HADIKIKÖTŐ
Bálint Tibor
KELETRE NÉZNEK A BIRKÁK
Részlet a Bábel toronyháza című készülő regényből.
Mily hatalmas az ég, mily végtelen a csend, ha egyedül vagyunk és elhagyottak!
– gondolta Sánta Mari egy szatócsüzlet lehúzott redőnye előtt ülve a kőlépcsőn,
s beléremegett a szíve a sóhajtásba. Lábánál megint ott volt a fakoffer, s ő
tudta, hogy életének egy újabb állomására érkezett; de azt még nem sejtette,
merre viszi a sors, ha csak le nem maradt a szerencse és a lehetőségek utolsó
vonatáról is. Retiküljében ott rejtőzött az ajakpír meg a púderpamacs, s voltak
pillanatok, amikor tétován a zár felé babrált, hogy fölkattintsa s szépítkezni
kezdjen, a kicsiny tükör fölé hajolva, mint mindig ebben az időben, amikor a
férfivendégek fogadására kellett készülni; de aztán ismét az ölébe ejtette a
kezét, s ült tovább tanácstalanul a vasárnapi alkonyatban, mert oly messze volt
az elseje, mint amikor Buha Zsuzsi terhesen el akarta kergetni, s a hónap vége
előtt sehova sem szegődhetett el szolgálni, még gyári munkára sem; de még ha
felfogadná is valaki, bele tudna-e szokni a cselédsorba a bordélyházi élet
után, tudnae úgy takarítani, főzni, mosni, s úgy rendben tartani a szobákat s a
konyhát, hogy még a legkisebb pohár is ragyogjon körülötte, odahaza fogant
szándéka szerint, vagy csak ímmel-ámmal fogná meg a seprűt, s lankadt unottan
mozogna, mint a lányok a nehezebb éjszakák után?...
És az árvaság s az elhagyottság e nehéz, fájó perceiben egyszerre csodálkozva
döbbent rá, hogy a nyilvánosház tarka ricsajgása, a csiklandós nevetés, sőt még
a sírás, a jajgatás és a patefon tremoláló hangja is hiányzik neki, vágyik
utána, mert több volt ennél az egyhangú és meddő várakozásnál, itt a
kőlépcsőn!...
Jobbra pillantott, ahol egy utcai lámpa nagy, kerek fényfoltot hullatott az
aszfaltra, mint egy kifakult sárga ernyő; elképzelte, hogy akár oda is állhatna
az oszlop mellé, vagy a közelben föl-alá járva kellethetné magát, strichelhetne,
hátha legalább erre az éjszakára befogadná valamelyik egyedülálló férfi,
vacsorával is megkínálná, s reggel adna néhány lejt, hogy ne vágjon neki a
városnak egy garas nélkül, mert a búcsúzkodás estéjén minden pénzét elverte a
lányokkal. Felkattintotta a táskáját, elővette a pirosítót, s az ujjaival
tapogatta ki ajka vonalát, de aztán elakadt a mozdulata; ahogy feltámadt,
éppoly hirtelen ki is hunyt benne minden cselekvő szándék, kísértő csábítás.
„Ha megkeresném a debellát, bizonyára adna szállást, és Poók Jani is
jó szívvel volna hozzám!” – gondolta, de nem mert elindulni, mert csupán a
városnegyedet sejtette, a Vízközt, ahol laktak, az utcának azonban a nevét sem
tudta. A hölgyfodrászról a leányvásár jutott eszébe, arról pedig az ÜZLETHÁZ
összeomlását idézte maga elé, amikor Buha Zsuzsi reggeltől estig könnyezett a
mandarin-likőrje mellett a kicsiny asztalnál, valószerűtlenül apró zsebkendőt
nyomkodott óriási bagolyszeméhez, s hüppögve bizonygatta, hogy anyjuk helyett
anyjuk volt, védte és oltalmazta őket, mintha a saját lányai volnának, s
bárhova veti őket a sors, ne gondoljanak reá rossz érzéssel, hiszen ő is
tisztán őrzi meg az emléküket... Mint pompázás idején a fölrobbant virágoskert,
úgy szóródott szét a sok kacat színes sziromlevele a szűk, betonozott udvaron,
s összesodródott selyemharisnyák képezték a rózsák, liliomok, dáliák és
orchideafélék szárait e művirágok között. Bácsikám eleinte nem akarta
tudomásul venni, hogy elérkeztek a végnapok, amelyek így is két esztendővel
túlélték Mihály király csúfos kiebrudalását, dühös undorral sepregetett az
udvaron, mintha titkolni akarná a világ előtt a csomagoló lányok megtérését,
végül izzadtan legyintett, elhajította a seprűt, és beült a Vén hordóba, hogy
leigya magát. Némelyik lány zokogott, mintha végeladáskor döbbent volna rá
elrontott életére, némelyik imádkozott a szoba sötétjében, Buksza Nuszi azonban
énekelt, „kicsinosítom magamat, a fejemet jól feltartom, majd valaki belém
szeret...”, és Szilvásgombóc, a kis Dömöcke Márta csípőre tett kézzel körbe-körbe
forgott, táncot lejtett, s hangos fölszólítással mindeniküket meghívta közeli
esküvőjére, amelynek immár semmi akadálya, és ő boldogan teljesíti vőlegénye
régi óhaját...
Csüggedt mélázása közben nemsokára egy mongol szemvágású férfi állt meg előtte,
zömök volt, akár egy zsák rizs, hátán festőállványt cipelt, széles karimájú
kalapja olyan volt, mintha egy darab rozsdás bádogtető árnyékolná be a
tekintetét; de ebből az árnyékból fürkészőn tapogatott meg tárgyat, embert –
mindent, s az örök felfedezők derűs mosolya egy pillanatig sem tűnt el az
arcáról. Kis ideig még gondolkozott, aztán a kedélyes, életkedvelő emberek
hangján szólalt meg:
– Moly a ruhát, bánat a szívet falja! – így mondják... Látom, nagy gondban van:
no, de mi a baj?...
Mari fölpillantott, és e hangból, e mosolyból megint azt tapasztalta, hogy
Isten a hasonlót mindig a hasonlóhoz vezeti, s mindjárt megérezte, hogy ez az
ember az ő fajtájából való: valahonnan vidékről sodródhatott fel ő is ide, és e
sejtésében nem tévedett, mert a festő úgy rakosgatta egymás mellé a szavakat,
ahogy falusi kőfaragó a köveket, mikor falat emel. Eszerint felelt hát meg
neki:
– Szomorúnak nehéz víg arcot vágni...
A festő nevetett:
– Szomorúsággal jár az öröm; de a szomorúság is lehet hasznos – mondta; aztán
csak nézték, méregették egymást szótlanul. Eke Kupa Márton egy mezőségi
tanyáról jött be a városba, építkezéseknél dolgozott, később festeni kezdett,
mellette kisebb asztalosmunkákat és bútordíszítést vállalt, hogy megélhessen, s
bár betöltötte a negyvenet, nem is gondolt rá, hogy megnősüljön; tehernek elég
volt számára a művészete is. Eleinte pálcák végére kötözött rongydarabkákat
mártogatott a vízfestékbe, pénz híján krétával dolgozott, és később, amikor
Gidófalvi tanár elvtárs, a földije ecseteket és olajfestéket is szerzett neki
egy külföldi barátjától, a vászonra is úgy festett, mint az akvarellista, s
ezzel különös hatást ért el. Erdőrészleteket, patakmedert, faluvégi házakat,
földarcú parasztokat elevenített meg, mihelyt azonban a kommunista festők csoportjába
keveredett, leszólták, hogy a képeinek nincs szociális tartalmuk, holott
nemcsak a kompozíciónak, de még a csendéletnek is az új világot kell hirdetnie,
és osztályharcosnak kell lennie! Ekkor Eke Kupa Márton megfestette a kollektív
gazdaság birkapásztorát, amint mennyei fényben tereli az aranyszőrű birkákat,
mint egymásra torlódó végtelen bárányfelhőket; ezt a munkáját fordulatnak
tekintették a kollégák, és meghívták sörözni, de még két korsóval sem döntött
magába, s épp a száját törölte meg a keze fejével, amikor a zsűri elnöke,
Szaniszló rontott be a kocsmába, s dühös ijedtségtől magasra föllobogott
vörhenyes haja, izzani látszott a bajusza:
– Nem röstellitek magatokat?! – üvöltötte. – Akkora baj van, hogy nagyobb nem
is lehetne, és ti itt sziesztáztok, vedelitek a sört?!... Fizessetek
egykettőre, és gyerünk, lássuk, mit lehet tenni!... Most volt itt a szalonban
Kirila, a városi párttitkár, és istentelenül letolt, mégpedig Eke Kupa
festménye miatt, amelyen keletre néznek a birkák!... Én is vak voltam, hogy nem
vettem ezt észre, és az éberség hiánya annál súlyosabb, mivel szovjet
kultúrküldöttség érkezett a városba: képzeljétek el, mi történt volna, ha ők
fedezik fel Eke Kupa rejtett célzását!...
A festményt mindjárt a bejárattal szemben állították ki, most sietve levették a
falról, Márton értetlenül és sértődötten toporgott mellettük, de biztatásra még
azon az éjszakán új munkába kezdett, és hajnalra már készen is volt vele: „No,
ebbe az Isten sem tud majd belekötni!” gondolta, miközben az ecseteit mosta ki;
így vélekedett a rendezőbizottság is, amely örömében ismét elvitte sörözni, de
Eke Kupának másodszor sem volt szerencséje, mert a megnyitást követő napon a
helyi lap képzőművészeti kritikusa szétszabdalta a képet szavainak éles
kacrával:
„Eke Kupa Márton a dolgozó parasztság életének egy új, jellegzetes
mozzanatát ábrázolja. Ebédszünet végeztével a gépész a Scînteiát olvassa az őt
körülvevő parasztoknak. A téma kitűnő, eszmékben rendkívül gazdag: a
munkás-paraszt szövetség, a munkásosztály hegemóniája, a Párt irányító és
nevelő szerepe egyrészt, másrészt a parasztság bekapcsolódása a világ dolgaiba;
de még ennél több is lappang ebben a kitűnő témában. No, de nézzük, hogyan
oldotta meg Eke Kupa Márton a feladatot. Sajnos, megmaradt annak általános elemeinél!
Emiatt a kép szegény, hiányzik róla az élet. Alakjai nem végeznek közös
tevékenységet. Némelyek mintha figyelnének, de látható rajtuk, nem azért, mert
érdekli őket, amit a gépész olvas, hanem mert a festő parancsának
engedelmeskednek. Eke Kupa parasztjai azért hallgatják közömbösen a gépészt,
mert maga a művész is közömbös az olvasás konkrét tartalmával szemben...”
Első csalódásai a festőt felkészítették a későbbiekre, már valósággal büszke
volt rá, ha egy-egy képét kizsűrizték, alattomosan mérlegelte, vajon mi lehet
rajta az, ami az elvtársaknak szemet szúr, s merengő vizsgálódásai közben oly
meglepő eredményekhez jutott, hogy néha ő maga is elámult rajta. Csakis
jóindulatú titkos erők gondolhatják ki a témáit – kezdte hinni –, azok keverik
ki palettáján a színeket, s fogják a kezét, mikor az ecsetet mozgatja. E
meggyőződéstől virult ki lassanként kedélyes magabiztonsága, ha tehette,
reggeltől estig festett, s látogatóinak először a „kiselejtezett” képeket
mutatta meg, hogy tetszés vagy álmélkodás esetén bosszút álljon az Istenek
tanácsán, ahogy ő nevezte a bíráló bizottságot.
– Csak nem akar itt éjszakázni? – kérdezte végül a lánytól? – Van egy díványom,
azon elhálhat, s még meg is festem azt a szűzmáriásan szomorú arcát! No, adja
ide azt a koffert!
Sánta Mariban valami meleg reménykedés suhant át, már emelkedett volna, már
ment volna örömmel, de azért elutasítóan legyintett:
– Az úr sem különbözik a többi férfitól! – mondta félrefordulva. – Maga is csak
arra gondol, arra áspirál: aztán megrázza magát, mint a
kakas, elrendezi a tollait, és délcegen tovalépdel. Talán még kukorékol is a
nagy megkönnyebbülés után. Vagy talán nem?...
A festő följebb lökte hátán az állványt, már ment volna, mielőtt besötétedik, a
lány pedig megérezte rajta a parányi idegességet, s még csupán egy újabb
biztató szóra várt.
– Ha gyanakszik, ha fél tőlem, akkor ne vesztegessük az időt, mert itt ér az
éjfél! – mondta Eke Kupa Márton.
Ekkor Mária sóhajtott, mint aki kényszerűségből szegődik a festőhöz, de
mindjárt követte őt a fakofferével. Hatalmas, vékony falakkal tagolt padlás
volt a lakás meg a Műterem, ahova a nyikorgó falépcsőkön fölkapaszkodtak, s a
lány félénk vizsgálódással nézte a sok képet, a festett kalotaszegi bútort, a
hímzett terítőt az asztalon, a tálasokon függő bokályok százait, a hímzett
falvédőket, a sok díszes párnát a magasra fölvetett ágyon, a székek hátára
terített mellényeket. Miután a festő letette a festőállványt, elvette tőle a
poggyászt, és a heverő közelébe vitte, ahol később meg akart ágyazni neki; utána
összedörzsölte a kezét örömében, hogy ismét idehaza van, gulyást tett melegedni
a csikókályhára, és Sánta Mari, amint figyelte a jókedvű buzgólkodását, ahogy
az asztalt megterítette, s az ételt kitálalta, minden mozdulatán megérezte a
nőtlen ember magányos életét, a merev pontosságot, amellyel az asszonyt
igyekszik helyettesíteni.
– Úgy látom, maga sosem volt nős – mondta, és a kanál figyelőn megállt a
kezében. – Pedig a nép azt tartja, hogy aki szeret, kétszer él...
A festő most komolyan elgondolkozott:
– Ahhoz, hogy szeressek, nem kellett okvetlenül megnősülnöm, és ha majd
körülnéz, látni fogja, hogy az én szerelmeim a képeim voltak...
A lány oldalt a falakra pillantott, azt hitte, feslett nők vagy igéző
menyecskék arcképeit fogja látni, de csak tájképek, kompozíciók sejlettek eléje
a háttér homályából; megint a tányér fölé hajolt, s belemosolygott, mintha a
különféle csontocskákon derülne:
– Ismerem én az efféle férfiakat, mint maga. Olyan, akár a pákosztos gúnár.
Vagy ahogy felénk mondják: bagzó ebnek sok a lyuka...
Mari sokáig nem aludt el a lepedő fölé terített pokróc alatt. Várta, hogy a
festő ágya mikor reccsen, s a zömök alak árnyéka mikor válik el attól, hogy
hozzá lopakodjék. Rákészült erre, nem akart védekezni, mert kissé már kedvére
való volt a művész, s ő úgy érezte, a vacsoráért s a szállásért hálásnak kell
lennie... Egy idő után már szinte várta, hogy Eke Kupa odabújjék mögé, hogy
miután örömét lelte a heves vagy akár kiszámítottan lassú ölelésben, mindketten
megnyugodva elalhassanak, de nem történt semmi, s a hiábavaló várakozástól
sokáig nem jött rá álom. Hogyan is hunyhatta volna be a szemét, hiszen nincs az
a férfi, legyen fiatal vagy öreg, aki csak azért hív fel magához éjszakára egy
nőt, hogy gyönyörködjék benne, mint a rózsaszálban, ez a festő pedig olyan,
akár egy zömök bika, s talán ő volna az első férfi a fizetővendégek után,
akitől nem viszolyogna, akinek kedvére adná oda magát, még ha első ízben nem
teljesedne is be mindjárt az öröme, amelyben oly régóta nem volt része...
Később a hold bevilágított a hatalmas ablakokon, a megnyúlt muskátlik között,
kékes derengésben kezdett lebegni minden, s a színekké dermedt csendben csupán
az ingaóra ketyegése és a festő egyenletes szuszogása hallatszott. Eke Kupa
Márton korán kelt, a törülközőt a derekára csavarta, mint a parasztok, s
prüsszögve mosakodott, élvezte a hideg vizet.
– Jó reggelt! – köszönt a lánynak, miután felöltözött, s látta, hogy vendégének
a szeme nyitva van. – Maga is megmosakodhat itt a spanyolfal mögött, aztán lesz
egy kis munkánk együtt – mondta később. – Szeretném megfesteni, amint
népviseletben pihen a mezőn, a kollektivisták déli ebédszünete alatt...
Sánta Mari nem értette meg azonnal, mit óhajt tőle a férfi, de nem is igen
figyelt a szavaira, mert egy kis ingerültség bújkált benne, és
fáradt is volt a többórai éjszakázás, várakozás után. Arra vágyott, hogy a
festő legalább most reggel odamenjen hozzá, leüljön a heverő szélére,
megsimogassa, mondjon neki egy-két kedves szót, vagy tréfálkozzék vele, mint
ismerkedésük perceiben, s ne bánjon vele kovártélyosaként... De Kupa Márton
ehelyett reggelit készített az asztalra, szalonnát, túrót, paradicsomot, tüzet
gyújtott teavíznek ugyanazzal a buzgalommal és merev pontossággal, amellyel az
asszonyt igyekezett helyettesíteni, s amelyet a lány már vacsorakor észrevett.
A festő fűzöld csergét terített a szőnyegre, annak közelébe vizeskancsót
állított, s amellé nagy karimájú női szalmakalapot helyezett; aztán bokorként
odaállított egy fikuszt is, majd felöltöztette a lányt, hímzett torockói blúzt
s szoknyát adott rá, bár tudta, hogy mezőre sosem mennek így ki a lányok, s
elhelyezte őt a takarón, amint patkóba görbülve, kezét párnaként a feje alá
téve szundikál. Marinak ebben a helyzetben kellett feküdnie sokáig, s a
kimerültségtől egy idő után el is aludt, és álmot látott: kinyílt ég kéklett
fölötte, miközben illatos szél csiklandozta meztelen talpát, pitypang,
szalmaszál és madárpihe szállt örvénylőn a magasba, ahonnan hirtelen angyal
szállt alá, kezében levelet lobogtatva; de tőle oly messze ereszkedett a
földre, hogy ő fektéből felszökött, mint kislány korában, s a karját széttárva
szaladt felé; iramlása közben mély, iszappal teli árkon kellett átvergődnie,
azonban elakadt, fuldokolni kezdett, s alig-alig tudott kikászálódni onnan; zihált
és sírt a boldogan ijedt kimerüléstől, amikor az árokból előcsúszva az angyal
helyén a halott édesanyját pillantotta meg, sötét ruhában, kezeit egymásba
kulcsolva a melle fölött, sápadtan, s mindjárt meg is szólalt, s azt mondta:
„Marikám, fényes csillagom, látod, hova merített a bujálkodás, a romlásba
taszító hiszékenység?!... Én megbocsátok neked, de őrizkedj a testedet,
lelkedet kihasználó gonoszoktól!...”
Megébredt, oly kábult volt, hogy azt sem tudta, reggel van-e vagy este, s
miután ocsúdni kezdett, hosszan tűnődött az álmán: a kinyílt ég azt jelenti,
megmenekül a romlástól, az alászálló angyal jó hírt hoz, sárban fulladozni nagy
örökség, s amit az anya mond, mindig beteljesedik... Mindez külön-külön
megfejthető volt számára, hiszen még tenyérből is tudott jósolni, a sokféle
álomkép mégis riadttá, tanácstalanná tette; miféle nagy örökség szállhatna rá,
amikor koldusszegények ők is meg a rokonaik is, s milyen örömhírt hozhatott
neki az angyal; talán azt, hogy még nincs teljesen elveszve?...
A festő épp befejezte a képet; nagyon elégedett volt vele, „ez szintén tetszeni
fog majd az elvtársaknak!” – gondolta befelé mosolyogva, s jókedvűen, ráérősen
kaparta le a festéket a palettáról, amikor észrevette, hogy a lány felébredt.
– Ejnye, valami különöset álmodhatott, mert hol mosolygott, hol meg sírt! –
csóválta a fejét. – Csak nem forgott veszélyben?...
Mari föltápászkodott, megnézte a képet, de idegenkedve hamar el is fordult
tőle, mert a fekvő alakok szerinte nem pihenő kollektivisták voltak, hanem
mezei mulatságon lerészegedett s utána szerteszét heverő díszes parasztok,
akikhez a művész úr utólag őt is odafestette mellékalakként. Eke Kupa
halkan fütyörészve török kávét főzött, majd asztalhoz hívta a lányt.
– Ma éjszaka sajnos már nem hálhat itt, mert vendégem érkezik! – mondta,
előhozva a csészéket s a cukrot. Mari kibújt a torockói szoknyából, levetette a
blúzot is, hogy ismét hálóingben maradjon, de ezalatt minden összekeveredett
benne: édesanyja intő szava, a festő célzása, hogy ma éjszakára egy dögöt vár
ide, a mezőn fújdogáló szél menta és kakukkfű illata, az iszapszag és a
terpentin meg az olajfesték párája, már-már rosszul lett, mint terhessége
napjaiban, s még csupán az hiányzott, hogy az otromba fakofferre pillantva
felidézze egész elrontott életét; ebből az ájulat-közeli állapotból egyszerre
oly ingerültség és gyűlölet csapott fel a festő iránt, hogy miután
odatámolygott az asztalhoz, belekapaszkodott a szék hátába, és az utcalányok
bosszúsan csúfondáros, megvető mosolyával meredt a művész szemébe:
– Aztán te is férfi vagy, mondhatom! – szólt lefojtott hangon. – Egész éjszaka
nem aludtam miattad; vártam, hogy odatotyogsz hozzám, és ha már fölcsaltál
magadhoz, megsarkantyúzol, mint kakas a tyúkot; te azonban meg se mozdultál,
csak fújtad a kását, akár a herélt kan!...
A festő meghökkent a váratlan tegezéstől, és zavart, kínos mosoly mázolódott
szét az arcán. Most már sejtette, kit szedett fel az utcáról, de bölcs
ember volt, s mint aki életében sokat tapasztalt, harag helyett csak szánalmat
érzett a lány iránt. Mari mégis folytatta:
– Vagy talán féltél, hogy megtöltelek rosszbetegséggel?!... Én tiszta nő
vagyok, az én testem még friss!... Én még melltartót sem viseltem!...
Egy mozdulattal leengedte a hálóinget a bokájáig, és ott állt meztelenül Eke
Kupa Márton előtt: mellei tömötten, hegyesen előre meredtek. A festő
kortyintott a kávéjából, s szelíden intett:
– Öltözz vissza, aranyom, öltözz vissza hamar, hiszen olyan ez a hodály, mint
egy jégverem, és a tetejébe meg is igézel... Én sem tudtam aludni az éjszaka,
hidd el, és már-már fölgyúltak alattam az ágy deszkái az izgalomtól, de végül
le kellett győznöm a kísértést; hiszen ha minden nőt meglöknék, aki ide feljön
vagy modellt áll, kuplerájt rendeznék itt be, és a lakók följelentenének vagy
kiseprűznének a műtermemből: erre nem gondolsz, csillagom?...
Mari tudta, hogy a férfi szerepet játszik, hogy szelíden gúnyolódik vele;
bizonyára azért, mert nem kívánja őt, és a barátnőjére vár, arra a hozzá való
hitvány dögre; vagy pedig festő létére valami kopár, színtelen erkölcsiség
hangjának engedelmeskedik, ami nem ritka az ilyen városba sodródott
parasztembereknél. Mindezeket sejtette, mégsem bocsátott meg neki, mert első
esetben történt meg vele, hogy fölkínálkozásában egy férfi visszautasítsa őt, s
mikor később Eke Kupa Márton kikísérte, és az ajtóban egy százast vett elő a
zsebéből, a lába elé köpött és szipogva, lefulladt hangon azt mondta.
– Tegye a szemére a pénzét, rohadt kommunista buzi!