Lászlóffy Csaba
SZÁZADKÖZÉP
Érkezések
1.
Az első, a leghevesebb közülük, 1850 elején érkezett Londonba. Amikor először járt a szigetországban (akkor is üldözött összeesküvőként menekült, azóta megjárta a hatalom csúcsát mint a római köztársaság elnöke, s rettegett forradalmár ma is), amióta a hajó először futott be vele a Temze torkolatába, hozzászokott, hogy ég és víz és föld, minden hatalmas szürkeséggé mosódik össze itt, és a kemény kürtőkalapos és kabátjukba, törvénytiszteletükbe, gőgös érdektelenségükbe szigorúan begombolkozó brit polgárok tekintetét is talán ez teszi oly közönyössé, kifejezéstelenné. Már volt alkalma megismerni az anyagi érdekeiket és kényelmüket védő angol szigetlakókat, akik atyáik legképtelenebb szokásaihoz is csökönyösen ragaszkodnak, s az idegentől is megkívánják, hogy vakon alkalmazkodjék azokhoz, különben nem tekintik gentlemannek. Hány bozontos, a kontinensen büszkén hordott szakáll esett áldozatul az angol szűkkeblűségnek, mivelhogy szőrös pofával Londonban állítólag nem lehet boldogulni, kinevetik miatta az embert. Ugyanakkor hidegen hagyja őket minden, amiből nem származik előbb-utóbb valamilyen gyakorlati haszon.
Ezek az urak, dohogott magában a csúszós köveken zötyögő bérkocsiban az itáliai, úgy látszik, hajlamosak megfeledkezni arról, hogy nem mindenki kényes hintóban ringatózva jutott el idáig, és nem az Oxford Streeten vagy az Edgware Roadon látható kőpaloták kirakatainak ételkülönlegességei és sokszínű szövetmintái között dúskálva gyűjtötte futó élményeit; még csak a Hyde Park bársonyos gyepén sem, melynek csendje fölött London híres, viaszosvászonnal bevont kalapú, fehér gyapotkesztyűs rendőrei őrködnek, diszkrét szigorral zavarva el onnan a rosszul öltözötteket. A tengeri út hullámai sem tudták kirázni az ő lelke mélyéről a megszenesedett emlékeket. Carbonariként kezdte valamikor: a fegyveres felkelések kudarca, megannyi árulás, vérfürdő, bebörtönzés sem volt képes megtörni fanatikus hitét, nem szoktatta hozzá az alázathoz és a kétségbeeséshez. Partraszálláskor lopva megnézte magát egy hervatag korú, hosszú lófogait mutogató hölgy toalett-tükrében: megnyúlt arcán a sárgult bőr alól kiütközött a gondozatlan szakáll, mely már-már züllött kinézésűnek mutatta. Csak szigorú, okos tekintete s szemében a visszafojtott tűz árulkodott arról, hogy ő uralkodik az egész olasz értelmiség szabadságtörekvései és idegrendszere felett.
A lassú kocsikázástól feje még jobban elnehezült. Félig nyitott szemhéjjal szenderegve, kissé különösnek találta, hogy mind távolabbról hallatszanak a kocogó lópaták. Aztán soha nem látott helyen és eleganciájú társaságban látta magát, amint türelmetlenül, szinte haragosan vág utat magának a kimért udvariassággal, tompa mosollyal várakozó frakkos fogadószemélyzet között. A piros bársonnyal, fehér asztalneművel és ezüst asztaldíszekkel ünnepélyesebbé tett teremben, a kesztyűjüket kecses mozdulattal lefejtő, aranygombos sétapálcáikkal és arany kézelőgombjaikkal játszadozó lord- és bankárkezek hivalkodása, a fakó szőkeségüket ékszerekkel felragyogtató, névjegykártyájukat és lenyírt szőrű pincsikutyájukat szorongató ladyk kíváncsisága aztán végképp kihozta sodrából: „Mélységesen csalódnak ezek a public dinerre hivatalos, családfájuk vagy millióik súlyától megkótyagosodott fejek, ha netalán azt képzelik, hogy egy kétszáz esztendős, megszelídített kísértettel van dolguk, aki utoljára Cromwell idején ijesztgette eleiket, avagy egy vademberrel, aki fantáziátlan üzleteik és unalmas kötöttségeik közepette, mesébe illő naiv történeteivel felcsigázza majd érdeklődésüket!... Saját kiáltása ébresztette fel. Bosszantóan valószerűtlen álma közben lefordult a kocsi üléséről. Kinézett: megpillantván a hidat, felszólt a bérkocsisnak, hogy álljon meg, majd kiszállt, fizetett, s a szájában szivarral, komótos tempóban távolodott az utca zajától, mint aki magányos sétára indul a fagyos, szeles időben.
„Szegény rikkancsok – elmélkedett magában –, hiába kiabálják rekedtre a torkukat, az angol urak villásreggelijük után kényelmes karszékükben ülnek, nagy monogrammos zsebkendőbe fújják náthás orrukat, és akkurátusan piszkálgatják a kandalló tüzét. Leghitványabb emlékeimet sem adnám oda tétlenségükért, nemhogy a Habsburg-kaptafára húzott csizmafélszigeten mocorgó jövőt!” Másodszor haladva végig a magas part mentén, óvatosan körülnézett. „A Párizsból emigrált összekötő nem jött el. Talán holnap...”
A kemény télben a Temze vize is befagyott. A negyvennégy éves Giuseppe Mazzini fürge léptekkel indult megfelelő konspiratív hajlékot keresni magának. A csípős szélben, ha a száraz köhögés éppen nem fojtogatta, ismerős neveket mormogva igyekezett megőrizni melegvérét. Ledru-Rollin, Kossuth, Herzen...
A többit már rutinos szervezői hidegvérrel gondolta tovább. „London védett hely. Ám mielőtt az ostobaság és a közöny elszigetelhetne Itáliától s a kontinenstől, sietnem kell, hogy pár hónap alatt létrejöjjön itt egy európai demokrata szövetség.”
 
2.
Másodiknak hármuk közül a legidősebb érkezett meg Angliába. Túl volt már legszebb férfikorán és a lobogó hiszékenység évein; szomorú, aggódó pillantások és jellegzetes, mélabús mosoly tették mind kevésbé romantikussá, a kancsalul festett egekbe nézés helyett mind magába fordulóbban merengővé arckifejezését. 1851 októberének végén, 49 éves korában kötött ki Southamptonban, miután Gibraltárban át kellett szállnia egy angol hajóra a Mississippi gőzfregattról, „melyet a washingtoni Capitolium határozatából az Észak-Amerikai Köztársaság küldött a Dardanellákhoz, hogy Magyarország száműzött kormányzóját s vándortársait az orosz cár és osztrák császár kívánságára a török Padisah által assignált kütahiai fogságból megszabadítsa”, Kossuthnak a hajó fedélzetéről a magyar ügy londoni képviselőjéhez, Pulszky Ferenc exnagykövethez írott levelében szörnyeteg világhistória gyanánt említtetik a nagyhatalmaknak azon megegyezése, miszerint az amerikai kongresszus a bécsi Burg és a cári udvar óhajára Kossuthot és Törökországba menekült társait meghívás ürügyével minél előbb és végleg eltávolítsa Európából. Kossuth azonban közelebbi szimpátiára és támogatásra is számított. Ez hozta Angliába.
„Vár-e most engem a közvélemény Angliában?” Erre a kérdésre Pulszky körültekintő agitációs tevékenysége nyomán, a fogadtatáskor meggyőző választ kapott. De nem hiú reménység-e többet várni a higgadt angoloktól, mint a forrongó Európától? Szónoki tehetsége hatásában bízva, felvilágosító – „térítő” – útra vállalkozni idegen országban? Melynek külügyminisztere, lord Palmerston két és fél esztendővel korábban ezt írta Szentpétervárra: „Ő brit felségének kormánya nem tekinti az alkalmat olyannak, amely Nagy-Britannia részéről valamely formális véleménynyilvánítást tenne szükségessé az ügy felett?” Az ügy az oroszok erdélyi intervenciójára vonatkozott.
Kossuth a lord Palmerston kastélya felé tartó hintóban elborult arccal gondolta végig az angol diplomácia szörnyű következményét: „... az orosz cár kétszázezer főnyi friss sereget dobott fényes győzelmek közt megritkult sorainkra, s midőn Anglia magatartásának váratlan gyászhíre, midőn a tapasztalás, hogy ellenünk mindenkinek minden szabad, a közszellemre lehangolólag hatott, s e lehangoltság utat egyengetett amaz árulásra... alig, hogy bukásunk híre Londonba érkezett, Nagy-Britannia kormánya sietett a bécsi udvarnak elégedését, az orosznak meg éppen örvendezését jelenteni a háború szerencsés befejezése fölött...!” Mi jót várhat most attól az időközben miniszterelnökké előléptetett lord Palmerstontól, aki az európai egyensúly fenntartása címén a népjog szinte példátlan megsértésével – a lengyelekkel történt meg ugyanaz – vállalta egy nemzet életének eltiprását?... S azóta is – a menekülés és szabadulás útján mindenütt – csak megkísértés, kudarc, csalódás várta a magyar szabadságharcosokat. Előbb a porta mesterkedései, hogy lévén csupán egy módja a Vidinben lévőket Ausztria és Oroszország karmai elől megmenteni: török hitre kell áttérniük; mire vele együtt Batthyány és Perczel Mór tüstént tiltakozó levelet küldtek Sztambulba „ezen morális gyilkolásra célzó alávaló erőszakoskodás ellen”. Mikor végül aztán két év után a szultán aranyozott kalitkájából szabadulva, lóháton ügettek a Márvány-tenger partjáig („vígan, diadalittas arccal” – végre egy emlék, mely nem nyomaszt), már nem érezték magukat száműzötteknek, bár szabadoknak sem. „Haza nélkül milyen a szabadság? – komorodott el a kavicsos sétányon lassító hintóban Kossuth. – Pláne egy olyan köztársaságban érezheti ezt az ember, mint amilyen Louis Bonaparte Franciaországa. Vive la Hongrie, vive Kossuth! kiáltásokkal üdvözöltek a bárkákban hajónkig evező munkások a marseille-i kikötőben, ám Léon Faucher belügyminiszter megtagadta kérelmemet, hogy Párizson át folytathassam utamat London felé. Ezek után már az otthoni újabb rossz hír sem gyakorlott nagy nagy hatást reánk, amelyet egy gibraltári vendéglőben az egyik angol lapban olvastunk, hogy távollétünkben velem együtt a szabadságharcnak negyvenegy vezetője Ferenc József császár nevében halálra ítéltetett, és jelképesen fel is akasztatott...”
Kossuth meghajtván magát a brit miniszterelnök előtt, sietett elfojtani magában egy szomorkás mosolyt – ezúttal nem a nemzet meggyalázására, pusztán saját jelképes hullájára gondolva lépett be az oroszlán barlangjába. Kifogástalan angol nyelvtudással (Shakespeare drámáival és Webster szótárával kelt és feküdt le a török fogság alatt mindennap) esett át az udvarias szólamokon; a tárgyra térve pedig nyugodt biztonsággal érvelt, cáfolt, kerülve az üres puffogtatást és a ravasz beugrató vagy magamutogató játékot. Szeme sarkában összefutottak a ráncok, szemhéja kimerülten meg-megrándult, homlokcsontja mögött a fájdalom nyilallásai villámlottak; de ő kifogyhatatlan szellemi erővel és türelemmel folytatta – a világ egyedüli jogos ítélőszéke – a józan ítélőképesség előtt: „... sympathiátok nem lehet henye, az személyemben elvet illet, Magyarországot illeti – biztosítlak, hogy nem holttestre vesztegettétek; jövendőnk van, kérditek, mit tehettek? emeljétek fel kormánypolitikátok elvévé azt, hogy a népek jogát belügyeire nézve respektálván, sem magatok semmi nemzet belügyeibe nem avatkoztok, sem mást avatkozni nem engedtek...”
Kik csak hírből ismerték szerte a világon, vagy távolban fénylő nevére esküdtek hazájában, azok talán úgy voltak vele, akárcsak az az amerikai festő, aki a kisázsiai Kütahiában, az Ágszu (Ó-víz) nevű, bővizű forrás mellett elkészítette Kossuth arcképét. Tűrhetően sikerült portré; lehet, hogy a művész szándékosan túlozta el a két szem és a homlok nagyságát, de az arc – vajon emiatt? – túlvilági színezetet kapott. Így aztán azoknak volt igaza, akik később, földhözragadt öregkorában is elmondták róla, hogy változatlanul szebb és férfiasabb, mint akármelyik arcképe.
3.
A harmadik emigráns, a legfiatalabbik, Párizsból majd Nizzából történt kiutasítása után először egy svájci kantonban telepedett meg, majd 1852 augusztusában Londonba költözött. De már azt megelőzően menekülni kényszerült: nem az önkényuralmi megtorlás üldözöttjeként, hanem a köztársasági terror elől. Franciaországot kellett elhagynia sürgősen, nem saját hazáját; – Herzen (felvett írói név) orosz földesúri családból származott, valódi neve: Alekszandr Ivanovics Jakovlev, nem vált közismertté. Útlevelében pedig, melyet egy moldvai romántól vásárolt meg hirtelen Párizsban, egy harmadik, teljesen ismeretlen név szerepelt. Miért választotta ezt a kényszerű megoldást éppen ő, aki társadalmi rangját és jövedelmét tekintve hármuk között a legvédettebbnek számított, s a legkevésbé volt konspiratív alkat?
Herzen a cári önkényuralom lakájlelkű hivatalnokainak és csendőreinek pimasz zaklatásai elől vonult önkéntes száműzetésbe. Forradalmi reményeinek és tenni akarásának szabad mozgásteret keresve, kezdetben remegő szívvel, áhítatos félelemmel forgolódott a forrongó Párizsban.
... S most, alig pár év múlva menekültként – negyvenéves korára megtörten, kiábrándultan –, a nagy család nélkül, csak egyik fiával lépett a nedves deszkákon át angol földre. „Halott anyám, Kolja fiam és feleségem helyett szobrok vesznek körül; ez itt a Viktória királynőé, ez meg a hírhedt Lola Montezé, aki erotikus táncával még az Amerikába hajózó Kossuthot is megkísérelte elcsábítani – nézett körül Herzen a néptelen házban, melyet London egyik legtávolabbi pontján, a Regent’s Park mögött bérelt. – Tőlem itt már senki sem fog tudni semmit elvenni. Amit Franciaországban átéltem, elég volt ahhoz, hogy elveszítsem minden hitemet. A nyírkos, ködös, kormos londoni levegőn több égi fény hatol át, mint amennyi illúzió és életkedv bennem megmaradt azok után...”
Megindult szokásos esti sétájára a néptelen utcán. Gondolatai előbb úgy járták körül börtönben és száműzetésben töltött konok éveit, mintha egy alattomos sárba süllyedt csizmát kerülgetett volna óvatosan lakkcipővel; majd megkísérelte eldönteni magában, hogy tulajdonképpen miért nem irigykedik már az olyan kifogyhatatlan tűzzel és kivételes szervezőkészséggel megáldott forradalmárokra, mint amilyen például Mazzini (Kossuthot személyesen még nem ismerte), aki nem kívülállóként sodródott bele a forradalmi akcióba (mint ő Párizsban), s akinek nemhiába marcangolják a máját a keselyűk, mert fanatikus hite, szívós csatározásai minden bizonynyal boldoggá teszik.
„Én, aki annyit hajtogattam, hogy a történelem a szabadságnak szükségszerűséggé való fejlesztése, miért választom most egyből menedékül a remetemagányt? – gyötrődött magában tovább. – Lehet, hogy gyenge idegzetű vagyok? Most már tudom, hogy mit jelent, ha védtelen embereket vágnak, szúrnak; kezdetben csak a testvérvállba fogózkodó kar hanyatlik alá; aztán a lenyisszantott orrból kispriccelő vér s a koponyarésen át kiforduló agyvelő – mégis kibírtam. Akkor hát egyszerűen gyávának születtem?!... Szazonov a tanúm rá, hogy 1848 júniusában én is odaültem a vörösök közé a Café Lamblinben, s bár egyetlen épkézláb elképzelésüket hiába lestem, másnap mégis beálltam a menetoszlopukba, mely a Marseillaise zengő erejével lelkesítve magát vonult fel a boulevard felé. Egy szakasz lövész, majd egy dragonyosszázad állta útját a tüntetésnek. A köztársaság katonái szinte mámoros hévvel verték szét kardjukkal a tömeget. Alig adhattam magamnak számot róla, mi történik, és orrommal már beleütköztem egy ló orrába. A ló beleprüszkölt az arcomba, a dragonyos nagyot káromkodott, szintén az arcomba...” Ha hit nem is, de indulat maradt benne bőven; ezt éreznie kellett, valahányszor újra átélte hasonló emlékeit. Még a Marseille-ben történteket is, ahol mikor a tömeg a városháza elé gyűlt, a nemzeti gárda rendfenntartásra kirendelt, túlbuzgó vagy túl beszari tagjai – a polgármesternek és az ideiglenes kormány megbízottjának szeme láttára – puskatussal ütögették az „egységes és oszthatatlan köztársaság” polgárainak térdkalácsát és cipője orrát, amíg, mint csigaszarv, mélyen a kalapok alá nem szorult a lelkesedés.
„Hihetetlen – emlékezett vissza rá Herzen –, hogy bár a felkelés után annyi ezer ártatlan embert főbe lövetett a reakció, Mickiewicz Lajos Napóleon demokráciájának nyílt táborában egyesülve képzelte el Lengyelország felszabadítását! Újabban Kossuth is a rabszolgatartó, indián őslakókat irtó jenkiktől várja a támogatást a magyar szabadságharc kivívásához. Már nemcsak egy öregedő költő, hanem a levert forradalom politikusa is hamis illúziókba kapaszkodik? Vagy tévednék, s a szkepszis zsákutcájába kergetett lelkem lát csak ijesztő megalkuvásnak minden kompromisszumot oly politikai konszolidáció légkörében, midőn már csak banketteken elhangzott pohárköszöntőkben, lobogós, parádés ünnepségeken esik szó a forradalomról, melynek hajdani hívei vaskalapos funkcionáriusokká, minden további újítás kérdésében megrögzötten maradiakká váltak?”
Rajtakapta magát, hogy vissza-visszapillantgat egy-egy utcasarkon, mintha attól kéne tartania, hogy követik. Őt, akinek se hangos kísérete nincsen, se kétes kinézésű alakokkal nem konspirál. Őt nincs ki elől bújtatni, óvni, nincs miért reklámozni, isteníteni. Életmódja a legkevésbé titokzatos vagy lázasan ünnepélyes. Pedig már kamaszkorában felesküdött titokban a forradalomra, arra, hogy örökké hű marad a dekabristák emlékéhez; másrészt neveltetésénél fogva volt alkalma hozzászokni a főúri kényelemhez és jóléthez.
Megint hátrafordult, s közben beleütközött egy féllábú koldusba. Zavartan csúsztatott a tengerészkülsejű, agyontetovált alak kosztól megfeketült markába egy nagyobb összeget. Majd bosszúsan gyorsította meg lépteit: „Alamizsnaosztogatásra cseréltem fel idegenben az otthoni jobbágyfelszabadítás erkölcsi parancsát?!”
Aki nem képes élni a maga életét, az mit tegyen? Mi lenne, ha elkezdené csendben írni az emlékiratait?... Egy negyvenéves embert elevenen elhantolni az emlékek alá?... De hátha magyarázatot találna néhány zavaros, érthetetlen dologra. Például arra, hogy esténként séta közben...
„Megvan!” S már jegyezte is magában: „Bárhová mentem, messziről valami ronda alak követett, aki a sarkon szemének egy intésével átadott egy másiknak... Soha és sehol, sem Ausztriában, sem Oroszországban nem volt olyan politikai rendőrség, mint Franciaországban... Nem kell azonban elfelejteni azt az erkölcsi közönyt, a nézeteknek azt az ingatagságát, melyek mint a váltakozó forradalmak és restaurációk üledékei a társadalomban megmaradtak. Mindenki megszokta, hogy ma hősiességnek és erénynek tartsa azt, amiért holnap kényszermunkára küldik az embert; a babérkoszorú és a hóhér tüzes bélyege néha ugyanazon a fejen váltotta fel egymást. Mire ezt megszokták, készen volt a kémek nemzete...”
Maga előtt látta kétségbeesett arckifejezését annak az olasz ifjúnak, akit egy fogadó ajtaja mögé megbújt civil intésére a párizsi nemzetőrök közvetlenül azután vettek őrizetbe, hogy az ő asztalától felállva a söntéshez lépett. Az izgága olaszban még volt annyi elszántság, hogy visszakacsintva rá, figyelmeztesse az asztalon maradt kalapjára, aztán magas tenorban rázendített egy Garibaldit éltető indulóra, ahogy a torkán kifért. Gyomorszájon vágták; levegő után kapkodó szája némán tátogott tovább... „Mielőbb át kell adnom Mazzininak a genovai ifjú kalapjában talált üzenetet” – eszmélt fel emlékezéséből Herzen. – Nincs ok az aggodalomra. Ez London. – De már sehogy sem volt képes lecsillapítani kiújult nyugtalanságát. – Búcsú tőled, soha meg sem ismert közöny!... Ha legalább a remetemagányt megőrizhetném...”
 
Találkozások
1.
(Mazzini lakásán)
A Rupert Streeten levő kisvendéglő előtt két elhanyagolt külsejű férfi – egy sovány, pattanásos képű és egy orangután termetű-tartású – támogatta egymást. Herzen szerény, vadgalamb-szürke öltözékben közeledett feléjük. Bizalmatlanul, mogorván sandítottak a nem óhajtott uraságra, mielőtt azonban kénytelenek lettek volna utat nyitni neki, Herzen, udvariasan kalapot emelve, legjobb olasz nyelvtudásával kérdezte meg tőlük, hogy ez-e az a bizonyos olasz emigráns vendéglő.
– Ha nem is születtél olasznak, de látom, közébünk tartozónak érzed magad. Lefogadom, hogy emigráns vagy! – lehelte arcába italtól hevített, forró szimpátiáját a görnyedt hátú öregebbik; s miután Herzen fanyar mosollyal mondta ki rá az igent, magához ölelte, és homlokon csókolta égből pottyant camaradéját. Egy hibát ellenben elkövetett az idegen: túl hamar ejtette ki a Mazzini nevét. Herzen érdeklődésére a pattanásos képű állkapcsa megkeményedett; fogai közül szűrte a szavakat társának: „Hadd lássuk, miben sántikál ez a kifényesített cipőben sétafikáló úr?!” –S azzal valósággal belökte maga előtt Herzent a vendéglő alacsony ajtaján. „Ne bolondozz! Nem látod, hogy épp olyan a szakálla, mint a mi Garibaldinknak?!” – nyomult be utánuk dőlingélve a görbe hátú camarade.
Mazzini hahotára fakadt, amikor félórával később Herzen elmesélte neki a kocsma előtt lezajlott incidenst.
– Az én tüzes véreim! – harsogta elégedetten; mind a két részeg olaszra egyformán büszke volt.
Percek múlva már megszállottan bizonygatta igazát két bögre feketekávé mellett:
– Nem tagadom, hogy az égő bosszúvágy éppolyan uralkodó szenvedély az olasz lelkekben, akárcsak az őrjöngő szerelem. Ám az ilyen mélyen begyökerezett szenvedély erénnyé magasztosulhat. Manapság különösen; hogyha a forradalmak vezetői értenek a szenvedélyek fölajzásához. Tulajdonképpeni célunk az összemberiség jóléte; csakhogy ezt az általános elvet az egyesekbe, a tudatlan fejekbe nem olyan könnyű beoltani; ezért kell az érzelmeket felgerjeszteni és koholni is.
– Önnek ez várakozáson felül sikerült, még most, három évvel a levert forradalmak után is, midőn a despoták összeesküdtek a világ ellen, és szinte egész Európában üldözik a szabadságharcosokat.
– Remélem, nem tart engem ön is hazárdjátékosnak? – Mazzini hosszúkás arca még jobban megnyúlt és elhalványodott. – Mintha túl nagy meggyőződéssel adta volna elő nekem a genovaiak üzenetét (talán magáévá is tette?), hogy én itt nem ismerem eléggé az itáliai helyzetet, nem szabad reszkírozni több felkelést, meg kell próbálkozni a lassú belső reformokkal.
Nem bírta tovább titkolni gyilkos ellenszenvét azokkal szemben, akik ellenkezni mertek vele. Kiköpte szájából az égő szivart; mint valami kráterből, feltartóztathatatlan indulattal tört fel belőle a düh. „Rómában  lyennek láttam – emlékezett vissza rá Herzen –, legfeljebb akkor, hatalma tetőpontján elég volt felemelnie kezét, hogy lezárja a vitát, s a másik percben már gúnyos, fölényes mosolyt csalt arcára az elégedettség... Mindegy, én köztársasági elnök sem óhajtottam lenni soha” – vágta el iróniával az orosz író, mint gordiuszi csomót, a három évvel korábban Rómában támadt kételyeit.
– S még engem tartanak fantasztának! – kiabálta Mazzini. – Ők, akik hajlandók volnának alkuba bocsátkozni elnyomóikkal! Itália sorsát egyetlen dinasztia szeszélyeitől sem szabad függővé tenni... Tudom, mit akar mondani, kedves Herzen: azt, hogy nem a gyűlölt Habsburgokról van szó. De vajon Piemont nem árulta-é el már két ízben az olasz nemzeti mozgalom ügyét? Hol a garancia rá, hogy nem teszi meg harmadszor is? – Újabb szivart dugott szájába, s anélkül, hogy meggyújtotta volna, kissé csillapulva, mogorván folytatta. – Ön fiatalabb nálam, s csak néhány éve vetődött Itáliába, így hát honnan is emlékezhetne ama híres levelemre, amelyikben felszólítottam volt Károly Albertet, Piemont egykori „felvilágosult” uralkodóját – aki kezdetben rokonszenvezett velünk, karbonárikkal –, hogy írja zászlajára az „egység, függetlenség, szabadság” hármas jelszavát: „Válasszon, Sire, hogy első akare lenni az emberek, vagy utolsó a zsarnokok között?” Mire ő ingerülten „felforgató csőcselék”-nek nevezett bennünket, és nyíltan a reakció pártjára állt. Akkor, 1831-ben kényszerültem először emigrációba, és akkor értettem meg, hogy csak meghajszolt, nélkülözésekbe kergetett összeesküvőkkel érdemes levelezni és szövetkezni, királyokkal soha.
„A jóllakott ember könnyen nevet az éhes emberen” – villant fel Herzen agyában Marx egyik mondattöredéke. Vajon Mazzini is ezt akarja mondani? Mégsem hozakodott elő a két gondolat hasonlóságával; úgy érezte, Marx következtetése Mazzininak nem volna kedvére való: „Mi sem könnyebb, mint idealistának fenni mások rovására.” Ez a paprikás kedvű olasz, aki már-már a kétes hangzású „Forradalmárcsináló” nevet kapta egymás után, szinte szériában tervezi és robbantja ki a puccsokat; Marx ezzel szemben, mint nagy, nyugodt medve, egyelőre vaskos dokumentációba igyekszik gyűjteni az éhes ember igazságát, „ki nem magasztos eszmékért, hanem száraz kenyérért könyörög”. (Ez a mondattöredék folytatása.)
– Most már értem, honnan ered heves, mondhatni a prior bizalmatlansága az új királlyal, Viktor Emánuellel szemben – szólalt meg Herzen zavart köhécseléssel a hosszúnak tetsző csend után. Azt már megint csak magában gondolta hozzá: lám hol keresendő az a húszéves tüske; ügyesen irányítva Londonból került be az Italia del Popolo legfrissebb számának rafináltan megszerkesztett cikkébe, melyet Garibaldi pár nappal korábban nagyon ártalmasnak nevezett. „Viszályt szítani köztünk és Piemont között – mondta lehangoltan –, akkor, amikor csak egyetlen hadseregünk van: a szardíniái király seregei... Mazzini az értelmiségi Olaszországot ismeri, és uralkodik is lelkükön; de ezekből nem lehet hadsereget összeállítani, hogy az osztrákokat és a pápát kikergessük.”
– Viktor Emánuel együgyű bonviván, semmi egyéb – mondta valóságos gyönyörűséggel Mazzini; a magabiztos kézmozdulata a szivarról az asztalára lehullott hamuval együtt, mintha magát a szardíniái királyt is le akarta volna seperni útjából. – A genovai reformer lelkeket pedig a reakciós hatalom elzárta az egész félszigettől, s kevés hiányzik ahhoz, hogy a félelemtől összecsinálják magukat. Az én akcióbizottságomnak viszont minden nagyobb olasz városban vannak szervezetei, huszonöt lírás kötvényeket bocsátottunk ki a mind erőteljesebb mozgalom anyagi támogatására. Elhiheti, kedves barátom, hogy a szervezkedés szálai már olyan szerteágazóak...
– Hogy minden valószínűséggel az osztrák titkosrendőrség néhány embere is részt vesz a felkelés „előkészítésében”, s ilyenformán a bécsi udvarnak nem esik nehezére ellenőrzése alatt tartani az egész társaságot – szólt közbe játékos feltételezéssel Herzen, bár rögtön érezte, hogy még a legudvariasabb hang és arckifejezés sem menti Mazzini előtt ezt a – különben figyelmeztetésként is felfogható – megjegyzést.
Az olasz, mintha megcsípték volna, úgy szökött magasba; haragja ezúttal teljesen elragadta, megfeledkezett arról, hogy Herzen a vendége, és szívességből kereste fel őt.
– Még mivel beszélte tele az ön fejét az a hitvány genovai?... Lesz rá gondom, hogy helyrebillentsék az eszét!
– Attól tartok, a francia vallatók fantáziája ez esetben már megelőzte a honfitársi hevületet – mondta hűvösen Herzen.
Mazzini elhallgatott; mélyen ülő nagy szeme megtelt szomorúsággal. De nem bírta sokáig csendben. Herzen elé lépve, gyermeki szelídséggel tette össze két kezét, s mintha imádságot mondana, duruzsolta: – A világért sem akartam megbántani... éppen önt! Mondják, hogy nehéz a természetem; de higgye el: magamat sem szoktam kímélni. – Ennyi bűnbánásra futotta diktátori természetéből és az idejéből. Hangjának színezete még panaszos volt, de már egyre jobban magával ragadta a megszállottak meggyőző ereje. – Senki sem akarja megérteni, hogy nekünk, olaszoknak nincs több vesztegetni való időnk?! Itália lesz az első ország, amelyik lerázza magáról az idegen zsarnok uralmát, és megindítja a forradalmak új korszakát Európában!
– Engem egyelőre a győztes forradalom következményei tettek szkeptikussá, úgyhogy, remélem, nem várja el tőlem, hogy vitába szálljak önnel?
– Jól mondja, éppen erről van szó! A franciákról! – hozta mozgásba Mazzini arcvonásait a gúnyos grimasz. – Ledru-Rollin csak a francia „mindenhatóságban” hisz még ma is, mikor a vak is látja, hogy Napóleon Lajos császárrá akarja koronáztatni magát. A kispolgári demokratáktól a vörösökig ide-oda táncoló, nagy múltú és kegyvesztett belami, a jó öreg Rollin, aki a forradalomra áldozta egész vagyonát, még őszülő halántékkal is úgy tesz, mintha nem ismerné eléggé a fajtáját. A franciáknak még nem volt olyan személyiségük, aki, miután a hatalomra emelték, népe szabadságát személyes nagyravágyásának fel ne áldozta volna.
– Amire most utalt, én úgy gondolom, a hatalomra került egyén lélektanához tartozik – mondta eltűnődve Herzen. – A nemzeti sajátosságoktól függetlenül.
– De nemzete válogatja, hogy hol meddig lehet szítani azt a tüzet és a perzselő lángnyelveket, mikor téveszti össze az ünneplő sokaság a zizegő papírsárkányokkal. A francia polgár lelkesedése olyan, mint a nátha: ragadós, de kánikulában, úgy látszik, nem lehet tartósítani, gyönyörű igazságokkal besózva sem, akár a heringet. A mi olaszainkat viszont a szívükből kiölhetetlen szenvedély, amelyről már beszéltem...
– A bosszúvágy?
– Az is. Állhatatosakká, vakmerőkké teszi.
– A magyarokról, mondjuk, nem mondható-e el ugyanez?
– Összebeszéltek Kossuthtal? – kacagta el magát Mazzini.
– Nem is ismerem személyesen.
– Nemrég tért vissza amerikai körútjáról. Megdicsőülve.
– Erről még a kontinensen értesültem.
– Nahát, ő is a saját forradalmukat helyezi mindenek elé. – Az újabb szivar előtt felhörpintette a maradék kávézaccot. – A magyarokban valóban sok a bátorság, nagy harci és lelki hagyományok éltetik öntudatukat és hitüket a szabadságban; nem hallgathatom el azonban két jellemző tulajdonságukat. Sok bennük a hiúság meg a szószátyárság. Ezzel persze nem akarom pusztán ennyi ártalomnak tulajdonítani, hogy balul ütött ki eddig minden szabadságharcuk...
– Nyilván a Rákóczi vezette rebellióra is gondol? A párhuzam adott: nem csupán a bujdosó fejedelem és Kossuth esetében...
– Úgy látom, kezdjük érteni egymást. A múlt tanulságai Kossuth jövendő elképzeléseivel is párhuzamba vonhatók, amennyiben néma demokrácia és a nemzetiségek közös zászlaját bontja ki, az új magyarországi felkelés is eleve halálra van ítélve.
Herzen kedvetlenül állt fel, búcsúzni készült.
– Á, elmegy, mielőtt ön is kifejtette volna nekem a nézeteit? – nyújtotta szórakozott udvariassággal Mazzini a kezét.
– Miért van az – mondta ki hirtelen anélkül, hogy előre lépett volna Mazzini felé –, hogy önök a forradalmak elsőségén vitatkoznak, és nem az egyidejűségén?
Ez a váratlan őszinteség meglepte Mazzinit
– Téved, ha csak ezt olvasta ki szavaimból, s csak ennyire becsül bennünket. Kossuthot mindjárt az elején szerencsére sikerült meggyőznöm arról, hogy merész terveinket az olasz–magyar együttműködésre kell építenünk, tekintetbe véve azt, hogy mindkét nemzet felszabadításának útjában a Habsburg-hatalom áll. Megbízottam útján még 1850 nyarán két levelet küldtem neki Törökországba, ahol mint internáltat fogva tartották; felkértem, hogy csatlakozzék az akkor frissen létrejött Európai Központi Demokrata Bizottsághoz. Bevallom önnek, nehezemre esett ez a kezdeményezés éppen vele. Minden egyéni és nemzeti sérelmemet el kellett felednem. Kossuthról én ugyanis először akkor hallottam, amikor ő, Ferdinánd császár kérésére, a magyar országgyűlés elé terjesztette a lombardiai felkelők ellen küldendő hadsereget felajánló indítványát. Utólag tisztáztuk a dolgot: Kossuth a magyar forradalom erősödését tartván akkor szem előtt, a puszta megajánlást taktikai lépésnek szánta; a felállított magyar zászlóaljak sosem vonultak ellenünk, hanem a haza védelmére esküdtek fel. De bennünk, olasz forradalmárokban, hosszú ideig megmaradt a bizalmatlanság a magyar forradalom célkitűzéseivel szemben. Mint később megtudtam, maguk a baloldali magyar képviselők is aggodalommal léptek fel Kossuth javaslata ellen: „Egy nemzet, mely más nemzet elnyomására ad segélyt... magára mondja ki a kárhozatot.”
– Valami zajt hallok – szólalt meg Herzen.
– Talán ő lesz az, akit ma estére vártam – halkította le hangját Mazzini. Füle köré tenyeréből kagylót formált, úgy hallgatta – nem a kopogtatást, inkább a szabályos ütemekben ismétlődő jelzést, mely a titkos folyosóra nyíló ajtón hangzott fel. Majd megnyugodva kiáltott ki:
– Engländer, bejöhet!
Alacsony termetű, kopaszodó figura lépett be, kétszer is meghajtotta magát. Körszakálla, a füle körül göndörödő, fekete hajtincsekben folytatódva, befejezetlenül lebegni látszott. Ravasz szemével, farokszerűen lelógó, hosszú pelerinjével lesben álló, kopott rókára emlékeztetett. Vastag levelet nyújtott át Mazzininak, aki jóformán át sem futotta a sűrűn teleírt lapokat, mindössze kétszer-háromszor megforgatta őket kezében, s már tudta, miről van szó bennük.
– Napóleon Lajos a föld legkíváncsibb idiótája – mondta nevetve Herzennek. – Most éppen a magyar emigránsok vérmes reményeire készül építeni újabb számításait. Csakhogy fülébe jutott valami Batthyány Kázmér gróf nyílt Kossuth-ellenes uszításáról, s nem tudván magában kiokoskodni, hogy ez csupán egy kicsi kis incidens vagy komoly széthúzás, amely belső szakadáshoz vezethet a legnépesebb emigránstáboron belül, habozik, hogy próbálkozzék-e egyáltalán felvenni a kapcsolatot Kossuthtal. Az meg se fordul a fejében, hogy Kossuth esetleg szóba sem fog állni vele.
– Ha nem csalódom, így lesz – jegyezte meg Herzen.
Mazzini Kossuthnak sem akart adósa maradni.
– A gímszarvas most még rezervátumban érzi itt magát, csodálják. Meglátjuk, mennyivel lesz különb a többieknél – kiéhezetten! – Nem várt nagylelkűséggel fordult a félig hunyt szemmel is minden szót éberen elraktározó emberkéhez. – Jól van, Engländer, most menjen, és aludja ki magát. Kint talál egy korsó vörös burgundit, ihat belőle, amennyi jólesik. Holnap majd megbeszéljük, hogy milyen kártyákat kell kijátszania Franciaországban.
Alig várta meg, hogy a pelerines alak becsukja maga után az ajtót, már le is csapott a végig döbbenten figyelő Herzenre. – Tudtam, hogy sok mindenen fog csodálkozni nálam. Mindenki rendőrkémnek képzeli, holott csak jelentéktelen apróságokat súg be Napóleon Lajosnak, nekem viszont mindenről beszámol... Könnyen eltitkolhattam volna ön elől néhány furcsának, bizarrnak tűnő dolgot, mégsem tettem meg. Mert reméltem hogy így, közelről könnyebben megérti a realitást, a lehetőségekhez alkalmazkodó konspirativ munkastílust, mint a fülébe jutott rágalmazásokból, amelyek azt a célt szolgálják, hogy lejárassanak engem az emigráció előtt... Három titkos lakásom van, csak itt, Londonban, s még közelebbi barátaim sem ismerik mindeniket. Kerülöm a társaságot, bérkocsiban szoktam lebonyolítani sürgős ügyeimet, az utcán még álruhában is csupán a gyermekekkel állok szóba. Bevallom, olykor még őket is kénytelen vagyok igénybe venni. Tudom, hogy vadásznak rám, tehát mindent el kell követnem, hogy az én megfigyelőim, besúgóim előbb értesüljenek az ellenfél fontosabb lépéseiről, mint ő az enyéimről. Ezért nem vagyok népszerű jobb körökben. De az olyan ember, mint ön, mégis hamarabb rátalál a bujkáló Mazzinira, mint az angol társadalom krémje – vagy inkább a nemzeti ínyencség nevét használva:plumpudingja – előtt szinte naponta feltálalt Kossuthra. Annyit beszéltünk ma róla, nyilván szeretne megismerkedni vele?
– Feltétlenül.
– Írok egy pár sort, hogy fogadja önt. Meglátja majd, így sem fog könnyen menni.
– Hogy őszinte legyek, valamelyik nap már megkíséreltem bejutni hozzá, de lehetetlennek bizonyult – fedezte egy futó mosollyal a kínos beismerést Herzen. – Az amerikai postáját kellett megválaszolnia egész éjfélig. Képzelem mennyire elfoglalt ember.
– Főképp saját magával. Feleségét aztán még a mesebeli szegény öreg halász csodatevő halacskája sem tudná kielégíteni pompával. Az asszony ötlete lehetett, hogy Kossuthot Amerikába végig két aranypaszományos magyar uniformisba bújtatott testőr kísérte. Vagy talán még maga Kossuth is elhitte eleinte, s a harsány fogadtatás csak fokozta hiszékenységét –, hogy elég lesz a vitézi pózt mímelő díszkíséret sarkantyú-pengetésének szertartásával szentesíteni az ő prófétahangján mennydörgő felhívását, s az Amerikai Köztársaság máris hadat üzen Ausztriának. Azt képzelte, hogy bennszülött indiánok fogadják, mint Kolumbuszt.
– Nem, hanem jenkik, akiknek természetes igénye azonban, az újsághírekből ítélve, még nem nőtt ki az olcsó, hamis gyöngyökként csillogó reklámvilágból. A magyar mindig lovagias, kardforgató nemzet hírében állott. Nem csoda hát, hogy Amerika városai versenyeztek a dicsőségért, hogy melyikük fogadja Kossuthot elsőnek. S ahhoz mit szól ön, hogy templomokban prédikált, és kis híján vallási szektát teremtett.
– Ugyan már, zsurnalisztikakacsa az ilyesmi. Dörzsölt fickók azok!
– Az egyik részletes beszámolóban azt olvastam, hogy minden amerikai templomban van egy persely – money box –, ezzel a felírással: „For the Hungarian liberty.” A begyűlt pénzből a magyarok állítólag posztót, csizmát, fegyvereket akarnak venni... Mennyivel rosszabb taktika ez, mint az öné? Talán kevés gyakorlati érzék van Kossuthban?
– Fején találta a szöget – vágta rá Mazzini. – Az idegenben csatangoló életeket még a leghatáskeltőbb szavakkal sem lehet sokáig riadókészültségben tartani. Ráadásul Kossuth angolul tartja „ráolvasásait”; sámánhittel hadakozik az angol hidegvérrel. – Arcán ismét feltűnt a fölényes vigyor. – Mondjam azt, hogy az olyan régi stílű néptribunnak, mint amilyen Kossuth, maholnap már csak panoptikumban lesz a helye? – Tollat fogott, és sietve felírt néhány sort egy ív papírra. – Ezt azért, megkérem, ne mondja vissza neki. A lángész nehezebben viseli el, mint mi, a legkisebb bántást, sérelmet is. Kossuth ráadásul zseniben is különc: cseppet sem nagyvonalú, mindennél kényesebb a makulátlan kézelőjére, no meg a becsületére. Neki például hiába is próbálnám bizonygatni azt, hogy a valóság ma egyik napról a másikra képes lerombolni a forradalmárról alkotott régi felfogást. Neki, amikor megérkezett Londonba, semmi sem volt fontosabb, mint az, hogy a kétmilliós City üdvrivalgással, kalaplengetve várja, újságírók tolongjanak a lordmayor reá váró kocsija körül, és hogy mielőbb fölvétessék díszpolgárként a Guildhall aranykönyvébe. Ezzel szemben én – itt már szenvedélyes hangon folytatta – korántsem festek úgy, mint egy Grál-lovag. Nem is lehetek az, mihelyt politikai hamiskártyásokkal és spicli kibicekkel vagyok kénytelen az asztalhoz ülni. Börtönrácsok és golyók sűrűjében az ember megtanulja, hogy ha életéről, szabadságáról van szó, nem lehet finnyás. Ha ügyünk megkívánja, a gyűlölt elnyomók minden bűnös, aljas mesterkedésére még hatásosabb csalásokkal, még sikeresebb beugratásokkal kell válaszolnunk. Fő, hogy kezünkben legyen az adu, amelyikkel megnyerhetjük a játszmát.
Herzen, mikor az utcáról visszapillantott, a ház ablakai mind sötétben voltak. „Itt egy meleg ajánlás Kossuthhoz – idézte fel Mazzini búcsúszavait, az olasz ércesen csengő hangja hirtelen rekedten suttogóvá vált: – Ön majd megmagyarázza neki, hogy miért nem kereshetem fel személyesen.” Sejtelmes arckifejezéssel és gesztussal Jelezte, hogy a biztonság érdekében még Itt sem árt megtenni az óvintézkedéseket. Leoltotta a lámpát, s a sötétben karon fogva vezette vendégót az ajtó felé Herzen belebotlott egy székbe. „Csendesen” – sziszegte Mazzini; aztán az ismert ütemes kopogtatások, ajtónyitás után egy másik kéz ragadta meg karját, és vezette végig a titkos folyosón, közben ő elejtette a kalapját, egy láthatatlan kéz felvette helyette, és a kijáratnál a fejébe nyomta, végül egy hang érthetetlen toszkánai tájszólásban kiejtett jelszóval vagy köszöntéssel bocsátotta útnak. „Szóval a konspirációs szálakat gabalyító helyszín egész szcenériája – gondolta Herzen – Kossuth patetizmusra ragadtató tündöklésével homlokegyenest ellentétes, de tulajdonképpen egyazon cél érdekében folytatott játék.”
Meg mert volna esküdni rá, hogy Mazzini a sötét ablak mögött állva lesi őt, hogy miután befordult a sarkon, lámpát gyújtson, és kiszellőztetve szobáját a fojtogató szivarfüsttől, kedvére felhangolhassa torkát egy vidám nápolyi vagy genovai dalra a maradék burgundival.
2.
(A James Buchanan amerikai nagykövet tiszteletére adott búcsúebéden)
A vendégek elvonultak a szalonba. George Saunders konzulnak még most, az amerikai puncs készítése közben sem ment ki a fejéből a nagykövet neheztelése az ő előzetes bekonferáló szövegére, hogy az ebédre meghívta az európai demokrácia vezéralakjait, köztük több nagy hírű forradalmárt, mint Mazzini, Kossuth, Ledru-Rollin, Garibaldi. „Az európai nagyhatalmak kormányainak ellenségeit egybegyűjteni, s az asztalunkhoz ültetni! Ebből legalább akkora diplomáciai kravál lesz, mint amikor Kossuth amerikai diadalútja idején a monarchikus követek elhagyták Washingtont, tartván attól, hogy a kongresszus kimondja Magyarország függetlenségét, Kossuthot annak törvényes kormányzójául ismerve el. Nemcsak a császár meg a cár orra alá törünk most megint borsot – morgott rosszallóan a ravasz öreg, aki erősen bízott benne, hogy a konzervatívok segítségével amerikai elnök lesz. – A hatalmát pénzzel megszilárdító burzsoázia is megelégelte a puskaporszagot.”
– Már a londoni kávéházakban is sanda félsszel, Izgatottan pislogtak jobbra-balra a maguk elé kiterített újságlapok felett a csak tulajdonukat féltő, kapzsi, bumfordi fejek, midőn tudomásukra jutott, hogy a harci kedv lángjától Mantovában még a sötét papi reverenda is tüzet fogott – kísérelte meg ezalatt Mazzini, energikusan fel-alá szaladgálva, lázba hozni a szalonban ülő kis társaságot. – Csak akkor nyugodtak meg, amikor összeesküvő társaival együtt a vallásos hívei körében rendkívül népszerű Don Tazzonit is akasztófára juttatta az összekacsintó fejedelmi terror.
Miközben a konzul maga szolgálta fel, nagy teáscsészékbe töltve a puncsot, Herzen, aki a legjobban ismerte a jelenlevők közül Mazzini természetét, aggodalommal kísérte az olasz minden mozdulatát: „mi lesz vele, hiszen már eddig is többet ivott és beszélt a kelleténél?”
– Miből keverte ezt a veszedelmes italt? – kapta kezét a szája elé az első korty után Ledru-Rollin.
– Kentuckybeli ówhiskyből kotyvasztottam – nevetettt Saunders.
– Már azt hittem, hogy vitriolban áztatott magyar paprikából! – jegyezte meg Kossuth.
– Óvatosan bánjanak vele – érintette meg a váratlanul depressziós hangulatba esett Mazzini könyökét Herzen. – Én orosz létemre is összeégettem a szájpadlásomat.
Kint mind sötétebb ibolyaszín árnyak szorították ki az utcákból a napfényt. Csak a kopár épületek csúcsát érte egy-egy csillogó pászma. Felhők kezdtek sűrűsödni a szokatlanul áttetszően kék londoni égen; hirtelen hűvösre fordult az idő.
– Itt is visszavonulóban a világosság. – A sejtelmesség egészen szelíddé változtatta Mazzini hangját, csak két fekete szemgolyója izott változatlanul. Herzen követte Mazzini fájdalmas, zavaros tekintetét. Hallgattak.
– Mi volt az az ezüstös szál, amely átsuhant a fejek fölött?
Melegen zengő hangjáról ismerte fel Herzen, hogy Kossuth áll mögöttük. Neki a szemét is szelídnek mutatta a fátyolos borongás.
– A gyanútlan nyárspolgárok feje felett – helyesbített Mazzini.
– A közönyös angolok feje fölött – tette hozzá Kossuth.
– Biztosan ökörnyál – mondta Herzen.
– Itt?! – csodálkozott Kossuth. – Én, amióta az Alföldet elhagytam, nem láttam ökörnyálat.
„Ezt feljegyzem – bámulta Herzen Kossuth távolba néző szemeit – A Manchesterben vagy Glasgow-ban tartott szónoklata után egy konzervatív lapban olvastam valahol, hogy a Kossuth-póz elengedhetetlen tartozékai a könnyek. Ezt a nosztalgikus könnycseppet, bár diplomáciai fogadáson vagyunk, esendő, tehetetlen ember ejtette, nem hatást kereső politikai szónok.”
– Mantovára meglesz a feleletünk Milánóban – karolt bele kis idő múlva az ablaknál még mindig mozdulatlanul álló Kossuthba Mazzini, akinek egy újabb csésze méregerős puncs mintha helyrebillentette volna a lelki egyensúlyát. – Csak ön késlekedik; pedig már a Burgban is mindenki vakarózik a hemzsegő információktól, hogy nagyméretű összeesküvés várható Magyarországon.
– Egyébre sem gondolok reggel óta – mondta halkan Kossuth –, csak arra, hogy a tavalyi tömeges letartóztatásoknak Erdélyben megint van egy új, ártatlanul megtébolyodott áldozata. Nem csoda, hiszen a tömlöcben fogva tartott szerencsétlenek felett több, mint egy éve halogatják kimondani az ítéletet.
„Tévedtem volna? – kutatta Herzen a mélabús szemekben a könnycsepp nyomát. – Ennek az embernek egyetlen emlék, érzés, ábránd tölti ki minden pillanatát: a haza?!”
– Az erdélyi titkos szervezkedés egész tervvázlata – folytatta Kossuth –, melyet, úgy hírlik, a beteges kedélyű Makk József ezredes írt Konstantinápolyban vagy Bukarestben, a rakoncátlan ábrándozás, a gyermeteg tudatlanság bélyegét viseli magán. A Ledru-Rollin meg az ön nevének buzgó ismételgetésével, Mazzini úr, számított megnyerni a világtól elzárt otthoni tanítók, papok, prókátorok hiszékenységét. Állítólag velünk, az emigráció központjával állottak közvetlen kapcsolatban. – Kivárta, amíg kérdő pillantására Mazzini tagadó fejmozdulattal felel. – Erről nyilván nekem is tudnom kellett volna. Ez a hihetetlenül fantomszerű história még nem ért véget; Karl von Schwarzenberg, Erdély katonai kormányzója kivégzésekkel fenyegetőzik, Bécsből pedig Európa felé kacsingatnak. S erre ön újabb meggondolatlan játszma pártolására vagy egyenesen a hívólap könnyelmű kijátszására biztat engem, aki tisztában vagyok a külföldi viszonyokkal. Megmondaná, milyen tromf van legalább az ön kezében a milánói felkelés kirobbantása előtt?
„Vérrel kell öntözni a talajt, hogy megtermékenyítsük a szabadság földjét.” – Mazzininak már nyelvén volt a szokásos fűtött hangú válasz, de ezúttal könnyen talált volna rá replikát maga is: „Kis Napóleon is ezt tette a december 2-i államcsínnyel, hogy császárrá kiálthassa ki magát.”
– Mielőtt válaszolna – mondta Kossuth, Mazzini habozását látva –, hadd mutassak meg néhány sort egy hozzám eljuttatott levélből. Megpróbálom lefordítani angolra; nem, a Herzen úr szívességét kérve, talán jobb lesz, hogyha ön dallamos anyanyelvén, olaszul hallja a levélíró vallomását – Herzen beleegyezően bólintott –, hogy ne csak az agyával „érezzen rá” a fegyvertelenül beugratott erdélyi kisemberek tragikus helyzetére.
Kossuth angol, francia szinonimák felsorolásával dúsított nyersfordítását Herzen írói bravúrral, a legkifejezőbb árnyalatokat megkeresve igyekezett átültetni olaszra:
– „Karácsony felé szomorú esemény zavart meg minket, a szegény szerencsétlen Csiky Áron unitárius lelkész esete. Ezt a szegény embert is befogták: a politikához nem sokat konyított, a legkevesebb volt benne abból a publikus spiritusból, melynél fogva az ember saját dolgait odahagyva, akár ambícióját, akár szent meggyőződését követve, idejét, tehetségeit, munkáját a közéletnek szenteli – mondom, efféle semmi sem volt belőle, s ezért a fogságot néhány hasonló jellemű társával együtt legnehezebben tűrte. Harminc-negyven év közti ember volt: erős, csontos, izmos, véres, folytonosan kis feleségéről gondolkozott, s azt okkal-e vagy ok nélkül, nem tudhatom, hűtlennek tartotta, és ez oly mániákus modorban történt, hogy elmezavar fejlődött ki belőle – melynek rögeszméi a nemi ösztönök körül csoportosultak. És csodálatos, hogy ahány megőrült a foglyok közül, ez a jelenség mindenkinél előfordult, s a legtöbbnél a rögeszmék alapját...”
Herzen egy-egy szónál elakadt, s ilyenkor kínos mosollyal Mazzinitól várta a segítséget; mígnem az olasz türelmét vesztve, felkiáltott: – Fejezzék be a kínos és kínzó adogatást! Elég lesz angolul is!
– Karácsony első napján aztán – fejezte be Kossuth röviden a történetet – a lelkész ágya felől hörgésszerű hangok zavarták meg egyik fogolytársuk fuvolajátékát. Gyertyával rohantak oda, kitakarták a pokróc alá bújt embert; inge, párnája, arca vérben ázott. Egy nyomorult bicskával vágta el a nyakán az eret... A szemtanú még hozzáteszi – ezt megint a levélből fordította: – „Félig-meddig az öngyilkosság rémei kezdtek rajtam (is) uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt elhatározás, csakis olyan beleegyezésforma. Nem ettem negyvennyolc óráig semmit..” – Kossuth felnézett előbb Herzenre, majd Mazzinira:
– Még egy védtelenül kiszolgáltatott emberrel kevesebb?
Herzen néma együttérzéssel szorította meg Kossuth vállát.
Kossuth most farkasszemet nézett Mazzinival:
– Marad a kérdés.
Nagy csend után Mazzini fojtott hangon mondta:
– Én még most is érzem annak a kézfogásnak a melegét, amellyel népeink közös szabadságharcára felesküdtünk... Az újabb bebörtönzések és kivégzések még inkább amellett szólnak, hogy otthon szükség van reánk.
Kossuth némán szorította meg Mazzini kezét.
Garibaldi sietett oda hozzájuk.
– Vigyázzanak, mert az öreg Buchanan nagy róka! – figyelmeztette nevetve a három komor arcú férfit. – Bókjai agyafúrt diplomatára vallanak.
– Még gyermekkoromból, Miklós cár koronázásának idejéből emlékszem rá – mondta Herzen. – A Téli Palotában is pont ilyen bő frakkban nyüzsgött; akkor ott volt követ. Úgy vettem észre, őt azóta sem zavarják az oroszországi állapotok. – A monarchia még a konszolidált demokráciával is hajlandó szövetkezni – futottak össze Mazzini homlokráncai –, csak hogy elnyomhassa a szabad gondolatot.
– Ebben végre egyetértünk – mosolygott rendületlenül Garibaldi. – De visszatérve az amerikai követre: csalogató ajánlatot tett nekem, melyet nálam nagyobb tapasztalatú emberrel szerettem volna megbeszélni – nézett Kossuthra. – Buchanan szerint az Európában szerzett „nyugdíjas” harci dicsőségem után az Amerikai Köztársaságban a tengernagy címet is megkaphatnám. Ezt arra fel mondta, hogy előzőleg siettem tisztázni vele: én csak kényszerből lettem katona, hogy kikergessem hazámból az idegen rablókat; különben munkásnak, tengerésznek teremtett az Úristen... Annyi hírhedt zsurnaliszta után megkérdeném hát én is Kossuth Lajostól, hogy milyen tanulságokkal tért meg az óceánon túlról? – Csak szemének hunyorgásával jelezte, hogy szavait nem kihívás fűti, hanem rokon lelket kereső őszinte mosoly.
Kossuth, aki közönsége előtt mindig képes volt fenséges nyugalmat erőltetni magára, ezúttal mintha egy eretneket kényszerítettek volna vallomástételre, mind jobban elvesztette önuralmát.
– Tekintve, hogy Angliába való visszatérésem óta taktikai meggondolásokból a világ előtt mindvégig elismerő, dicsérő szavakat hallattam az amerikai demokráciáról, a korlátlan sajtószabadság hazájáról, feljogosultnak érzem magam, hogy a mai meghívásnak eleget téve, elmondhassam – és éppen itt mondjam el azt is, hogy milyen tapasztalatokat szűrtem le utólag, milyen érzéseket őriztek meg bennem az esztendők az egykori lelkes, viharos fogadtatás múló percei után. Mindjárt a harmadik napon, a Philadelphiában megrendezett banketten többen is tiltakoztak elhangzott beszédemnek a noninterventionra vonatkozó része ellen. Pedig most is, a jövőben is, a beavatkozás a be nem avatkozás biztosítására elv elfogadásától függ a kis népek sorsa. Megérkezésünkkor jóakaróink figyelmeztettek arra, hogy a fekete rabszolgaság ügyét semmi áron ne említsük sehol, ha pártfogásra számítunk Amerikában. A rabszolgakórdós szabadelvű felfogása kiváltotta volna a déliekből a gyűlöletet, ezért nagyon ügyesen kellett kitérnem a provokálások elől, mondván, hogy én nem ismerem az ottani viszonyokat, az amerikai belpolitikáról, így hát nem nyilatkozhatom.
– Az európai szabadság apostola, aki a Spartacusok véráldozatáról megfeledkezve szeretné szabadnak tudni saját megkésett polgárait! – húzta el keskeny ajkát Mazzini.
– Pontosan erről van szó – sápadt bele a megrendülésbe Kossuth. – A legszomorúbb tanulságról, mely nemcsak enyém; egész korunké. Az egykor apróságnak ítélt dolgok utólag, az emlékezés lencséje elé tartva, valósággal megdöbbentenek. Csak egy példát említsek. Diplomata kísérőmet, Pulszky Ferencet az amerikaiak nem voltak hajlandók egyszerűen misternek szólítani. Hiába tiltakozott ellene; ha nem fogadta el a tábornok vagy ezredes címet, count lett belőle. Addig nem nyugodott meg a konvenció. Minden érvelésre legyintettek abban a országban, ahol az egyenlőség elvére emelt köztársasági demokrácia szabad polgárai egytől egyig címek után szaladgálnak. Amerikában több az excellencia, mint amennyi nálunk szükségessé tette a forradalmakat. Minden miniszter, minden szenátor, minden államkormányzó megköveteli a címet, s miután ezekben a tisztségekben a személyek három-, négy-, hatévenként cserélődnek, vége-hossza nincs az excellenciáknak.
– Újabb rangkórság?! – vonta fel bosszúsan a szemöldökét Mazzini.
Herzen már-már babonás rémülettel nézett rájuk:
– S erről az emberpéldányról azt hittük, hogy már csak szomorú képviselője a múltnak! – Alig hallhatóan fejezte be: – Vagy mi volnánk azok?
– Ezért ajánlatos olykor friss levegőt szívni a barikádokon vagy a hajó fedélzetén – kezdte látszólag tréfásan Garibaldi; ám megpillantván a feléjük tartó követet, töprengéssel tette hozzá: – Mielőtt a lelkünk belefásulna – ha nem csalódom, egy vén tengerimedve kifejezésével élve – a romok, hullák, dögök, ganéjkupacok fogságába.
„Ezek Goethe szavai” – ismerte fel Herzen.
– Még ha kalóz is volt – dörmögte Garibali –, semmiképpen sem lehetett ilyen fonnyadt udvari cápa.
– Mint Buchanan úr? Nem rossz – vigyorodott el Mazzini.
– Na, itt van már, aki felkínálta nekem a haza elfeledésének földjét... Részegnek nincs helye a fedélzeten. – Ez volt Garibaldi búcsúja. Miközben vörös gyapjúinge felett összecsomózta mellén a matrózkendőt, még viszszaszólt: – Csak nehogy önöket is megkörnyékezze.
Az amerikai követ szinte vánszorogva jutott el az ablakig, ahol álltak. Elárasztotta őket udvarias frázisokkal, mindeniküknek külön-külön többször is odasúgta, hogy meggyőződése szerint fényes jövő vár rá (mármint Kossuthra, Mazzinira, Herzenre) és nemzetére. Az országneveket helyenként elvétette: Magyarország helyett egy ízben Bukovinát mondott, Itália helyett pedig Rómát. Ez utóbbi botlásra a genovai születésű Mazzini ingerülten rávágta, hogy majd megüzeni a pápának. A követ végigszorongatta a kezüket, még fel akart hajtani egy búcsúpohárral, ám hirtelen egyensúlyát vesztve a háta megett ülő Saunders ölébe zuhant. A konzul trottyánál fogva kapta fel a töpörödött öregembert, s magához szorítva kirohant vele, akárcsak neje tette volt korábban diarétól kínzott, dédelgetett ölebével.
Ők hárman ott álltak továbbra is, kibámultak a villámlásoktól hasogatott szürkületbe. Dörgések visszhangjával tört be a meredek tetők fölött a távoli nagy idő. Kossuth a végső vereséget követő utolsó ruszkabányai mozsárágyúlövést hallotta ki belőle, mellyel a Bemnek ágyúkat öntő Maderspach Károly saját fejét célozta meg, nem tudván elviselni a szégyent, hogy feleségét, aki szállást adott a menekülő Bemnek, Haynau egyik szadista tisztje meztelenre vetkőztetve nyilvánosan megvesszőztette. A dörgés után beálló csend annak a tizenhét maradék ágyúnak a némaságát idézte fel benne, melyeket az utolsó fegyveres hondvédhadtest utolsó útjára magával cipelt, áthurcolkodva velük Turnu-Severinnél a dunai határhídon, hogy a túlsó parton aztán a török legénység nem érvén be az ágyúkat vontató lovakkal, kapzsi kupecekként a huszárokét is megragadja, és elvezesse kantárjuknál fogva. Hányszor fogja még átélni azt a végső szertartást: a felsorakozott huszárok egymás után oldják le derekukról csorbákkal ékes kardjukat! A nagy Duna tükrében felizzó telitalálat a nap: a tekintetek mint üres ágyúcsövek.
... Mazzini képzelete Leopardi verssoraival feleselő képeket villantott meg a vihar szelétől kavargó égi magasban. „És látjuk szíjra kötve/ az aljas idegenhez szép hazánkat”(?) Nem!... Zord csúcsokat meleg ködpára takar; hegyoldalakra felfutó gyümölcsfák és szőlősorok; citrom- és narancsbolygók világítanak, az olajfák szürke lombja óezüst. Lombardia színpompája, a genovai hegyek fensége, a hőségben elalélt piros gránátalmavirág és az opálos álomból ébredő hullámzás felett őrködik az óriás kék szivárványhártya égő szembogara. „S a tetemek az égboltnak kitárva /... S már egyetlen név illeti a bátrat/ S a nemest mindörökké/ A léhával s a gazzal” (?)
... Elképzelhetetlen, hogy ne nyüzsögjön, énekeljen változatlanul késő éjszakáig a Corsón a mandolinos-gitáros tömeg! S a félig meztelen, maszatos gyermekek ne játszadozzanak továbbra is a sikátorokban, ahol anyák szoptatják kicsinyeiket, mesteremberek gyalulnak, szegecselnek, és nagyszájú kofák lacikonyhájának tüze mellett vaskos szerelmi tréfákat, dalokat adnak elő a vándorkomédiások.
... Herzen leste, hogy kitörjön a zivatar. De a nyitott ablakon túl sem várta más, csak a fülledt, fullasztó sötétség, akárcsak huszonkét éves korában azon a napon, amikor a cári rendőrség mint „merész szabadgondolkodó és a társadalomra teljesen veszélyes elemet” Moszkvában letartóztatta. A rendőrségen előbb könnyezni kezdett, majd szörnyű fáradtság vett erőt rajta, rávetette magát egy piszkos priccsre. Behunyt szemmel, fogvacogva idézte fel az aznap látott tűzvészt. „A tűzvészben van valami forradalmi – gondolta félig-meddig öntudatlanul –, nevet a magántulajdonon, kiegyenlíti a vagyonkülönbséget.” Aztán mély álomba merült; mely azóta is tartana, ha nem tanult volna meg virrasztani. „Gyűlölt önsajnálkozó semmittevés! Csak le ne győzzön engem is az emigránsok átkos álma, midőn már agyunk oly bénult, hogy új gondolat nem férkőzik belé; fejűnk teletömve, mint a zálogház, össze nem illő holmi egymás hegyibe hajigálva: mi mindent nem találni benne! Valódi kincset meg fura ósdi bútort, félresikerült, emlékező-, átkozódó- meg prófétálómasinát, lombikot és miseruhát, mikroszkópot, özönvíz előtti állatot, soha nem élt szörnyeteget, utópiával töltött szappanbuborékot, mely szétpukkad a poros könyvtári levegőben...” Közben változik a szín, de a hazai hírekkel betáplált tudatban ugyanaz a látvány – gondolta tiszta öntudattal –: Oroszország hangtalanul, félholtan, kék foltokkal tele, mint a gazdája nehéz öklével összevert cseléd, hevert a zsarnok lába előtt.”
Kossuth révülete.
Mazzini fantáziája.
Herzen racionalizmusa.
Mintha társalogtak volna; vagy csak tűnődtek.
Talán épp ilyesmikről.
3.
(A Wight-szigeten)
„Ez már nem is az én életem – csodálkozott Herzen, midőn a hullámzásban végképp eltűntek Portsmouth alacsony falai –, ez már azon kívül történik.”
Ami távolról nézve csak zöld foltnak látszott, az Európa egyik paradicsomi szépségű és nyugalmú helye. A sziget közepén húzódó fennsík megvédi az alacsony partot az északi szelektől. Mirtuszok, ciprusok, narancsligetek; itt minden évben megterem a szőlő és a füge. Ehhez a gazdagsághoz és színtobzódáshoz képest mennyire hétköznapi az angol gyep bársonyos lágysága, élénkzöldje is, melyen csupa fajtiszta bika, ló, juh legel. Biztatták, hogy szökjön meg pár hétre London legfertőzőbb betegsége, a spleen – a búskomorság – elől. „Szent igaz – morfondírozott tovább –, a kitárulkozáshoz szokott, szelíd szláv lélek, mintha akvárium üvege alá zárták volna, úgy érzi magát az angol fővárosban, mely visszatartani látszik a lélegzetét. Az emberek megfontolt, kifejezéstelen ábrázattal járnak-kelnek, mintha a hang vagy az arcjáték után is megadóztatnák itt a polgárokat. Őszintén szólva, néha megrémítette ez a kikalkulált precíz civilizáció: mindennek rideg célja van. Goncsarov, akivel pár évvel ezelőtt, világ körüli hajóútja közben futottunk össze Londonban, találóan fogalmazta meg ezt ’Úgy látszik, a becsület, az igazságosság, a rokonszenv épp úgy termelvény, mint a kőszén, s ezért a statisztikai táblázatokon az acéláru és a pamutszövet végösszegei mellett lehet bemutatni, hogy íme, ilyen és ilyen törvény következtében részesült ez a tartomány vagy gyarmat ennyi és ennyi igazságosságban, vagy ilyen ügyből kifolyólag a társadalom tömege kapott némi anyagot a nyugalom, az erkölcsök megszelídítésének kitermelése céljából és így tovább... Az arcokra, a mozdulatokra, a viselkedésre olvashatóan rá van írva a jó és a rossz gyakorlatias tudata, de mint feltétlen kötelezettség, és nem mint élet, öröm és gyönyörűség. Az erény meg van fosztva fénysugaraitól: a társadalomé, a nemzeté, és nem az egyes emberé, nem a szívé.. Az emberszeretetet a társadalmi kötelesség fokára emelték, de a szegénység következtében nemcsak egyes személyek vagy családok, de egész országok is elpusztulnak angol kormányzat alatt.’ Ha az emberiség szempontjából nem is közömbös, hogy a jót feltétlenül szépségéért szeretjük-e, egy jó dolgot mégis köszönhetek londoni éveimnek – vigasztalta magát Herzen – Zaklatásoktól távol, sikerült megindítanom itt orosz nyelven egy évkönyvet, melyet hivatalos körökben otthon törvénytelen gyermeknek tekintenek ugyan (én is az voltam), de mind több titkos olvasójával állok levelezésben. A cenzúra arról is gondoskodott, hogy Miklós cár asztaláról se hiányozzanak gúnyos hangú intelmeim.”
Fiával sétált ki a tengerpartra a délutáni káprázatban, mely a homokból kiálló kagylók szivárványával játszott, kacérkodott. „Mit keresek hát ezen a szigeten? – kérdezte magától idegesen; aztán elnézte a törékeny alkatú, mindig zárkózott Szasa felszabadult nyargalását, amint meztelen talpával messzire röpíti maga mögött a finom szemcséjű homokot. Megpróbálta csillapítani nyugtalanságát: – Neki nagy szüksége van ebben az életkorban erre a mozgásra és erre a levegőre, melynek minden kortya beleépül az egészségbe.” Fia a sziklákkal szegélyezett földnyelv, felé tartott. Mire lassú lépésekkel Herzen a fehér földnyelv közelébe ért, két fürdőruhás kamasz társaságában találta Szasát. Még hogyha nagyon kíváncsi lett volna is az idegen fiúkra, akkor sem vehette volna szemügyre jól arcukat, mivel a nap pont a szemébe sütött. Beszélgetésükből is csak egy-egy angol szó jutott el füléig. A tengerapályt figyelte szórakozottan, a hullámok egyhangú mozgását, amint hosszú, hajlott vonalakban közelednek a parthoz, majd tajtékozva a sziklákon szétporzanak, de mind kevesebb erővel közelítik meg és veszik birtokukba a homoknyelvet. „Életem hulláma – gondolta – szintén megfordult, és visszafelé folyik... érzem, ahogy sodor hátrafelé, ügyet sem vetve fájdalmaimra, fáradtságomra...”
Ebben a pillanatban vette észre a vele szembejövő, olvasmányába merülő Kossuthot. Az idő – az a fél év, amióta nem látta – feltűnő nyomokat hagyott rajta, haja, szakálla hirtelen megőszült. Most is feketében volt: bársonydolmányt és kis fekete sapkát viselt; tolldíszes kalapja – Herzen jól sejtette – magányba vonulásával végképp lekerült róla.
Herzennek első gondolata az volt, hogy megöleli; mintha a könyvéből felpillantó Kossuth is erre készült volna. Ekkor csendült fel a vidám ritmusú, bolondos szövegű angol dal. A két fürdőnadrágos fiú kezdte hibátlan kiejtéssel, a nagyobbik mutatóujjával vezényelt hozzá, majd Szasa is rázendített kacagó szájjal.
Kossuth megtorpant, összevont szemöldökkel bámult a fiúkra. Herzen, még mindig szemben a nappal, kezét ellenzőként emelte homlokához; a két fiú közül a nagyobbikat – szeméről, ajkának lágy mozgásáról – rögtön felismerte. Csak álltak egymással szemközt; mindketten zavartan hallgattak.
– Ah, c’est un beau pays – szólalt meg Herzen, látva, hogy Kossuth remegő kézzel összecsukja, majd hóna alá fogja a könyvet. Az udvarias megszólításra bizonytalan bólintás volt csak a válasz; közben a fiúk befejezték az éneklést, és beszélgetni kezdtek angolul, Herzen pedig folytatta azon a nyelven, amelyet Kossuthtal Angliában is megtartottak az egymás közti érintkezésben.
– Amint látom, az ön fiai szépen lebarnultak és meghíztak.
– Igen, válaszolt kimérten Kossuth, s közben ezt gondolta: „Egy emigránstól – önnek kelljen ezt magyarázni? – pláne zokon veszem az angol udvariasság közhelyeit.” Azért enyhítésképpen mégis hozzátette egyszavas válaszához: – Ha van kedve, elkísérhet.
Szólni készült fiaihoz is, de mintha attól tartott volna, hogy valamelyikük rossz magyarsággal vagy angolos kiejtéssel fog válaszolni, inkább lemondott róla. Nem Herzen miatt – aki úgysem vette volna észre a hibát, hisz néhány szót értett csak magyarul –, saját magának nem akart újabb csalódást okozni. Így hát megindult lehajtott fővel arra, amerről jött, számolván azzal, hogy Herzen őszintesége lehetetlenné teszi, hogy szembe ne nézzen önmagával.
– Az ön fia is nagyra nőtt – kezdte most ő a beszélgetést.
– Ma érkeztek?
– Igen. Valóságos éden várja itt az embert; de be kell vallanom: én mégis szorongást érzek, amióta Londont elhagytam. A füst és a szürkeség fokozta bennem az ellenállás tudatát: a természetnek ez a bősége, bujasága, attól félek, lefegyverez.
– Érthető, hiszen ön az utóbbi időben veszedelmes „fegyverforgató” lett – húzta mosolyra ajkát Kossuth.
– Ez azért túlzás. A gúny az én egyetlen fegyverem.
– Az ön jellemzései, nincs miért szerénykednie, telitalálatok. Egyik-másik hasonlata jobban vág, mint a hatalmat őrzők kardja. Hogyan is hangzik az, amikor a rendőrt megpillantják Oroszországban? Valaki megpróbála lefordítani nekem... Olyan dolog... – Várakozóan tekintett Herzenre.
– Mint mikor cserép esik a fejére.
– Ön kitűnő megfigyelésekkel fűszerezi emlékezéseit. A londoni emigránsok között én önt mindig „a csendes megfigyelőként” tartottam számon. Ez a kimeríthetetlen tartalék, erőforrás az ön előnye. Herzen bátor szókimondása hamarosan – nem kell ehhez különösebb jóstehetség – erő lesz a hatalommal szemben egész Oroszországban! Ezt érezzük most mi, többiek, kik vérmes reményekkel hittük, hogy vereségünk csak pillanatnyi kudarc volt, és fogasra akasztott karddal és mundérral vártunk a biztos folytatásra...
– Ön mondja ezt, aki az emigrációban is oly tüzetesen tanulmányozta az otthoni állapotokat?
– Én, akit ön – ismerje el – kezdettől fogva attól féltett, hogy Mazzini fanatikus hitét magamévá téve, az anarchizmus hibájába esem magam is, nem tulajdonítván jelentőséget a józan figyelmeztetésnek, hogy: Tessék studírozni Marxot!...
– Szerencsére félreismertem önt; Mazzini végzetes gyakorlata teória nélkül is eljuttatta Kossuth Lajost ama következtetéshez, hogy néhány robbantással vagy néhány milliós kölcsönnel nem lehet forradalmi helyzetet teremteni.
– Bevallom – mondta rövid hallgatás után Kossuth –, hogy én mindenekelőtt a lehetetlen helyzet elől szöktem meg ide Londonból. Mihelyt a fényes meghívásokat lemondtam, a befolyásos felső körökben egészen lehiggadtak a kedélyek. A brit gőg képviselőit amúgy is ingerelte a lassan megszokottá vált utcai mutatvány, hogy valahányszor felszólaltam egy népgyűlésen, mindig akadt egy-egy dühös republikánus, aki a kocsim előtt ünnepélyesen elégette a Timest, mely vezércikkeiben élvezettel szórta reám a mocskot.
Kossuth megállt, majd fejét erőltetett lassúsággal fordította a földnyelv irányába. Szótlanul is követték egymás gondolatát. „Milyen vidáman futnak a visszahúzódó hullámok után – figyelte a három fiút Kossuth. – Mennyi keserűség árán tanuljuk meg, hogy hiába vesszük üldözőbe az apályt.”
„Ez volt a leglelkesebb és leggyorsabban letűnt nemzedék...”
„Aki nem halt meg idejében, az öngyilkos lesz vagy beleőrül?!”
„Mindig úgy mondták, én vagyok a borúlátó” – nézte Kossuth arcát Herzen.
– Látná csak a szivarfüstből, kávégőzből és képzelődésből kilépő, örök optimista Mazzinit! – kiáltott fel váratlanul fájdalmas gúnnyal Kossuth.
– A milánói felkelés balsikere után? – Herzen alig tudott most lépést tartani a nekilendülő Kossuthtal. – Remélem, az volt a legutolsó!
– Legjobb barátai is mind odavesztek. Féltem, hogy ismét zaklatni fog Londonban, s én képtelen leszek elviselni a jelenlétét. Ez volt a második ok, mely elidegenített attól a várostól... Itt értesültem aztán utólag arról, hogy az összeesküvésben megöregedett férfi testben-lélekben meghasonlott önmagával. Mellbetegsége sokkal betegebb lelket takar. Óvni kell, nehogy egy csapszékben találomra elhajított kés elé vesse mielőbb magát. Mondják, hogy az orvosok szerint csak az enyhe éghajlat tehet Mazzinival csodát... Vele vagy nélküle, magam is végképp búcsút mondok nemsokára Londonnak. Rossz talaj az nekünk, barátom.
„Így hát lennie kell egy harmadik oknak is, mely nem csupán Kossuth személyét érinti – tűnődött később Herzen. Bár kevés orosszal találkozott Londonban, volt alkalma alaposan megfigyelni a tömegben élő francia, lengyel, magyar emigránsok lelki válságát. – A sok szenvedés és nélkülözés türelmetlenséget, ürességet, korlátoltságot szül. Az árulástól való örökös félelem, az ezzel járó kölcsönös gyanakvás rombolóan hat az idegekre, különösen az idegen ország rideg légkörében, ahol a menedékjogot nem a hazátlanok, hanem társadalmi presztízsük érdekében tartják fenn a szerepvállaló kevesek is. A kicsinyes hiúságokba kapaszkodók makacs veszekedése széthúzáshoz vezet. Az elfásult lelkek tengerszemét már csak hüvelyknyi mélységben fodrozza, borzolja egy-egy emlék. Dans l’exile le coeur se brise, on se bronze!”
De hát Kossuth érzékenysége lehetetlenné tette, hogy erről nyíltan beszélgessenek itt, ahol ennek az egész népközössége javát szolgálni született tehetségnek lassan szembe kell néznie a tehetetlenségbe, a végső megalkuvásba kényszerítő magány lehetőségével.
– Kezdetben mindenki velem foglalkozott itt – mondta elborult arccal Kossuth; puritán berendezésű szobájában, a sötét fából készült mennyezet alatt lehúzott zsaluk mellett ültek és beszélgettek, míg le nem ment a nap. Megkísérelte könnyedén utánozni az angolokat, de hangjába több keserű indulatot cseppentett, mint iróniát; – „Ön nem unatkozik esténként? – kérdezgették. – Klub is van itt; az ön számára szabad a bemenet, mi több: minden gentleman megtisztelve érzi majd magát, ha látogatni fogja. Újságot olvashat, biliárdozhat, elcseveghet a politikáról...” – Félretolta maga elől a párolgó kínai teát. – Az angolok teával erősítik magukat. Engem az illata is betegesen nyugtalanná tesz, a lelkemig hatol, útra csábít.
– Távol-Kelet felé?
– Nem annyira távolra. De kelet felé mindenképpen...
„Nem a tea hazájába. Goncsarov ezalatt körbehajókázva a világot, több száz oldalon belefeledkezik a keleti furcsaságok, szépségek, szörnyűségek részletezésébe. Kossuth számára csak egyetlen út látszott kelet felé” – fejezte be magában a gondolatot Herzen. A kandallót díszítő óriás kagylókat, kitömött madarakat bámulva, szórakozottan hallgattak.
„Nemsokára én is olyan leszek, mint egy kitömött madár – gondolta Kossuth. – De vajon melyik fajtának az ösztönei tiltakoznak még, a végső iszonyt talán fel sem fogva, bennem? A sirályé, mely viharokat túlélő nyugalommal lebeg a közömbös végtelen dagálya-apálya felett? Semmiképpen sem. Inkább a fecskéé, mely irtózik az egyhangúan hullámzó magánytól, fél, hogy nem talál többé haza...”
A teraszról nézve úgy fénylett az óceán, mint a higany. A páradús éjszaka meleg volt, és titokzatos. Levél sem rezdült. „Erre gondoltak – érezte meg Herzen –, akik a Wight-szigetre küldtek, hogy mint egy szaunában, felfrissítem az idegeimet.”
– Van-e kellemesebb időtöltés, mint hosszan nézni innen a hajók felfelvillanó fényei után? – Herzen maga sem értette, talán kimerültségének tulajdonítható, hogy annyira lenyűgözte a kilátás.
– Tűrhetetlen! – szökött fel székéből Kossuth, nehéz szuszogással.
– Rosszul érzi magát? – kérdezte halkan Herzen.
– A kétszeresen megátkozott éden – roggyant vissza a fonott karosszékbe Kossuth; hangja még soha nem mutatta ennyire legyőzöttnek. – Ádám amiatt nem tudott nyugodni, mert becsapódott mögötte a paradicsom kapuja. Én viszont ebben a csalóka édenkertben érzem kitaszítottnak magamat, mert másutt kóstoltam meg a szabadságra serkentő tudás fájának gyümölcsét... Idegen kenyér, idegen nyelv, idegen föld! Szemünk, szánk dúskáljon bár, más kegyesebb ég áldásainak javaiban – kereste tekintetével a domb hajlatában sötétlő fügefákat –, akkor a legrettenetesebb, midőn valamelyiknek közülünk ebben a közönyös földben kell lefizetnie tartozását a gyarlóságnak.
„Van, ami még annál is nagyobb félelemmel tölt el.” – Herzen megrendüléssel, szótlanul nézte a magatehetetlen férfit, s miközben a három gondtalanul éneklő, nevető fiú jelent meg szeme előtt a jóságosnak látszó hullámkarjaival csábító óceán partján, rájött, hogy tulajdonképpen saját magát (is) szánja, s mindazokat, akik napról napra jobban beleélik magukat az angol szokásokba, és kényszerű beletörődéssel nézik, hogy iskolába küldött gyermekük mind nagyobb ambícióval követve társait a tanulásban, érzésében és gondolkodásában lassan teljesen angollá válik...
Kossuthot másnap csak titkolt, alattomos fejfájása emlékeztette éjszakai levertségére. Látszólag céltalan tűnődéssel sétált a közeli lugasban, megpihent a kínai rózsával átfont szőlőlevelek árnyékában, majd útjába ejtvén a fehér falú vincellérházat, csak éppen beköszönt a vele egyazon évben született szőlősgazdához, hogy aztán egy fél pohár könnyű muskotály mellett türelmesen elbeszélgessen vele. Az élet mindig más, cifrább ruhába öltöztetett örök igazságait békés magabiztossággal körültapogató és lemeztelenítő kis öreg, kiborotvált pirospozsgás ábrázatával, maga volt a duzzadó megelégedettség és nyugalom.
„Nyomát sem találom arcán a csüggedésnek” – lepődött meg Herzen a hazafelé tartó Kossuth láttán, aki éppúgy a szépség és erő megtestesüléseként vált ki az ég és a víz parttalan kék hátteréből, akárcsak az a rendkívüli fa, amelyikre nem mulasztotta felhívni az író figyelmét.
– Broomtru az angol neve, a broom seprűt jelent – magyarázta mosolyogva; – nálunk otthon ez a fa ismeretlen; látja, nincsenek levelei, csak finom és hosszú, fürtökben földig lelógó gallyai. Engem a Tisza partján hagyott szomorúfűzekre emlékeztet.
Herzen, aki hajnalig zavaros és ijesztő álmok közt vergődött, most a napvilágnál kezdte felnagyítva látni Kossuthnak minden keserű kifakadását a csalóka édenkertről, sőt – ebben talán a legbizarrabb álomtöredéknek is szerepe volt – képzelete nem a múlt alvadtvérsötét mezejére, hanem a holnap hamuszürke falára vetítette ki kételyeit. Mintha még most is ott vesztegelne egy ismeretlen ország határállomásán, a moldvai kereskedőtől vásárolt hamis útlevéllel a kezében. Az egyenruhás vámhivatalnok egy hatalmas ollóval előbb Herzen ritkuló hajába nyírt bele, majd megragadta a szakállát, hogy azt is levágja. Herzen megpróbált tiltakozni, mire az egyenruhás cinikus vigyorral mutatott fel egy rozsdás operációs felszerelést, jelezvén, hogy az agyvizsgálathoz szükséges lékelés még hátravan. „A vadállatok kipusztulnak, meghátrálnak a civilizáció előtt. Maguknál is már kiveszőfélben van a bölény” – suttogta Herzen, s beletörődötten hajtotta le fejét. „A bajunk csak az – magyarázkodott gondterhelten a hivatalnok –, hogy a mi vadállataink egytől egyig magas műveltségű állatok." Ebből Herzen megértette, hogy minden elképzelését felülmúló fejlettségű országba érkezett. „A legfőbb veszély nem az, ha a fenevad fenevad marad, hanem az, ha a műveltségétől barommá válik” – sietett leszűrni magának a tanulságot, de abban a pillanatban valami erős folyadékot öntöttek váratlanul a fejére; végigfolyt az arcán, és csípni kezdte a szemét. „Egészségügyi szeszünk sajnos nincs, de megteszi a vodka is” – röhögött fel a hivatalnok, s egy csipesszel a barkójánál fogva feltépte Herzen halántékán a bőrt... Arra ébredt, hogy éles fájdalom hasít agyába.
Ezt szerette volna valahogy elmesélni Kossuthnak, de – a derűs társalgás tette-e (Kossuth hangja, kedélye) vagy a mámorító fürdőidő (Kossuth gyönyörűséggel követte két fia versenyúszását, amint delfinekként hasították a vizet) – Herzen elámulván a változástól – „ma mintha egészen más ember állna előttem” –, zavarában ilyen sejtelmes szavakra ragadtatta magát:
– Vajon ez a szépséges semmittevéssel kérkedő világ volna a mi zátonyunk? Ez a tiszta homok, melyen a fény érzékenyen tapint ki minden jelentéktelen lábnyomot?... Ezt csak azért mondom, mert ki tudja: az újabb nagy forradalmak után – a századvégen vagy egy századdal később, a forradalmi mámorból kijózanult és a civil liturgiában meg a politikai proceszszióban megöregedett fejek kiokosodván, nem szűk, kényelmetlen mederbe szorítva szervezik-e újjá a megharcolt életet, mely úgy kerül ki agyuk lombikjából, mint a zöld falevél, ha klórba mártjuk: fakultan, hervadtan? – Kossuth szeméből látta, hogy nem nagy érdeklődéssel hallgatja őt, és nem sokat ért a fejtegetéséből; úgyhogy a befejezést már csak magának szánta: „Meglehet, hogy az egész földgolyó egy szeméttel, szavak, hitek, szenvedések hulladékaival borított zátony lesz majd, amelyen vergődni fog a maradék emberi értelem?...”
Könnyedén érintették meg egymás kezét, Kossuth sietve búcsúzott tőle ma. Herzen szinte maga előtt látta, amint lehúzott zsaluk mellett ül le asztalához, hogy különös töprengés nélkül papírra vesse – nem azt, ami szívét nyomja, hanem – merész terveit és bizakodását abban, hogy a nagyhatalmak háborús konfliktusa kedvező fordulatot teremt mégis... S már küldi is reménykeltő üzeneteit, biztató leveleit Cavournak, a piemonti kormány miniszterének, az újabb olasz-magyar szövetség kulcsemberének, és Klapkának, aki a Cuzával való megegyezés útját egyengeti... „A nemzet egyedül, fegyvertelenül nem kelhet fel. Öngyilkos volna, ha tenné. Lelkiismeretem nem engedi, hogy neki öngyilkolást tanácsoljak: s ha elég rossz hazafi volnék is (mi nem leszek), hogy ezt neki tanácsolnám, nem követné tanácsomat. Hazámat célnak akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a gesztenyét kikaparja...” „Nincs itt más mód az európai ekvilibriumot helyreállítani, mint az, hogy Ausztriával nem gondolva, az orosznak dolgot kell adni a török által, hogy Ausztriát ne segíthesse... s ha majd győzelmünk fait accompli lesz: akkor ismerjék el státus egzisztenciánkat eleinkbe szabandó európai érdekű feltételek alatt, s ekkor a magyar, lengyel, oláh, szerb, horvát konföderáció, mindenik megtartva függetlenségét képezendi Európának az egyedül biztos, egyedül racionális...”
Szása meg sem tanulhatott úszni; Herzen Kossuthnál jóval előbb hagyta el a szigetet. „Nyomasztó bánat fojtogatott – vallotta be magának – negyvennyolcas forradalmár vezérekre gondolva, akiket önpusztításra ítélt a száműzetés; – láttam, hogy ők is már egy letűnt évtized történetéhez tartoznak, amelynek vége van, utolsó lapjáig...”
Egymás után idézte fel találkozásait a Londonba vetődött legújabb emigránsokkal: „Ők a La Manche csatornán nem frázisokkal, hanem szenvedéllyel és gyűlölettel hajóztak át.” – Fiatal, kemény, csontos arcok, egyik suhancképűnek már fehér sörte borítja állát. Mondják róla, hogy börtönök s barikádok nélkül is minden emléke éhezés, halál. – „Ha megtanulhatnék még egyszer hinni – gyötörte magát, tudván, hogy rég túl van már a lelkesedés korán. – De vajon a hatalommal szentesített hit nem ártalmasabb-e, a jövőből pillantva vissza, mint a hitetlenség? Nagy Napóleon korából úgy tekintettek előre a mába, ahogyan én, akit III. (kis) Napóleon országából kiutasítottak, nézek várakozón a jövendő évszázad felé (VIII., IX., X., etc), még kisebb napóleonok korába. El ne jöjjön a ti országotok! – különben bohózat vált át legközelebb megint tragédiába, s mindez ismétlődni fog, míg a jövőből visszapillantó hitetlen egyebet nem írhat, mint amit most én: Csupán az ikonok változnak, de a támadás és védekezés módszerei ma is tisztára teológiaiak, mint a középkorban, alapjuk a hit, melynek tárgya teljesen valószínűtlen...”