FÓRUM
A próza belsejében
Az első, ami az eszembe jutott, miután Bodor Ádám lebilincselő könyvét elolvastam, ugyan miért nem jutott eszembe a kezdet kezdetén, hogy ezzel egyszer már volt dolgom. Többször: a legtöbb Bodor Ádám-szövegben. Amit a Sinistra körzetről első menetben el lehetne mondani, az jóformán benne van már a Bodor írásairól eddig készült értékelésekben. Ha ezeknek a szövegeknek megkeressük a számtani középarányosát, szemközt fogunk találkozni a Sinistra körzet imidzsével.
Inkább vonatkoztassunk el.
Minden okunk megvan azt hinni, hogy a madárjós, az augur Bodor szerint – és a görög felfogás értelmében – arccal észak felé áll. Ilyenkor balkéz felé esik nyugat. Bal mint deszcendens, szerencsétlen, baljóslatú, rossz jelentésű. Nyugat mint elsötétedés, rosszra fordulás. Római felfogásban mindez fordítva volna, az augur ugyanis dél felé fordulna. A sinister azonban végzetesen bal. A könyv címe (ezért) nem egészen Bodor-szerű, hiszen óvatlanul ítéletet tartalmaz. Egyébként azon a vidéken, ahol a Sinistra körzet is elhelyezkedik, különös módon éppen a görög pozíciójú sinister érvényes. Különös módon, mert nem rómaiul, pedig a Sinistra körzet éppen egy halandzsa-latinitás peremére helyezhető a földrajzi sejtések terében, a lehető legtörténetietlenebbül. A kultúra, az ideológia, a primitív vallás, a mitikus babona és az ég meg a föld itt összeér. Ezen a ponton túl azonban kifeslik az elképzeltetes jól beolajozott törvénye, mert Sinistra körzet egyáltalán nem illusztrációja, hanem imaginációja ennek a földrajzi sejtésnek. Olyan értelemben kell szigorú különbséget tenni e kettő között, ahogyan például H. Bosch világa sem képi megfogalmazása, ezzel szemben képi tudatosulása (W. Fraenger) egy gondolattémának. A tudatosulás érzelmi és akarati határait egy mitomán őrület és a mindenkori „világfegyelem” szabja ki. A mitikus – pontosabban ál-mitikus – elemekből persze nem lesz „réteg”, a csonttollú madarak, a tunguz nátha vagy Borcan ezredes időtlenül röpködő fekete bőr hegyivadász-ernyője csak végzetszimbólumként tűnik fel időnként. A fegyelem pedig érzelemtelen spártaiság, a dolgok szinte közönyös tudomásul vétele, „a semmin sem csodálkozás fölényének” ösztöni természetessége. A Bodor Ádám imaginációiból kijelentések nélkül fakadó meredek értéktulajdonítások éppen a változatlanság és a mulandóság egykedvű viszonylagosságát állítják, akár a valószínűség és -szerűség felrúgása árán is. Andrej Bodor ezüstös sítalp-nyomai évtizedeken át megmaradnak, de a világ a szereplők és emberéletek kicserélődésében igen kerüli a feltűnést. A halál és a behelyettesíthetőség blazírtan szűkszavú. A „madárjós” személye érdektelen, csak a megváltoztathatatlan égtáj értelmez. „A balladisztikus novella (...) az archaikus és brutális szabadságnélküliség formája” (Balassa Péter, 1986).
Újabban sikkessé vált észrevenni, hogy a Szerző – tetszőleges, behelyettesíthető – megtalált egy nyelvet. Illetve jól áll firtatni ennek a megtaláltatott nyelvnek a tapadófelületeit. Ránk nézve. Ezek az asszertórikusan tulajdonított nagy megtalálások és nagy nyelvek mintha egyre gyakrabban lepleznék az irodalmi formájú mondikálás efemerségét. Vagyis hogy – állítólag – van mivel. De mi van akkor, ha nincs mit? Ez az aggodalom a legkevésbé sem kísért Bodor Ádám kisregénnyi balladáját olvasva. Ettől kezdve azonban újra csak a „középarányos” elve kezd működni. Bodor prózanyelvéről ugyanis legalább annyit és olyan szinten elmondtak már, mint arról a sajátságos vízióról, amelyet a hetvenes évek sziporkázó erdélyi rövidpróza-irodalmában Bodor felmutatott – a Milyen is egy hágó?-ban, a Plusz-mínusz egy napban, a Trópusi éjszakában például –: a soklehetőségű világ (az „augur” személye) behatároltságát egyetlen, végzetszerűen rossz megoldás (az „augur” pozíciója) révén. „Ha nem akarjuk megdermeszteni a lehetőségeket, nem szabad hozzájuk nyúlnunk. Ám ekkor nem történik semmi. Ez az epikai világnézet alapvető kérdése” (K. Jakab Antal, 1974). Vagyis nincs vagy és is. Valójában ami történik, kívül marad a lehetőségen. Van ezzel szemben választhatóság az olvasáson innen, vannak teljesen szabad négyzethálók, megadatlan zárt betűk, elképesztően lapidáris és intellektuális kísértetjárás meg vitustánc „olasz módra”. Van Twin Peaks, és van csinálva idő is.
A Sinistra körzet kiemelkedő érdeme, az olvashatóság – s erről ma, azt gondolom, megint egyáltalán nem banális beszélni – minden bizonnyal abból fakad, hogy Bodor egyszerre bravúrosan és kényszeredetten dolgozik, mintha legalábbis a szavak kilowattokban volnának mérhetők havi fix mellett; mintha pocsékolás volna számára a redundancia, vagy éppenséggel unna beszélni. Ez a „takarékos” és „feszesre szabott” beszély (mindkét jelző a „középarányos” szellemében áthozott idézet) jelenti Bodornál a biztonsági szelepet az irodalmias mondikálás ellen. Ebben is jelentkezik az augur személyének – értsd személyeskedéseinek, önreflexióinak, akár nézőpontjának – kiszorítása a világból. (Egyebek mellett ezért is pompás médium a Sinistra körzet a hermeneutikának nevezett tudományos spiritizmus szerelmesei számára.)
A világ: jelentéktelen részletek. Egy pele elviszi Géza Hutira fülét. Az egyik Hamza Petrika karóba húzza magát. Aron Wargotzkit becementezik a vízmosásba. Connie Illafeldből állatot csinálnak. Gábriel Dunka besúgja a meztelen Elvira Spiridont. Borcan ezredes tetemét a földhöz szegzik.
A világ esetleg metapróza.
(Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1992.)
JAKABFFY TAMÁS