HADIKIKÖTŐ
Lakatos Mihály
SZERELEM
„Des routes s’enfoncaient dans le soir-infinies...”
VERHAEREN
Rövid szivarszünet után a jeges szél folytatta kétségbeejtő fűrészelését a
nyakszirtemen, pattogtak a csontszilánkok (valahonnan a fogászati rendelők
bűzös csontszaga is belépett a játékba), s elvegyültek a földön kucorgó,
meghajszolt hópihék alélt tömkelegében. Nem bírtam tovább, s szabályellenesen
feltűrtem a bundás gallért. Ösztönösen Tigrisre pillantottam, hogy mit szól
hozzá, de ő, mintha észre sem vette volna, egykedvűen bámult a vaksötét sétány
irányába. Az utcalámpák körül ködfoszlányok izegtek-mozogtak, s ártatlan hancúrozásukat
bizalmatlanul figyelték a tömbházak titokzatos szemei. Néha bele-belehorkant
egy-egy gyár a januári éjszakába, mint mikor szemtelen szúnyog döfi bicskáját a
horkoló alvóba, meg-megszakítva időnként a pihenő város nyugodt, egyenletes
fújtatását. Réveteg tekintettel pásztáztam végig olykor az idegen lakónegyed
csöndes kolosszusait, és amikor itt-ott halvány vöröses vagy ibolyaszínű fényt
láttam kiszűrődni az ablakon, mindig valami kellemesen furcsa, kéjelgő érzés
vett erőt tagjaimon.
– Ébredj – rázogatta óvatosan a vállam Prázsmári –, azt üzeni a káplár, hogy
mehetünk...
Nesztelenül suhantunk át a hálón, mi, a kiválasztott tizenkettő, és amikor
megérkeztünk, a káplár pizsamában, ledérül elnyújtózva bámulta a képernyőt,
szemét egy pillanatra sem véve le a gerjesztően izgalmas jelenetről.
Tagbaszakadt férfi apró termetű japán nőcskét markolászott, s míg
a gyönyör legrafináltabb árnyalatait kóstoltatta végig remegő ajkú partnerével,
láthatóan egy csöppet sem zavarta, hogy a kamera ugyancsak serényen forgolódva
körülötte, elkíséri örömteli kalandozásaira fáradhatatlannak tűnő hímtagját.
Lábujjhegyen osontunk székeinkhez, s mind a tizenhármán
összeszorított ajkakkal tapadtunk a képernyőre, hogy rövidesen útra keljünk az
éjszakában, ki-ki abba az irányba, ahol sejteni vélte azt a lesötétített kis
szobát, mely paplansuhogás-hangjával csalogatja a magunkfajta kamaszokat az
áhított boldogság ismeretlen honába, hol a tér nem válik tereppé, az időt pedig
nem a folyosón sétáló őr bakancsának a kopogása méri...
Szaggatott suttogás, idegen pajzánkodás. „Ce cochon de Maurice.” Ó, te izgága
nyelv! Remek példája a lét értelmezhetetlenségének! A körülményekben alávaló
módon megbúvó igazság köpönyegforgatásának! Ó, a kutyák, azok nem bolondulnak
el! Ők tudják, hogy a világ innenső felén a gazda áll, túlfelől az idegenek. És
hogy kit milyen jel illet meg. De hol állok én?! Én kinek és mit jelezzek? És
ha magam is csak jel vagyok?
Vad csaholás. Vissza Tigris!! Hová az úristenbe rohansz?! Halló? Igen, én
vagyok. Nem, nem alszom. Nem láttam. Milyen színű volt? Igenis, kész vagyok.
Tudom, hogy mit kell mondanom... Vétel.
– Állj, vagy lövök!! – harsogtam túl Tigris elkeseredett ugatását, és a kis
csoport megállt a sétány közepén.
– Riadókészültség van, legyen éber – mondta a tiszt –, nemsokára fölröppen a
piros rakéta is, akkor majd megszólalnak a szirénák. Senkit ne engedjen be a
kerítésen. Egyébként – fordult vissza egy pillanatra –, az is lehet, hogy csak
humbug az egész. A múltkor is elmaradt a hercehurca. Akkor pedig mehet aludni.
Reménykedjünk...
Tisztelegtem, majd amikor magamra maradtam, kibiztosítottam a géppisztolyomat,
és elszántan néztem farkasszemet a sötéttel. A láthatáron személyvonat kúszott
végig, s kivilágított ablakaiban anyámat pillantottam meg: kakaóskávét készített
a családnak, és a háta mögötti gázkályhán sercegve sült a tojásrántotta. Ez
annyira lekötötte, hogy nem vette észre lelkes integetésemet, és a vonat
magával vitte őt más, idegen tájakra. Csalódottan húztam összébb magamon a
subát, és sokáig álltam ott mozdulatlan, egyedül, mint maga a megtestesült
reménytelenség...
*
A könyvtár előtti téren hirtelen az égnek lódult egy vízsugár, majd több is, és
az arra járók megálltak egy pillanatra, mintha eszükbe jutott volna valami, egy
rég elfeledettnek hitt emlék vagy énekfoszlány, s szinte csodálkozó arccal
bámultak a csillogó-csilingelő vízhárfára. Valahonnan a fortyogó víztükör alól,
mint csipkeverő gépből a csipke, törékeny kis Mozart-dallam bújt elő, s hellyel
kínálta a révületbe esett bámészkodókat.
– Hát ez csodálatos! – ámuldozott a barátnőm, s megszorította a kezem. – Gyere,
üljünk le néhány percre...
Közben a szökőkút környéke látványos gyorsasággal népesedett be, s mire észbe
kaptunk, alig jutott egy kis hely kettőnk számára az egyik zöldre festett pad
szélén. Szeptember aromás levegője megnyugvással töltötte el az embereket, csak
keveset szóltak, és azt is nagyon halkan.
A huszárok rendezett sorokban ereszkedtek befelé a falu irányába, s noha az
őszi meleg kissé megviselte őket, igyekeztek minél hetykébb, feszesebb pózt
magukra ölteni, hiszen tudták: a felvirágozott-lobogózott tömegnek ez imponál.
Közeledtükre hatalmas éljenzés tört ki, néhányan a fanatikusabbak közül
eszeveszetten lengetni kezdték a trikolórt, s virágok özöne hullt a lovak lába
elé a porba. Megjöttek! Visszajöttek! – visszhangzott minden oldalról, s az
idősebbek közül sokan sírva fakadtak. A fiatalok nem sokat teketóriáztak,
leráncigálták a huszárokat lovaikról, ölelték, csókolták, borral, pálinkával és
kürtőskaláccsal kínálták a hosszú úttól elcsigázott legényeket, majd folytonos
harangzúgás közepette a falu főterére kísérték őket. Az érzelmes üdvözlő beszéd
után az emberek percek alatt elkapkodták éjszakai szállásra a katonákat, s
mentek velük hazafelé örömteli szívvel, mintha kincset leltek volna.
– Né, kit hoztam! – toppant be nagyapám népes családja körébe, egy alig
pelyhedző állú sihederrel. Az apróság megszeppenve hallgatott, egymáshoz bújva
a padkán, miközben a legény szótlanul mustrálgatta a neki szánt szoba
berendezését. Arca sem örömet, sem mást nem árult el. Az ünneplés épp úgy
hidegen hagyta, mint a gondosan felcicomázott szoba. Nagyanyám ételt tett
eléje, s kíváncsian faggatta mindenféléről, de a fiú szűkszavú válaszaiból nem
sok mindent tudhatott meg. Evés után szó nélkül a szobájába indult. Az ajtóban
azonban még megállt, s a kicsikre nézett: – Aztán ricsajozás nekem ne legyen!
– Tudod, mi jutott eszembe? – hajtotta vállamra a fejét a barátnőm.
– Kissé giccsesnek tűnhet, de muszáj elmondanom: a tavasszal, valamikor
márciusban, volt még egy ilyen élményben részem – működött a szökőkút, én ott
ültem a szélén, s a nővérem fülig érő mosollyal közeledett a napsütésben, egy
marék cseresznyével a kezében. A kút szemközti peremén pedig (a vízfüggönyön át
láthattam) ott ült egy szimpatikus srác, nézett és mosolygott... Csodálatos
érzés volt... Téged akkor még nem ismertelek...
– De ismertél – néztem rá komolyan, mire bánatos lett a tekintete. Váratlan
széllökés zúdított vizet a nyakunkba, s dühösen pattantam fel a padról: – Na,
ebből elég, menjünk francia krémest enni!
Időközben mások is megmozdultak, a forgalom újból elindult, s csak néhányan
maradtak ott ülve, dermedten, mint a pillanat emlékére állított sírkövek.
Mozart utolsó dallamfoszlánya is elúszott egy bárányfelhőbe csimpaszkodva, a
szökőkút mélyén pedig megszólalt, lélekbe markoló hangon, Paganini ördögi
hegedűje...
*
A sötét odalapított az ágyhoz, szadista dühvel öklözte a halántékom, miközben a
térdével a gyomrom tájékát dögönyözte. Csirkecombok és babfőzelék, majonéz és
fagyott velő táncoltak körülöttem, és arcomban éreztem leírhatatlanul büdös,
avas zsírszagú leheletüket. Hasztalannak bizonyult minden próbálkozásom, hogy
lerázzam a nyakamról őket, és ezúttal kedvesen gyöngéd simogatása sem
segített. A lidérc fel s alá futkosott zsigereimben, az undor – mint dühös rab
a börtöne falát – vadul döngette a gyomromat, s csak annyit tudtam sziszegni: –
Most hagyj, mert végem van...
Eső után volt, elégedett giliszták nyújtózkodtak a nagy zuhany után a város
utcáin, a házak közé szorult füstös köd betöltötte orrlikaimat, s kesernyés ízű
lecsapódása a torkomban gürüzdölt. Öngyilkosoknak és nagy tragédiáknak kedvező
időjárás ez, kissé nyomult és fejfájós, amikor az emberek csak úgy hirtelen,
semmi ok nélkül elszomorodnak vagy dühbe gurulnak. Egy kis melegség csak akkor
fészkelte be magát a lelkembe, amikor eszembe jutott, hogy anyám eddig a
vasárnapi kalácsot dagasztja otthon, s nekem sietnem kell haza azzal a mákkal,
mert különben ismét anélkül kerül a sütőbe. A szomszéd utcában valaki téli
tüzelőjét vágatta, s a motor egyhangú csaholásába szabályos
időközönként a rönkök halálsikolya vegyült. A múltkorjában nálunk dolgoztak, s
az egyik koszos salopétás favágó kedélyesen magához emelt, fel-feldobott a
levegőbe, s apám füle hallatára valami malacságot kérdezett, amire már nem
emlékszem, csak bűzös pálinkaszagú lehelete maradt meg, mely egészen
felfordította a gyomromat. Amikor végre elengedett, csak álltam a járda szélén
megszeppenve, és a sírás fojtogatta a torkomat. Ekkor olyan velőtrázó üvöltés
hallatszott, hogy a fejem búbjától a sarkamig végigszaladt rajtam valami
reszketés, majd eltűnt a sártól sikamlós utcakövek között. A kapu alól egy
ember rohant ki, arca, mint a viasz, kesztyűs keze a melléhez szorítva. Néhány
pillanatig ott álltam vele szemben mereven, mint egy villanypózna, majd
eltaszított az útjából, s eltűnt a szemem elől. Csak később vettem észre, hogy
a vállamon lefolyt valami sűrű, fekete massza. Az ő alvadt vére volt.
– Engedj – toltam el a barátnőm kezét, s csak annyi időm maradt, hogy
lerohanjak a lépcsőn az udvarra, s vastag sugárban tört elő a számból és az
orromból a reggeli, az ebéd meg a vacsora jellegzetes szagú keveréke, mialatt a
kínzó lökésektől eleredtek a könnyeim is. A roham még nem múlt el egészen,
amikor a Nyuszi már ott állt mellettem, s odaadóan imitálta a
működésem. Nyomorúságos helyzetem ellenére nevethetnékem támadt, s hogy a
hányinger figyelme pillanatnyilag elterelődött rólam, tartottam a homlokát,
amíg saját menüjét is közszemlére nem tette. Aztán elgyötörten öleltük át
egymást, és sokáig álltunk így, kissé meggörnyedve, mintha nemcsak a házak és a
fák árnyai, de a komorszürke penészes égbolt is a vállunkra nehezedett volna.
*
– Mit ennél? – szögezte nekem a kérdést a Nyuszi, s tudtam, hogy amióta
hízókúrára fogott, nem lehet elütni tréfával a választ.
– Tojásrántottát. Sokat – válaszoltam halálos komolysággal
– Rendben. És utána kapsz egy csésze kakaót is.
Kivilágítatlan vonat kúszik az éjszakában, s ha reálisan fel tudnám mérni a
veszélyeket, esetleg félhetnék is egyes-egyedül a barátságtalan, rideg
fülkében. De most felelőtlenül gondtalan és boldog vagyok. Nem érzékelem az
arányokat. A kalauzt röpke néhány másodperc alatt beszéltem rá, hogy elfogadja
jegy helyett a csúszópénzt, s táskámat a csomagtartóra dobva, elheveredtem az
ülésen. Ha fény lenne, olvashatnék is, de nem baj, hogy nincs. Esetleg
megriadnának tőle csapongó gondolataim, mint a kalauz zseblámpájától kis szürke
utastársam az imént. Azóta a biztonságot nyújtó szeméttartóban tanyázik, s csak
halkan motoszkál néha, mint egy soha nem tisztázott gyanú az ember lelkében.
Egy román fiatalember figyelmeztetett nemrég, hogy nem tanácsos elaludni az
éjszakai járatokon, mert könnyen az ő sorsára juthatok. Vele ugyanis az
történt, hogy külföldi útjáról hazatértében elszenderedett az ülésen, és valaki
egyszerűen lesprayzte, mint egy szúnyogot. Amikor magához tért, egy szál
öltönyben volt. Pénze és csomagjai azóta sem kerültek elő. Hiába, az ember
agresszív lény. Egyes rágcsálók kivételével egyetlen más gerinces sem öli meg a
fajtájabelit olyan elszántsággal és annyira készakarva, mint az ember.
Csak most tűnt fel, hogy amióta elindultunk, a vonat egyetlen
alkalommal sem állt meg, egyetlen állomáson sem ment keresztül. Felültem és
feszülten hallgatózni kezdtem. Odakinn ugrásra készen lapult az éjszaka. A
kerekek egyenletes csattogása volt az egyetlen jel, ami arra mutatott, hogy
haladunk is valamelyest. Filmjelenetek haláltáborokról, cafattá lőtt
koponyákról, karóba húzottakról, tömegsírokról... És a Nyuszi, aki soha nem
fogja megtudni, hogy mi is történt valójában, hiszen ő ott maradt a sötétség
határain túl, ahol a szeretet mindig tiszta és egyértelmű... Fájdalmas
rezignáltság vett erőt rajtam – a mártíromság csöndes előszobája. Az út,
amelyet ketten köveztünk ki és szórtunk tele virágokkal, elmerült az
éjszakában...
Az ég alján ekkor sárga fény villant, s valahol messze rakéta röppent a
magasba. Megdöbbentem. „Jel akart ez lenni, Uram?! Nem hihetek neked, Uram! Túl
gyenge vagyok hozzá.” Izgatottan felálltam, és az ablakra tapadtam. „De ha még
egyszer, csak egyetlenegyszer fényt gyújtanál, egy akármilyen aprócska fényt...
akkor.... talán...”