Egy irodalomtörténeti korszak belső dimenziói
Mit hozott a (köztudottan az általános labilitás idején kivirágzó) napló, az önvallomásos esszé korszakmeghatározó tényezőként, és milyen hatással van az epikára? (egy ideig töprengett a kérdésen, a naplódömping hatásából, illetőleg abból a megkülönböztetendőből, amely a napló és az epika, a reflektálás és a konstituálás közötti különbséggel azonos belső kapcsolatok foglalkoztatták); van ugyanis – gondolta – ezeknek a viszonyoknak a bölcseleti, kultúrhistóriai, az esztétikai megközelítésekkel feltárható körzetén túl egy olyan tere, amelyet csak az alkotói dilemmák, az írói technikák felől lehet megközelíteni; ez az a tér – jegyezte fel –, amelyben az alkotói énen belül a napló és az epika összeér, illetve széttart, s ahogyan ez megtörténik vagy befullad, az kihat arra is, hogy egy irodalmi korszak megértésképtelen marad, eljut a reflektálásig, vagy kultúrát is tud teremteni; a probléma tehát sokkal tágabb, mint két műfaj egymásra utaltsága;
eddig eljutottunk – gondolta –, most már ideje a figyelmet azokra a másodpercek tört része alatt lejátszódó belső váltásokra fordítani, amelyekben a napló és az epika közös vidékén megnyílik egy ösvény (erről legjobb lesz Claude Simont idézni: „Még ma is magam előtt látom, még a szemem előtt van, a fák mintha hátra volnának húzva, a többi fa is feltűnve az előző folytatásaként, mint egy hátrahőkölő táj, és a sövény csaknem elfeketülő haragoszöldje is. És a másodperc tört része alatt megláttam a Flandriai utat. Nem a könyv alapgondolatát, hanem az egész könyvet.”);
az ösvény tehát most már csak azt figyelte; maga mögött hagyta a meditációs zónát; innen visszanézve, nyilvánvaló volt, hogy az éveken át írt napló, a kor- és önmegismerés igyekezete, amolyan helytisztítás volt az epikai megformálás számára; ezért helyezte előtérbe a napló-variációk közül a korszak közérzetének és tudatának a megismerését szolgáló változatot, azt, amelyben (Márai írja le, Poszler gondolja tovább) „a világ szerkezetének titkos ketyegése” meghallható; amikor az általános labilitásban a világot önmagában, önmagát pedig a világban együtt kísérelte megtalálni, akkor a saját életét nemcsak megélő, de megalkotó egzisztencia működött, amely a naplófölvezetés után az epikai konstituálásban teljesedhet ki (ezt még ki kell fejteni, gondolta), a napló tehát megfigyeli és értelmezi a létezés mozaikjait, a regény össze is rakja a mozaikokat a maga választotta epikai rend, beszédmód törvényei szerint, miközben végighalad a megformálás ösvényén, ami megegyezik annak a belső csendnek a kiterjedésével, melyben, igen, a világ szerkezetének titkos ketyegését... ámbár...
ámbár... (elakadt), vajon nem szükséges-e itt egy (Máraival szemben) illetlen kiegészítés? vajon a külső lármát szigetelő belső csendben meghallani vélt világszerkezeti működés nem inkább a kormegérző naplóíróé, és vajon a korkifejező regényíró számára nem inkább valami – csak látszólag – szűkebb a fontos? a világ szerkezete helyén a saját kora titkos szerkezete ketyegésének a meghallása, miközben (milyen sokszor átélte) az éppen adott kor lármája bepréseli magát nemcsak a lélegzetvételbe, a pórusokba, a szemgolyók sűrű és rugalmas anyagába, és tisztátalanná teszi a kontaktusokat, olyan közeget alakítva ki az egymásra pillantók között, amelyben megvalósíthatatlanok a kommunikáció elemi módozatai, és ez a lárma megváltoztatja még az alkony színeit is (látta maga előtt), gyöngyözésüket az őshüllők bőrének páncélosságával helyettesíti,
olvasta Poszler szövegét; a bahtyini kronotoposz, remek! illő valamit mellé tenni; talán azt, hogy az adott korszak felfogása és kifejezése érdekében vajon nem volna-e érdemes azt a felismerést társítani hozzá, amelyhez (őt) Norbert Elias vezette el, amikor a rendező elmét, a magasabb fokú tudást, amely a négy dimenzió téridejében zajló folyamatokat észleli és összegezi, ötödikként, mint kulturális dimenzió határozta meg? (nagyon is meggondolandó, hiszen) az idő-tér jelenségei, mint egy adott korszak – ezúttal a kilencvenes évek – kozmoszának nyüzsgése is csak a világtudást összegező kulturális dimenzió felől ismerhető fel (ha egyáltalán felismerhető, van itt töprengeni való, ez a probléma azért is kidolgozandó, mert), hiszen a kulturális dimenzió is erózió alatt van (a szellem entrópiájáról Hamvas alig valamivel később, mint amikor ő megszületett, már beszélt), valóban a kultúra észlelő és összegező képessége kifáradt, ez már nem bizonyítandó, az sem, hogy ezzel összefügg, nemcsak a korszak válaszképtelensége, hanem az idő-tér univerzum epikai konstituálásának mindenféle nehézsége, hiszen csak a kulturális dimenzió épségben tartásával és működtetésével található hiteles nyelv, ekvivalens forma, csak az épen tartott kultúrából tehetőek fel hiteles kérdések, például az, hogy milyen a lét körkörös pályájának éppen az a köre, amelyből most a neki szóló csengetést hallja, miközben a kilencvenes évek Európája futásának zihálása tölti be azt a belső teret, amelyben napló és epika stafétabot-váltása megtörténhet;
a másodperc tört részébe villanva látta a kört; úristen, kifulladva, rogyadozó lábakkal rója a Kontinens (benne elmaradott régiója, benne a hazája) a régi, hányszor végigfutott ugyanazköröket; persze, a földrészek nem beszélgetnek benépesítőikkel, nem olvasnak filozófusokat, nem ismerik fel saját szklerózisukat (miként a filozófusok, és a földek benépesítői sem), továbbra is a tizenkilencedik századtól örökölt technikákkal próbálják a modernitáson túli idő körbefutását vezényelni, nem tudnak ráhangolódni az emberi nem önpusztító korszakának új kihívásaira, s miközben peremvidékeik káosza a működőképesebb régiókhoz is közelít, még akkor is a Szent Szövetség idejéből konzervált politikai technikákat használják; (és a diktatúrák alól kibújt elmaradott zónák?) a rossznak az ósdival való felváltási igyekezetéről már írt éppen eleget; hallgatta a kontárság lármáját, mint a belső dimenziókban lecsengő korricsajt, és azt gondolta, igen, ebben kell a regényírónak megteremtenie magában a csendet, hogy a (talán azért már mégsem titkos, talán éppen a naplóírással megismert) ketyegés ritmusát meghallja...
szóval az irodalomtörténeti korszak... hát az nem foglalkoztatta, hogy valamit meghatározzon (ez talán mégis csak az irodalomtörténészek dolga), egyszerűen azt gondolta, hogy a kilencvenes évek elejének irodalmához valahogy így tartozik hozzá az a sokféle napló; ezeknek az éveknek a jellegét valóban a naplózás jellemezte azzal, hogy miközben észlelni és értelmezni próbálta a korjelenségeket, és segített a kortudat tisztázásában, az alkotói és rejtettebb terein is kezdeményezte a jövő műfajvariánsainak előkészítését, aminek hatására ama közös zónában megnyílhatnak a regényhez vezető ösvények, végigjárásuk eredményeképpen pedig egy olyan szakaszból, amelynek karakterét a közvetlen reflexió adta meg, át lehet talán lépni egy olyan kulturális és művek alkotta dimenzióba, amely ma még mint ismeretlen áll előttünk, de hagyd a többes számot (jegyezte fel), az ösvényre figyelj, az utadra, amely, hogy megnyílt a számodra, csak rád tartozik, felejts el mindent, csak azt kell emlékezetedbe vésned, hogy annak a másodpercnek a tört része, amelyben megnyílt előtted, most mögötted van...
SÁNDOR IVÁN