Tóth István
Tóth István
Üveg
Tömör vagyok és hűvös,
mint a gyémánt.
Nem engedem, csupán a
tiszta fényt át.
Mit por se nyom, az hatol
csak át rajtam;
külsőt levetve, könnyű
árnyékrajzban
itt tenyészik fénylő
lapom mögött.
Mint elrejtőzött őr,
úgy őrködök.
Csak látatlanul és némán
vigyázom
belső, súlytalan fény-árnyék-
világom.
Fényrés lettem két szilárd
lap között;
eddig megállt, mi belém
ütközött.
De tolvajokkal szemben
mit tehetnék,
kit védővé tett a néma
jelenlét?
Mert minden hangot kirekeszt
a létem:
szóval riasztok a végső
törésben.
1987.
Szélességi körök
Kiszegesedett fű,
cserepes szájú rög,
meddővé szikkadt mag,
lenyakazott rózsa
vérző koponyája –
araszolok a porban
önmagam felé.
Párákba fulladó Nap,
üszkösödő madár,
szélboronálta felhő,
kék zérót áthúzó szél
mind távolodom
önmagam elől.
Túljutva – el nem érve,
kerülve keresem
szédítő, sötét mélyemet –
nyakaszegett Héliosz
Szűéné kőkútjában.
1987.
Rejtély
a Szolárium utóhangja
A KÖKÉNYFÁKRA SZŰK KÖPENYT
SZÖVÖGET, LISZTTÉ TÖRVE
A FÖSVÉNY, SZÜRKE FÖLD.
DE MIHELYT CSONTTÁ FAGY A CSEND,
VISSZARÁNTJA A RÖGBE,
MIT LEVELÜKRE SZŐTT.
A GALLYHEGYEKEN HÓFEHÉR
VIRÁGSZIRMOKAT BONT KI
A VÍZ LEHELETE.
DE MIRE MEGLÁTNÁ A DÉL,
CSOCSOSZÁN TÖRT-SZIROMNYI
ÉLETE HULL VELE.
SEJTETI, ÉS ELTEMETI
OFÉLIA HÓTESTÉT
A KÉKLŐ KÖDLEPEL.
Ml BENNÜNK ILYEN EGYSZERI,
MEGŐSZÜLT TAVASZESTÉK
KÖDÉBEN TŰNHET EL.
A HEGYEK ÚTJAIN ELÉD
ÁLLNAK REJTÉLYES SZFINXEK,
FURCSA KŐALAKOK.
MAGÁNAK SZÓL ITT A BESZÉD;
A KŐFEJŰ ZENITNEK
MINDEN SZÓ CSAK DADOG.
MIÉRT ÖLTI FEL ARCODAT,
S MÉRT REJTI EL AZ ARCÁT
A FÖLD, A VÍZ, A HEGY?
HOGYHA MÁR EMBERKÉNT FOGAD
MIÉRT JÁTSZIK BÚJÓCSKÁT,
MINT ÉRETLEN GYEREK?
E PERC A FÖLDDEL IS KÖZÖS.
EGYETLEN TÜKÖRKÉPÜNK,
MELY FOLYTON MEGSZAKAD.
ÉGGEL ÉS FÖLDDEL VISELŐS,
MÍG MAGUNKBÓL KILÉPÜNK,
ÉS MEGKÖT AZ AGYAG.
A FÖLD IS SZÜL REJTÉLYEKET:
A TERMŐ NYUGTALANSÁG
– MELY ÉGGEL IS ROKON –
ÁTGYÚRJA EGÉSZ LÉNYEDET,
S KIRAJZOLJA ALAKJÁT
GYŰRŐDÖTT ARCODON.
HOGYHA MEGGYÚJTJÁK KÉTFELŐL,
A GYERTYA EGYFORMÁN ÉG
KÖZÉPSŐ CÉL FELÉ.
MI ALÓL VOLT, ÍGY LESZ FELÜL,
MINDIG KETTŐS A JÁTÉK:
FÖLDÉ ÉS EMBERÉ.
A FŰSZÁLTÓL A CSILLAGIG
MIND METSZŐBB FÉNYŰ TÜKRÖK
KÖZELÍTENEK FELÉD.
KERESNEK BENNED VALAKIT,
S TE IS VALAKIT BENNÜK,
HOGY MEGTUDD A NEVÉT.
KÖSSE MEG JÉG A NYELVEDET.
S NE MONDJAD, HOGY ITT VOLTÁL,
HOL NÉZ E SOK TÜKÖR:
HA VÉGÜL EL NEM CSÍPHETED
AZT, KI MIND ELSOMFORDÁL
E JÉGTÜKRÖK MÖGÜL.
1988.
Űrséta
Önlopásként
rejteni – csitítgatni
azt, ami benned
fehér és szilárd
piros magadba
burkolózni,
hogy meg ne lásson
a világ:
föld éjét
ölteni magadra
csillanástalan,
súlyos gyászruhának,
hogy széjjeláradó
szavakban lásd csak,
amit zöld szárnyú
délelőttökön,
belőled majd meglátnak;
meglesni – rajtakapni
ezt a megszökött részed,
míg túlontúl
közelébe nem érsz,
nehogy hűvös
áramként elsodord
pehelynél könnyebb önmagad
– amint feléje mész;
szabadulást,
– formátlanság kalandját
kísérteni –
míg ásít rád a rög;
űrsétaként kilógni,
míg minden hallgat
bezárt kérge mögött.
Somostető, 1991. I. 5.