Zalán Tibor
DISPUTA
Posztmodernizmus és értékkonzervativizmus
Elhangzott 1992. szept. 26-án Az érték és értékrend-konferencián, amelyet a
Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar tanszéke szervezett Kolozsváron.
Néhány szó az erdélyi magyar költészet egyes újabb jelenségeiről
A modern erdélyi – és az egész legújabb kori – magyar irodalom, költészet
szemléleti orientációjának középpontjában talán mindenekelőtt az egyéni létezés
övezetébe szakadt, magát kétségtelennek tűnő végérvényességgel kijelentő
önértéknek, a személyiségi lét önmagáért valóságának a megkísértése áll. A
transzilvanizmus, amely kimondatlanul, kinyilatkoztatások nélkül,
érzelmi-lelkületi-felfogásbeli melyáramaiban is képes volt első meghanyatlása
után szinte újabb félévszázadnyi perspektívát befolyásolni, igézni, a
legfrissebb, hatalmas energiájú kihívásokat már aligha viselheti el. Mindaz,
ami kényes egyensúlyban tarthatta lélek és helyzet, bensőség és sors, önérzet
és külső szorítás feszült küzdelemfolyamatát, a különfajta táji, történelmi,
közösségi determinációk, kötöttségek közé beágyazó, vonatkoztatásaival, morális
imperatívuszaival tapintható és szilárd azonosságfilozófiai bázist nyújtó
etikai idealizmus átértelmeződve bomlik fel. Ideológiai keretek és vázak
lazulnak meg, a külső körülmények hatalma már másképpen függ össze az
introverzió vagy introspekció eluralkodó érzékelés-irányával, s az áttetsző
erkölcsi megfeleltetések, viszonyítások, utalások, remények és bizakodások,
utópisztikus illúziók allegorikus formái és eszményítő képi ideologémái
elmosódnak, és átadják helyüket a bizonytalanságot, többértelműséget, efemer
pillanatnyiságot, meghatározhatatlanságot sugalló, szürrealisztikusan
lebegtetett lírai alakzatoknak. Modern és posztmodern élmény- és ízlésvilágnak,
nemzedéki beállítottságnak, modern hitelvű aktivizmusnak és posztmodern
toleráns eklekticizmusnak korokon átívelő-áthúzódó jellegzetessége, alapvetése
a személyiség eredendő elsőbbségét valló, állító, érző, felfedező, megbizonyító
művészi magatartás és nézőpont. Ezek az újabb generációk erős teoretikus
igényességet és intellektuális radikalizmust hoztak az erdélyi magyar
kulturális közéletbe; a szellemi-ontológiai, esztétikai problémák
megközelítése, a rájuk jellemző gondolkodásmód egy nagy, átfogó szellem- és
társadalomtörténeti, egy nemcsak a magyar, hanem a kelet- és közép-európai –
sőt talán az egész világra vonatkozó, azt érintő, befolyásoló – történelem
szempontjából is meghatározó eszmei, elvi tendenciába illeszkedik. Ez pedig,
legáltalánosabb értelemben, a személy fölötti totalitások módszeres, kritikai
lebontása, az individualitáson túlmutató jelenségeknek is a szubjektum
feltétlen alanyiságához való rendelése, az egyéni és a vállalt, intencionális
közösségi akarat, cselekvés szabadságát korlátozó vagy megsemmisítő hatalom
elutasítása, tehát az emberi személy autonómiájának visszaszerzése, visszavétele
a demokratikus életközeg mindennemű lehetőségeinek megteremtése jegyében.
A látásmód- és kifejezésben nemzedéki különbségek azonban természetszerűleg
csak nagyon finomak lehetnek. Olyasfélék, mint amilyen szintén árnyalatnyi
hangsúlyeltérés mutatkozik például az egyén és hatalom, erkölcs és szabadság
konfliktushelyzeteit oly sok tematikai és egyéb hasonlósággal dramatizáló Sütő
András- illetve Székely János-darabok modellalkotó, helyzetmegjelenítő
személyiségképe között. Míg Sütő hősei hitük és érzelmük elevenségében némileg
reflektálatlanabbul kapcsolódnak saját meggyőződésükhöz és igazságkeresésükhöz,
addig Székely János alakjaiban, s kiváltképpen a Protestánsok főszereplőjében
különlegesen tisztán és racionálisan válik szét hitvallás, eszmény, meggyőződés
és szabad reflexió a személyiség tudatvilágán belül, s a higgadt érvelésű,
önmegtartóztató, visszafogott szenvedélyű hős értékelés és közvetlen
érdekpozíció megkülönböztetésével demonstrálja, hogy a szabadság az egyént nem
a képviselt, hirdetett igazság másoktól megítélt érvényességtartalmának
mértékében megillető adomány, hanem a szubjektum eredendő létéből, mivoltából
fakadó, a kialakított nézetektől függetlenül kijáró, univerzális, magáért való
emberi jog. „Nézze, uram, amivel kapcsolatban/ Ön kérve kért saját javamra,
hogy/ Hallgassak róla, noha gondolom/ Én azt régóta nem is gondolom már,/ Hogy
gondolhatnék olyasmit tovább/ Amit eszköznek és ürügynek érzek?/ Nem gondolom,
tisztelt uram, de mégis/ Hajlandó vagyok meghalni azért/ Hogy szabad legyen
gondolnom. Világos?/ Hajlandó vagyok, uram, mindhalálig/ Itt raboskodni,
itt pusztulni el/ Hajlandó vagyok megrakni, s akár/ Saját fejemre gyújtani a
máglyát/ Csak gondolhassam ezt vagy bármi mást./ Hát ez a helyzet.
Gondolom, megérti” – mondja a hugenotta az inkvizítornak. S ez nem meghasonlás,
csak a személyiség belső megrétegződése: azaz az intelligencia magasrendűsége a
szuverenitás alapvető őrzésével, de a belső egység reflexív differenciálásával.
A lélek sem az elgondolt eszmék igazságtartalmával, sem a közvetlen
életérdekkel nem azonosul, hanem csak a mindezeket lehetővé tevő alapvető
személyiségi szabadságjogok szuverén igényével. Mert más dolog egy
meggyőződéssel vallott hitért, ideálért vállalni az önfeláldozást, és más a
minderre képesítő szellem és szubjektum abszolút elvi elsőbbségéért küzdeni.
Más dolog a vélt igazsággal azonosulni, és megint más a bárminemű, változékony
gondolat fundamentumának, az egyéni szabadságnak és önrendelkezésnek az
elidegeníthetetlenségéért viaskodni vagy szenvedni; vagyis csak az elemi,
egyetemes emberi jogigénnyel, szabadságjogállítással: a mindenkit egyaránt,
egyenlően megillető szabadság szerkezetének egyetlen, végső előfeltételével,
önértékével s az ezen önértékhez fűződő ragaszkodással azonosulni. A végsőkig
vitt vagy vihető kitartás a jellem nagyságát példázza; s látszatra az eszméiért
mártírrá lett héroszok tulajdonságait idézi. Pedig minőségileg, gyökerében más
ez a viselkedés: keserű és illúziótlan, de mégis felemelő: s éppen azzal, hogy
definitíve nem a saját igazságának a szabadságáért – pláne nem saját eszméinek
győzelmére törve –, hanem az önmagában érvényes szabadság magáért-valóságáért
lép fel. Megpillantva az ember embertől elszenvedett kínjának legmélyét, az
ádáz erőszakot, a vélt igazságot kiterjeszteni, másokat akár akaratuk ellenére
is üdvözíteni, boldogítani törekvő agresszivitását, amely másokat kényszerű
alárendelődésre, alávettetésre kárhoztat – amíg az őszinte hitek csatájában az
számít, hogy kinek van igaza, s nem az, hogy mindenki egyenjogú-e.
*
Ez az a letisztultság, amely előtt Markó Béla így tiszteleg: „s amíg a
legtalálóbb szót kerested// mindvégig tudtad, hogy a gondolat,/ mit évről évre
áttetszőbb szavakba/ öltöztettél: sok csillogó kacatba,/ csak pusztul így, és
sokkal pontosabb// ott legbelül” (Egy költészet genezise). S így (is)
létesül az a kötődés, amely posztmodern ihletettség, korhangulat
atmoszférájából ér vissza, különös rezignációval, bizonyos alapértékekhez.
Például a formatisztelethez, a műgondhoz, amely Markó Bélánál, legújabb kötete,
a Kiűzetés a számítógépből (1991) tanúsága szerint is, delejező
hatást, befolyást gyakorol a megszólalás modalitására. A régi versformák,
túlnyomórészt a szonett zártságába egyre csiszoltabb, egyre szikárabban
egyszerűnek tűnő gondolati, érzelmi hullámzások kereteződnek. A Markó-vers
jellegzetesen dús képi, leíró szövevényessége egyre inkább az ódon lágyság, az
elégikus, tempós nyugalom biztonsága jegyében gömbölyödik le, s évezredes
emberi alapélmények, -képzetek, -toposzok, természeti tapasztalatok
látványformái között. A szerelmi összetartozás, az emberi lét önmagára
utaltsága a kozmoszban, a csillagok, az éjszaka, felhők, fák, füvek archaikus
jelentéssugárzással bíró életközegében mindez tartalmilag is visszatérést,
viszszahajlást jelez az ősi evidenciák felkavaró mélyvilágához. De a tárgyias
-ábrázoló megfogalmazás, a bölcselő jellegű, cizellált fogalmi megnevezés
nemcsak a hagyományosság, hanem egyúttal egyfajta modernség leheletét is
árasztja: a bizonyos metaforikus karcsúsítás, mondhatni imaginárius
redukcionizmus sőt minimalizmus légkörét. Ennek eszköze, alakja például egyes
gondolatfutamok hétköznapias kiírtsága, egyszerű ismétlésekig is eljutó
keresetlensége, evidenciaszerűsége („Nehéz magányomból én is kitörtem/ már
annyiszor, szerettem és gyűlöltem/ hol szerelemben égtem, hol haragban/ azt
hittem mégis, hogy szabad maradtam,// pedig csak az lehet szabad, ki végképp/
közömbös, és csak önmaga a mérték/ minden tettében, s nem szabad, ki lelkes/ ki
kapkod fűhöz, fához, szerelemhez,// de mire jó ilyen szabadnak lenni/ senkit se
félni, senkit se keresni,/ senkit se várni, senkihez se szólni” stb. (Szerelmes
szonettkoszorú 8.) Dallam, ritmus, hangnem, érzület: mind valamifajta
újtradicionalizmust sugall – s efféléről is beszél Markó Béla fiatal képzőművészek
kapcsán: ha a kritikus „kiegyensúlyozottan konzervatív ízlésű, akkor
elégedetten figyelheti, hogy otthonában is, az egykor új, más világot teremtő
Bolyaiak városában ismét ecsettel dolgoznak a fiatal festők, ismét szeretnek
rajzolni a fiatal grafikusok, és ismét figurális kompozíciókkal küszködnek a
fiatal szobrászok” (Higgadt fiatalok? In: Utunk – Helikon Évkönyv
89–90). Bár Markó Béla nem az avantgárd expanzionista irányultsága felöl
közelíti a klasszicizáló lehetőségeket, hiszen – ahogy mondja: – „sokak számára
hermetikus, manierista, analitikus” költészettípus, képek, látomások rendkívül
sűrű, fantáziadús szövedékét megteremtő stílus volt rá előzőleg jellemző, most
mégis bővülésnek, értékhalmozódásnak tekinthetjük ezt a tematikai, élményi alaprétegeket
mozgósító, régies és új rezignációt egyesítő, a szemléleti elvontságot
megdöbbentően elemi létezésképletekbe oldó lírai összegzést.
Klasszicizáló ihlet, archaizáló stílusáthasonítások, imitáció és játék,
zeneiség, rím- és ritmusformák gazdag, variatív alkalmazása széles körben
jellemző a fiatal erdélyi költészetre Kovács András Ferenctől Tompa Gáborig,
Visky Andrástól Egyed Emeséig stb. A szövegek utalásos rendszerének, a
szövegköziség jelenségének – amely jelenség megléte egyébként az erdélyi líra
újabb időszakának egyik legerőteljesebb tulajdonsága Szilágyi Domokostól
Lászlóffy Csabán és Farkas Árpádon keresztül a maiakig –, tehát az
intertextualitás meghatározó szerepének pontos elemzését adja Borcsa János
kitűnő tanulmánya (Szövegszigettenger. Magyar Műhely, XXXI/83., 1992.
március 20). Ugyancsak ő mutat rá a Balla Zsófia költészetében észrevehető
elmozdulásokra. A befelé nézés kontemplatív hangoltsága, radikális
önreflexivitása újabban erősebb érzelmeket, indulatokat s a külső környezetre,
körülményekre vonatkozó jelentésénekeket mozgósító vonásokat enged magához.
Bármilyen könnyed, játékos, ironikus, szertelen vagy csapongó a jelenkori
szellemi felszabadultságot példázó intonáció, bármennyire a személyiség belső
tereiben nyilatkozik is meg minden külsőség, két sajátos értékőrző minőség
élesen szembetűnik. Az egyik a társadalmi szituációt, a diktatúrát vagyis az
emberi szorongattatást és elnyomorodást megidéző, ábrázoló konkrét jelentések
kihasználása („Így élnünk nem lehet:/ szétzúz a hír, acsargó/ újabb rendelet/
így élnünk nem lehet:/ delírium tremensben, vagy/ gödrös kórházágyba hulltan/
egy szívrohamban elesve;/ rágalomban és félelemben/ pusztulunk szótlan egy
veremben” – Mert kell). A másik a keserűség sötét színeinek folytonos
beszüremkedése, a szinte himnikus, rapszodikus lírai áhítattal, sóvárgással
átitatott szabadságvágy, a versforma rezdülésnyi fájdalmakat is közvetítő,
borongós-melankolikus tónusokkal árnyékolt sokrétűsége, érzékeny és gyengéd
körvonalazottsága.
Balla Zsófia válogatott és újabb verseinek kötete (Eleven tér, 1991; A
páncél nyomai, 1991) tárja elénk reprezentatívan mindeme esztétikai
jegyeket, miképpen Szőcs Géza gyűjteményes verseskönyve (A vendégszerető
avagy Szindbád Marienbadban, 1992) azt, hogy mi módon fér össze a még
inkább könnyed játékossággal, a szinte frivol derűvel, a mesei-neoprimitív
gyermekiességgel, a varázslatossá tisztított humorral és bájjal, az ironikus
szóviccek, nyelvi fintorok, szó-, rím- és ritmusjátékok dallamával, az
üdebensőséges-önértelmező gesztusokkal, a megsokszorozott jelentés- és
utalásréteggel megsűrített idézetek, vendégszövegek, parodisztikus anekdotikus
fordulatok, analógiák, példázatok folyamatos oszcillációjával (voltaképpen egy
egész posztmodern kelléktárral) a durva és groteszk valóságdarabok,
szörnyűségmozzanatok megjelenítése, egy történelmi állapot csaknem politikai
költészetté emelt leíró-dokumentáló megörökítése. A bujkáló félelem és iszonyat
hogyan nemesedik éteri művészi kötőanyaggá. Hogyan, milyen megragadó titok
szerint képesek oly különleges, szelíd, enyhe érzelmességgel szervesülni, önnön
jelentésértéküket sugallatos hangulati értékké formálni-fordítani, torokszorító
erővé kontextualizálni a haza, a nemzet, a szabadság általános fogalmai, a
nemzeti, nyelvi, közösségi, kisnépi pusztulás víziói. „Az volt hazám, ahogyan
éltem –/ Haza a magasban/ s a mélyben” (Születésnapomra) – vesz át
szállóigeszerűségeket a költő, s a Balla Zsófia verssorára tett utalás
(„Ahogyan élek, az a hazám” – Ahogyan élek) is érzékelteti azt a
különbséget a lényegi hasonlóságban, amely talán úgy is fogalmazható (némileg
aforisztikusan), hogy míg Balla a bensőséget igyekszik otthonossá, vagy a
bensőség otthonosságát hazájává tágítani, addig Szőcs Géza a haza (vágyott)
otthonosságát igyekszik bensővé hitelesíteni, szilárdítani. De ez a messzebbről
induló tekintet figyelhető meg Szőcs Gézánál abban is, ahogyan egzisztenciális
távlatot, időbeli perspektívákat teremt a múlt illetve az elképzelt jövő
felidézéseivel. Saját élete végső kereteinek átérzése – „hirtelen megteszel még
egy észrevétlen lépést/ és meg sem érzed hogy már túl/ vagy az életút másik
felén/ vagy az innenső felén” (majd mikor amerikai elnök leszel); „Ma
32 lettem én is.// És mennyi van még hátra?/ beleolvad a számítás/ a sűrű
éjszakába” (Születésnapomra); „Életem egyszer már véget ért” (Ez
már a feltámadás) – egyszerre rezignáltan sajgó és nyugtalanítóan
borzongató.
S ezek azok az egzisztenciális mélységekig hatoló sugárzások, amelyek alapján
megkockáztatható két tétel megfogalmazása. Az egyik, hogy a fiatalabb erdélyi
költőnemzedék (elsősorban) már nagyszabású összegezésekkel is jelentkező tagjai
valamiféle szintézisét tudják adni eredeti, aktuális és örökölt tematikai,
hangulati, stilisztikai, személyiségi és történelmi értékdimenzióknak,
posztmodern és újkonzervatív szemléleti módozatoknak. A másik, hogy ezzel pedig
talán az egész magyar nyelvterületen leginkább nyújthatják annak az egészséges
értékirányultságnak a modelljét, amelyet legutóbb Nyilasy Balázs pendített meg (A
szó társadalmi lelke. Alföld, 1992/6.), hiányolva azt a magyarországi
ízlésuralom látószögéből, egyúttal áttételesen igazolva ezzel az újabb erdélyi
magyar költészet eredményeinek megint példát szolgáltató jelentőségét.
BERTHA ZOLTÁN