Fodor Sándor
BALKÁNI GERLE
Lakásom előszobájából erkély nyílik hátra, a nyugatra eső kis kert felé. Tágas, délutánonként napsütötte hely. A tavasz második felében, nyáron és ősz elején szívesen kiülök oda dolgozni, ilyenkor rendszerint nincs hideg, és a kora tavaszi, késő őszi szelek se fújják szerte a papírjaimat. A (kiváltképpen nyáron) tűző naptól megóv a tetőzetig felfutó szőlő nyesetlen, kusza lombja. Tán még a fenti utca csekély zajának is felfogja a javát.
Nyár elején, egy alkalommal munka közben hirtelen olyan érzésem támadt, hogy néznek. Valaki néz, amint ülök és körmölök az asztal fölé hajolva a széles erkélyen, vagy írógépemen kopogtatok. Elhessegettem magamtól a gondolatot. Ugyan ki nézhetne, és főként: honnan?
Ám az érzés visszatért. Így vonultam be estefelé a szobámba, kissé csodálkozva magamon, hogy nem tudtam megszabadulni ettől a – nyilvánvalóan – kényszerképzettől.
Másnap – megint. De honnan is nézhetne engem valaki? Egyáltalán ki és honnan láthat rám, hiszen a szőlő buján szétágazva futó, sűrű lombjain még a nap sugara se jut be – csak a fénye. A lakás felől nincs ablak az erkély felé – az ajtó csukva.
Tovább próbáltam dolgozni – és közben bosszankodtam.
Hetven felé araszolva, egyre több jelét érzem az öregségnek. Némelyik határozottan kellemetlen, de olyan is van, amelyik megmosolyogtat, hiszen édesapám egyik-másik öregkori tikkjét vélem felismerni mozdulataimban, szóhasználatomon, viselkedésemben. Ez az újabb – hallucinációval rokon – képzelgés azonban zavart. Kiváltképpen munka közben. Olyannyira zavart, hogy egy idő után rájöttem: nem megy tovább a munka odakint. Bevonultam hát a szobámba, az íróasztal mellé. Érdekes: itt már nem éreztem, hogy figyelnének.
Teltek a napok, a hetek, megérkeztek az unokák, nyaralni mentünk, én pedig közben elfelejtettem, hogy miért hagytam ott kedvenc nyári-őszi munkaasztalomat. Ám alig, hogy az unokák elvonulása után ismét kiültem az erkélyre – nyomban eszembe jutott, óvatosan kezdtem munkához: előbb leveleket kopogtattam a hűs erkély asztalán, hogy ne zavarodjam meg túlságosan, ha félbe kellene szakítanom. Pedig félbe kellett.
Megint a kellemetlen érzés: néznek.
Abbahagytam a levélírást, azaz bevonultam vele a szobába. Persze már itt se ment: egymás után dobtam papírkosárba az összegyűrt papíríveket. Nem tudtam egyébre gondolni, mint erre az ismét rám rontó fura érzésre. Mégsem holmi öregkori tünet ez, hiszen egész nyáron eszembe se jutott, hogy bárhonnan is figyelne valaki, vagy ha igen, úgy tényleg nézett. Ez az egy hely azonban – az erkély – mintha el volna varázsolva. Mármár azt hittem, hogy a titok nyitját felfedni immár sohasem fogom, mert mi egyéb lehet ez holmi titoknál – mihelyt biztos, nem az évek ültettek bogarat a fülembe? Tudomásul vettem: az erkély olyan hely, ahol zavar valami – és szórakozottan nézegettem a lassacskán érőbe forduló kékes szőlőfürtök egyikét-másikát. Aztán az erkély korlátjához léptem, hátha találnék a sok halvány kékes-lilás fürt között bár egy sötétkékre édesedettet. Valóban: a széles levelek között megpillantottam egy érettnek látszó gerezdet.
Amikor felnyúltam érte, a lombok közül erős, füttyszerű szárnysuhogással felszállt egy nagyobbacska madár. Egy pillanatra meg is ijedtem, amíg fel nem ismertem a gyorsan távolodó szürke szárnyasban a balkáni gerlét. (A második világháború utáni években jelent meg Erdélyben. Miközben más, őshonos madárfajták, így a fecske is, rohamosan pusztulni kezdtek, ez a jövevénymadár néhány évtized alatt igencsak elszaporodott. Amin végképp elcsodálkoztam, ez az enyhe vidékekről hozzánk költözött burukkoló jószág még zordabb éghajlatú szülőföldemet, Csíkot is ellepte.)
Félrehajtottam a szőlőlombot: ott volt a fészke. Fészke?
Vékonyabb-vastagabb ágacskákból összerótt tákolmány. Alig emlékeztetett más, „rendes” madarak gondosan megépített, száraz levéllel, mohával-tollpihével bélelt otthonához. De – fészek volt ez is. Létrát hoztam, hogy belelássak – és nem hiába. Három szeplős madártojást pillantottam meg benne. Csoda, hogy ki nem potyogtak a hanyagul egy másra rakott ágacskák közül. Helyre tettem a létrát, és bevonultam az erkélyről, hadd térjen vissza nyugodtan tojásaira a jövevénymadár.
Másnap délután megint kiültem az erkélyre dolgozni. Ismét éreztem, hogy néznek – de ezúttal már nem zavart. A levelek között ugyan is, a megfigyelt helyen észrevettem a gerlét, amint fészkén ülve, kissé félrefordított fejjel szemmel tart a levelek közül. Figyelt mozdulatlanul, kitartóan.
Te voltál hát!
Nyugodtan folytattam a munkámat aznap, másnap és minden napon, amikor az időjárás engedte. Lassan az őszelő meghitt hangulatához-illatához, az érett szőlő ízéhez tartozott a tudat is, hogy – noha nem zavarnak – mégsem vagyok egészen magamra. Jól esett a bizonyosság, hogy „valaki” rajtam tartja a szemét.
Nemsokára néhány madártojáshéjat sepertem föl az erkélyről, a szőlőlombok alól. A gerle továbbra is figyelt a levelek közül, de úgy látszik, megszokta jövés-menésemet. Akkor se röppent odébb, ha egy-egy szőlőfürtöt letépve megráztam a lombozatot.
Egyszer csak újabb hang vegyült a kert, a távolabbi utca megszokott zajaiba. Vegyült? Kirítt belőlük: a szomszéd diófájáról kellemetlen hangon belecserregett írógépelésembe egy szarka. Cinkosan pillantottam a gerlefészek felé: csak semmi riadalom, itt úgyse bukkan rátok a fekete dolmányos, fehér mellényes, hosszú farkú rabló.
Lassan ezt is megszoktam. Mindennapjaimhoz tartozott a fiókáit nevelő gerlemadár kitartó tekintete és a fel-felcserregő szarka. Megtelepedett az udvar diófáján.
Egy-két nap múltán ismét az erkélyen vertem az írógépet. Mintha hiányzott volna valami. Nyugtalanul pillantottam körül, kerestem a sárgulva ritkuló levelek között a fészket, de a madár kissé félrefordított fejét, kitartóan figyelő pontszemét nem láttam. A fészek üres volt. A gerle egész délelőtt nem jött vissza, délután se. Másnap se. Hoztam megint a létrát.
Olyan volt a fészek, mint egy elárvult romhalmaz. A fiókák se voltak sehol. És üres maradt a következő napokon is. Se gerle, se fiókák, de... – szarka se cserrent többé a diófán. Immár ki tudja, hányadik szomszédban vadássza a rejtező gerlefészket.
Sehogy se találtam a helyem az erkélyen. Igaz, lassan fújdogálni kezdtek az őszi szelek is, de nem ezek űztek be a szobámba, hanem a hirtelen rám szakadt magány. Most már a szobában is alig megy a munka. Hiányzik a balkáni gerle szigorú, tárgyilagos tekintete.