Tréfák és csattanók
Tréfák és csattanók
Milan Kundera: A tréfa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.
A fiatal Ludvík nem volt az új rendszer ellenfele, még kevésbé ellensége,
csupán entellektüel alkat. És azokban az években Fortuna nem volt túl kegyes a
hozzá hasonlókhoz. Hiába, az emberi vágyak és az istennők szeszélyei ritkán
találkoznak, és akkor is csak azért, hogy rádöbbentsenek: kinőtt ruhadarabok
vagyunk vágyaink egyre izmosodó testén.
Ludvík generációjának tulajdonképpen egyetlen feladata lett volna: lelkesen
menetelni vagy hallgatagon bandukolni a jelzőtáblákkal bőven ellátott úton, és
komolyan, nagyon komolyan venni az egészet. „Az optimizmus az emberiség ópiuma!
Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éjen Trockij!” – írja Ludvík egy
alkalommal sznobizmusból és naivitásból gyúrt kedvesének, Markétának, aki éppen
a pártiskola lelkes hallgatója, és szentül megvan róla győződve, hogy a NYUGATI
NAGY OKTÓBER már csak hónapok kérdése. A heccnek szánt néhány mondat azonban
egészen más értelmet nyer az „elvtársak” irodájában. Olyan értelmet, mely
korántsem vet kedvező fényt az ifjú szerzőre. Az „elvtársak” nem túl bonyolult
szürkeállományában csak detonatív jelentéseknek van helye, mindenfajta
konnotáció ködösítés, komplikáció, fölösleges bonyolítása a világ amúgy egészen
egyszerű rendjének.
Csak első pillantásra tűnhet úgy, hogy a véletlen okozta Ludvík bukását. Mert
az osztályharcra alapozott rendszer létének permanens igazolásaként
szükségszerűen termeli ki magának vélt vagy valódi ellenségeit, ergo: Ludvík
útja szükségszerűen vezet a „feketék” táborába. Pedig nincs benne semmi a
mártírok konok, rendíthetetlen hitéből, a dacos, vakmerő ellenállók minden
veszélyre fittyet hányó hetykeségéből. Idejekorán rádöbben, hogy „a szál, amely
a párthoz és elvtársakhoz” fűzte, reménytelenül kicsúszott a kezéből. „Semmi
sem maradt nekem, csak az idő” – vonja le a végső következtetést, de ez nem
lázadás, sokkal inkább ténymegállapítás, sőt: megalkuvás, alkalmazkodás a körülményekhez.
Le Bon állapítja meg a Tömeglélektan című munkájában, hogy az
embereket nem a ráció, hanem a hit vezeti: vallásos hit vagy hit a
szocializmusban – egyre megy. A kezdet bűvöletében, az új „népi” kor hajnalán
csak kevesen viszonyultak előítélettel a meghirdetett eszmékhez, és még
kevesebben vállalták az eretnekség keresztjét. Ludvík és a hozzá hasonló
megbélyegzettek identitáskeresésükben más-más utat járnak be, de a kollektív
lázadás gondolatáig mégsem jutnak el: a kis Alekszej kétségbeesetten
ragaszkodik eszményképéhez, képtelen változtatni hamis értéktudatán, egy
mazochista szenvedélyével keresi magában azt a hibát amely tulajdonképpen nem,
vagy nem őbenne létezik, s az önmagával való meghasonlás elől a halálba
menekül. Honza „semmihez sem ragaszkodott, közönyösen nézett a jövőbe, ebből
fakadt szemtelen és gondtalan szabadságérzete”. Bedrich egy zseniális
húzással megvalósítja azt, amihez Alekszejnek nem volt ereje: a rendszer
értékskáláját tótágast állítva, a negatív pólust tartja önmagára nézve pozitív
érvényűnek, így eléri célját: a „fekete hajtókások” közé kerül. Ludvíkot pedig
bukása után a revans, a bosszú vágya élteti, de ő sem vállalja a hatalom
megfoghatatlan légies „személye” elleni szélmalomharcot. Mert a hatalom ugyan
mindenütt jelen van, jelenlétét érezteti is, de mindvégig láthatatlan marad.
Hadakozni viszont, a nevetségessé válás veszélye nélkül, csak hús-vér
személyekkel lehet. Ezért sűríti Ludvík mindazt, ami elítélendő, megvetésre
méltó és eltiprásra érdemes az opportunista Zemánek személyébe, ezért választja
őt gondosan előkészített bosszújának célpontjául. Ügyel arra, hogy ellenségét
legérzékenyebb pontján (vagy legalább is, amit annak hisz) érje a döfés, ne
csak lesújtsa, de lehetőleg meg is alázza.
Az ellen-tréfa azonban nem sikerül, a kivitelezés groteszk, Ludvíkot is
megalázó színjátékká fajul, melyre (mintegy a szenvedést meghosszabbítandó),
úgy tűnik, nem akar legördülni a függöny, vagy talán nincs is függöny, hiszen
semmi garancia arra, hogy ez nem maga a meztelen lét, és nem mi vagyunk a
kiválasztottak, akiknek néhány pillanatra nagylelkűen feltárulkozott, hogy
később észrevétlenül öltse magára ismét az álarcot, mely láttán közönséges
halandó csak ennyit mondhat: micsoda idők! És még egy apró tanulság: a
történelem tréfáit sem kivédeni, sem plagizálni nem lehet.
LAKATOS MIHÁLY