FÓRUM
Környezetbarát-e az autonóm költő?
Szőcs Géza: A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban. Sz. G. utolsó verseskönyve. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1992. Gloria Kiadó, Kolozsvár, 1992.
Mondják: a költő ezt meg azt „akarta versével kifejezni”. Úgy gondolom, Szőcs Géza és költészete a legjobb ellenpélda ennek az iskolás szóvirágzásnak a szellemére. Ő az, akinek a verseiről ez a szintagma úgy pattanhat le, hogy egyúttal szét is robban. Kit érdekel ugyanis a „költői szándék” tartalma!? Mintha legalábbis a vers tojásfesték volna, amivel – jobb híján – kelme is festhető. Annál viszont aligha van érdekesebb kérdés (Szőcs Géza szövegei mögött például), mi és miért így tűnt a legfontosabb világelemnek, miért ez és ekkor alkotja a vershelyzetet. Vagyis: „a költészet mint eszköz” szocreál vagy etnokrata képlete helyett „a költészet mint művészi akcidencia” képlettel dolgozunk.
Veszélyes-e az olvasóra nézve ez az elképzelés? Tulajdonképpen azért nem, mert az olvasó képzete – és ez Szőcs Géza költészetéből is következtethető – meglehetősen szellemi. Fogalmam sincs, egyet kell-e értenem Szőcs Gézával, vagy vitatkoznom vele arról, hogy a vers márpedig nem társadalmi érvényű tett, vagy igen. Mondom: nem releváns. Nem tudom, metaforizált közéletiségként fogja-e fel a költés jelenlétét az életben, „mit érdekli” őt a „költészet maga”, mint ahogy azt sem tudom, milyen szinten (nem) érdekli őt a közönség mint céltárgy. Azt viszont határozottan tudom, hogy verseiben – váltakozó amplitúdóval bár, de – állandóan ott vibrál a hermeneutikai megértés keresése. Szőcs Géza, ahogy versei egészen mögöttes rezgéseiből következtetni lehet, egyrészt elég arisztokratikus ahhoz, hogy ne akarjon meghatározó tényezője – vagyis manipulátora – lenni közönségének, másrészt tudnivaló, hogy kellő hiúsággal kéri számon közönségétől a verseit, és fordítva. A közönség, az olvasó nagyon ritkán konkrét személy. Többnyire virtuálisan létező szellemiség. Ez (is) kizárja annak az előre megfontoltan ideologikus kifutópályának a használatát, amely nélkül a Romániában élő és író, kisebbségi kultúrájú és nyelvű költők egyike másika sem élni, sem írni nem tudna. Ez persze ugyanúgy nem jelenti azt, hogy Szőcs „ideológiát” sajtolna ki az ideológia mentességből, ahogyan nem igaz az sem, hogy teljességgel érdektelenek számára a versolvasóként előforduló konkrét személyek.
Hogyan lehet megfoghatóvá és kifejezhetővé tenni a Szőcs Géza költészetében olyannyira markáns vonásokat? Hiszen kétségtelen, hogy Szőcs nemcsak a romániai magyar irodalmon, de az egész magyar nyelvterület irodalmán belül sem összetéveszthető, sőt: amit markáns jegyeknek találunk, az már-már szabadalom, valahogy olyanformán, ahogy azt Kemény István Barnabás jelzi, amikor Szőcs fogadtatását (Romániában) az Esterházyéhoz (Magyarországon) hasonlítja (Magyar Napló, 1992/24. 37–38). El tudnám képzelni, hogy az oppozíciók szembeállításának módszerét kövessük. Úgy gondolom, eredményes és mindkét költő szempontjából méltó eljárás volna, ha Szőcs költészetét a Kovács András Ferencével vetnénk össze, még ha ez a kísérlet nem nélkülöz is egyfajta irodalomkritikai vakmerőséget. Mindketten rendkívüli alkotói annak a korosztálynak (vagy nemcsak annak), amelynek szavai most kapják meg valódi visszhangjukat az irodalmi köztudatban, még ha eszményeik, a kifejezés általuk belátott és követendőnek talált mintái sarkosan el is térnek egymástól. Ha Kovács András Ferenc költészetében a diakrón műveltség, a humanista kultúraeszmény fényjátéka dominál, a Szőcsében határozottan a kortárs információbőség szinkrón feldolgozásának és szervesítésének szellemes költői „technológiái”. Kovács András Ferenc játékai mívesek és/vagy bohém lendülettel sülnek el. Szőcs Géza játékai bonyolultak, és kifejtésük mértéktartó eleganciával válik egyre világosabbá. Ha Kovács András Ferenc alkimista, Szőcs Géza zsonglőr. Zsonglőrsége leginkább nyelvi síkon fejlik ki, néha a zsonglőrség paródiájává szakosodik. Tévedés volna azonban az (időnként fanyar) nyelvi pompát pusztán amolyan keresett „posztmodern” stílussajátosságként szemlélni. Igen gyakran találjuk ugyanis szemben magunkat olyan vershelyzetekkel, képekkel, toposzokkal, átértelmezett archékkal vagy szóviccekkel, amelyekben egészen kortárs közérzetek „anyagiasodnak meg”. Figyelemre méltó tétje volna egy kimerítő tanulmányban latra vetni, hogyan alakultak át Szőcs (eddigi) költészetében avantgárd természetű módszerek, elemek „posztmodern” módszerekké és elemekké. Ebben természetesen két tényező nehezítené a kutató feladatát: egyrészt az, hogy Szőcs Géza lírájának (és epikájának) avantgárd vonásai talán nem is annyira egy elő-, mint inkább egy, az avantgárd leckét jól megtanuló és hibátlanul felmondó utócsapat, „aprés-garde” üzenete és eszköztára. Másrészt az, hogy ha kiszabadul a „posztmodern” eleddig óvatosan üvegbe zárt szelleme, könnyen megtörténhet, hogy fölös prekoncepciókkal veszi körül a vállalkozó egzegéta Szőcs meglehetősen szabad, időnként görcsösen autonóm művét. Komoly tétje volna pedig egy ilyenszerű kísérletnek, mivel kiváló esettanulmány és egyéni működési leírás volna egy verbális költészetről, egy olyan líráról, amelynek tagadhatatlan autonómiája mellett hatványozottan szüksége volt, van a világ (mégpedig az aktuális közéleti világ) kontextusára. A vendégszerető című Szőcs-kötetet szemléző Kemény István Barnabás lényeglátó mondata, amely szerint „úgy lehet megalázni a költőt, ha az aktualitások ellen kénytelen fellázadni, ha az aktualitások fölénybe kerülnek vele szemben”, valószínűleg tovább finomítható, ha nemcsak az ideológiai indíttatású, közéleti vagy politikai aktualitásokra koncentrálunk, hanem magára a nyelvre; hogyha arra gondolunk, hogy bár Szőcs Géza „helyzete” a magyar literatúrában jól meghatározható értékrendi helyzet, valójában mégis egyre távolodik – melyik érdemi romániai magyar író nem?! – a valódi romániai magyar nyelvtől, vagyis egyre szigetebbül kell írónak, menedzsernek, zsonglőrnek, „aprés-garde-nak”, „posztmodernnek”, európainak stb. lennie. Meggyőződésem, hogy Isten különleges kegyelméből Szőcs Géza ezt nem egészen így fogja fel:
A platón
Az izgalom hatására egész szervezetedben
mélyreható változások jöttek létre. A vérnyomás
fokozódott, a szívműködés fel-
gyorsult, a vér a belső szervekből a nemi
szerved és a bőr felé áramlott, bőröd
kipirult, melegebbé vált, légzésed szapora
volt. Később, az izgalom fokozódásával meg-
szakadt, ritkább lett és mélyebb. A
légszomj
arcodat megkínzottá tette, úgy, mint amikor az
atléta, erejének utolsó megfeszítésé-
vel tör a cél
ra. Észre sem vetted lábadon a súlyos hegymászó-bakan-
csot. idegrendszered feszült-
sége csaknem az
öntudatlanságig fokozódott, a kül-
világ ingerei azonban alig
kerültek be tudatodba. Feszült állapot, görcsös össze-
húzódások jellemezték izomzatodat is. Ekkor
eljutottál a csúcs-
pontra, vagyis a tető-
fokra. Ott a tetőponton – az
ormon – tompa, tág csönd nyugszik. A halk lombokon, alig érzed,
sóhajnyi a gyönge szél: alig leng és megáll – az éj lehelete
remegőn elhal. Madárka se rebben, hallgat az erdőn,
némán üli fészkét – ott gunnyad a madárnép az ágon.
Vagyis már búvik a berki madárka. Várj csak,
a te békéd
sincs messze már: várj, nemsokára a) pihensz te is
b) nyugszol te is
c) nyughatsz, ne félj
 
(Szövegforrások: 1. Dr. Hirschler Imre: Nemcsak nőkről – nemcsak nőknek. 2. Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala. Magyar fordításait lásd alább.)
Móricz Zsigmond fordítása:
 
Ott nyugszik a csúcsokon
a csend.
És itt a lombokon
alig leng
szellő, ha sejted is.
Az erdőn is hallgat a kis madár,
várj csak, nemsokára már
megnyugszol te is.
Kosztolányi Dezső fordítása:
A szikla-tetőn
tompa csönd
elhal remegőn
odafönt
a szél lehelete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
Weöres Sándor fordítása:
Valamennyi ormon
Tág csend.
Mindannyi lombon
Átkereng
A gyönge szél.
Madárnép gunnyad az ágra,
Várj, nemsokára
Nyughatsz, ne félj.
Szabó Lőrinc fordítása:
Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj: a te békéd
sincs messze már.
 
Tóth Árpád fordítása:
Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj...
 
Alig hinném, hogy a legbecsületesebb eljárás olyanfajta vendégségbe hívni az arra kiszemelteket, amilyen a Szőcs Géza-féle a fenti példában.* Ezek a vendégségbe induló szövegek ugyanis egyszerre okai és okozatai a vendéglátó szeszélyeinek, zsonglőrségének és hiúságának, ötletül és ürügyül szolgálnak egy ravasz tréfához, ahhoz ugyan is, hogy e fordítás-részletek létüktől idegen helyzetbe kényszerülve bumfordivá, kelletlenné váljanak. Az illetlen megvendégelés enyhítő körülményeként csupán az vehető figyelembe, hogy maga a játék áttetsző és tendenciózus volta bevallott Ez a megvendégelés – azt gondolom – valójában túszul ejtés: Szőcs mindaddig fogva tartja a Vándor éji dalának fordításait, ameddig végleg világossá válik a keresetlenül is kiválóan rejtőzködő címbeli szójáték: A platón rejtett utalása arra az éteri eszményre, amelynek ma már jóformán megszűnt a valóságfedezete. Hiszen a plátóiság ebben az értelmezésben aligha több a gimnazista pubik vihogásánál: a grandiózus szellemtörténeti motívumot túllihegi a közösülés prelúdiuma. Az ormon meg legfeljebb orgazmus történik. Csakhogy mindez érdektelen – Szőcs egyértelműen az erotikus kifejtéssel, nem pedig a pornográf pillanattal ütközteti a lombokon megülő, szinte sóhajnyi szelet, a berki madárkát és a többi fennkölten hiteltelen mütyürkéket.
Nézzük a mutatványt: a „szerelmi torna” (Petri) realista konferálása attól a pillanattól sejtet valami turpisságot, hogy feltűnik a hegymászó-bakancs. Az átmenet a nem kevésbé realistának szánt túra-jelenetbe nem egészen zökkenőmentes. A realista leírás mitől, mitől nem – olcsó és költelmi lesz, indokolatlan és a maguk nemében bornírt deskripciók következnek egyre sűrűbben, a végső telítettségig. Majd – mintha csak módunkban állna választani – három, tökéletesen egyenértékű opció következik. Az egyiket a háromból úgy lehet kiválasztani, hogy a többi kettőt határozott, és amennyire csak lehet, vízszintes vonallal áthúzzuk Az ezután következő jegyzetsorok eleje a „szerelmi torna” tüneti leírásának forrását – Hirschlert – mutatja, a második viszont további jegyzetet kreál, erről azonban végső soron azt kell hinnünk: mégis az alapszöveg elidegeníthetetlen része. És úgy is van. A Goethe versszak ötféle fordítása elsősorban is azt sugallja, hogy Szőcs Géza művelt. A fordítások enumerációja azonban más úton is, sokkal egyszerűbb, vagyis filológiai úton megoldható. Ez azonban csak technikai kérdés. A fordítás-részletek az alapszöveg végkifejletének ismeretében megfelelőképpen és díszesen balfácánok ahhoz, hogy rögtön átlássuk funkciójukat, illetve az ötlet meg a megvalósulás folyamatábráját. Ezután már csak arra kell némi energiát áldoznunk, hogy jó öreg motívumokat, archékat, hősiesség- vagy sorsszimbólumot, Pegazust, Parnasszust magyarázzunk bele a műalkotásba. A plató és a Plátó szójáték többszörös oksági potencialitását, elvontságát csak ezután látjuk át, ha átlátjuk. A folyamat közbevetett és tulajdonképpen fakultatív mozzanata az egyes fordítás-részletek egyes sorainak visszakeresése az alapszöveg zárórészében, vagy fordítva: annak a mozaiknak a szétbontása, amelynek végül is elemei fellelhetők az áljegyzetként közölt, végső elkeseredésünkben komparatisztikai érdekűnek is felfogható fordítás-sorban.
Nem igazán a szintek és rétegek, mint inkább az egymáshoz fegyelmezett rendszerszerűséggel odaforduló vendégek (túszok és túszejtők?) szövege tehát A platón. Örömünkre szolgálhat az, hogy nagy nehezen végre akadt egy orom, amelynek egyáltalán nem az a célja, hogy önhitten letekintessék róla. A férfimunka kádenciája immár nem a tömjén; nincs fenyőcske, és értelemszerűen nem kapaszkodik semmibe. Tömjénillat helyett lihegés van, nyugvás, pihenés, béke, ne félj. Aztán majd csak lemászunk róla valahogy.
JAKABFFY TAMÁS
*A platón című vers kommentárja elhangzott az Éneklő Borz I. 4. számában. Kolozsváron.