Gál Éva Emese
Áradat
Emlékszel még? Úgy úsztak el a dombok,
mint csöndjükön kuporgó nénikék,
a hullámzó föld mosta az égboltot,
és bontotta vitorláit a vég.
A félelem kegyetlen szerelmével
ölelt egymáshoz a látóhatár,
éreztük: az Úristen velünk térdel,
mert áldásait elherdálta már.
Fohászát erősen fontuk a szélbe,
s az örvénylő csendből magát kitépte,
szárnyai fölé emelt föl a szó,
emlékszel? Most az ég hömpölyög, árad,
s nincs istene egy fordított csodának,
mert a költészet nem mindenható!
Nyár
Micsoda tűz voltl A levegő
ijedten kapkodta szoknyáit,
a part a túlsó parthoz menekült,
és megszűnt a tenger.
A Hit szobrai beleolvadtak
a köröttük izzó kísértésbe,
csak az idő játszotta meg,
hogy tűzálló, mint a lelkünk.
Lassan, pernyék szárnyain szállt el a világ.
Haszontalanul igazakká égünk
mire lerázzuk hamvainkat.
 
A szorongás, ítélet,
hétköznapokra uszító kétségbeesések,
egymást szaggató lelkiismeret
egyetlen jelentést bír el már csupán:
– Öleld bennem a halálraítéltet,
mert halálra nem én ítéltelek
és közömbössé válik, hogy önmagunkhoz
az elmúlás árán teremtünk jogot,
mert nem vagyunk többé
se boldogtalanok, se boldogok.
Vízesések
Cél régen nincs, csak vállalt helyzetek.
De olvadnak még az érchegyek,
és öntőformája lesz a tájnak
az érzelem: konok ébredés.
Elviselni a világot
nem vagyok magányos, csak kevés.
Gyermekkorom határképzete: a barna földre festett
vastag piros csík, ami kettéhasít otthont és hazát,
rajtunk vonul végig. Szaggat és tapad.
Mintha életmentő veszteseimet
toboroznák rímek és szavak,
vers lettem: soha meg nem történő szabadság,
nyár, ami elherdál minden sugarat.
Csend. Petyhüdt, gyűrött fények
gondolat alatt,
s míg az innenső világot gyúrnám hozzád, érted,
a csúcsot ásom, amióta élek,
mert bennem az ég a legmélyebbre rejtett
valósága a mindenségnek.
 
Lehet élni így? Ebből a mélységből
be lehet-e látni könnyes Európát?
Vagy csak félni lehet? Félteni lehet?
Egy rád bízott világot, a gyermeket,
akiért akkor is muszáj, amikor már nem lehet
megjátszani az életet?
Visszasírom a vízeséseket.
Mert örök álmom minden ébredés között
sodró vizek mélyén kősziklának lenni,
ahol folyamat a megtisztulás,
nem ejt foltot múló időn semmi,
ahol nem szerelem már, de nem a halál még
az átzuhogó, boldog messzeség,
és lehet, hogy csak ennyi a tét:
megőrizni hitünk szerelmeken túli
vízeséses sziklarendszerét.