam kozákot is, aki így rohanászik. Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom én is. Persze a legnagyobb titokban!
Egyik reggel tehát, mikor egyedül kilovagolhattam Gambián, a hosszú hársalléban – ez a legnyugalmasabb hely a parkban, és sehonnan sem láthatják, hogy ott mi történik –, ott lassú galoppba ugrattam be a mént. Aztán fölhúzódtam a nyeregbe. Már térdelő helyzetbe jutottam. Már csak annyi kellett volna, hogy talpaimat magam alá tegyem, és fel tudtam volna állni. Éppen ezt próbáltam, mikor Gambia hátrafordította a fejét, reám nézett és megállt.
Vissza kellett ülnöm, hogy újra nekiindítsam. Mihelyt galoppba ugrott, ismét elkezdtem a fölfelé mászást. Megint visszanézett Gambia. Visszanézett és megállt. Még vagy kétszer-háromszor próbálkoztam így. Meg is ütöttem nagy komiszságomban, de ő azzal sem törődött, sőt! – most már, mihelyt a combjaimat nem érezte maga mellett, már arra is megállt!
Nyilván azt tartotta, hogy ő felelős értem. Bizonyosan azt gondolta: – „Nem ül rendesen ez a buta kölyök, akkor én nem lépek egy tapodtat sem. Rólam ugyan nem fog lepottyanni!”
Le kellett mondanom a kozákos virtusról.
Visszaültem hát a nyeregbe. Akkor aztán a mén vígan elvágtatott velem, és akármit akartam: rohanást, trappot, ugratást is árkon vagy sövényen, ezt mind kedvvel csinálta, ahogy máskor is mindig.
*
Itt, e bevezető néhány mondatban három tárgykört érintettem: a lótenyésztést, a nyargalászást és a ló szellemi képességeit.
Hát ha már így kezdtem, folytassuk is így, és abból a tömérdek, minden rendszer nélkül garmadában heverő anyagból, amit lóról hallottam, tapasztaltam vagy összeolvastam, ragadjuk ki ezt a három témát.
Beszéljünk a tenyésztésről, vagyis a ló származásáról – beszéljünk a nyargalásról, vagyis a lóversenyről és ezzel kapcsolatban az angol telivérről –, beszéljünk végül pedig a ló szellemi tulajdonságairól.
 
I. Ki a ló és merre van világa?
A jó öreg lexikonban ez áll:
„Ló (equus caballus) egyik legrégibb háziállatunk... a páratlan ujjú patás állatok rendjébe tartozik, és a ló-, a szamár- és a zebraféle állatok genusa által van képviselve, melyek egymással eredményesen pároztathatók...”
Idézzem tovább? – Azt hiszem, jobb, ha abbahagyom. A többit úgyis mindenki megkeresheti ott, hát minek másolnám ide?!
Aki ezt a könyvet kezébe veszi, előbb végignézi a képeket, és ha azután reáfanyalodik arra, hogy elolvassa azt is, ami nyomtatott szöveg van a képsorozat előtt, nem nagytudású értekezést vár, dehogy – hanem valami könnyen olvasható és könnyű szöveget, ami csak helyenként untatja, és nem mindenütt.
Egyszerű beszélgetést, társalgási hangon és mentől rövidebbre fogva. Ez a fő! – Mentől rövidebbre!
Hát ilyet próbálok írni. És ha netalán itt-ott néhány olyan dolgot is talál benne a „kedves olvasó”, olyat, ami általánosabb érdekű, és mintha valami tudományos pofája is volna, hát istenem! – az is elcsúszik a többi között, ahogy, ha a könnyű nyári bóléban egy-egy meggyhús is úszkál, vagy egyegy vékonyka citromhéj, hát azt is leísszuk a többivel.
Tehát kezdjünk hozzá.
A jó öreg lexikon azt mondja: hogy a ló-, szamár- és zebraféle állatok – „eredményesen pároztathatók”.
Eredményesen? – Hát igen. Valóban e rokonszenves patásokat keresztezni lehet. Ha férjhez adok egy lóhajadont egy szamárúrfihoz, tizenegy hónap múlva öszvércsikó születik. Az öszvér kitűnő képességű állat. Rendkívül munkabíró. Biztos lábú és igénytelen. Hosszabb életű is talán, mint a ló.
Csakhogy itt aztán megáll. Mert a természet valahogy ellene van az egész dolognak.
Már a párosítás is roppant körülményes.
A szamárvőlegény semmiképpen sem tetszik a ló-menyasszonynak, aki harap és rúg hozzá. Nyilván rettentően utálja. – Tehát megcsalják a szegény lóarát. – Csinos ménlovat sétáltatnak előtte előbb, kinek láttára megdobban az ő szerető szíve. Aztán bekötik a szemét. Ilyen aljas az ember!
Terhessége alatt nagyon könnyen vetél el az anyakanca. A természet ezzel is tiltakozni akar. Mintha azt mondaná: – „Nem szeretem az ilyen miskulanciát!” Mintha azt akarná, hogy azt a sokféle egypatájú fajtát, amit hosszú geológiai korszakok során különbözőre formált ki, az a mindenbe belekontárkodó ember ne kavarja össze.
Ezt a fajkeverést csak egy nemzedékig engedi. Tovább nem.
Vajon mi az oka ennek?
Onnan van ez, hogy ezek a fajok rettentő régiek, és rettentő régóta váltak el és távolodtak el egymástól úgy külsőben, mint természetük szerént.
Közös ősük valahol a harmadkor legelején élt Nebraskában, Észak Amerika közepén. Innen úgyszólván töretlen családfája van a lónak, valamint a többi közelebbi vagy távolabbi rokonságnak. A ma ősszaglászó korban tehát a ló óriási előnyben van mindnyájunk fölött, kik annyi anyakönyvi kivonatot és keresztlevelet kell hogy összekeresgéljünk unosuntalan.
Az első őst a tudomány Eohippusnak hívja.
Foxinagyságú kis állat.
Ha fönnmaradt volna, a mai hölgyek talán apró lovacskákat sétáltatnának pórázon a Váci utcán. – Igaz, hogy kacorhátú volt a kis kedves, és korántsem olyan elegáns, mint a mai ló. Csülke, illetve ujja is öt volt, de csakis a közbülsőn járt.
Az öt csülök idők múltán leapad háromra; a termete is lassacskán növekszik. Most már más neve van, és aztán ismét más – minden fejlődési fokra egy, azoknak a geológiai korszakoknak során, miknek bonyolult görög nevét hiábavaló volna idéznem. – A lóősök neveit is csak könyvből másolnám ki, és úgyis rögtön elfelejtené az, aki hallja, ahogy én is elfelejtettem.
Most már juh nagyságú, majd már akkora, mint a rúgott borjú. Ennyire már megnőtt.
Mikor ezt a méretet eléri, már a harmadkor közepén vagyunk. Már több különálló faj alakult ki, és ezek széjjelvándorolnak. Tömegesen vándorolnak át Mongóliába, mert akkor még száraz lábbal lehetett átmenni a Behring-szoroson. Onnan újra tovább, át Kisázsiába, Európába, és le, Afrikába.
Ekkor már meg tudjuk különböztetni a ló- és a szamárfajokat. Ázsiában mind a két fajta tovább él. Afrikában csakis szamárfajok; Európában főleg lovak.
A harmadkor végén földrészünkön több önálló fajú őslovat állapított meg a tudomány.
Érdekes, és a továbbiakra nézve fontos, hogy ezekből kettő a görög szigeteken bizonyosan egymás szomszédságában legelt, éspedig anélkül, hogy egymással keverednék. Ahogy Afrikában is különböző zebrafélék keveredés nélkül élnek egymás közelében, a legutóbbi időkig. – A természet tehát már a tertier vége előtt teljesen elkülönítette a lófajokat.
A görög szigeteken megtalált lócsontvázak kétfélék. Az egyik faj könnyű, a másik nehéz. A nevüket eszerint is adták, és nagyon csinosan hangzik mind a kettő. A könnyebbik a Hipparion gracile, a súlyosabbik a Hipparion brachippus. Ők még háromujjúak, de már valódi lovak.
A jégkorszak beálltakor, vagy közvetlen előtte azonban minden lónak már csak egyetlen ujja van, vagyis olyan patája, amilyet ma látunk nála.
De hát hagyjuk ezeket az ősrégi dolgokat. Elég volt belőle ennyi.
Annál inkább elég, mert még hamarjában, mielőtt megunják, a földtanilag sokkal modernebb lovakról, a történelem előtti korszak vadlovairól kell egyet mást mondanom.
A jégkor végén élő ember pecsenyéje volt a ló. Ezért vadászott reá. Jóízűen meg is ette. Mi már csak virsli alakjában örülünk a húsának, vagy hogyha a pincér eltitkolja, hogy lóhúsrostélyost adott nekünk.
A barlanglakók azonban nagyon kedvelték, aminek bizonysága, hogy az őskori ember konyhahulladékjai között sok-sok lócsont fordul elő. Barlangjai falán és csonteszközein olykor ábrázolja is őket.
Ezek a rajzok is többféle vadlovat sejtetnek Európában.
Míg Amerikában, az egypatások őshazájában már a jégkorszak előtt ez az állatcsalád réges-régen kihalt, és Afrikában csak szamárszerű tarka zebrák élnek, Euráziában a legutóbbi időkig éltek, illetve még ma is élnek valóságos vadlovak.
Egyik a Taki (Equus Prsevalszkij).
Az Altáji-hegység havasi legelőin ma is megtalálható. Hagenbeeck, a híres állatkereskedő hozott onnan húsz-harminc kiscsikót. Állatkertjében, Hamburg mellett tovább is tenyésztette őket. Angliába a Betfordi herceg parkjába is jutott belőlük.
A Tarpan a másik vadló, aki napjainkig fönnmaradt.
Dél-Oroszország szteppe-vidékein a múlt század közepéig nagy falkákban élt, és csak akkor pusztították ki végleg az oda szomszédos birtokosok. Kipusztították, mivel a tárpánmének olyan komiszak voltak, hogy a gazdáik szelíd csődöreit agyonverték, kancáikat pedig bűnre csábították, és kivitték magukkal, ki a pusztaságba. Valódi nőrablást folytattak, akár daliás őseink.
Ez a két különálló fajta tehát kétségtelen.
Dr. Hankó Béla, kitűnő tudósunk az összes mai lovakat ettől a két fajtától származónak mondja, és azok kismérvű keresztezésétől.
Szerinte a Takitól származik minden úgynevezett hidegvérű ló, valamint havasi lovacskáink és a mongol-kínai pónik. Jellemvonásuk a nehéz fej és a rövidebb nyak, a szűkebb homlok és a hosszú arccsontok. Valószínű, hogy ebből a küllemből ered az a nem éppen hízelgő jelző, ha valakire azt mondjuk, hogy lópofa. – Általános jellemvonás a „hidegvérű”-nél az ún. duplafar, vagyis, hogy a gerinc a csípőtől a farka tövéig be van mélyülve az izomzat közé.
Dr. Hankó Béla a Tarpanban látja minden melegvérű lónak, vagyis az arab, a berber és más hasonló fajok, és persze az angol telivérnek is az ősét. – Honfoglaló magyar őseink is Tarpan-utódokon jöttek át a Kárpátokon, és hódították meg hazánkat. Korabeli sírjaikból, hova lovakkal együtt temették őket, ezt kétségtelenül meg lehetett állapítani.
Külföldön, Németországban és Angliában vannak azonban tudósok, akik a hidegvérű fajok számára külön vadló-őst tételeznek fel, mely valahol Nyugat-Európában élt volna mint erdőlakó, és amit a kőkorszaki ember ábrázolásaiban is felismerni vélnek. Hivatkoznak arra, hogy a Diluviumban egy súlyosabb ősló csontjait találták, aki a cölöpházban lakó emberrel egy korú. A németek Equus Abelinek, az angolok Equus Robustusnak hívják, és ellentétben dr. Hankóval, tőle származtatják a „hidegvérűeket”, vagyis a „Norvi” lovakat, mert így is hívják őket.
Akárhogy álljon is ez, bizonyos, és a továbbiakra nézve egyedül fontos számunkra az a tény, hogy legalábbis kétféle, de talán háromféle egymástól elkülönült fajtától, sőt különböző háromujjú Hippariontól származnak a mai fajok, vagyis más-más háromcsülkű őstől. Mindenik már a harmadkorban, tehát meg nem számlálható évezredek előtt különálló fajú, önálló és lezárt jelleggel bírt.
Muszáj volt annyit elmondani, mert sehol akkora szerepet nem játszik a származás, mint a lónál, és nem is csak most, midőn családfájával anynyit foglalkozik mindenki, de a lónál réges-régen is így volt.
Az eugenetikára a többi háziállatnál csak a legmodernebb korban került sor. Az embernél még ma sem. Emberpárosításnál nem nézik, hogy az örömapának lőcslába van, vagy hogy az örömanya skrofulás. Fő a társadalmi állás, befolyásos rokonság, vagy a pénz! – Hogy a házasság elsősorban embertenyésztő vállalkozás, arra ma sem gondol senki.
A lovaknál azonban már a történelmi idők küszöbén fontosnak tartják a fajt.
Az ősmondákban is erről van szó. Márpedig a mítosz az emberiség gyermekkori emlékezése.
Heraklest a zsarnok bátyja Trákiába küldi, hogy az ottani király híres ménesét áthajtsa Mykénébe, illetve elrabolja. Isteni származású lovak ezek, annyira különbözők minden más görög lótól, hogy nem zabot, hanem emberhúst esznek. Nehéz vállalkozás volt. Herakles más, jobb megoldást nem talált, mint azt, hogy a tulajdonost magát veti a lovak elé abraknak; így aztán jóllakván a ménes, megjuhászodott, és hajtani lehetett.
Achilles lovai is isteni származásúak és halhatatlanok. A pedigrée-jüket is tudjuk. Az apjuk Zephyros, az anyjuk Harpya.
A germán mitológiában még ennél is csodásabb tenyésztői vállalkozásról hallunk.
Odin a Balti-tengeren túlról, az ott élő óriásoktól szerez nagy fondorlattal egy bámulatos mént. Valóban csodás állat ez a Sleipnir. Hat lába van, mint a gyorsfutású cincérnek.
Már most az történt, hogy a tűzisten, Loki nagyon vágyott arra, hogy ettől a kiváló Sleipnirtől csikót szerezzen magának. De hát ennek, úgy látszik, nagy akadályai voltak. Vagy nem voltak kancái, vagy ha volt is, talán egyiket sem találta elég kiválónak arra, hogy Sleipnir méltó párja legyen, vagy az is lehet, hogy az ő meglevő pórias kancái tán nem tetszettek a kitűnő Sleipnirnak. – Nagy baj volt ez. – Hát nagyot gondolt ekkor a tűzisten, és nagyot határozott. Azt határozta el, hogy ő maga alakul át kancával – Így is történt. És valóban nem hiába. – Nem hiába vállalta Loki azt a terhes szerepet, hogy lóanyává váljék, és tizenegy hónap múlva megcsikózzon, ami bizony nagy áldozat egy ilyen előkelő istentől, mert ebből a párosításból származik Grane, Brünhilda harci paripája. Grane pedig olyan híres és valóban halhatatlan ló, hogy még ma is szerepel az operaházban, ahányszor az istenek alkonyát adják.
De ha elhagyjuk a mondák korát, találkozunk más áldozatkész és komoly fajnemesítő szándékkal, már történelmi korban. Macedóniai Fülöp, Nagy Sándor apja, 20 000 szkíta kancát szerez be a mai Dél-Oroszországból, pedig lovat már századok óta tenyésztettek úgy Görögországban, mint Macedóniában. Nyilván jobbat akart, gyorsabbat, kitartóbbat, mint amit a görög világban találhatott.
Eurázia másik végén, Kínában is így gondolkozott Vu, a császár. Ez is történelmi adat, bár mondai elemekkel vegyül.
Kr. e. 126-ban egyik kínai követ, aki szövetségszerezni Ferganában és Baktriában járt (ez a mai Turkasztán és Bokhara), azzal a meglepő hírrel tért vissza, hogy ott olyan rendkívüli lovak vannak, hogy „vért izzadnak!” Úgy hallotta a követ, hogy egyik ottani hegycsúcson „természetfölötti” vadlovak élnek. A helybeli lótenyésztők az ő kancáikat ennek a hegynek a lábához vezetik, ott cövekhez kikötik, és magukra hagyják. Az ilyen kanca utóda a „vért izzadó” ló, akit „Tien-ma”-nak hívnak.
A kínai császár, Vu ekkor nagyot határozott. Onnan fog tenyészanyagot szerezni, följavítandó a kínai lótenyésztést. Nagy gondja volt ugyanis szegénynek, mert azok a gonosz hunok, az ő örökös ellenségei, nemcsak jobb lovasok, mint a kínaiak, de a lovaik is sokkal jobbak. Ezen akart hát radikálisan segíteni.
Újabb követet küld hát, aki hoz is néhány tucatot onnan. Pár év múlva újra hosszas tárgyalások után végül szerződésre is lép Mukuával, az ottani királlyal.
Drága szerződés bizony, és nagyon terhes! – Azt kell higgyük, hogy a jó Vu igen neki volt durálódva, hogy nemesvérű lovakat kapjon, mert sok minden gyönyörű ajándék mellett, drága selymek, sok arany, ezüst, bronz és lakktárgyakon kívül egyik császári hercegnőt is odaadja, illetve eladja a ferganai királynak, hogy érte párbérben tízezer kancát kaphasson. Meg is kapta őket.
Úgy látszik azonban, hogy az a gonosz Mukua becsapta a jó császárt. Az a tízezer kanca jó volt ugyan, jobb, mint a kínai lovacskák, de mégsem izzadtak vért. Szóval nem voltak „Tien-ma”-k. Legnemesebb lovaiból nyilván nem adott az a kétszínű Mukua.
Vu nem hagyta ezt annyiban. Háborút indított. Két teljes esztendeig tartott ez a háború. Sok szörnyű veszteséggel és rettentő nagy költséggel. Három hadsereg elpusztul. Végül a kínai hadvezér mégis győz, a ferganaiak megölik Mukuát, és békét kötnek. A békeszerződés alapján néhány tucat „Tien ma”-t, vagyis telivért adnak, és háromezer kevésbé nemes kancát és mént. Arra is kötelezik magukat, hogy évente két vért izzadó csődört küldenek adóba. (E lovak fajára nem vonatkozik ugyan, de érdekes, ha azt olvassuk, hogy e lovak számára különleges takarmányról is kellett gondoskodni. Lucernamagot kellett miattok Ferganából Kínába hozni. Azt hiszem, ez az első adat egzotikus magvak importálásáról. Nyilván jó koszthoz voltak szokva ezek a lovak.)
Talán őket, illetve utódaikat látjuk ábrázolva azon a shantungi falvésésen, ahol kínaiak hadakoznak hunokkal.
Kétféle fajta paripát látunk ott. Az egyik biztosan taki-utód, rövid nyakú, nehéz fejű és kurta testű ló. A mai kínai és mongol póni kitűnő ábrázolása. – A másik magosabb és sokkal nemesebb. Előkelő kínai mandarinok ülnek rajtuk. Ezek alighanem azok a „Tien-ma” származású lóivadékok. Szépen ívelt nyakkal, magosan hordják aránylag sokkal kisebb fejüket, és lábukat úgy szedik, akárha spanyol lépést járnának, ahogy ma díjlovaglásokon látjuk. Ennek az ábrázolásnak különös érdekessége van számunkra. Ezek az elegáns paripák, akik olyan büszkén lépnek ott a shantungbeli falképen, majdnem azonosak a körülbelül egykorú, vagy valamivel korábbi görög ábrázolásokkal a hellenisztikus korból. Ha jól megnézzük, ugyanaz a délceg fejtartás, ugyanaz a büszke lépés jellemzi őket.
Nagy Sándor birodalmának feloszlása után ugyanis utódai közül többen ilyen lóképpel díszítik érmeiket. Márpedig Nagy Sándor Baktriát is meghódította, honnan csak Kr. e. 136-ben távoznak a macedo-görögök. Vajon nem az ott megismert és onnan távoli országokba exportált apamének kiválósága indítja-e őket arra, hogy érmeiken megörökítsék ezeket?
Akárhogy legyen is, ha a hellenista lóábrázolásokat követjük, és öszszehasonlítjuk a shantungi falvéséssel, arra a következtetésre jutunk, hogy itt a mai Turkesztán vidékeiről származik az a legnemesebb ló. Innen vittek el tenyészanyagot keletre Kínáig, nyugatra pedig az antik világ minden országába, és végig Észak-Afrikán keresztül Ibéria félszigetére is ezt a fajt, amit mi ma arab lónak hívunk.
Arab ló?
Hát igen. Ma így hívjuk ezt a fajtát, mert Arábiában maradt fönt legtisztábban, bár éppen Arábiába jutott el a legkésőbb. Az arabok csak Kr. u. 100 évvel kezdenek lovat használni. Addig csak tevén járnak.
Ellenben Közép Ázsiában már ősidők óta előkelő háziállat. És hogy ott az ún. arab ló az előkelő urak paripája, arra döntő bizonyíték az a vezéri sír, amit az altáji hegységben tártak föl alig 10 éve. A felső Irtisz vidékén – ahogy Észak-Mongóliában másfelé is – sok száz ilyen dombsír, ún. Kurgán áll. Az egyik és számunkra legérdekesebb az, amit Paziriknél ástak ki 1500 m magasságban itt fából ácsolt sírkamra körül 10 lótetem került napfényre. Csonttá voltak fagyva, és ezért olyan ép és tökéletes állapotban maradtak meg, mintha csak aznap temették volna el őket.
Sima, sárga szőrű, nagyon nemes állatok. Tiszta „arab” típusú lovak, kisfejűek, széles homlokkal, egyenes profillal. Aranyos lószerszám, csótár és nyereggel ásták ki őket. Ez az első nyereg, amit ismerünk, tekintve, hogy a sírkamrában talált néhány kínai eredetű tárgy a korai Han-korból, vagyis Kr. e. 200-ból valók.
Hogy milyen nép vezére volt, aki egykor rajtuk nyargalt, bizonytalan ugyan, de valószínű, hogy hun vagy vele rokon őstörök lehetett, hiszen a hiungnuk akkor még ott uralkodnak az Altai két oldalán, le a Góbin a kínai falig, és északon az erdővadonig terjedő szteppén.
Ez az adat rendkívüli értékű, főleg azért, mert itt fontos korhatározó mellett nemcsak lemérhetők csontvázak, de teljesen ép lovakat ismerhettünk meg. Minden kétséget is kizár az iránt, hogy a melegvérű ló jóval időszámításunk előtt már ki volt tenyésztve olyan kiváló kvalitásban, amilyent a mai arab lónál látunk.
Bizonyos azonban, hogy több ezredév kellett hozzá, hogy a vad Tarpan idáig fejlődhessen.
Mikor és hol vált háziállattá a vadló? Ki fogta be először? Ki ült először a hátára?
A tudomány abban egyetért, hogy a lovakat legkorábban Közép-Ázsiában szelídítik meg. Legősibb adat Turkesztánból való, mely Kr. e. 4 000-ből származik.
Szumirban a IV. elején öszvért, a ill. ezredév sírjaiban pedig már két különböző típusú házilovat találtak. – Egyiptomba a hikhosz-hódítás viszi, és a nagy Ramszesz egyik csataképén arab típusú mének ágaskodnak harci kocsija előtt. – Indiába talán az árja bevándorlással jut el a ló.
Elsőben bizonyára befogták. Az indogermán világ nagyon sokáig csakis így használja. A lovaglótudományt az ural-altáji népek találják föl.
És itt ismét a mondát veszem elő.
Ne kacagjanak ki ezért. Régi meggyőződésem, hogy a mítosz a népek őskorából reánk maradt történelmi adat. Igaz, hogy azt mondják, hogy „a hazugság ül a történelem bölcsője mellett”, de én erre azt válaszolom, hogy viszont: a monda bölcsőjében az íratlan történések emlékezése alszik.
Az indogermán mondák csakis gyalogos hősökről szólnak.
Indra, Siegfried vagy Herakles nem lovas emberek. – És minthogy nemcsak a legrégibb, de a legismertebb is a görög mondakör, hát csak erre fogok itt szorítkozni.
A különböző harcosok első nemzedéke csakis gyalog harcol, de gyakran lovagló és idegenfajta ellenséggel: amazonokkal és kentaurokkal. Az amazonok a mondában mindig kis-ázsiaiak, és nyilván nem görögök.
De különösen a kentaurt találom érdekesnek.
Félig ember, félig ló.
Ez az elképzelés csakis úgy támadhatott, hogy az ősgörögök, midőn valamilyen turáni lovas néppel találkoztak, mely akár a modern kozák, soha gyalog nem járt, és a lováról alig száll le, a görögök annyira csodálatosnak tartották ezt – ők maguk kocsilovat ismervén –, hogy azt hitték, hogy a ló és a lovas össze vannak nőve. Ezt a föltevést nem egészen az ujjamból szoptam, mert Mme de Boigne írja, hogy mikor 1814-ben először láttak kozákot Párizsban, a párizsi nép ugyanazt mondta róluk. – A kentaurnál az is jellemző, hogy arca még a késői ábrázolásokban is görögtől mindig mindig különböző, mindig piszeorrú, széles pofacsontú arc, amit mi mongol-török típusnak hívunk.
Úgy képzelem, hogy Herakles kortársai még tudtak arról, hogy a kentaur néha-néha le is száll a lováról. Hiszen a görög hősi ifjakat egyik kentaurhoz, Khiron úrhoz küldik nevelésük végső kipallérozására, amit aligha tettek volna, ha Khiron tanár úr soha le nem válik az ő lótestéről. – A mondaképzésnek azonban természete lévén, hogy a legcsodásabb elemet tartja fönn és fejleszti tovább, a kentaur végleg összenőtt a lovával, és csakis így maradt a későbbi korra.
A lovaglótudományt talán valami ilyen ázsiai néptöredék viszi nyugatra, tán a bronzkor ma még tisztázatlan vándorlásai során. – Tapasztaljuk, hogy első történelmi föllépésükkor a gallok Kr. e. 500-ban még gyalogharcosok. Caesar idejében azonban fő erejük már a lovasság, míg a germánoké továbbra is a gyalogságuk, és lóháton náluk csak vezéreik járnak, így marad ez a népvándorlás koráig.
a római birodalom hadiereje a légió. Lovassága pedig legtöbbnyire valami nem római eredetű, de európai vagy afrikai segédcsapat.
Ha pedig azt kérdezzük, milyen lovat használt a római hadsereg, arra is találunk választ.
Minden arra mutat, hogy valami könnyebbféle, de Nori-vérű fajtát. Vergilius ugyanis, midőn a Georgicában leírja az ideális hadimént, többek között azt mondja: hogy kettős farpárnája legyen – vagyis dupla fara –, ami pedig a Noriak állandó és általános jellege, és arab vérű lónál, még ha akármilyen kövérre hizlalják is, akkor sem fordul elő.
Az a körülmény, hogy a nyugati világ csupán a lassú mozgású Nori-lovakat ismerte, magyarázza meg, hogy a nyugatiak a Tarpan-Takiutódokon vágtató hunokat miért tartják olyan szédületesen gyorsnak. Ugyanígy beszélnek később a magyarokról is, akikről bizonyítani lehet, mégpedig sírleletek alapján, hogy arab jellegű lovakon jöttek, arab vérű paripákon száguldottak be Európát az Atlanti tengerig, és hadaik mozgása olyan sebes volt, hogy támadásuk mindig váratlan, üldözésük mindig hiábavaló volt.
II. Az angol telivérről és a lóversenyzés értelméről
Montecuccoli azt mondta: „Három dolog kell a háborúhoz: először pénz, másodszor pénz, és harmadszor is pénz.” Én pedig, ha valaki kérdezné tőlem, mi a legfontosabb a lónál, ezt a mondást utánozva azt felelném: „Először egészség, másodszor is egészség, és harmadszor is egészség.”
Lehet az a ló olyan gyönyörű, mint Mohamed paripája, maga Albora, lehet olyan hatalmas, mint Mátyás király csődöre a Fadrusz szobrán Kolozsvárt, lehet olyan gyors, akár a szélvész, ha nincs egészsége, a világon semmit sem ér.
Egészséges szív, tüdő, gyomor és idegrendszer. Egészséges inak, izületek és paták. Olyan acélos szervezet, amely a legnagyobb strapa után is képes felújulni, vagyis a szívósság. Akármilyen használatban, igában, kocsiban vagy nyereg alatt az első és legfontosabb feltétel az egészség.
A második feltétel, amire azonban ritkán gondolunk, lelki tulajdonság: a szolgálatkészség. Ritkán gondolunk reá, mert annyira megszoktuk, hogy eszünkbe se jut, milyen csoda ez a mi állatszolgáinknál.
Milyen csoda, hogy az ökör belefekszik a járomba! – Hogy a bivaly, ha másképp nem bír indítani, hát letérdel, mert így még a súlyával is tudja az erejét fokozni! – Milyen csoda, hogy a ló magától törekszik előre, mindig előre, akár ekét húz, akár szekeret vagy hintót, és nyereg alatt tovavisz minket, szörnyű akadályokon is át, és át hegyen-völgyön, inaszakadtáig is, ha kívánjuk tőle.
A ló hivatása lévén a gyors haladás, lelki tulajdonságai közül ez az előretörekvése a legfontosabb.
Számtalan nemzedék formálta ki ezt az indulatot. Hiszen kétségtelen, hogy félvad ősei nagyon nehezen tanultak be munkába, ahogy ezt azoknál a kísérleteknél látjuk, mikor zebrát vagy akár szarvast próbálunk kocsi elé fogni.
Nem hiába mondja a közmondás. – „Olyan csökönyös, mint egy öszvér.” – A távoli rokonokból származó öszvér jellemében nyilván visszamendelizál az ő réges-régi és még vad őseire.
A ló leggyorsabb szolgánk. Befogva is, nyereg alatt is. Ez a tulajdonsága ad neki értéket. Ez a két feladat irányította tenyésztését, mégpedig olyan formára, ami azoknak a viszonyoknak és annak a feladatnak megfelel, amit tőle várunk.
A Nori-fajokat ma csupán nagyon nagy terhek húzására, szántásra, fuvarozásra tenyésztik. Régen persze más okból. A talpig páncélba öltözött, tehát másfélmázsás lovagok csataparipája volt egykor.
A nemesvérű lótól azonban mást várunk.
Hivatása kettős. Egyik, hogy könnyebb fuvart szállítson olyan terepen, ahol a teherautó nem járhat, és talán sohasem fog hasznosan járhatni ilyen a magyar Alföld futóhomokos vagy feneketlenül sáros dűlőútjaival és a Kárpátok sziklás hegyi ösvényei. Másik hivatása, hogy a hadsereg lószükségletét fedezze. Ennek valóban csakis a nemesvérű ló felel meg, vagyis ahogy ma hívjuk, a nemesített félvér.
Érdekes tapasztalásra emlékszem.
Az elmúlt világháború idején, 1915-ben a Kárpátokban szolgáltam. A németek akkor hoztak oda Belgiumból 20–30 ardennes-i lovat. Gyönyörűek voltak! Tizenhétmarkos óriási állatok, csupa erő, csont és izom. Duplafaruk, mint két vaskos párna, lábuk, mint két oszlop, szügyük alatt egy tízéves gyermek elfért volna, olyan széles volt. Így vonultak át Munkácson. Megcsodáltuk őket. – Elmúlt egy-két hónap. Ekkor egyik küldetésem során – autóstiszt voltam akkor – az utam véletlenül egyik lókórházhoz vitt. Szörnyű látvány fogadott ott. Sokszáz ló állingált egy hűvös domboldalban. Iszonyú soványak voltak mind, de a legiszonyúbb állapotban azok az ardennes-iek. Mind odakerültek, egytől egyig mind. Legtöbbje már kimúlt, de akkor még élt 6 vagy 8. Ez is csak csont és bőr. Óriási fejüket alig bírta a nyakuk, testük súlyát sem a lábaik. Jórészt feküdtek. Volt olyan is, aki a farán ült, ahogy a kutya, de már nem tudott fölállni.
A kórház parancsnokával beszéltem. Ő mondta, hogy a mi jóvérű magyar lovunk, ha enni kap, pár hét alatt már kutyabaja sincs, és olyan munkaképes újra, amilyen azelőtt volt. Csak zab kell neki és pihenés, más semmi. A Nori azonban, ha leromlik, sohasem jön helyre, hanem kivétel nélkül elpusztul.
Mi a magyarázata ennek?
Csak egy: a magyar ló származása és vére. Az a körülmény, hogy a Tarpan-eredetű ősök után, kiket magyar földön századokon át szilaj ménesben tenyésztettek tovább – télen-nyáron, esőben és hóban künn a szabadban, megpróbáló viszonyok közt tehát – a XIX. század során, midőn az istállózás széltében elterjedt, a legerősebb egészségű apamének vére jutott a mi országos tenyésztésünkbe. Ez a legszívósabb és legnagyobb egészségű ló pedig az angol telivér.
A lóverseny formálta ki az angol telivért azzá, amivé lett. Lóval versenyt futni nálunk és bizonyára másutt is dívott – őseink „hamarja futás”-nak hívták –, de rendszeressé csak Angliában vált, mégpedig az utolsó Stuartok alatt. Harmadfél évszázad óta tehát minden telivér ló életének első éveiben a legsúlyosabb problémának lett alávetve, és csakis azokból tenyésztettek tovább, akik a nagy nyilvánosság előtt és sikerrel kiállták ezt a próbát.
Ez a megfeszített munka minden továbbtenyésztésre használt egyednél eredményezte azt, hogy a telivérnek nagyobb szíve van, mint a közönséges lónak, tehát nemcsak jelképes módon „teli-vér”, de valóban több vére is van, továbbá, hogy a csontanyaga sűrűbb és keményebb, köbcentiméterre kiszámítva pedig súlyosabb anyagból van.
Azonban nem csupán a testi, hanem a ló szellemi tulajdonságainak is a verseny a legnagyobb próbája. Hogy előző két-háromezer méter nagyon kinyújtott vágta után képes a ló minden erejét összeszedni, és kiküzdeni a győzelmet, akkora buzgalmat és akaraterőt tételez föl, amit semmi más próba nem nyújt és nem nyújthat. Az a körülmény pedig, hogy a legjobbak közül is a legeslegjobb, a leginkább keresett apamén vagy az ilyen anyakancának az utódja, ez biztosítja a továbbtenyésztés állandó minőségét.
Lóverseny nélkül mindez lehetetlen volna.
Sem egyes bíró, sem szakértő bizottság nem pótolhatja, háziversenyek sem, vagy bármi más, amit helyette némelyek ajánlottak.
Minden bírálat alávetve egyéni ízlésnek vagy annak a számtalan, igen emberi részrehajlásnak és gyarlóságnak, amit nem is olyan ritkán van alkalmunk tapasztalni. Az a bizonyosság, hogy sem időszerű divat, sem rokonszenv, sem gyűlölködés nem tudta soha, és ma sem tudja befolyásolni a nyerőoszlop könyörtelen igazságát, adja meg a lóversenynek semmivel sem pótolható értékét. Csak így, ilyen kipróbálás mellett kapjuk azt az úgyszólván minden tűzben kiacélozott anyagot, ami elsősorban a hadsereg számára, de a nagyközönség számára is a kellő szívósságú, ún. félvértenyésztést fenntartani tudja.
Fontos közérdek fűződik tehát a lóversenyhez, mert közvetve az ország félvéranyagának minősége, egészsége és kitartása függ tőle. Jól mondják: – „Verseny nélkül nincs telivér, telivér nélkül nincs félvér, félvér nélkül pedig nincs jó képességű, használható ló.”
Ennyit a telivérről és a lófuttatásról el kellett mondanom. Már azért is szükséges volt kissé tájékoztatni erről a jámbor hallgatót, mert közismert és nem is csak újkeletű, de már régi az a balvélemény, hogy a futtatás egyrészt a nagyurak és a pénzeszsákok passzióját szolgálja csak, másrészt akár a rulett vagy a nasi-vasi, olyan játék barlangféle valami, ami csak arra való, hogy előbb-utóbb az ember elveszítse a pénzét.
 
III. Jellem, szellem és kellem vagy öröklődnek-e a lelki tulajdonságok?
Eddig kevés személyit mondtam. Kissé tolakodásnak érzem, ha magamról beszélek. Másrészt úgy hiszem, hogy azért gondoltak rám ennek az albumnak a kiadói, és azért szólítottak föl bevezető sorok írására, mert régi lovas embernek és régi lótenyésztőnek tudtak. Más jogcímem valóban nincs is erre.
Ezért hát itt, az előszó legvégén elmondok egyet-mást sajnos elég számos évtized tapasztalásaiból. Megvallom, jobb szeretném, ha ilyen sok évre nem tekinthetnék vissza, mert akkor fiatalabb volnék.
Általában azt tartják, hogy a testi tulajdonságok öröklődők. Ez nyilvánvaló és senki által nem tagadott igazság. Manapság senki sem idézi már azt a pórias közmondást, hogy „fekete macskának tarka a kölyke” – mert rájöttek, hogy igenis a fekete macskának rendszerint valóban fekete kölykei születnek.
A lelkiekről azonban, főleg az embernél, azt hirdetik, hogy azok a tulajdonságok függetlenek a származástól, csakis nevelés, bánásmód vagy környezet alakítja ki őket, és hogy a szellemi tehetség olyan dolog, ami belejut az emberbe valahonnan, valamiféle helyről és valami csodálatos módon, de a származáshoz semmi köze sincs.
Hát én e kérdésnek emberi oldaláról nem vitatkozom. Véleményt róla nem mondok. Ám legyen akárhogy. Nem az én dolgom.
De hogy a lovak intelligenciája és jellembeli sajátságai öröklődők, azt merem állítani.
Régi otthonomban, Bonchidán legalábbis száz évre visszamenőleg mindig ugyanúgy bántak a lovakkal. Ugyanabban a környezetben születtek és éltek, és ugyanúgy gondoskodtak nevelésükről. Mindig szelíden és jósággal. Sem atyám, sem nagyatyám nem tűrtek semmi durvaságot. Én se tűröm el. A ménes mindig itt volt. Így hát istálló, lovaglóterep, kocsiút, mindez mindig azonos az itt élő sok lónemzedékre nézve. Betanításuk is ugyanúgy, olyan rendszer szerint történik.
Mégis kancacsaládonként szellemiekben nagyon különböznek egymástól. És itt mindjárt hozzáteszem, hogy az ivadékok ebből a szempontból sokkal inkább hasonlítanak anyáikhoz, mint a mindenkor máshonnan származó apákhoz. Testalkatuk e kettő erejéből alakul – a karakterük és az intelligenciájuk azonban majdnem kivétel nélkül anyai örökség.
Csak három kancavonal sajátságait írom ide. Annak a háromnak, kiknek különbözőségét jobban tudom ábrázolni.
1. Az Ürge-Menyét család
Jószándékúak és nyugalmas természetűek. Ijedős közülük sose volt egy se. Megbízhatók és mindig egyformán szolgálatkészek. Viszont betanításuk kissé lassúbb, mint más családbelieké, mert lassabban értik meg, mit kívánnak tőlük. Sértés nélkül legyen mondva, ez talán kisebb intelligenciájukra vall. – Ha hasonlattal akarnám őket jellemezni, azt mondanám, olyanok ők, mint valami jólelkű, roppant buzgó, kedves és házias leány, aki mindig derűs, egyenlő kedélyű és mosolygó, aki fáradhatatlan buzgalommal főzi be a kompótot, és savanyít uborkát, egész nap sürög-forog a konyhában, kamarában vagy a baromfiudvarban. – De ha valami tréfát mondanak, azt ritkán érti meg, és rendszerint csak akkor nevet rajta, amikor a többiek már el is felejtették. Ha pedig megkérdezik tőle. – „Olvastad-e ezt a könyvet? Ismered-e ezt az írót?” – arra azt felelik: – „Ó, nincs nekem ilyen haszontalanságokra időm!” – Mert hát a szellemiség nem bántja őket, és kissé nehéz felfogásúak.
2. Dali család
Sokkal intelligensebb, mint az előbbi, de kissé mókás. „Feje van”, ahogy mondani szokták. Van, amit szívesen vesz, és van olyan, amit nem tűr, és magára nézve sértőnek tart. – Így például betanításnál vagy biztatásképpen sarkantyút – persze csak tompát, mert mást nem is próbált – lehet használni rajta. De ostort föl ne emeljen rá senki, akinek az élete kedves. Nyilván becsületbevágónak tartja az ostort, hogy miért, azt persze nem tudom. – Ilyen volt minden tagja ennek a családnak. Jóindulatú mind, de elaludni rajtuk nem ajánlatos. Mai kedvenc hátaslovam is Dali-utód. Ha rajta ülök, azt hihetném, hogy ugyanaz a ló, mint akin harminc évvel ezelőtt vadásztam a zsuki falka után, és aki az ő nagyanyja volt. – Ez a mai is olyan. A hosszú léptetést unja. Ha megunta, sem tesz semmi rosszat, csak hirtelen eliramodik, mintha azt mondaná: – „Nem bírom már ezt az unalmas lassúságot!” Olyan, mint valami csinos, de kissé szeszélyes nő, akinél nagyon kell vigyázni, miként viselkedünk vele, akit mulattatni kell apró tréfákkal és változatos programmal.
3. A Kaftán család
A nyolcvanas évek óta mindegyiket lovagoltam. Jellemük azonos maradt ilyen sok nemzedéken át. Közös dédanyjuk a kis hátasok aranyérmét nyerte a millenniumi kiállításon. Rendkívül intelligens mind. Már csikókorukban padockban vagy méneslegelőn önálló ítéletük szerint fogják fel a helyzetet. Kiskorukban hason csúszva kibújnak a korlát alatt, hogy a szomszédos lucernásból dézsmáljanak, később a legelőről beszöknek az erdőre, ha ott vadlóherét vagy baltacint sejtenek, és úgy el tudnak ott bújni, hogy alig találja meg őket az ember. Volt közöttük olyan, aki átment egy félméter széles és csakis ember számára épített pallón, ha megkívánta a pallón túl levő, ízletesebb sarjút. Ez az önállósági hajlam későbbre is megmarad bennük. A „Her den Tier” ellenzője mindenik. Nem törődnek a többi lovakkal. Külön szeretnek járni a maguk feje után. Roppant kíváncsi is mind, és nemhogy félne valamitől, sőt! Ha valami meglepőt lát, oda akar menni, hogy megnézze, megszagolja, hogy megbizonyosodjék, mi az.
Hogy ezt világosabbá tegyem, egy kis történetet mondok el.
Egyik ivadékát e nagyeszű családnak: – Guzsalyt – négyéves korában pólópóninak tanítottam be. Csodás gyorsasággal tanult. Mindent azonnal felfogott, és passzióval csinálta. Annyira szerette a játékot, hogy maga figyelte a labdát, és iramodott utána.
Guzsaly már első ősszel tökéletesen játszott. Következő év kora tavaszán két társával felhoztam Budapestre.
A Rákoson gyakoroltunk. Egyik barátom nyitott autója ott ült oldalvást. Az autóban prémtakarók között két fehér puli aludt. – Guzsaly a gép felé húzott, mert meg akarta nézni, megtapasztalni, mi az a nagy narancssárga dolog. És én persze hagytam, hogy odamenjen. Előbb megszagolta a gépet. Ekkor meglátta, hogy az autó ölében valami furcsa fehérség domborodik. Rögtön oda dugta be a fejét, és az orrával megmozgatta a pulikat, akik nyilván szörnyen megijedtek ettől a nagy lófejtől, mely ily vakmerően megzavarta az álmukat. – Guzsaly pár percig szagolgatta őket, aztán nagyot fújt reájuk. Nyilván azt mondta magában: – „Tehát kutyák, furcsa, idegenszagú kutyák. Mások, mint az én barátaim, a bonchidai foxik.”
Ez a kíváncsiság családi vonás. Guzsaly egyik leánya, Galiba is pontosan ilyen, testvérei, unokahúgai is mind, mind ilyen könnyen tanuló, kíváncsi és intelligens, és hozzáteszem, nagyon tréfás.
Mert a tréfásság egyik sajátságuk.
Tréfájuk nem mindig tapintatos. Ha galopp közben megrázzák a fejüket, és nekiiramodnak pár száz métert, hát az kedves és ártatlan dolog. Tréfásságuk azonban más formában gyakoribb, és gyakran kellemetlen következményekkel jár.
Olykor megjátsszák az ijedtséget, pedig, ahogy már mondtam, nem félnek semmitől. Ilyenkor akármi ürügyül szolgál. Ürügy óriásit félreugrani, vagy föl a levegőbe, és ott kirúgni hátsó lábaikkal. Mikor aztán a kis tréfálkozó visszazökken becses patáira, csöndesen megy tovább, mondhatnám mosolyogva ezen a kitűnő viccen. – Ürügy nélkül is tréfálkoznak így, puszta jókedvükben. Ha azt akarják velünk közölni, hogy szép a tavaszi hajnal, kellemesen hűvös az idő, ruganyos a terep, azt is így fejezik ki, ilyen váratlan felszökéssel. Nincs ebben semmi rossz szándék, és ha a lovas ilyenkor lepottyan, azt hiszem, ők csodálkoznak a legjobban. Meg is várják, hogy újra felülhessen. – Lovas nélkül is csinálják ezt, hát nem ledobásról van szó, hanem tréfáról. Gyakran történt, hogy Guzsaly, ha szabadon volt legelészve, és meglátott messziről, sebes vágtában reám száguldott, és közvetlen előttem felugorva, egyet rúgott az égbolt felé. Pontosan elibém érkezett le a levegőből, és máris kérte a cukrot.
Ez csak olyan örömnyilatkozatféle ebben a családban, más semmi. Mintha azt mondaná: – „Ó, be gyönyörű az élet!”
Talán kissé hosszasan beszéltem saját lovaimról. De csak így tudom bebizonyítani azt, amit állítottam: a szellemi tulajdonságok, intelligencia és karakter örökletes voltát, mégpedig anyai vonalon. Valóban más nem magyarázhatja lócsaládaim különböző és egyenként állandó jellemét, mint az öröklés.
A lovak szellemi tulajdonságait tárgyalva, egyik nagyon általános jellemvonásukat meg kell hogy említsem. Ez majdnem hihetetlen tájékozódóképességük.
Roppant csodálatos ez.
Ennek példájául egyik hiteles esetet mondom el, amit Pest vármegye annak idején jegyzőkönyvbe is vett.
A múlt század elején, 1813 nyarán Orczyék híres újszászi méneséből egy huszártiszt lovat vett. Az ő huszárezrede akkor indult háborúba, és Morván, Csehországon számos stációt tartva, végül becsatlakozott abba a hadseregbe, aki a lipcsei csatában, a „drei Kaiserschlacht”-ban legyőzte Napóleont, és eldöntötte Európa sorsát. Ebben a csatában ez a huszártiszt elesett. Lelőtték a lováról.
A csata után alig telt el azonban tíz nap, és a paripája hazajött Újszászra!
Csatakosan, sárosan érkezett. Sovány is volt, de ép. Szerszám nem volt rajta egyéb, mint valami szíjdarab a kantárból. Nyilván minden leszakadt róla útközben. Újszásztól Lipcse légvonalban 800 km. – És nem csupán ez a távolság csodálatraméltó. Csodás az, hogy bizonyára toronyiránt jött haza, hiszen ha úgy jött volna, ahogy ment, vagyis az országút mentén, kaszárnyából kaszárnyába, városból városba, hídon, utcán, várkapukon át – ott mindenütt sok az ember –, okvetlen körülkerítik és megfogják. Akkor nem szabadult volna többé. Hazajutása csakis úgy magyarázható, hogy olyan vonalon jött, ahol nem tudták megfogni, folyókat átúszva, mezőn, erdőn, hegyeken át, vagyis légvonalban.
Ismerünk számos hiteles történetet, melyben nagyon intelligens kutyák hazajöttek elég nagy távolságból, bár a 800 kilométer teljesítmény mögött mindaz messze elmarad. A kutyát azonban a szaglása vezeti. Az orrát a földön viszi, szimatot keresve, és a nyomot, ahol jött, még ha elég régi is már, így találja meg, és így követi. Lónál ilyenről nem lehet szó. Nincs is olyan finom szaglószerve, mint a kutyának. Nem is hajtja le a fejét ilyenkor, hanem magosan hordja, mintha az égtájat figyelné.
Nem találunk hát más magyarázatot az elmondott rendkívüli esetre, valamint számos más, kevésbé csodálatos, de még mindig elég meglepő hazatérésre, mikről magam is tudok, mint azt, hogy a lónak valami bámulatos tájékozódási tehetsége van, ami fönnmaradt benne az őskorból, midőn mint szteppelakó vadló, évszakváltozáskor téli legelőről nyári legelőre és vissza is vándorolt, hegyről völgybe, sőt hideg égövből a másikba, melegebbe.
Ezzel úgy látom, ismét visszaérkeztem a szellemi tulajdonságok öröklődéséhez, amit sokan tán bolondságnak tartanak, de amiben én föltétlenül hiszek.
Ahhoz a tételhez, hogy mindennemű élőlény öntudata alatt és úgyszólván sejtjeiben magában hordozza számtalan őseinek sokszor megismételt minden tapasztalatát. Mindent, amit egyenként sok-sok nemzedék átélt és megtanult.
Ösztönnek hívjuk ezt.
Hát legyen ösztön, ha emberi gőgünkben tagadni akarjuk az állatok szellemi képességét, az állatok lelki életét. De ha ösztön is, az is csak tapasztalásból származhatik, és ennek örökítéséből, hiszen a vadon élő állatokból csak annak az ivadéka maradhatott fönn évezredeken át, amelyik képes volt tapasztalásait át is adni a maga utódainak.
A szabad természetben élő magasabb rendű állatokat száz ellenség környezi. Közülök csak az kerülheti el a pusztulást, aki tudja, hogy bizonyos szag, bizonyos zörej ellenség közeledtét jelenti, oroszlánt, párducot vagy farkast. Aki tudja, hogy szél ellen jó menni, mert a szél, ha szembefúj, már jó korán értesítést ad csalhatatlan módon a veszélyről. Tudja, hogy legelés közben szükség van őrállóra, aki figyel, és azonnal jelzi, ha valami gyanúsat észlel.
Honnan volna mindez a sok közismert tény, ha nem ősi tapasztalások örökléséből? – Honnan van például, hogy akármilyen féle-fajta kutyával, még a legelvadultabb kóbor kutyával is lovunk egyáltalán nem törődik, de ha farkas jár a közelben, minden ló azonnal megérzi, olyan is azonnal tudja, hogy veszély van, aki soha farkassal nem találkozhatott. Szörnyű nyugtalan lesz mindenik, és azonnal menekülni akar.
Számomra csakis az magyarázza mindezt, ha elfogadjuk a fönti tételt.
Ahogy a vizsla számtalan fölmenőjének taníttatását már születésekor magában hordozza, és – ahogy mindenki tudja, aki idomítással foglalkozik – viszonylag milyen könnyű vizslakölyköt tanítani azokra a roppant bonyolult vadásztörvényekre, amiket más fajbeli kutya föl se tud fogni: – ahogy a puli, még ha városi tenyésztésből kaptuk is, azonnal szenvedélyes és szakértő pásztorkutya, mihelyt juhnyájjal találkozik, mert minden előde juhászkodott; – úgy a lónál is öröklődik nemcsak testalkata és futóképessége, de öröklődik benne a jellem, okosság és szolgálatkészség is, szóval minden ősének minden tapasztalása, vagyis családjának egész testi és szellemi múltja.
BÁNFFY MIKLÓS