Nemess László
Nemess László
SZÖVETSÉG A HALAKKAL
A Konstanca felé robogó vonat kerékkattogására rímelve agykerekeim forgatják
tűnődésemet: hogyan lesz egy Zsil völgyi bányászcsaládból származó kisfiúból
hajómodellező kamasz, tengerészeti főiskolai növendék, hajóstiszt, hosszújáratú
kapitány, majd hajósgazda? A pályaív töretlen, bár a megtörésére fenekedő
akadályok sora között, alatt, fölött húzódik. A környezet, a rokonság meg nem
értése (ez alól egyetlen kivétel a már akkor menyasszony, mostani feleség), az
a hátrány, amit egy magyar iskolában érettségizett fiú számára a román nyelvű
felvételi vizsga jelentett, egyedüli magyarként a csoportban végigküzdeni a
Tengerhajózási Főiskola dzsungel-éveit, négy éven át mundérban-fegyverben, majd
később is egyedül a különböző hajókon, tisztként, kapitányként nemcsak
elismerést, megbecsülést szerezve magának és fajtájának, de ami nagyon ritka:
rajongó tiszteletet, szeretetet.
Nagy János több mint tíz évvel ezelőtt szerezte meg hosszújáratú kapitányi
képesítését, hajója – amelyen azelőtt első tiszt volt – akkor Galacon rakódott,
ő megkérte a flotta vezetőségét, hogy ugyanarra a hajóra nevezzék ki
parancsnoknak. És ami példátlan a román kereskedelmi flotta történetében:
kérésére ráokéztak. Amikor Konstancáról visszautazott Galacra, hogy átvegye 4
500 tonnás tengerjáróját, az egész legénység a fedélzeten várta, fellobogózott
kötélzettel, öt mérföldre zúgó ködkürt-rivalgással. Egy vadonatúj kapitányt nem
tesznek vissza arra a hajóra, amelyen első volt, elsősorban az ő érdekében:
nehogy korábbi hajóstársai visszaéljenek azzal az (esetleges pajtási)
viszonnyal, amelyet a korábbi fiatal tiszttel kialakítottak.
Nagy János most 46 éves, zömök alkatú, kicsit pocakos, enyhén kopaszodó férfi,
akinek kerek arcában mindig ott rejtezik ugrásra készen a harsogó kacagás.
Leverten, borúlátóan sosem láttam, pedig huszonhét éve ismerem, hisz két évvel
alattam járt a Főiskolán.
Pályafutását azután is élesen követtem, hogy otthagytam a tengert. A Partra
látogatva mindig felkerestem családját, ha ő nem volt otthon, s amikor erre
hosszasabban nem nyílt alkalmam, olyankor felhívtam telefonon. Többnyire
felesége, Magdus válaszolt, és tengerész-asszonyhoz illő tárgyilagossággal,
szakértelemmel tájékoztatott férje hogy- és hollétéről. Melyek imigyen
hangzottak, mint például; „Jani az Öbölben volt, de megúszta. (Ez még az
iraki-iráni háború idején történt.) Egyik hajónkat helikopterekkel támadták és
felgyújtották. (Tessék elgondolni, semleges ország fegyvertelen kereskedelmi
hajóját...!) A fiúk egy része a szélalatti oldalon ugrott a vízbe, arra
számítva, hogy a füst eltakarja őket, ezek majdnem mind megmenekültek, a
többiek a széloldalon, ezeket mind egy szálig legépfegyverezték a kopterek.”
Vagy: „Képzeld, a drágám befagyott a Balti tengerbe, jégtörők vontatták be
Kopponhágába, letört a hajócsavar egyik szárnya, most ott vesztegel majd
dokkban vagy két hónapig, s éli világát kilenc dolláros napidíjjal.” (Akkor még
ez elég sok volt, különösön egy román hajóstiszt számára, akit 1,40 dolláron
tengettek.) Vagy: „Eltűnt valahol Távol Keleten, én Londonba írtam neki a
Harrison and Co. címére, azok majd megkeresik és utána küldik a levelet.” (A
londoni Harrison and Co. hajóügynökség, amely a román hajókat is kezelte,
lelkiismeretesen kinyomozott minden egyes embert és teknőt, és célba juttatott
minden levelet. Ingyen és bérmentve.)
Az is előfordult, hogy ő hívott lel, egy alkalommal éjjel három után. „Mi van,
alszol? Na, elolvastam a legújabb könyvedet, amit elküldtél. Van benne két
hiba: a sztambuli szeráj tornyai nem úgy látszanak abból a pontból, ahonnan az
ember a révkalauzt felveszi, hanem stb... És mióta vörös az Antares?” De
Janikám, védekeztem félálomban, alacsony állásban, közel a horizonthoz az
égitestek vöröses fényt kapnak... „Marhaság, az Antares nem vörös! Egyébként a
könyved nem rossz.” Hű, ez aztán a kritika... – gondoltam.
Nagy János egészen egyéni módon vezeti hajóját. Egy kikötőbe érve például első
nap sohasem rendel élelmet a vízivigéctől, előbb kimegy a piacra és körülnéz.
Eszébe vési az árakat. Azután már fölényes tárgyismerettel alkudozik az
ügynökökkel. És ha nem tud megegyezni velük, kimegy a piacra és bevásárol. Egy
alkalommal a szakács panaszkodott, hogy elfogyott a disznóhús, de a vigéc
nagyon drágán adja. Jani nem szólt semmit, pénzt vett ki a hajókasszából, és
kiment a piacra. Egy óra múlva egy madzagra kötött sivalkodó sertést vontatva
maga után, állított vissza a hajóra. Összecsődült a legénység, a szakács meredő
hajjal szólt le a rakparton közeledő főnökéhez: „Mi ez, parancsnok úr?”
„Disznóhús, mi lenne?! Nem azt mondtad, hogy szükséged van rá?” „És ki fogja
ezt levágni, feldolgozni, parancsnok úr?” „Én” – felelte Nagy János, és
szavának állt. Egy öreg hentes megirigyelhette volna.
Ez év márciusában tért vissza egy héthónapos útról, és épp aznap este hívtam
fel.
– Egy órája érkeztem – mondta.
– Honnan?
– Bukarestből. Oda repültünk Rotterdamból. A hajót ott hagytam Hollandiában, a
legénységet repülőn cserélték ki. Képzeld, bementem a pilótafülkébe, és
megkértem a srácokat, mutassák meg, ők hogy navigálnak. Úgy féltem a repüléstől,
hogy ijedtemben megittam egy üveg Ballantines-whiskyt. Életemben először láttam
Bécset, a Balatont, Budapestet... fentről.
Nyár derekán kerestem fel. Délelőtt csengettem be, és drukkoltam, hogy otthon
legyen valaki. Kis Jani, a huszonegy éves fia nyitott ajtót. Kiskorától
tengerésznek szánta, készítette fel az apja, próbálta átadni neki
tapasztalatait, de a fiú egy hathónapos út után másképp határozott,
felvételizett a jogra és bejutott, már túl van az első éven.
Nem való az nekem, Laci bácsi, az a hat hónap meggyőzött erről. Decemberben
indultunk Konstancáról vaslemezekkel megrakva – Amerikába szólt a fuvar –, de a
Földközin majdnem halakat etettünk. Viharban megállt a motor, megcsúszott a
rakomány, léket vert a palánkozatba, alig vergődtünk el Máltáig. Ott két
hónapot álltunk a javítóban. Utána óceáni átkelés, majd Amerika: Houston,
Mobile, New Orleans, Miami.
– Szerencsés voltál, elsőre mindjárt ilyen híres és szép városokat látni...
– Igen, érdekes volt, de a tenger nem nekem való. Tudod-e, mi volt a legérdekesebb?
Az Atlantin egy délelőtt megpillantunk egy felborult mentőcsónakot, hát rögtön
rátettük a hajó orrát, s közel mentünk. Nos, a csónak egy hanyatt fordult
ámbráscet volt, száz meg száz madár lakmározott belőle, a vízben levő részét
meg a cápák tépték. Egyiknek a feje már el is tűnt a nyílásban, amelyet a
fogaival ásott magában a cetben. Nem tudom, mitől dögölhetett meg, de nem is
tanulmányoztuk sokáig ezt a kérdést, mert olyan dögszag terjengett körülötte,
hogy az kibírhatatlan... Gyorsan elpályáztunk.
– No, és Amerikában mi tetszett a legjobban, és mi volt a legmeghökkentőbb?
– Miami nagyon tetszett, de hát tulajdonképpen csak a gazdagoknak szép. És
mostanában nagyon elárasztották a spanyol ajkú latin-amerikaiak. Hogy mit
furcsálltam a legjobban? Azt, hogy Amerika, az Egyesült Államok milyen olcsó.
Úgy értem, az élet olcsó.
– Te vagy az első, aki ezt állítja az USA-ról.
Kis Jani néhány adattal illusztrálja állítását, de mielőtt befejezhetné,
csengetnek, bejön egy szálas, keménykezű férfi, mint kiderül – szintén
hajóstiszt. Nagy Jánossal szeretne beszélni, de idősebb Janira még várni kell.
Soha kellemesebb várakozást...
Boeriu, amikor megtudja, ki s mi vagyok, áttér magyarra. Kissé nehezen megy,
keresgéli a szavakat, de boldogul, hisz Szászrégenben született, édesanyja
magyar. Ugyanazt a főiskolát végezte, hajózott is egy ideig, az tán „féket
tettek az engedélyére”, vagyis nem mehetett többé mélyvízi utakra. Egy kis
partmenti halászhajó kapitánya lett, amelyen nehéz munka mellett muris kalandok
is estek.
– Egyszer a fenékhálóval fogtam egy torpedót. A mangaliai hadimadarak
vesztették el –- mint utóbb kiderült. Bár első pillanattól sejtettem, amikor a
kifele emelkedő hálóban megláttam a csillogó, kilencméteres fémszivart. A guta
majd megütött, hisz tudtam, mire képes egy ilyen játékszer. Nem is vontam be a
hálót, a tat mögött imbolyogni hagytam, s neki egyenest Mangaliának. Ott persze
kijöttek elém a fiúk, s mondtam nekik, hogy „há’, itt né”, vegyék át a
pukkantyújukat. Erre rimánkodni kezdtek, hogy ne tegyek ilyet velük, mert már
jelentették, hogy ez és ez a kilőtt torpedó kötelességét teljesítve felrobbant.
Vigyem vissza oda, ahol találtam. Gondoltam, azt már nem, mert még valaki
megint kifogja, bementem a hajócskával a mélyvízbe, egy rúd végére kötöttem egy
éles kést, s elnyiszáltam a háló néhány szemét, mire a fémszivar szépen
kicsusszant, s lemerült olyan mélyre, ahonnan már nem lehet kihalászni. Sajnos
vele ment néhány tonna hal is. Utána hátrakurjantottam a hajóorrban didergő
legénységemet, s mondtam nekik, húzzák fel a hálót a hal maradékával, s
javítsák ki.
Egyik kollégám egyszer kifogott egy háborúból visszamaradt, de az is lehet,
azután odaplántált KB-53-as aknát, de az nem sokat gatyázott, bevitte a Tomis
kikötőbe, s ott a daruval szépen kitette a mólóra, amelyen egyébként nyaranta a
turisták is flangéroznak. Amikor a haditengerészeti okosok ezt megtudták,
hanyatt-homlok odarohantak, s mellé állítottak egy fegyveres őrt, nehogy még
valaki hozzápiszkáljon, s elmenjen sirálynak. Több mint kétszáz kiló trotil van
benne.
Közben megérkezik az idősebb Jani, miután üdvözöltük egymást, felhívja
Budapestet, s mivel a kapcsolásra várni kell, nekifog ebédet főzni, s közben
mesél.
– Valami angol Pesten nyitott hajózási Irodát, Távol-Keleten vitorlázó hajói számára
toboroz most magyar tengerészeket. De mivel nem tudott összeszedni eleget, a
román flottához fordult, fordultak, vagyis hozzám. Erdélyi magyarokat vagy
románokat szeretnének alkalmazni, hogy miért, azt ne kérdezd, mert nem tudom.
Ezt a havert is be akarom oda szerezni, rég nem hajózott, s le van égve. Hátha
sikerül...
– Milyen volt az utolsó két utad?
– Akkor már négy éve a kikötői irodákban dolgoztam, és kezdtem nagyon unni a
banánt. Galacon éppen befejezés előtt állt egy 15 000 tonnás tehermotoros
építése, odakértem magam. Magammal vittem Janikát is, és benyomtam matróznak,
hadd szokjon a mesterséghez. Nem akartam, hogy érettségi után elcsellengje
nekem az időt. A hajónak még nem volt neve, ezért javasoltam a főnökségnek,
hogy kereszteljük Ardeal (Erdély) névre. Ilyen nevű volt még a flottában, az
ötvenes években, és szerencsés név, mert az a hajó megúszott egy
megúszhatatlannak látszó zűrt. Félig-meddig bele is egyeztek, amikor néhány
akadékoskodó hülye megfúrta a dolgot. Á, mondták, nem elég, hogy bozgor a
parancsnok, még Erdély is, ez már tiszta provokáció! (A bozgor a
magyarok csúf neve, amellyel némely kedvesebb románok illetnek minket.)
Amikor ezt meghallottam, káromkodtam egy nagyot, s azt mondtam, jó, akkor
legyen Mamaia. Ilyen nevű hajó is volt már, rég felvágták ócskavasnak. Ez lett
aztán a neve.
De a Mamaia csak nem akart elkészülni, hónapokig vacakoltak vele, pedig
egyfolytában a nyakukon voltam. Végül aztán '90 decemberében befejezték, s
átjöttünk ide Konstancára rakodni. 40 mm-es, egyenként 40 tonnás vaslemezeket
pakoltak bele, s az első raktárt elbaltázták. Akkor éppen valamit intézni
Bukarestben voltam. A többi háromnál nem volt hiba, a lemezek szélét szépen
egymáshoz illesztették, de az egyesnél, amelyik az orrban van, és az eleje szűkül,
abban egymásra helyezték a lemezeket. Amikor visszatérve ezt megláttam, mondtam
is az első tisztemnek: nem jó ez így, ebből még baj lehet. Megnyugtatott, hogy
majd jól lerögzítteti, de sajnos nekem lett igazam. December 22-én, az
államcsíny első évfordulóján indultunk. Két nap múlva az Égei-tengeren jó 10-es
viharba kerültünk, hisz tudod, milyen a „Görög Biscaya” télen. A Matapan-foknál
nem akartam tovább menni, gondoltam, jobb lesz egy öbölben kivárni a tengertánc
végét, de az első tisztem azt mondta, hogy újabban ehhez az athéni kormány
jóváhagyása szükséges. Elhittem neki, mert akkor már négy éve nem voltam
tengeren, s azt mondtam: Bicska bele, a szél úgyis keletről fúj, még taszít is,
nyomás tovább. Mentünk is, mint az olajozott istennyila, amíg meg nem állt a
nagygép. Utólag kiderült, hogy az egyik segédmotor üzemanyag-ellátásánál volt
valami fennakadás, az megállt, s mivel a nagygépet is ez látta el motorinával,
az is megállt. A hajó elfordult, „beesett a hullámok közé”, s elkezdett
kegyetlenül rollázni. Negyvenöt fok jobbra, negyvenöt fok balra. Leszóltam a
gépterembe, hogy siessenek a javítással, mert zűr lesz a rakománnyal, éreztem,
hogy az egyes hombárban megcsúszik valami.
– KisJani hogy bírta a vihart?
– Ó, egyszem fiam halványzöld képpel hevert az ágyában, de nem annyira a vihar
viselte meg mint az a rengeteg szalmakrumpli, amit előző este bepofázott.
Nagyon szereti a hasát, akárcsak én, s a hasábburgonyából bevágott egy
mosdótálra valót. Főleg attól nyögdécselt.
Eltelt egy jó óra, és még mindig ott hintáztunk, mint valami kerengő dervis.
Lementem, felvettem a díszegyenruhámat, aztán vissza a hídra. Bekapcsoltam a
fedélzeti híradót, hogy mindenki hallja, amit mondok, és röviden közöltem
velük, hogy aki gyónni akar, az most jöjjön, mert van egy kis szabad időm.
– Te őrült! Nem estek pánikba ettől?
– Néhányan még jobban berezeltek, de a többség megnyugodott, amíg van kedvem
hülyéskedni, addig nem lehet nagy baj.
Végre-valahára aztán feldübörgött a nagygép, s a teknőt újra nyugatnak
fordítottam. Karácsony este értünk La Valetta elé. Nahát, ezek a finom máltaiak
jól kibabráltak velünk. Leadattam rádión, hogy sürgősségi eset, fogadjanak be,
de azt válaszolták, hogy karácsony este nem dolgoznak. Így aztán kerestem egy
védettebb öblöt, s ott lehorgonyoztam. Valami turisztikai üdülőtelep volt a
parton, s olyan közel mentem, hogy rendesen megijedtek. De én biztonságban
akartam tudni a teknőt. Ott aztán megnéztük, milyen mérvű a havária, és
elhiheted, volt mit néznünk. Az egyesben persze, hogy megcsúsztak a lemezek,
kiszakították a hajó oldalát, egyik oldalon egy 2x1 méteres derékszög görbült
kifele, a másikon egy 5x3 méteres! Azt is mondták a viccesebb kedvűek, hogy né,
átalakultunk szárnyas hajóvá. És persze anynyi víz volt a hombárban, hogy
pólózni lehetett benne.
– Jó munkát végeztek a máltaiak, több baj nem lett?
– Semmi. Az óceánon simán átkeltünk, s vidáman kikötöttünk Mobileban. Ez az
alabamai város majdnem tiszta néger. Sajnos éppen hét végére érkeztünk, s az az
„imigration officer”, aki a partraszálló engedélyeket, „pass”okat kellett hogy
kiállítsa, sietett haza. Így passt csak nekem, az elsőnek s a főgépésznek
adott. A legénység többi része tehát hivatalosan nem léphetett partra. Persze
fütyültünk erre, nem is lehet elvárni hosszújáratú hajósoktól, hogy ilyen
átkelés után a fedélzeten rostokoljanak. Hogy mit szőröztek ott velem, azt el
nem tudod képzelni. Még a nagyapám személyi adataira is kíváncsiak voltak. A
legénység többi tagja már alig érdekelte őket. Még a radioaktivitást is
megmérték a hajó minden zegében-zugában.
Utána New Orleansba vitorláztunk, majd Houstonba. Na, ott találkoztam Cserei
Gabival. (Cserei Gábor a Maros megyei Kibéd faluban látta meg a napvilágot,
hajóstiszt lett, majd Extra Master, hosszújáratú kapitány, és egy úton ott
„felejtette” magát Houstonban. Ez még a diktatúra mély éveiben történt. Mivel
remek szakember, hamarosan jó munkához jutott, mostanára már egy önálló
vállalat tulajdonosa és vezetője.)
– Gondolom, nagy volt az öröm...
– Óriási! Főleg miután megette a töltött bárányt.
– Miféle töltött bárányt?
– Hát a húsvét éppen ott ért minket Houstonban, beszereztem hat bárányt, és
saját kezűleg megkészítettem őket „töltöttnek”. Hogy zabálták a fiúk, öröm volt
nézni. Gabinak félretettem egy fél bárányt, s amikor a hajóra jött, elétálaltam.
Még a szeme is kiguvadt, úgy falta. Szegény, mióta nem evett ilyet...
Nagy János félbeszakítja a hangos emlékezést, és az ebédkészítésnek szentel egy
jó félórát. Aztán cseng a telefon – Budapest. Kellemetlen hír: az angol
vállalkozó, aki magyar és román tengerészeket toboroz, egyelőre leállítja az
akciót, mert egyik hajóját Kínában eladta. Ion Boeriu szomorúan veszi ezt
tudomásul, megjegyzi, hogy úgy látszik, elhagyta a szerencséje, és bánatát
balzsamozandó, saját főzésű almapálinkát töltöget magának (és nekünk), miközben
időnként riadtan az ajtó felé pislant, a ház asszonya nemsokára érkezik, s nem
rajong az ilyen ebéd előtti italozásért.
Kis Jani, hogy elterelje figyelmét, a román tengerparton található kagylókról,
csigákról kezdi faggatni, és legnagyobb bámulatomra kiderül, hogy a régeni fiú
hallatlan szaktekintély a témában. Nemsokára mindketten fülig merülnek a
különböző csigák, kagylók kifogási, elkészítési módozatainak taglalásában.
Nagy János pedig röviden beszámol a visszaútról, amelyen már „nem történt semmi
különös”.
– A vegyesáru egy részét La Speziában raktuk ki, aztán következett Toulon, majd
vissza Itáliába Savonába, onnan az egyiptomi Alexandriába, aztán Szíria,
Tartous, végül a ciprusi Limassol. Hat hónapos út után négy napig voltunk
itthon, és máris indulni kellett Galacra, új útra berakodni. „Szerencsére” alig
hagytuk el a konstancai kikötőt, egyszerre három henger besült, így
visszavontattak, s még dangubáztunk itthon egy ideig.
– S az utolsó út?
– Lacikám, elfelejtetted, hogy ezt a kifejezést mi nem használjuk.
– Bocs. (Tengerészbabona... nem szabad kimondani ezt, nehogy tényleg az utolsó
legyen...)
– A legutóbbi útra Galacon rakodtunk vaslemezt, csöveket. Első célkikötő a
malaléziai Port Kelang volt, a második a Fülöp-szigeti Manila. Semmi különös
nem történt... Menet tizennyolc napot álltunk Szingapúrban, javítani kellett
valamit. No, azt nagyon szerettem.
– A Fülöp-szigeteken milyen a hangulat, háborús?
– A hajót nyolc őr vigyázta, plusz a főnökük. Egyébként a tájfun-időszakban
voltunk ott, de megúsztuk. Két tájfun között sikerült a kikötőben kirakodnunk.
Aztán átvitorláztunk Kínába, Shanghájba. Ott nem sok változott. Utoljára
’83-ban vagy ’84-ben jártam Kínában, akkor volt egy kis lazítás, de azóta újra
bekeményítettek. Ha Amerika a nagyon gazdag és a szerényen élő emberek országa,
nos akkor Kína a szegényeké. Bár koldust nem láttam. Az ügyintézés viszont a
jól ismert szocialista, link módon megy. Shanghájban öszszesen két függönyt
láttam ablakon... Néhány napot egy ötcsillagos hotelben laktam, nagyon olcsó
volt, 50 dollár naponta.
Az indonéziai Pandzsangban 3 000 tonna kávét rakodtunk, és az alatt a néhány
nap alatt igazán jól éltünk ott.
A kapitány hamiskásan kacsint, és éppen készül belemerülni a részletekbe, de
hirtelen elhallgat, kavargatni kezd valamit egy lábosban, mert a nyíló ajtón
belép a felesége.
Ebéd után, már benn a szobában a kávé mellett megint ételreceptekre terelődik a
szó. Ekkor kérdeztem meg:
– Janikám, olyan remekül sütsz, főzöl, hogyhogy eddig egyetlen halétel sem
került szóba?
– Lacikám, én halat nem fogyasztok. A halakkal szerződést kötöttem: én nem
eszem őket, ők nem esznek engem.