IRODALOM ÉS ISKOLA
Kortársunk, Csokonai
Csokonai átmeneti korban élt, két korszak – a klasszicizmus és a romantika – határán. A klasszikus felvilágosodás racionalitása után az átmenetiség, a mulandóság hangulata hatalmasodik el verseiben. Csokonai dilemmája sokrétű: a felvilágosult klasszicizmus tanításainak szellemében a lét abszolút igazságaira keresi a választ, erre ösztönzi maga a felvilágosodás is gondolkodásának finalitásával. Csokonai Voltaire és Rousseau szellemi magaslatán elmélkedik az ember helyéről a világban, és az általános törvényszerűségek szellemében keresi a választ a lét értelmére. Az egyetemességért rajongó két felvilágosult filozófussal szembesíti Young és Harvey valamint d’Holbach tanait, és fogalmaz meg újabb és újabb kétségeket a verseiben. A klasszikus felvilágosodás a világ értelmezésére és benne az ember helyének meghatározására két nagyhatású elméletet dolgoz ki. Az egyik elmélet, a newtoni fiziko-teológia, azt a nézetet vallja, hogy a világon minden célszerű, és minden az ember szolgálatában áll. A platonikus eredetű, majd Arisztotelésztől továbbfejlesztett és végül a skolasztikától doktrínává merevített tanítás a „létezők láncolatáról” vagy a scala naturaeról Diderot mechanikus materialista világmagyarázatába épül bele, méltányolva benne okok és okozatok hatalmas és hézag nélküli láncolatát: ez a világ annál gazdagabb, minél több dolgot tartalmaz, ezek zárt láncolatot alkotnak, és a dolgok egyik osztályából a másikba fokozatos átmenet vezet. Ez maga a rend, a tökéletesség, és mint minden ésszerűségen alapuló rend, gyönyörködtet és megelégedéssel tölt el. A felvilágosodásnak ez a racionalitása a XVIII. század végére (főleg Rousseau hatására) önmaga ellentétébe csap át. A fiziko-teológiára és a létezők láncolatára adott modern felelet szerint minden lény értelme önmagában rejlik, így az emberé is, aki önmagában hordozza az univerzumot. Azzal a felismeréssel egyidőben, hogy a világ tökéletes rendje illúzió, a kor gondolkodó emberén elhatalmasodik a kiszolgáltatottság érzése. Csokonai esetében ennek szemléltető példája Az estve lehetne. A racionális világszemléleten alapuló idillszerű bevezető felsorolást egy olyan szemléletbeli és hangulatbeli váltás követi, amely a költőből a legszemélyesebb lírát szabadítja fel, ugyanakkor a vers a leíró hangnemből, a felsorolásból azonnal átvált egy csöndes belső monológba. A bevezető leírás plasztikussága után az érzések áradása szabja meg azt a hangnemet, amely szukcesszivitásával magával ragadja az olvasót is. így válhatnak a költő kételyek közt fogant újabb és újabb kérdései a mi kérdéseinkké is. Az est idillikus, leírásában a létezők láncolatának tanára ismerhetünk, az illúzióromboló második rész pedig ennek a tannak a tagadása, sőt Csokonai annyira „belelovalja” magát a bírálatba, hogy az emberi társadalomról minden illúziót lerombol. Az álomban a kételyek és a kétségek tovább fokozódnak és tovább mélyülnek. A vers tovább tagad mindenféle ideált, sőt leszámol a halhatatlanság illúziójával is: ebben a legutolsó sor megy el a legmesszebbre: „S élőből egy rakás minerálé lészen.” Elbűvöli az olvasót az a következetes logikai levezetés, amellyel a költő a halál állapotát ily módon értelmezi. Figyelemre méltó, hogy az értelmezés a korszak modern európai szellemiségének a szintjén történik. Végezetül a két vers kapcsán felfigyelhetünk arra is, hogy a lét kérdéseinek megválaszolása Csokonainál sokkal humánusabb és emberközelibb, mint a magyar felvilágosodás általánosító, tudományos doktrínákból táplálkozó hasonló próbálkozásai. A verstárggyal szembeni ilyenfajta pozitív erkölcsi-szellemi magatartás egyébként az egész életműben megfigyelhető. Csokonai többek között ennek a hozzáállásnak is köszönheti örök aktualitását. Mindkét gondolati vers – Az estve és Az álom – a verseskötetekben (a költő által összeállított kötettervében is) egymás mellett áll, jelezve így is az eszmei öszszetartozást. Szauder József nagyhatású tanulmányban (Az estve és Az álom keletkezése) megrajzolja azt a szellemi ívet, amelyet Csokonai ebben a két versben átfog. Így összegez: „A nagy költészet ekkor – s nemcsak Csokonainál – nem a romantikus ihlet-egységben születik meg, hanem a közvetlen, a spontán élményi fogantatást elburkoló építő, művészetté formáló alkotásfolyamatban. Nem beszélhetünk valamiféle közvetlen természeti-táji élmény konkrét tükrözéséről, mint ezt többnyire még ma is fölteszik. A felvilágosodás költője – az igaz költő – nem vértelen, nem hazug azért, mert inkább érdekli és vonzza a természet törvénye, igazsága, mint a természet élménye, inkább hódol a természet rendjének, formáinak, összefüggéseinek – a racionális és természettel egynek tekintett elveknek –, mint az emberen túli, idegen (vagy idegennek vélt, ilyenné stilizált, romantikus), vad természetnek, mely tele van metafizikával.”
Csokonaiak az a rezignáltsága, amellyel az említett két gondolati versét zárja, egyenesen A magánossághoz című költeményhez vezet el bennünket. Itt is a „személyes és az általános szféra keveredése, szétválása, összecsapása teremt feszültséget” (Szabó Ede). A versben a költő az egyéni felől közelít az általánoshoz, az első három versszakban az alanyi költő önmagára figyel, invokációval vezeti be a költeményt, beleringatva magát a tájba, átvéve a hangulatát, az atmoszféráját. A negyedik versszaktól az általános szféra veszi át a szerepet (a személyesség jelenléte és ellenőrzése mellett) azzal a szándékkal, hogy a költő a világot szubjektuma ellentéteként mutassa fel. Ebben a szerkesztésben nem nehéz tendenciát keresni: a lírai alany elemi közege a magány, erkölcsi és szellemi értékek tárháza, illetve létrehozója, tehát eszményített állapot. Ezzel áll szemben a külső világ, a korabeli társadalom, amely annyi szenvedést, megaláztatást és kiábrándulást tartogatott a költő számára. Minden, ami értékromboló, ebbe a szférába tartozik. Ebben az összefüggésben a magány értékmentés is, ezért lehet „áldott”, „szelíd” és „kedves”. Az egyéni és az általános szférának a visszatérő váltakozása, illetve átfedése nem okoz törést a költemény külső és belső formájában. Ellenkezőleg: a költő megteremti az ellentétek harmóniáját, miközben megőrzi a hangulatból fakadó lírai feszültséget. Csokonai szóhasználatával élve ebben a versben találkozik az egyszerű „verscsinálás” és a nemesebb „poézis” egymással. A verscsinálásról közönségesen című tanulmányában a költő a kettő viszonyát így fejti ki: „A verscsinálás nem poézis, mert az a gondolatoknak, a képzelődésnek, a tűznek természetében és mindezeknek felöltöztetésében áll: a verscsinálás pedig csak a szózatok hangjának bizonyos regulákra vételére, a külső elrakásra ügyel, hogy csak harmóniával szálljanak az ember fülébe. A honnan lehet valaki jó poéta, ha mindjárt verset nem ír is, és ellenben jó verset írhat valaki, de azért nem poéta. Legjobb, ha a kettő együtt van”
A kortárs Csokonai-értelmezések egyik sarkalatos pontja a Halotti versek. A költő ebben a nagylélegzetű versciklusban összegezi költészetének gondolati vonulatát. Ekkorra már szakít a mimézis-elvvel, a példák utánzásának klasszicista elvével, és a poézist eredeti költői világok létrehozásának szolgálatába állítja, mai terminológiával úgy is mondhatnók, hogy világteremtésével aktivizálja az esztétikai megismerést. Mindez nem mondható el még a külső formáról és a szerkesztésről: korai korszakának szentenciás költeménytípusát alkalmazza a versben, bár kibővített és tökéletesített változatban. A „rémítő és vidító kétségek” fellelhetők Csokonai korábbi gondolati verseiben is, de most arra tesz kísérletet, hogy ezeket magasabb filozófiai szinten fogalmazza újra. Próbatételnek számít az is, hogy az emelkedettebb filozofikumhoz adekvát formát találjon. A shakespeare-i ihletésű kérdésfeltevés („Lenni vagy nem lenni? – kérdések kérdései”) arra enged következtetni, hogy a költő rendkívüli vállalkozásra készül, az emberi egzisztencia legvégsőbb problémájára keresi a választ: a lét és a nemlét kérdésére. Annak ellenére, hogy alkalmi költeményről van szó (Rhédei Lajosné Kátsándi Terézia temetésén olvasta fel), Csokonai a témát általános emberi és filozófiai magaslatról szemléli, és a dilemmák fokozódó sorozatán keresztül jut el a válaszhoz. A költőt lelkesedéssel tölti el a tudományoktól kitágított horizont, a végtelenség érzete, másrészt ennek ellentmond az egyes ember létének végessége, zártsága. Csokonai megpróbálja összeegyeztetni a kettőt, illetve megpróbál a kettő között egy lehetséges középutat felmutatni.
Ezt a gondolati költeményt is áthatja a szubjektív líraiság, a költő saját problémájaként él át egy általános emberi ellentmondást, és a lírai intenzitással megfogalmazott kérdések, óhajok, felkiáltások ezt a dilemmát a fenséges tragikum szintjére emelik. A tragikum emelkedett hangulata átjárja az egész költeményt, és hangnemét az ókori görög sorstragédiákhoz teszi hasonlóvá (különösen érvényes ez az első és a második részre). Hasonlatunknál maradva nem mehetünk el amellett a katarzisélmény mellett, amellyel Csokonai a megfogalmazott dilemmát feloldja. A második részben az „okoskodások, érzések” érzelmileg olyan állapotba sodorják a költőt, hogy szélsőséges kijelentéseket fogalmaz meg, az embert például „tollatlan kétlábú állatnak” nevezi, majd azért veszíti el minden reményét, mert „rá van az eszmélés vetve a nyakunkra”. A költő is érzi, erről a mélypontról ki kell emelnie az olvasót, a lesújtó érzések és gondolatok után a harmadik, a negyedik és az ötödik rész (Népek, Bölcselkedések, Kereszténység) elolvasása után katarzis-érzés emeli fel az olvasót: az ember legyőzheti az elmúlást, a halálfélelmet, ha a mindenhatóság részének tudja magát, ha ismeri képességeinek és lehetőségeinek határait, akkor nem válhat olyan kiszolgáltatott lénnyé, akin beteljesülhetnek a természet vak és objektív törvényei, hanem saját értékeinek tudatában próbálja meg ezeket a törvényeket antropomorfizálni. Rousseau hasonló gondolatokkal indítja az Értekezések a tudományokról és művészetekről című dolgozatát. „Felemelő és szép látvány, ahogy az ember a tulajdon erőfeszítései révén válik ki úgyszólván a semmiből: ahogy eszének világával szétoszlatja a homályt, amit a természet vont köréje, ahogy önmaga fölé emelkedik, ahogy egészen az égi régiókig röpíti a szellem, ahogy óriási léptekkel – miként a nap – bejárja a világegyetem mérhetetlen térségeit, és ami még nagyobb és még nehezebb dolog, visszatér önmagába, tanulmányozni önmagát és természetét, hivatását és kötelességét.”
Csokonainak ebben a költeményében át kell élnie a nyelvnek egy korai válságát is, rá kell jönnie, hogy korának szegényes bölcseleti nyelvezete képtelen átfogni a lét végtelen gazdagságát, sőt a szépirodalom nyelve sem jelent megoldást, hiszen ebben a korban az is parciális. A makacsul kérdező és önmagát a kérdések dialektikájába hajszoló Csokonai nem elégszik meg a könnyen érzékelhető és látható valósággal, hanem a valóság mögötti érdekli, a lényegre kérdez rá. Ilyen a költeményt indító hamleti kérdés is: „lenni vagy nem lenni?” De a kérdések újabb kérdéseket szülnek, és a felvetett problémát már nem lehet önmagában értelmezni, illetve önmagából kifejteni. Minden összefügg mindennel, és ha a feltett kérdésekre kerek válaszokat szeretnénk kapni, akkor végeredményben meg kellene fejtenünk egyetemes létünk titkát, de ez átfogó világmagyarázat nélkül lehetetlen. Csokonai ezt a világértelmezést mégis a felvilágosult klasszicista világmagyarázattól várja el, és a végső igazságok megfogalmazásának közegeként a verset használja fel. De lehet-e a lírai közlés célja az igazság? Mikor annak legfőbb célja csakis a szépség, az esztétikum. Az igazság a tudományé. A felvilágosult klasszicizmus nem differenciál, felfogásában egybeesik a szép és az igaz kategóriája: ami igaz, az szép is, és ami szép, az igaz is. A gondolkodó Csokonainak rá kell jönnie az utolsó nagy versekben, hogy a kortárs filozófia nem képes meghaladni a materiális valóságot, ezért a költészet lehetséges és vélt idealizmusát használja fel arra, hogy a valóság mögötti világba merészkedjék, eleget téve annak a schilleri tételnek, miszerint: „Aki nem merészkedik túl a valóságon, sohasem hódítja meg az igazságot.”
VÉGH BALÁZS