ÍRÓK ALBUMA
ÍRÓK ALBUMA
Van egy fénykép bennem!
Kedves Barátom!
Mosolygok, meg kuncogok a bajuszom alatt mindannyiszor, amikor szemtől-szembe
találkozom az alkotó ember hiúságával. Legyen az illető a mindent megváltó
deszkák királya, királynője, avagy föstő, poéta, hegedős satöbbi. Megmosolygom
őket, amiért oly nagyra, nagyobbra tartják magukat a jegenyéknél. Megmosolygom
– nem bántóan, csak úgy befelé, magamnak – fontoskodásukat, ahogyan igyekeznek
elhitetni másokkal, hogy ők nem akárkik.
Ezek után kezdjek el kotorászni a fényképek között? Irántad való tiszteletből
és sokéves barátságunk jogán mégis az igenre hajlok, és a Látóval szemben is
adósnak érzem magam. Bizony néhány elpostázatlan boríték a lelkiismeretemen
szárad. Ezúton is elnézést kérek a fiúktól.
Lássuk hát azt az albumot! Először is: nem készült rólam fénykép
csecsemőkoromban, így nem tudom neked elküldeni, sem elmesélni, hogy szép és jó
gyerek, illetve égetni való és ronda kölök voltam. A legelső fényképem – amiről
tudok, és amin én is rajta vagyok – egy Szállásnak nevezett domb tetején
készült, szülőfalum határában. Éppen szánkózunk. Első osztályos vagyok. A játék
hevében öltözékem igencsak colonkos. Tanító nénink is rajta van a képen. A
Küküllő mentéről került szülőfalumba (Tótiba). Mivelünk kezdte oktatói
pályafutását. Két év múlva elment, s egy másik tanító néni folytatta
okításunkat. Őt Drágos Évának hívták, ma Barabás Éva, és még mindig
szülőfalumban tanítóskodik. De ez már egy másik fénykép. Éppen valami
kultúrversenyen ropjuk a csárdást és énekeljük teli tüdőből a „Tíkot fogtam
megölőre...” kezdetű népdalt. Ma is szívesen elénekelem borozgatás közben. Van
egy fénykép bennem, s mert nem kattant el a fényképezőgép akkor, megörökítem
szavakkal. Harmadik osztályos vagyok, ősz van, késő délután, már-már este. Éva
tanító néninket valamiért helyettesíti az iskola igazgató tanítója, Krisztik
János. Nem tart rendes órát, hanem megáll a katedra sarkán, és szálegyenes
tartásban, dübörgő férfihanggal szavalni kezd nekünk. Szaval és sír. Mi nebulók
– tizenheten – síri csendben hallgatjuk. A döbbenetet nem az elhangzott versek
hatása, hanem a férfisírás váltotta ki. Már a tizennyolc, talán a húsz évet is
betöltöm, amikor sikerül megfejtenem a férfi sírós titkát. Akkor Tompa Mihály A
madár, fiaihoz és A gólyához című verseit szavalta el nekünk János bácsi.
Az időpont pedig 1956 novembere. Innen datálom első találkozásomat a verssel, a
megrendült férfinak köszönhetően, akiről apám egyszer azt mondta, hogy őt nem
lehet megelőzni köszönésben.
Van egy fénykép, ha megvan, miként az előbbiek is, anyám kazettájában kellene
lennie, amelyen egy tölgyfa ágai között feszítek kopaszon. Osztályfőnöknőm,
Rittner Erzsébet köpködésért büntetett és nyíratta le a hajamat. Akkor már
nyolcadikos és margittai középiskolás diák vagyok. Kisvárosi diákoskodásom
idején több ízben lencsevégre kaptak, de ezek nem igen emlékezetesek. Különben
is annyi gyomor-remegésben volt részem akkoriban, – részint a matek órák,
részint a plátói szerelmek miatt –, hogy alig akad kellemes emlék, ami szóba
jöhetne. Talán a sport (atlétika, kézilabda, foci), a két-három
osztálytárs-cimbora és a képzeletbeli utazások...
S máris mundérban feszítek valahol Olténiában, Caracalon. Újoncként, első
eltávozáskor mindjárt a fotográfushoz rohanunk. S katonásan, váll váll mellett
bámulunk hóttkomolyan a lencsébe. Vannak katonatörténeteim, miként nagyapámnak
is voltak, de azokat az unokáknak tartogatom, feltéve, ha lesznek unokáim, és
engem sem szólít magához időnek előtte az Úr...
Én itt abba is hagynám már ezt a fiktív albumlapozgatást, de te bizonyosan nem
érnéd be ennyivel. Folytatom. Mit tehetnék? Hatvanhat őszétől a váradi
fényképészeké vagyok. Felhőtlen három év. Tanulás, barátok, szerelmek. Amikor
vége, és zsebembe a diploma meg a kihelyezés Zilahra, már túl vagyok az első
nyomdafestéket látott verseken. Másfél év Szilágyság, nyakig vagyok a szakmai
mélyvízben. Amatőr fotográfiák, amint kollégák között eszem-iszom a Meszes
lábánál, vagy rajztábla fölött töprengek, illetve szépasszony karjaiban. Ez
alatt önkezűleg „átkeresztelkedem”, hogy ne bosszankodjon Szilágyi István
Kolozsvárott miattam.
A Forrás-kötetem hátlapján látható fényképen kézzel-lábbal hadonászok. A
pillanatfelvételt Varró György készítette rólam Varga Gábor akkori
legénylakásában. Lakás, helyszín, ahol ’72-től évtizeden át Ady-köri
tervezgetések, viták, tivornyák, házkutatások, ilyesmik történtek.
Az 1-es számot viselő mellékelt fotón éppen volt középiskolai tanáromnak, Both
Istvánnak dedikálom első könyvemet. Ez valamikor ’75 októberében történt.
Emlékszem, megfájdult a kezem a sok aláírástól. De mit számított az. Akkor én
ottan úsztam a népszerűségben. Most, ahogy hetedik kötetemet osztogatom ingyen
(csakhogy vigyék, a kiadó úgyis kínjában könyvekkel honorált), mégiscsak irigykedve
gondolok kezemnek akkori fáradására.
A 2. számú „sztárfotó”, ha jól emlékszem, ’82 őszén készült. Tóth Karcsiék
alagsori lakásában éppen Sall Laci lagzija zajlik körülöttem. Kicsit rájátszom
a grimasszal, de bevallom, kótyagos-nótás a kedvem. A helyszínről még annyit
Ady-körök meghosszabbításaként sok-sok késői közös órát töltök el ott a
házigazdáékkal, s barátaimmal. És mégis: halvány sejtelmem sincs arról – a jó
konspirálásnak köszönhetően –, hogy ott szerkesztik az Ellenpontokat.
A 3. fotón, ’86 nyarán, Nikolits Árpád hétvégi házának udvarán
vagyunk, Anton. A bogrács kavargatója Tolnay Tibor, a szakértői figyelés
mestere Laczó Gusztáv, középen jómagam sötétlek a pálinkás üveggel. Gondtalan
két nap röppen el ott halászással, semmittevéssel s a sóvárgással, hogy egy
hajítással odébb, a határsáv túloldalán valami más van.
A 4. fényképen, amottan a drótkerítés mögött, éppen a teniszpályát locsolom.
Sok-sok feszültséget vezettem le az elmúlt 18–20 esztendőben azzal, hogy
igyekeztem visszaütni a labdát. A legszebb, s egyben a legnehezebb sport, amit
én valaha is kipróbáltam. Sajgó izületeim miatt jó éve már, sajnos, szegen lóg
a teniszütőm. Akkori teniszpartnereim pedig ma Németországban, Svédországban,
Ausztriában karácsonyoznak.
Végezetül, az 5. képen otthonomban vagyok gyermekeimmel.
Lányom a könyvespolcot, fiam a labdát fogja. Talán jelképes is e felvétel
mirólunk, a mi kis családunkról, hiszen lányom a könyvek, fiam pedig a labda
szerelmese. Közöttük én is-is. Anyjuk (a feleségem) valamiért kimaradt a képből.
Azóta – egy éve – már csak sírhantjánál lehetünk négyesben.
Barátom, itt leteszem a pennát, jól tudod, nem kenyerem a hosszú beszéd.
Szándékosan kerültem az irodalmat, mint témát. Szerintem művelni kell és nem
magyarázni. Művelni, de nem minden áron. Akár abba is hagyható. Semmi pánik.
Nem igaz?
Barátian ölel:
GITTAI PISTA
Nagyvárad, 1992. december 3-án.
1.
2.
Gittai István
3.
5.
4.