Regény, ahol szövik az anyagot
Bogdán László a legtermékenyebb erdélyi elbeszélő, és nemcsak az írásművészetével szinonim bőség a lenyűgöző, de elkápráztat az a műfaji sokszínűség is, amellyel a valóságot vizsgálat alá veszi – vers, riport, esszé, igényes publicisztika, tárca, glossza, novella, regény, valamennyi rajta van a palettán mint az írói kísérlet különböző formája. Kiemelkedik a kortárs elbeszélők közül talán abban is, ahogyan egyetemes trendeket ötvöz sikeresen a hagyományos transzilván habitusokkal – posztmodern készségek virágzása ez, miközben – vagy épp ezért – a sajátosság méltósága sem szenved csorbát.
A késdobáló című regénye egy impozáns vállalkozás második darabja. Ebben a vállalkozásban (lásd még az első darabot, a Promenád című könyvét) egy erdélyi kisváros, Sepsiszentgyörgy történetét kívánja feldolgozni, a Boticselli család sorsának elbeszélésén keresztül. A késdobáló a dédapa utáni nyomozással kezdődik: Boticselli Lajos visszautazik a múltba, hogy találkozhasson Ödön von Boticsellivel, aki a kor egyik leghíresebb illuzionistája. Nem találkozhatnak. Valamiképpen az elbeszélés nehézségei vetülnek rá a bemutatni vágyott valóságra, jelezve történet és történelem különvalóságát, másrészt pedig, s ez talán itt fontosabb jel, hogy mindenfajta történelem csak elbeszélt történetek által nyer bebocsátást az idő termeibe, azaz a történet az, ami mindent magába foglal. Mindezt az író hangsúlyosabbá teszi az elbeszélői mód megváltoztatásával is; a második fejezet akként mehet tovább, hogy főszereplő és mesélő különválik (a későbbiekben mesélő és lejegyző is két különböző személyben testesül meg): Boticselli Lajos esküvőjén vagyunk; majd jön a legfontosabb fejezet, Boticselli Artúr története a nagyapáról, azaz Boticselli Lajos (illuzionista) dédapjáról. Villódzó történet ez is, igazi regény, ahol szövik az anyagot, százféle szálból állítják össze – aligha szétbontható, hiszen mit érnénk egyetlen szál tanulmányozásával!? (Csak tévedésekhez vezetne!)
A megfelelő elbeszélői mód és az adekvát szerkesztés teheti hitelessé az elméseiteket. A valóságos történelem és az elbeszélt történet közé „formai elemek” vernek minduntalan éket, formai elemnek minősíthető az is, hogy különböző természete van történésnek és elbeszélésnek, általánosabb terminológiát használva, az események kiragadása és felidézése elfödi azt, amiről szót akarunk keríteni. Már akkor problémákkal kerül szembe az elbeszélő, amikor az epizódokat és tényeket – a szüzsét – kiválasztja. Az író számára nem a Történelem fontos, illetve az, ahogy abban a valóságos szereplők valóságos indulatokkal cselekszenek, hanem az, amit ezek az elillant szereplők megőriztek magukban belőle, és el tudnak mesélni. Szüksége lesz tehát egy konstrukcióra, amivel a művön belül hitelessé tesz valamennyi elemet, végső soron pedig a művét. Néhány pontot rajzolhat csupán meg, de ha ihletett a szerkesztés, a hiányzó pontokat odalátja a szemlélő, miként a kielégülni vágyó tekintet is kiegészíti maga számára az égbolton látható csillagképeket (vagy miként a néhány vonalból felvázolt karikatúra arcot is valóságosnak képes látni).
Az előbbi hasonlat megér egy bekezdést Bogdánra sokkalta inkább a satírozás a jellemző, mintsem az erőteljes, határozott vonalkarcok. Mondatai nem tőmondatok, hanem sokszor oldalakon keresztül indázó, kanyargó, ingó (de nem ingatag) alkalmatosságok – nem magát a dolgot célozzák, legalábbis sohasem közvetlenül, inkább a dolgok felszínét, ám ahogyan a besatírozott papírlap alól lélegzetállító tökéletességgel jelenik meg a fémpénz képe, a mondatok mögül is gazdag tablók bukkannak elő. Érdemes idézni az egyik legszebb mondatát, amelyben egy család viszontagságos életét magában foglaló fotóalbum valamennyi képét képes felvillantani: „Kézen fogom Lucit, vacogva rohanunk a ház felé, térdig, combközépig süppedve a hóban, újabb lövések csattannak, felkiáltójelek egy befejezetlen, talán el sem hangzó mondat végén, a nap is eltűnik egy sötéten gomolygó felhő mögött, a cápa alakú felhő mintha lenyelné a napot, észrevehetően sötétedik, a hó sötétkék csillogást kap, szél támad, az ágakról peregni kezd a hó, egy pillanatra úgy tűnik, a sötét hótömegekre porcukor hull, ez annyira valószerűtlen, hogy idegességemben nevetni kezdek, egy géppuska is felugat, nem is olyan távol, állapítom meg magamban, már a ház elé érünk, az ajtóban nagyapám és a színész fogadnak.”
A történet sodrásáról minden Bogdán-kritikában fontos volna szót ejteni. Amellett pedig a jellemábrázolásról. Mintha késő-posztmoderni avagy posztmodern előtti technikák élednének fel, holott Bogdánra mindenkor jellemző volt a „hagyományos menetű” történetmondás. Ödön von Boticselli alakjának megrajzolása kiváltképp tanúsíthatja az elmondottakat: sokrétűen ábrázolja hősét, ténylegesen is valódi hősről (nem kvázi-hősről, nem anti-hősről etc.) beszélhetünk, aki „vállain viszi el az egész könyvet”. Ödön von Boticselli visszatér a háború után, hogy újólag megszervezze cirkuszát, szinkronban a történelem adott korszakának újjáépítéseivel. Kitartóan és nem tágítva szervez, talpra állít embereket és műsorszámokat, eltéríthetetlen, mint aki nem törődik politikával, történelemmel, a sajátos históriai körülményekkel, holott nagyon is kalkulál velük, nagyon is benne van a korban. Kerül minden találkozást a történelemmel, különösen annak tolakodó huszadik századi szakaszával és kelet-európai nyomaival, de persze kihasználja annak sajátos kanyargásait. Valódi hős (esztétikai, filozofikus értelemben), valódi regényhős, ugyanis miközben foglya az időnek, rendelkezik azzal a tudással, bölcsességgel és szerencsével is, ami lehetővé teszi, hogy megpillantsa a rosszat, és felvegye vele a küzdelmet. Igazi illuzionistaként a mélybe lát, tudja, hogy alig-alig érdemes törődni, erőt pazarolva foglalkozni a fecsegő felszínnel – a történelmünket alakító erők hatalmasok, és csak az képes szembeszállni velük, aki szert tesz a szükséges tapasztalatokra, és elegendő bátorságot összegyűjt. A hős magához csatolja, és megemeli olvasót, úgy, hogy az „rálát” a világra. Rálát, következésképpen maga is részt vehet a jó és rossz között zajló örökös párviadalban, mert ott van, a párviadal színterén.
Igaznak érzem az arkhimédészi tételt itt is: minél inkább megmerítkezik egy hős a történelem sodrásában, annál inkább veszteni fog művészi (esztétikai, etikai) súlyából. Bogdánnál nem gondolom a véletlen művének, hogy a jó és a rossz párviadala hegytetőn, a felhők között zajlik – erről a hegycsúcsról, az emberi tekintet szamara rejtett, legalábbis ritkán lejárható magasságból tekint le Ödön von Boticselli elmúlt és eljövendő életére, és ez a messze látó tekintet az, amit családjára örökít (és persze részben az olvasókra).
A jó regények nem valami hiány, valami aktuális megrendelésre születnek, noha létrejöttükben ez is közrejátszik. De a jó regényekből kiolvasható valamifajta megoldás aktuális problémákra is. Ezért hát egy kisebbségi lét valamennyi kérdéséről szót lehetne ejteni a Bogdán-regények kapcsán, jelesül (ami A késdobálót illeti) választ kaphatunk arra is: teljes élet-e a kisebbségi „állapot”. És ez minősíti a regényt, az utóbbi idők egyik kiemelkedő alkotásává teszi.
(Bogdán László: A késdobáló. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.)
ISTVÁN MIHÁLY