Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. január, IV. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Nemess László

Nemess László
SZÖVETSÉG A HALAKKAL
A Konstanca felé robogó vonat kerékkattogására rímelve agykerekeim forgatják tűnődésemet: hogyan lesz egy Zsil völgyi bányászcsaládból származó kisfiúból hajómodellező kamasz, tengerészeti főiskolai növendék, hajóstiszt, hosszújáratú kapitány, majd hajósgazda? A pályaív töretlen, bár a megtörésére fenekedő akadályok sora között, alatt, fölött húzódik. A környezet, a rokonság meg nem értése (ez alól egyetlen kivétel a már akkor menyasszony, mostani feleség), az a hátrány, amit egy magyar iskolában érettségizett fiú számára a román nyelvű felvételi vizsga jelentett, egyedüli magyarként a csoportban végigküzdeni a Tengerhajózási Főiskola dzsungel-éveit, négy éven át mundérban-fegyverben, majd később is egyedül a különböző hajókon, tisztként, kapitányként nemcsak elismerést, megbecsülést szerezve magának és fajtájának, de ami nagyon ritka: rajongó tiszteletet, szeretetet.
Nagy János több mint tíz évvel ezelőtt szerezte meg hosszújáratú kapitányi képesítését, hajója – amelyen azelőtt első tiszt volt – akkor Galacon rakódott, ő megkérte a flotta vezetőségét, hogy ugyanarra a hajóra nevezzék ki parancsnoknak. És ami példátlan a román kereskedelmi flotta történetében: kérésére ráokéztak. Amikor Konstancáról visszautazott Galacra, hogy átvegye 4 500 tonnás tengerjáróját, az egész legénység a fedélzeten várta, fellobogózott kötélzettel, öt mérföldre zúgó ködkürt-rivalgással. Egy vadonatúj kapitányt nem tesznek vissza arra a hajóra, amelyen első volt, elsősorban az ő érdekében: nehogy korábbi hajóstársai visszaéljenek azzal az (esetleges pajtási) viszonnyal, amelyet a korábbi fiatal tiszttel kialakítottak.
Nagy János most 46 éves, zömök alkatú, kicsit pocakos, enyhén kopaszodó férfi, akinek kerek arcában mindig ott rejtezik ugrásra készen a harsogó kacagás. Leverten, borúlátóan sosem láttam, pedig huszonhét éve ismerem, hisz két évvel alattam járt a Főiskolán.
Pályafutását azután is élesen követtem, hogy otthagytam a tengert. A Partra látogatva mindig felkerestem családját, ha ő nem volt otthon, s amikor erre hosszasabban nem nyílt alkalmam, olyankor felhívtam telefonon. Többnyire felesége, Magdus válaszolt, és tengerész-asszonyhoz illő tárgyilagossággal, szakértelemmel tájékoztatott férje hogy- és hollétéről. Melyek imigyen hangzottak, mint például; „Jani az Öbölben volt, de megúszta. (Ez még az iraki-iráni háború idején történt.) Egyik hajónkat helikopterekkel támadták és felgyújtották. (Tessék elgondolni, semleges ország fegyvertelen kereskedelmi hajóját...!) A fiúk egy része a szélalatti oldalon ugrott a vízbe, arra számítva, hogy a füst eltakarja őket, ezek majdnem mind megmenekültek, a többiek a széloldalon, ezeket mind egy szálig legépfegyverezték a kopterek.” Vagy: „Képzeld, a drágám befagyott a Balti tengerbe, jégtörők vontatták be Kopponhágába, letört a hajócsavar egyik szárnya, most ott vesztegel majd dokkban vagy két hónapig, s éli világát kilenc dolláros napidíjjal.” (Akkor még ez elég sok volt, különösön egy román hajóstiszt számára, akit 1,40 dolláron tengettek.) Vagy: „Eltűnt valahol Távol Keleten, én Londonba írtam neki a Harrison and Co. címére, azok majd megkeresik és utána küldik a levelet.” (A londoni Harrison and Co. hajóügynökség, amely a román hajókat is kezelte, lelkiismeretesen kinyomozott minden egyes embert és teknőt, és célba juttatott minden levelet. Ingyen és bérmentve.)
Az is előfordult, hogy ő hívott lel, egy alkalommal éjjel három után. „Mi van, alszol? Na, elolvastam a legújabb könyvedet, amit elküldtél. Van benne két hiba: a sztambuli szeráj tornyai nem úgy látszanak abból a pontból, ahonnan az ember a révkalauzt felveszi, hanem stb... És mióta vörös az Antares?” De Janikám, védekeztem félálomban, alacsony állásban, közel a horizonthoz az égitestek vöröses fényt kapnak... „Marhaság, az Antares nem vörös! Egyébként a könyved nem rossz.” Hű, ez aztán a kritika... – gondoltam.
Nagy János egészen egyéni módon vezeti hajóját. Egy kikötőbe érve például első nap sohasem rendel élelmet a vízivigéctől, előbb kimegy a piacra és körülnéz. Eszébe vési az árakat. Azután már fölényes tárgyismerettel alkudozik az ügynökökkel. És ha nem tud megegyezni velük, kimegy a piacra és bevásárol. Egy alkalommal a szakács panaszkodott, hogy elfogyott a disznóhús, de a vigéc nagyon drágán adja. Jani nem szólt semmit, pénzt vett ki a hajókasszából, és kiment a piacra. Egy óra múlva egy madzagra kötött sivalkodó sertést vontatva maga után, állított vissza a hajóra. Összecsődült a legénység, a szakács meredő hajjal szólt le a rakparton közeledő főnökéhez: „Mi ez, parancsnok úr?” „Disznóhús, mi lenne?! Nem azt mondtad, hogy szükséged van rá?” „És ki fogja ezt levágni, feldolgozni, parancsnok úr?” „Én” – felelte Nagy János, és szavának állt. Egy öreg hentes megirigyelhette volna.
Ez év márciusában tért vissza egy héthónapos útról, és épp aznap este hívtam fel.
– Egy órája érkeztem – mondta.
– Honnan?
– Bukarestből. Oda repültünk Rotterdamból. A hajót ott hagytam Hollandiában, a legénységet repülőn cserélték ki. Képzeld, bementem a pilótafülkébe, és megkértem a srácokat, mutassák meg, ők hogy navigálnak. Úgy féltem a repüléstől, hogy ijedtemben megittam egy üveg Ballantines-whiskyt. Életemben először láttam Bécset, a Balatont, Budapestet... fentről.
Nyár derekán kerestem fel. Délelőtt csengettem be, és drukkoltam, hogy otthon legyen valaki. Kis Jani, a huszonegy éves fia nyitott ajtót. Kiskorától tengerésznek szánta, készítette fel az apja, próbálta átadni neki tapasztalatait, de a fiú egy hathónapos út után másképp határozott, felvételizett a jogra és bejutott, már túl van az első éven.
Nem való az nekem, Laci bácsi, az a hat hónap meggyőzött erről. Decemberben indultunk Konstancáról vaslemezekkel megrakva – Amerikába szólt a fuvar –, de a Földközin majdnem halakat etettünk. Viharban megállt a motor, megcsúszott a rakomány, léket vert a palánkozatba, alig vergődtünk el Máltáig. Ott két hónapot álltunk a javítóban. Utána óceáni átkelés, majd Amerika: Houston, Mobile, New Orleans, Miami.
– Szerencsés voltál, elsőre mindjárt ilyen híres és szép városokat látni...
– Igen, érdekes volt, de a tenger nem nekem való. Tudod-e, mi volt a legérdekesebb? Az Atlantin egy délelőtt megpillantunk egy felborult mentőcsónakot, hát rögtön rátettük a hajó orrát, s közel mentünk. Nos, a csónak egy hanyatt fordult ámbráscet volt, száz meg száz madár lakmározott belőle, a vízben levő részét meg a cápák tépték. Egyiknek a feje már el is tűnt a nyílásban, amelyet a fogaival ásott magában a cetben. Nem tudom, mitől dögölhetett meg, de nem is tanulmányoztuk sokáig ezt a kérdést, mert olyan dögszag terjengett körülötte, hogy az kibírhatatlan... Gyorsan elpályáztunk.
– No, és Amerikában mi tetszett a legjobban, és mi volt a legmeghökkentőbb?
– Miami nagyon tetszett, de hát tulajdonképpen csak a gazdagoknak szép. És mostanában nagyon elárasztották a spanyol ajkú latin-amerikaiak. Hogy mit furcsálltam a legjobban? Azt, hogy Amerika, az Egyesült Államok milyen olcsó. Úgy értem, az élet olcsó.
– Te vagy az első, aki ezt állítja az USA-ról.
Kis Jani néhány adattal illusztrálja állítását, de mielőtt befejezhetné, csengetnek, bejön egy szálas, keménykezű férfi, mint kiderül – szintén hajóstiszt. Nagy Jánossal szeretne beszélni, de idősebb Janira még várni kell. Soha kellemesebb várakozást...
Boeriu, amikor megtudja, ki s mi vagyok, áttér magyarra. Kissé nehezen megy, keresgéli a szavakat, de boldogul, hisz Szászrégenben született, édesanyja magyar. Ugyanazt a főiskolát végezte, hajózott is egy ideig, az tán „féket tettek az engedélyére”, vagyis nem mehetett többé mélyvízi utakra. Egy kis partmenti halászhajó kapitánya lett, amelyen nehéz munka mellett muris kalandok is estek.
– Egyszer a fenékhálóval fogtam egy torpedót. A mangaliai hadimadarak vesztették el –- mint utóbb kiderült. Bár első pillanattól sejtettem, amikor a kifele emelkedő hálóban megláttam a csillogó, kilencméteres fémszivart. A guta majd megütött, hisz tudtam, mire képes egy ilyen játékszer. Nem is vontam be a hálót, a tat mögött imbolyogni hagytam, s neki egyenest Mangaliának. Ott persze kijöttek elém a fiúk, s mondtam nekik, hogy „há’, itt né”, vegyék át a pukkantyújukat. Erre rimánkodni kezdtek, hogy ne tegyek ilyet velük, mert már jelentették, hogy ez és ez a kilőtt torpedó kötelességét teljesítve felrobbant. Vigyem vissza oda, ahol találtam. Gondoltam, azt már nem, mert még valaki megint kifogja, bementem a hajócskával a mélyvízbe, egy rúd végére kötöttem egy éles kést, s elnyiszáltam a háló néhány szemét, mire a fémszivar szépen kicsusszant, s lemerült olyan mélyre, ahonnan már nem lehet kihalászni. Sajnos vele ment néhány tonna hal is. Utána hátrakurjantottam a hajóorrban didergő legénységemet, s mondtam nekik, húzzák fel a hálót a hal maradékával, s javítsák ki.
Egyik kollégám egyszer kifogott egy háborúból visszamaradt, de az is lehet, azután odaplántált KB-53-as aknát, de az nem sokat gatyázott, bevitte a Tomis kikötőbe, s ott a daruval szépen kitette a mólóra, amelyen egyébként nyaranta a turisták is flangéroznak. Amikor a haditengerészeti okosok ezt megtudták, hanyatt-homlok odarohantak, s mellé állítottak egy fegyveres őrt, nehogy még valaki hozzápiszkáljon, s elmenjen sirálynak. Több mint kétszáz kiló trotil van benne.
Közben megérkezik az idősebb Jani, miután üdvözöltük egymást, felhívja Budapestet, s mivel a kapcsolásra várni kell, nekifog ebédet főzni, s közben mesél.
– Valami angol Pesten nyitott hajózási Irodát, Távol-Keleten vitorlázó hajói számára toboroz most magyar tengerészeket. De mivel nem tudott összeszedni eleget, a román flottához fordult, fordultak, vagyis hozzám. Erdélyi magyarokat vagy románokat szeretnének alkalmazni, hogy miért, azt ne kérdezd, mert nem tudom. Ezt a havert is be akarom oda szerezni, rég nem hajózott, s le van égve. Hátha sikerül...
– Milyen volt az utolsó két utad?
– Akkor már négy éve a kikötői irodákban dolgoztam, és kezdtem nagyon unni a banánt. Galacon éppen befejezés előtt állt egy 15 000 tonnás tehermotoros építése, odakértem magam. Magammal vittem Janikát is, és benyomtam matróznak, hadd szokjon a mesterséghez. Nem akartam, hogy érettségi után elcsellengje nekem az időt. A hajónak még nem volt neve, ezért javasoltam a főnökségnek, hogy kereszteljük Ardeal (Erdély) névre. Ilyen nevű volt még a flottában, az ötvenes években, és szerencsés név, mert az a hajó megúszott egy megúszhatatlannak látszó zűrt. Félig-meddig bele is egyeztek, amikor néhány akadékoskodó hülye megfúrta a dolgot. Á, mondták, nem elég, hogy bozgor a parancsnok, még Erdély is, ez már tiszta provokáció! (A bozgor a magyarok csúf neve, amellyel némely kedvesebb románok illetnek minket.)
Amikor ezt meghallottam, káromkodtam egy nagyot, s azt mondtam, jó, akkor legyen Mamaia. Ilyen nevű hajó is volt már, rég felvágták ócskavasnak. Ez lett aztán a neve.
De a Mamaia csak nem akart elkészülni, hónapokig vacakoltak vele, pedig egyfolytában a nyakukon voltam. Végül aztán '90 decemberében befejezték, s átjöttünk ide Konstancára rakodni. 40 mm-es, egyenként 40 tonnás vaslemezeket pakoltak bele, s az első raktárt elbaltázták. Akkor éppen valamit intézni Bukarestben voltam. A többi háromnál nem volt hiba, a lemezek szélét szépen egymáshoz illesztették, de az egyesnél, amelyik az orrban van, és az eleje szűkül, abban egymásra helyezték a lemezeket. Amikor visszatérve ezt megláttam, mondtam is az első tisztemnek: nem jó ez így, ebből még baj lehet. Megnyugtatott, hogy majd jól lerögzítteti, de sajnos nekem lett igazam. December 22-én, az államcsíny első évfordulóján indultunk. Két nap múlva az Égei-tengeren jó 10-es viharba kerültünk, hisz tudod, milyen a „Görög Biscaya” télen. A Matapan-foknál nem akartam tovább menni, gondoltam, jobb lesz egy öbölben kivárni a tengertánc végét, de az első tisztem azt mondta, hogy újabban ehhez az athéni kormány jóváhagyása szükséges. Elhittem neki, mert akkor már négy éve nem voltam tengeren, s azt mondtam: Bicska bele, a szél úgyis keletről fúj, még taszít is, nyomás tovább. Mentünk is, mint az olajozott istennyila, amíg meg nem állt a nagygép. Utólag kiderült, hogy az egyik segédmotor üzemanyag-ellátásánál volt valami fennakadás, az megállt, s mivel a nagygépet is ez látta el motorinával, az is megállt. A hajó elfordult, „beesett a hullámok közé”, s elkezdett kegyetlenül rollázni. Negyvenöt fok jobbra, negyvenöt fok balra. Leszóltam a gépterembe, hogy siessenek a javítással, mert zűr lesz a rakománnyal, éreztem, hogy az egyes hombárban megcsúszik valami.
– KisJani hogy bírta a vihart?
– Ó, egyszem fiam halványzöld képpel hevert az ágyában, de nem annyira a vihar viselte meg mint az a rengeteg szalmakrumpli, amit előző este bepofázott. Nagyon szereti a hasát, akárcsak én, s a hasábburgonyából bevágott egy mosdótálra valót. Főleg attól nyögdécselt.
Eltelt egy jó óra, és még mindig ott hintáztunk, mint valami kerengő dervis. Lementem, felvettem a díszegyenruhámat, aztán vissza a hídra. Bekapcsoltam a fedélzeti híradót, hogy mindenki hallja, amit mondok, és röviden közöltem velük, hogy aki gyónni akar, az most jöjjön, mert van egy kis szabad időm.
– Te őrült! Nem estek pánikba ettől?
– Néhányan még jobban berezeltek, de a többség megnyugodott, amíg van kedvem hülyéskedni, addig nem lehet nagy baj.
Végre-valahára aztán feldübörgött a nagygép, s a teknőt újra nyugatnak fordítottam. Karácsony este értünk La Valetta elé. Nahát, ezek a finom máltaiak jól kibabráltak velünk. Leadattam rádión, hogy sürgősségi eset, fogadjanak be, de azt válaszolták, hogy karácsony este nem dolgoznak. Így aztán kerestem egy védettebb öblöt, s ott lehorgonyoztam. Valami turisztikai üdülőtelep volt a parton, s olyan közel mentem, hogy rendesen megijedtek. De én biztonságban akartam tudni a teknőt. Ott aztán megnéztük, milyen mérvű a havária, és elhiheted, volt mit néznünk. Az egyesben persze, hogy megcsúsztak a lemezek, kiszakították a hajó oldalát, egyik oldalon egy 2x1 méteres derékszög görbült kifele, a másikon egy 5x3 méteres! Azt is mondták a viccesebb kedvűek, hogy né, átalakultunk szárnyas hajóvá. És persze anynyi víz volt a hombárban, hogy pólózni lehetett benne.
– Jó munkát végeztek a máltaiak, több baj nem lett?
– Semmi. Az óceánon simán átkeltünk, s vidáman kikötöttünk Mobileban. Ez az alabamai város majdnem tiszta néger. Sajnos éppen hét végére érkeztünk, s az az „imigration officer”, aki a partraszálló engedélyeket, „pass”okat kellett hogy kiállítsa, sietett haza. Így passt csak nekem, az elsőnek s a főgépésznek adott. A legénység többi része tehát hivatalosan nem léphetett partra. Persze fütyültünk erre, nem is lehet elvárni hosszújáratú hajósoktól, hogy ilyen átkelés után a fedélzeten rostokoljanak. Hogy mit szőröztek ott velem, azt el nem tudod képzelni. Még a nagyapám személyi adataira is kíváncsiak voltak. A legénység többi tagja már alig érdekelte őket. Még a radioaktivitást is megmérték a hajó minden zegében-zugában.
Utána New Orleansba vitorláztunk, majd Houstonba. Na, ott találkoztam Cserei Gabival. (Cserei Gábor a Maros megyei Kibéd faluban látta meg a napvilágot, hajóstiszt lett, majd Extra Master, hosszújáratú kapitány, és egy úton ott „felejtette” magát Houstonban. Ez még a diktatúra mély éveiben történt. Mivel remek szakember, hamarosan jó munkához jutott, mostanára már egy önálló vállalat tulajdonosa és vezetője.)
– Gondolom, nagy volt az öröm...
– Óriási! Főleg miután megette a töltött bárányt.
– Miféle töltött bárányt?
– Hát a húsvét éppen ott ért minket Houstonban, beszereztem hat bárányt, és saját kezűleg megkészítettem őket „töltöttnek”. Hogy zabálták a fiúk, öröm volt nézni. Gabinak félretettem egy fél bárányt, s amikor a hajóra jött, elétálaltam. Még a szeme is kiguvadt, úgy falta. Szegény, mióta nem evett ilyet...
Nagy János félbeszakítja a hangos emlékezést, és az ebédkészítésnek szentel egy jó félórát. Aztán cseng a telefon – Budapest. Kellemetlen hír: az angol vállalkozó, aki magyar és román tengerészeket toboroz, egyelőre leállítja az akciót, mert egyik hajóját Kínában eladta. Ion Boeriu szomorúan veszi ezt tudomásul, megjegyzi, hogy úgy látszik, elhagyta a szerencséje, és bánatát balzsamozandó, saját főzésű almapálinkát töltöget magának (és nekünk), miközben időnként riadtan az ajtó felé pislant, a ház asszonya nemsokára érkezik, s nem rajong az ilyen ebéd előtti italozásért.
Kis Jani, hogy elterelje figyelmét, a román tengerparton található kagylókról, csigákról kezdi faggatni, és legnagyobb bámulatomra kiderül, hogy a régeni fiú hallatlan szaktekintély a témában. Nemsokára mindketten fülig merülnek a különböző csigák, kagylók kifogási, elkészítési módozatainak taglalásában.
Nagy János pedig röviden beszámol a visszaútról, amelyen már „nem történt semmi különös”.
– A vegyesáru egy részét La Speziában raktuk ki, aztán következett Toulon, majd vissza Itáliába Savonába, onnan az egyiptomi Alexandriába, aztán Szíria, Tartous, végül a ciprusi Limassol. Hat hónapos út után négy napig voltunk itthon, és máris indulni kellett Galacra, új útra berakodni. „Szerencsére” alig hagytuk el a konstancai kikötőt, egyszerre három henger besült, így visszavontattak, s még dangubáztunk itthon egy ideig.
– S az utolsó út?
– Lacikám, elfelejtetted, hogy ezt a kifejezést mi nem használjuk.
– Bocs. (Tengerészbabona... nem szabad kimondani ezt, nehogy tényleg az utolsó legyen...)
– A legutóbbi útra Galacon rakodtunk vaslemezt, csöveket. Első célkikötő a malaléziai Port Kelang volt, a második a Fülöp-szigeti Manila. Semmi különös nem történt... Menet tizennyolc napot álltunk Szingapúrban, javítani kellett valamit. No, azt nagyon szerettem.
– A Fülöp-szigeteken milyen a hangulat, háborús?
– A hajót nyolc őr vigyázta, plusz a főnökük. Egyébként a tájfun-időszakban voltunk ott, de megúsztuk. Két tájfun között sikerült a kikötőben kirakodnunk.
Aztán átvitorláztunk Kínába, Shanghájba. Ott nem sok változott. Utoljára ’83-ban vagy ’84-ben jártam Kínában, akkor volt egy kis lazítás, de azóta újra bekeményítettek. Ha Amerika a nagyon gazdag és a szerényen élő emberek országa, nos akkor Kína a szegényeké. Bár koldust nem láttam. Az ügyintézés viszont a jól ismert szocialista, link módon megy. Shanghájban öszszesen két függönyt láttam ablakon... Néhány napot egy ötcsillagos hotelben laktam, nagyon olcsó volt, 50 dollár naponta.
Az indonéziai Pandzsangban 3 000 tonna kávét rakodtunk, és az alatt a néhány nap alatt igazán jól éltünk ott.
A kapitány hamiskásan kacsint, és éppen készül belemerülni a részletekbe, de hirtelen elhallgat, kavargatni kezd valamit egy lábosban, mert a nyíló ajtón belép a felesége.
Ebéd után, már benn a szobában a kávé mellett megint ételreceptekre terelődik a szó. Ekkor kérdeztem meg:
– Janikám, olyan remekül sütsz, főzöl, hogyhogy eddig egyetlen halétel sem került szóba?
– Lacikám, én halat nem fogyasztok. A halakkal szerződést kötöttem: én nem eszem őket, ők nem esznek engem.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék