Sebestyén Mihály
Sebestyén Mihály
KIDDÚSÍN
(Történeti beszély 1865-ből)
Május 28. abban az esztendőben, vagyis 1865-ben vasárnapra esett. Ezen a napon
adta férjhez Czódik Sándor (bibliai nevén – melyet minden zsidó férfinak
viselnie kell, bármi is történjék vele, akárhova vesse is viselőjét a sors vak
szeszélye – Nathan ben Jehuda) pipafaragó leányát, a hajadon Klárát Schwartz
Lázárhoz (bibliai neve: Lazar Jakob ben Avrum), az erdőszentgyörgyi
Rhédei-Württemberg uradalom bérlőjéhez. Egyáltalán nem állítható, hogy szerelmi
házasság volt, ugyanis a fiatalok legfennebb két ízben ha látták egymást az
esküvő előtt. Nem is volt szükség erre, ugyanis Schwartz Lázár bérlő már elmúlt
harmincesztendős, bölcs és megfontolt ember hírében állott ismerősei körében,
Czódik Sándor pedig jól megnézte, kihez adja hozzá legidősebb leánygyermekét,
az akkor tizenkilenc éves Klárát. Az ügyletet az erdőszentgyörgyi uradalmi
bérlő, Schwartz Lázár kezdeményezésére a környék egyetlen és minden gyanún
felül álló házasságközvetítője, özv. Farkas Mendelné bonyolította le a
legszigorúbb diszkréció mellett.
Az esküvőt Marosvásárhelyen a Szentkirályi utcában tartották, a 212es helyrajzi
számmal ellátott Czódik-házban, egész pontosan a szőlővel befuttatott udvaron,
ugyanis Sziván hónap ebben az 5625. – a világ teremtésétől számított –
esztendőben olyan szokatlan hőséggel és agreszszív kíméletlenséggel tört az
alig nyolcezer lelket számláló erdélyi kisvárosra, mintha Czódik Sándor elődei
sohasem hagyták volna el a Közel-Kelet szubtrópikus vidékeit, s e Város, hogy
történetünk elkezdődik, valahol fél úton Szidon és Türosz között, már-már
Főníciában állana. És bár elég régóta a mérsékelt égöv laza szíjai csavarodtak
bokájukra, a nagy riadalmakat felejteni nem tudó szívükre és testükre, a
szokatlan hőséget viszonylag könnyedén viselték el.
Na és?!! – ránthatja föl a vállát bárki – ha lakodalmat
csaptak, az ő dolguk. Bizonyára boldogan éltek, míg meg nem haltak. Mi tehet
ebben rendkívüli?
Legyen szabad ellenvetéssel útját állni az efféle gyanúsan józan vélekedésnek.
A dolog korántsem volt ilyen sima és egylövetű. Az eset ugyanis nagy pori vert
fel városszerte, s a szenzációban a vidék is osztozott Ha városunknak lett
volna hírlapja, mint ahogy Kolozsvárnak és Szebennek, vagy a dúsgazdag Váradnak
is, akkor a mondott lakodalom igen figyelemreméltó hírré dagadhatott volna egy
mindenre elszánt újdondász tollán. A sivár valóság ezzel szemben az, hogy a Kolozsvári
Futár kéthetes késéssel, pünkösd utáni számainak
valamelyikében, a Vidéki Levelezések című rovatban
egy teljességgel elhanyagolható négysoros pörsenetet adott közre, melynek
hírértéke miben sem különbözött a tucatszám napvilágot látó
hymen-remeklésektől. Az érdektelen és feltehetően másnapos szerkesztő kizárólag
az örömszülök és egybekeltek nevét nyomtattatta ki, kihúzva a vidéki levelező
„többletsorait”, ugyanis nem kívánt rossz fényt vetni – így értelmezte a
rendelkezésére bocsátott tényeket – néhány közmegbecsülésnek örvendő marosszéki
arisztokratára és veretes nevű vásárhelyi polgárra.
Ezek szerint tehát a kiddúsín, vagyis az esküvő
emlékezetét az utódok fölöttébb megbízhatatlan memóriája, a töredezett
szóbeszédek őrizték meg, nemzedékről nemzedékre szállott, mint legenda,
amelyhez semmilyen formában sem kötelező viszonyulni, ennek ellenére mégis
bizonyíthatóan újkeletű és hamis ódonságú rétegek rakódtak reá, amelyeket
kénytelenek vagyunk kegyeletet nem Ismerő kézzel levagdosni, eltávolítani a
puszta tények felületéről.
A házasságot – ami valószínűleg a felek utólagos és teljes megelégedése
közepette jött létre (legalább ennyi részrehajlás engedtessék meg nekünk az ősök
javára), legkivált a körülmények, azok a teremtett
környülállások, melyek akár a friss paripák, mindmáig az
események mellett -előtt szaladnak – tették nevezetessé. Megnövelték az ifjú
pár hírnevét ugyanebben a földrajzi emberi közegben. Kényszerítő súlyuk alatt
(?) a család második fiúgyermeke, e frigy gyümölcse, Schwartz Áron (Aharon Leb
ben Lazar), ki majd csak 1868-ban látja meg a napvilágot ugyanebben a
Szentkirály (utóbb Kossuth Lajos) utcai házban, huszonkét év múltán, azaz 1890
július 10 én leballag ráérősen a még mészszagú kolozsvári Ferencz József
Tudományegyetem főlépcsőjén (ahogyan e sorok írója is a huszadik század
harmadik negyedében), kezében szorongatva azt a különös tapintású fekete
bőrhengert, mely a pergamenre kalligrafált ügyvédi diplomáját rejti; vonatra
ülve (akkor is Székelykocsárdon, ill. helyesebb, ha azt mondjuk:
Székelyföldváron kellett átszállni a Vásárhely felé tartó szerelvényre) ötödfél
órai utazás után kilép a gyorsból a főpályaudvar kövezetére (vörös salak), és
ügyvédi irodát nyit az esküvői-szülői házhoz ragasztott új épületszárnyban, ami
már a Sörház utcára néz mind a négy ablakával. A két esemény között van azonban
egy közbeiktatott szünet – két esztendő –, mialatt hősünk unokája, Schwartz
Áron ügyvédbojtárként szolgál dr. Adorjáni Károly köz- és váltóügyvéd
Szentgyörgy utcai irodájában; a joggyakorlatot elsajátítva, a mesterfogások
ellesésében szépen araszolva egyre előbbre, önállósítja magát, 1892
szeptemberétől a mondott helyen. A feltörekvő és friss szellemű ifjú embernek
nem okoz majd különösebb nehézséget átvenni nagyatyja „klientúrájának” még élő
tagjait, illetve azok utódait, de közhivatalt sohasem fog vállalni, noha dr.
Bernády részéről többször is felkérés érkezik ebben a tárgyban.
*
A család neve az erdélyi (vagy még a lengyel, galíciai) zsidók ajkán Cáddíkból
torzult magyarosabb hangzásúvá – mintha táncszavakat kiáltanának be
egy fergeteges mulatság kellős közepébe –, és így került bejegyzésre, mióta az
anyakönyvi hivataloknál is jelentkezni kellet. Értelme az ősidőkben egyenlő
volt az „igaz ember”-rel, vagyis a név olyan hívőt takart, aki vakon és
feltételek nélkül engedelmeskedik a mózesi vallás parancsainak. Az írás
magyarázói úgy tudják: ezt a világot harminchat igaz és bölcs ember tartja;
mindenesetre a család valamennyi tagja elfogadta, hogy a família jogos
fönntartója és feje reb Nathan – ahogy övéi bizalmasan szólították –, s az ő
neve került 1851-ben az első vásárhelyi polgárösszeírás jegyzékébe.
A cáddík második jelentése – ez jóval később alakult ki a lengyelországi
hasszídok között – „csodarabbi”, akit az Isten –, kinek neve folyvást áldassék
– sok más jeles tulajdonság mellett a jövőbelátás képességével is fölékesített.
Nos hát, ez az a jellemvonás avagy erény, mellyel családunk – emlékeink szerint
– sohasem hivalkodott, ezt a kiváltságot az Úr – kinek bölcsessége végtelen –
egyszerűen lefújta famíliánk tagjairól, hiszen egy ként éltek a többi jámbor
zsidóval: különösebb előrelátásról sohasem tettek ékesszóló tanúbizonyságot, a
jövendő megsejtése, hihető fölidézése legfennebb egy-két hónapos távolságra
futotta; ugyanabban a jótékony ködben nógatták vágyaik egykedvű öszvéreit, mint
a többi közönséges halandó, legfennebb jó gazda módjára nyáron gyűjtögették a
téli tartalékot, s télen készültek föl a nyári aszályra, árvízre, gyors
hurcolkodásra, vérvádra, mely általában Pészáh – a kovásztalan kenyér ünnepének
– táján ütötte föl a fejét faluhelyen.
(Az előrelátás közönséges hiányával magyarázható részint, hogy a nevezett
Czódik Sándor dédunokája, nagyatyám 1920 táján nem támasztotta reménykedve és
hazátlanul egy kivándorlókkal dohogó ócska gőzhajó korlátját, a hullámok
félelmetes háborgásába nem keverte bele naponta többször gyorsan felforduló
gyomra tartalmát, hanem tisztességgel megvacsorázva, rövid ima után esténként
nyugovóra tért saját ágyába, abba, melybe valószínűleg fogantatott egy régen
elszállt, nem kizárólag kötelességszerűen elpukkant kéj pillanatában. Két
unokaöccse, Czódik Áron és Lajos viszont egyszerre vágott neki a nagyvilágnak,
az első háború után, előbb Nyugaton, utóbb Keleten /Palesztinában/ leltek
huzamosabb ideig hazára, halucok lettek, országépítők, és negyvennégyig
kisebb-nagyobb megszakításokkal rendszeresen írtak egymásnak, akkor azonban a
családi-rokoni szálak egyszeriben elsorvadtak, s nem volt kit okolni ezért,
maga a történelem vetett cezúrát a két világ, a földrészek közé, nagyapám és
nagyanyám nem tért vissza abból a lengyelországi utazásból, hová családjával
együtt szabad akarata semmibevételével vitetett ’44 júniusának legelején...)
Történetünknek azonban jóval napfényesebb vonulatát vizsgálgatjuk e beszély
keretén belül, az áldott 1865-ik évit, ahol el kell árulnunk végre egyet s mást
(h)ősünk pipakészítő mesterségéről is.
Úgy sejtjük, a szélesebb nyilvánosság elé apróbb javításokkal lépett,
megrepedt, elcsempült pipaszárakat faragott újra, csutorát, szopókát fúrt,
majdnem ugyanolyan jót, mint amelyet tulajdonosa megsiratott, midőn eltörött,
kicsorbult; végletesen eldugult pipákat tisztított meg a történelmi léptékű
szutyoktól, kifényesítette a tajtékpipákat, barna diófapáccal futtatta be
újfent, színtelen lenolajjal kente át fejét és szárát, egyszóval újjávarázsolta
mindazokat a füstokádó szerszámokat, melyeket gazdájuk megunva már-már
a szemétdombra vágott volna. Egy idő múltán maga is szerencsét próbált, nem
fanyalodott többé idegen kéz munkájára, vásárolt egy faesztergát, gyorsan
lenagyolta a fejet, a szár szájba fogható végét, aztán nekilátott a
faragásnak. Diófából, rózsagyökérből, könnyű cseresznye- és meggyfából
remekelt, hosszasan szárította, próbaégetéssel edzette, csiszolta, foga
közé szorítva érzékeny ajakkal-nyelvheggyel tapogatta le, ha nem rejt
a szopóka alattomos, érdes felületeket, titkos repedéseket, ha kényelmesen
fekszik a fogak között, nem túlságosan könnyű avagy nehézkes és otromba.
Csont- és ezüstszipkákat illesztett a fejhez, a díszesebb darabok lecsapható
fedelet is kaptak. Efféle portékát senki sem készített akkortájt városunkban.
Nem volt vetélytársa, mégis irigyelték, de vélük Czódik Sándor
nem sokat törődött.
És bár kopogtatták már a kordivat ajtaját az egyiptomi meg a
török szivarok, a bécsi és hamburgi cigarillók, Cz. S.
nem panaszkodhatott, hogy vevőinek száma az új igények
miatt megcsappant volna: épp elég ómódi ember maradt a Maros
mentén, akinek nyugalmat és tekintélyt, lelki békét kölcsönzött a karcsú
szárú pipa, mellyel akár órákig el lehetett mulatni az anekdotákba szőtt
ámbituson. Nagyapám dédatyja a hosszúlábú tajtékpipák mellett megpróbálkozott a
kurtább cserép- és makrapipákkal is, némely korondi fazekassal állt
össze rövid időre, de utóbb valamiért meggondolta magát, és teljességgel
amazoknak engedte át a makrapipa készítésének monopóliumát; ő fába ültette át a
kurta változatot, s így anélkül, hogy tudatában lett volna, a britek elől
orozta el az angolos pipa feltalálásának dicsőségét. Milyen kár, hogy akkor a
Maroson még nem jártak ír és amerikai matrózok, akik persze kikötöttek volna a
jövendő Weekend-telepen, hogy elkacsázzanak rövid markolatú pipáért a
Szentkirályi utca alsó végébe.
Hogy mi szükség volt a tenyérbe fogható kispipákra? Ugyanolyan okból hívták
életre, mint később a papírba töltött cigarettákat: „a lét elviselhetetlen
könnyűsége” miatt – Kunderával szólva korszerűtlenül –, a folytonosan zaklatott
idegek a modernizáció lélekölő hajszájában kitartóan követelték maguknak a
kábítószert, az új emberek, a liberális nemzedék nem ért rá végigjárni a
töltögetés-leszívás-kieregetés ernyedt semmittevését, előbbre helyezték
értékeik között a rövid, meleg füstöt a hosszú, hideg füstnél, mely ízlésváltás
orvosi következményeinek felsorolásától sajnos, ezúttal el kell tekintenünk.
*
Mióta a hatvanas évek elején megengedtetett, hogy Erdélyország zsidói is
birtokot szerezzenek maguknak, Czódik Sándor már két húszholdas földdarabot
vásárolt a mezőmadarasi határban Zoltán Péter elszegényedett földbirtokos
özvegyétől. Dohányt ültetett, kapásokat fogadott. A Magyar Királyi és Császári
Dohányjövedék igen szép áron vette át tőle a termést minden esztendőben.
1851-ben hagyta el faluját, Marosszentkirály nagyközséget. Innen költözött be
beszélyünk színhelyére, és leszármazottal is ezt a várost tekintették életük
majdnem ideális keretének; ha most már a család Erdélybe érkezésének pontos
dátumát kellene felkeresnünk, ugyancsak bajban lennénk. A legendák szerint
Galíciából a háborúk miatt futólépésben érkeztek őseink az akkor már
eljelentéktelenedett Gyulafehérvárra 1778–79 táján, talán Tarnówból, ugyanis
egyikük gúnyneve Tarnowicky volt. Eme régi Czódikok jiddisül, németül és
lengyelül tudtak, askenáz rítus szerint imádták az Urat – a mi szabadítónkat és
megváltónkat –, de Czódik Sándor atyja, nagybátyjai és nénikéi – amennyiben
voltak, s miért ne lettek volna, hiszen akkor a bőséges gyermekáldás a családok
erejét és büszkeségét jelentette – már magyarul és románul civódtak a falu
(Náznánfalva – Szentkirály) zsellér-csemetéivel, magyarul kötöttek szerződést a
földek urával, elegyedtek szóba az úton járókkal, és csupán egymás között
görgették az ősök lengyel-jiddis keverékét, melyen még álmodtak, számoltak, olykor
imádkoztak, máskor káromkodni kelt kedvük, és persze tudtak dalokat is,
mondókákat, melyek nemzedékről nemzedékre haladva, egyre jobban elkoptak, s
mind több érthetetlen szóval telítődtek. Fogalmuk sem volt az asszimilációról –
élni akartak, boldogulni, azt tették, amit mindenki tesz, ha egy másféle élet
vonzalmait nem tudják, nem akarják elhárítani maguktól.
Czódik Sándor tehát eladta azt a falusi vályogházat, mely a szentkirályi
fazsinagóga szomszédságában romladozott, és telket vásárolt Vásárhelyen, félév
alatt tető alá került a ház, ahol most éppen lakodalomra készülődnek.
Kalandor volt – ha egy zsidó lehet kalandor a legkisebb kedvezmény korában –,
életének pontosan ez a szakasza maradt legkivált homályban. Annyit lehetett
csupán tudni, hogy amikor a szabadságharc önkénteseket kívánt, e jeles
fiatalember (értett a lovakhoz, hiszen számtalanszor hajtotta messze Erdélyen
kívülre is áruval megrakott szekerét, s a pisztollyal is bánni tudott, hiszen a
zsiványok és útonállók már a Vácmány-tetőnél életére törhettek) elszökött
otthonról, és álnéven, 23 éves fejjel beállt a XII. kolozsvári huszárezredhez
lovásznak, míg végül Arad alatt negyvenkilencben, augusztusban már
közhuszárként vitézkedett – ez volt családunk legjelesebb hadi babérja, melyet
azóta sem kísérelt meg senki közülünk túlszárnyalni –, hogy aztán a világosi
fegyverbúcsút követően bujdosva térjen haza Marosszentkirályra 1850
április-májusában. Valahol a Maros fölé hajolva, Soborsinnál egy holdvilágos
éjszakán leborotválta Kossuth-szakállát, huszáregyenruháját még Simánd
határában elásta, végül visszavette fekete kaftánját, és a zsinagógában gyakran
könyörögve Teremtőjéhez, igen jámbornak mutatta magát. Oly együgyű és ájtatos
képet vágott, olyan harmatos mentséget rebegett (’48 nyarán elindult rokonlátogatóba
Tarnówba, de a háború miatt félős volt hazatérni egy darabig, kb. másfél
évig...), hogy soha komolyan nem vonták kérdőre a vásárhelyi várban állomásozó
schwarz-gelb katona urak: hol csavargott, mit is cselekedett Czódik Juda
második fia a rebellió alatt?
Úgy halt meg 1897-ben, hogy nem diktálta tollba emlékeit, dédunokáinak mesélt,
amikor felnőtt nem volt hallótávon belül, s a gyermekek emlékezete felette
keveset őrzött meg számunkra. Csak azt hallották róla, vele egykorú aggastyánok
mondták: „vén Kossuth zsidó”, amit az utódok nem tudtak kezelni, korholásnak
fogtak fel, s egyet jelentett szemükben a „palesztinai székely”-lyel.
*
Czódik Sándor minden valószínűség szerint a lovascsaták közötti kényszerű
pihenők alatt fogott kést, s unalmában faricskálni kezdett, apró bábukat, kis
figurákat faragott, s egyszer – maga sem tudja, miként – egy szép fejű pipa
bukott ki a kezéből, aminek csodájára járt az egész szakasz. Parancsnokának,
Rázmán János főhadnagynak ajándékozta – talán valamelyik hadi múzeumban
mutogatják, mint névtelen mester remekét, mint a magyar géniusz jelentős
alkotását –, s mindjárt megrendeltek tőle újabb kettőt, így aztán az aradi
vereségig nem maradt egy pillanatnyi pihenője sem.
Ezt a mesterséget folytatta a Szentkirályi utcai műhelyében is, s a
faragványokért kapott forintokat tizenöt százalékos kamatra ki is kölcsönözte.
A bankok mellett minden városban léteztek efféle zugkölcsönzők, melyek azonnal
folyósítottak gyorssegélyt, igaz, a megszabottnál magasabb kamatra (ne
szégyelljük kimondani: már-már az uzsora határát súrolták), de fölöttébb
szükségesek voltak, ugyanis a bankok már akkor is nehézkes és bizalmatlan
műintézeteknek bizonyultak. Mi sem demonstrálta ékesebben a fenti szükséget,
mint az a tény, hogy Czódik Sándorhoz gyakran fordultak égető pénzszűkében a
város és a környék polgárai, zsidók és keresztények egyaránt. Jelentősen
kedvezett ennek az üzletnek az a tény is, hogy az országos érdekeltségű nagy
pénzintézetek még nem nyitottak fiókot városunkban, majd csak ’68 után vásárolnak
telket és ingatlant a Nagypiacon, a jövendő Széchenyi téren és mellékutcáiban.
De ősöm és felmenőm nem vetette meg a zálogügyleteket sem: nem kevésszer
fordultak meg házában előkelő urak inkognitóban, avagy szolgalegényeik által
képviselve, zálogba csaptak családi ékszert, államkötvényt különféle értékesebb
jószágokat, melyeket Czódik Sándor gondosan becsomagolva tett el, őrzött meg,
míg gazdái újfent nem jelentkeztek érettök, tizenöt százalékos interesszel
váltva vissza magukhoz. (Kevésbé megszokott volt ezzel szemben az a furcsa
szokása szópapámnak, hogy a leggyakrabban visszajáró ügyfeleinek újesztendőre
remekbe szabott pipával kedveskedett; a megajándékozott ugyan nem küldötte
vissza, legfennebb nem fedte fel az ajándék-pipa eredetét..)
Volt egy hallgatólagos egyezség Czódik uram és látogatói között, ezt mindenki
respektálta, a pénzkérők sohasem ajtóstul rontottak a házba, alkonyat után
érkeztek, mikor az utca forgalma kevésbé volt kínos a látogató számára, s
kerülték a pénznek említését; bevezették őket a pipatóriumba, ahol kedvtelve
nézegették, forgatták a falra kifüggesztett mintadarabokat, kézbe vették
azokat, csettingettek, a muszter színét-súlyát latolgatták, a fogását
próbálgatták, beleszívtak, a szelelése felől érdeklődtek, mintha csak pipavásárba
jöttek volna. Megtudakolták az árát, a rossz termésről hümmögtek, a nagy
drágaságra panaszkodtak, s a növekvő adókra, megkóstolták Czódik Sándor
pálinkáját, faltak hozzá egy darab száraztésztát, amit ősanyám, Fleischer
Szeréna sütött hetente kétszer, és amúgy mellesleg emlegették föl, hogy új
istállót építenek, házat vásároltak a Fazekas utcában, egy
darab erdőt a Kosárdombon, rosszul fizetett az idén a Tróbely-hegyszőlőben a
szotyogós körte, a pónyikalma… s a végén előhozakodtak a legkeservesebbel, hogy
a múlt héten az Ebhát utcai Úri Kaszinóban ezer forintot veszítettek kártyán…
Czódik Sándor rezzenéstelen arccal hallgatta végig vendégelt, aztán a térdére
csapott, mint akinek elege van a panaszokból, előtte senki ne alázza meg magát,
egyetlen lendületből felállott, és a Bécsből hozatott kis, hasas
Werthelm-szekrényhez sétált. Kalamárist, papírt, tollat húzott elő, megírta a
szerződést, üresen hagyva az összeg helyét, melyet a kérelmező sk. töltött ki.
Ősapám a papírra pillantott, és másodszor is kinyitotta a kasszát. Könnyű
kézzel seperte ki, csak ujjheggyel érintette a bankókat, leszámolta, majd az
adós saját pecsétgyűrűjével erősítette meg az adóslevelet. Ha tízezer forintnál
tetemesebb összegért folyamodtak hozzá, akkor elszalasztott a Dinnyeföld utcában
lakó Szengyeli Kováts Ádám hites jegyzőhöz, emez pedig ráírta a szerződésre:
„Coram me Adamus Kováts de M. Szengyeli.” A felek egy pohár rozsolissal is
nyomatékot kívántak szerezni a dolognak.
*
A történelem rosszindulatával dacolva Czódik Sándorról igenis maradt fönn
fénykép. Nem volt nagyon magas, mikor a gépet kezelő Csonka Géza előtt állott,
már hízásnak indult jobbját egy cicomás faragott biedermeyer szék felmagasított
háttámláján nyugtatja, félprofilban áll. Biztonságot, nyugalmat, akaraterőt,
magabiztosságot sugall egész tartása. („Mintha nem is lenne zsidó” – mondta
róla dédanyám, Sebestyén-Schnittländer Judith.) Haja már mélyen
hátrahanyatlott, bajuszába, maradék hajába belenyilallott az őszi fehérség.
Népes családja 1880 körül cipelte el a jövendő Arany János és Kossuth Lajos
utca találkozásánál álló egyemeletes műintézetbe. Csonka úr ezen a vasárnap (?)
délelőttön pontosan 26 képet készített, melyekért Czódik Sándor egyetlen zokszó
nélkül kisebb vagyont fizetett a fotográphia mesterének. (Czódik Sándor már nem
érhette meg, midőn 1907-ben a háromszögű téren leleplezték II. Rákóczi Ferenc,
nagyságos erdélyi fejedelem mellszobrát, s még kevésbé annak titokzatos
eltűntét alig tizenhárom esztendővel a szoboravatást követően.)
*
Illendő, hogy visszatérjünk eredeti és föltett célunkhoz, ugyanis az esküvő még
várat magára, a menyasszony valószínűleg toporzékol a szobájában, mert az
ő esküvője a mi szószátyárkodásunk okán már-már zátonyra fut. Persze
Klára kisasszony nem tudhatja azt, amit ml már bizonyosságként kezelünk, ti.
frigyüket szerencse kíséri majd, és az esemény belekerül az örök
emlékezet mókuskerekébe.
Czódik Sándor két héttel a nagy esemény előtt kora reggel kocsiba ült, és
behajtott a Nagypiacra: damasztabroszokat, Bavaria-porcelán étkészletet
vásárolt a Harmath-féle üzletben. Az ezüst evőeszközöket egyenesen
Nagyváradról, Hausmann Mór lerakatából hozatta, s megérkezésük után ki sem
csomagolta, egyenesen vitte Poncz Henrik – arany és ezüstmíves – Sáros utcai
műhelyébe, ahol belevésette valamennyi nyelébe az S & L névbetűket.
Az asztalos (neve nem maradt fönn a számlákban) kecskelábú asztalokat ütött
össze, és magas támlájú székeket készített. Ezekre ősatyám gyapjúzsákokat
tétetett, ugyanis olvasta, hogy az angol parlamentben ilyenen ül maga a király.
Az udvar közepére felvonták a selyemsátrat, a hüppét, mely alatt az ifjú párt
összeadja majd a rabbi, oda voltak készítve az üvegpoharak, amiket a
vőlegénynek kell eltörnie, hogy emlékezzék a lerombolt Jeruzsálemre minden nap,
és az üvegcserepek szerencsét hoznak ugyanakkor az ifjú párnak, a zenészeket is
előparancsolták, és az egész udvar fölé hatalmas sátorponyvát feszítettek ki a
szokatlanul tolakodó hőség ellen.
Bürger úr személyesen gurított át hat hordó sört a szomszédból, míg a bort
Fischer Dávidtól vásárolták a gróf Bethlen Elekné szőkefalvi szőlőjéből. Külön
főztek azoknak, akik – a meghívottak többsége – csupán kósert fogyaszthattak, s
más edényekben, más konyhában – a szomszéd házban – azokra, akikre ezek az
előírások nem voltak kőtelezőek.
A család kerülte a túlzott jámborságot, mértéktartó volt. Czódik Sándor lelke
mélyén idegenkedve olvasta a Jüdische Blätterben a
pesti és temesvári zsidók újításait és csatározásait, a zsidó egyházban
„felette szükséges újításokról”, melyek megosztották a magyarhoni közvéleményt,
de minden jel arra mutatott, hogy egyetért Eötvös Józseffel és az emancipáció
gondolatával, csak azzal nem volt tisztában, miként fest majd ez a való
életben: lesznek-e egyszer zsidó miniszterek és országgyűlési képviselők, bárók
és grófok, akiknek nem szükséges kikeresztelkednek? Ő maga semmiképpen sem
akarta elhagyni őseinek vallását, hisz úgyis zsidónak tekintené mindenki, maga
előtt sem hazudhatna, inkább nagyobb összegeket adományozott a hitközségnek, s
nem utolsósorban az ő fáradozásainak nyomán került tető alá 1858-ban,
pár esztendővel azelőtt az Iskola utcai szefárd rítusú zsinagóga, Isten első
vásárhelyi zsidó hajléka, mely alig száz évig fog állni, s ükunokáinak
századában fogják lebontani a pompás Hargita kertvendéglővel együtt, midőn
felépül a város modern theátruma.
Elsőszülött lányának menyegzője előtt egy héttel bezárkózott műhelyébe, és
meghagyta: kéressenek tisztelettel a látogatók másnap visszafáradni. Írni
kezdett. A hozzátartozók nem fűztek megjegyzést kívánságához, hiszen világos
volt előttük, reb Nathan pontosan fölmérte cselekedeteinek értelmét és
konzekvenciáit. Lesütött szemmel bólintottak, és tették, amit kell, folytatták
az esküvői előkészületeket. A kiddúsin amúgy is a vőlegény és az atyja dolga
elsősorban.
Egész délelőtt percegett a tolla a csontszínű keménypapír meghívók jégtábláin.
Nagy, cirkalmas, mégis tisztarajzú betűk kerültek a lapokra, a kuvertákra. Tíz,
mások szerint tizenkét megcímzett borítékot adott át légényének, Löb Mayernek,
pecsétviasszal zárta le valamennyit. Löb Mayer még azon a napon eljárt a
megadott helyeken: eljutott Koronkába ifj. gróf Toldalaghi Ferenchez és
Medgyesfalvára csíktaploczai Lázár Antal nyugalmazott főjegyzőhöz, a nemes
Maros Szék Reformata Eklézsiájának második papjához, Fogarasi Sámuelhez, benn
járt a Kollégiumban Koncz József segédtanárnál és Mentovich Ferencnél az Ebhát
utcában, aki akkor a menynyiség- és természettan professzora volt az említett
főoskolában, ifj. Bélteky Nagy Zsigmond orvosdoktornál kopogtatott a Szentgyörgy
utcában, és Pávai Vájna Sándornál, aki híres kártyás volt, nagyivó, rátarti
lovas...
Hogy mekkora lehetett Czódik Sándor és a fent nevezett férfiak között a
társadalmi állásban mutatkozó szakadék, azt aligha lehetne fölmérni, hiszen a
hangya kérte meg a telivér paripát – hogy ezópuszi hasonlattal éljünk –, lenne
a vendége. Köreik nem érintkeztek, vallásuk egymástól úgy elkülönözött, mint
tél és nyár, mint dér a lángtól. S bár a szabadságharc után úgy tűnt, hogy a
császár drillje és zsarnoksága a megalázottak hajlandóságát, lelkét (e férfiak
mind Kossuth hívei valának egykor) egymás felé hajlította, volt egy határ,
amelyen túl nem keveredtek elegyedtek egymás tel. Noha Deák és Eötvös elkezdte
már a nemzet erőinek összebékitését, és ’49-ben kimondatott a törvény színe
előtti egyenlőség, a tényleges egyenlőség még riadalmat támasztott a
demokráciára áhítozó kebelekben. Senki sem mérte egyforma mércével a birtokos
őshonos osztályt, meg azokat, kiknek apja nagyapja még bérlő és kocsmáros volt
amazok birtokán; azokkal, kiknek voltak, s kiknek soha, királyi kézjeggyel
ellátott ármálisaik, emezeknek csupán pénzük akadt, vagy még az sem, csak éltek
a felkínált alkalommal, és beköltöztek a városokba, ipart űztek, kereskedtek
bőrrel, tollal, gabonával, ronggyal, papírral, ritka portékával, sokasodtak,
foghagymát ettek és veszekedtek, elmélkedtek, magyarosodtak. Mikor Czódik
Sándor szíves invitálás végett elküldte ama hallatlanul szokatlan leveleket, az
emancipáció ügye úgy festett, mintha a bárány az oroszlánnal akarna barátkozni,
hiszen mindketten azonos rendhez, az eleveneket szülőkhöz tartoznak.
Ugyanakkor nagyapám dédapja nagy tisztelője volt Jókai Mórnak, kitől ugyan
egyetlen sort sem olvasott (a regények az asszonyok felségterülete volt),
értesült viszont a Pesti Hírlapból, hogy Jókai Mór
meghívót kapott, és elutazott Löw Lipót szegedi rabbi leányának esküvőjére.
Czódik Sándor hosszasan elgondolkodott a hír fölött. Hümmögött, álmatlanul
forgolódott ágyában, de ősanyám, Czódik Sándorné szül. Fleischer Szeréna meg
sem kísérelte szóra bírni urát és parancsolóját, hiszen mint a tenyerét
ösmerte: vagy megosztja vele gyötrelmeit, vagy maga keres rá egyedül gyógyírt,
megoldást. Ha faggatózik, reb Nathan dühében kivonul a tornácra, és egész
éjszakáját ott tölti.
Egy éjszaka álmában megjelent neki az Úr Angyala, aki gyanúsan hasonlított reb
Ghedaljéhoz, a huszonöt esztendővel azelőtt megboldogult szentkirályi és
náznánfalvi zsidó bírához, és ékes szóval mondta neki:
„... ha ezekkel az urakkal egy táborban voltál, mikor a szabadságért
viaskodtatok, ha senki közülük nem jelentett fel téged, ha őkegyelmeknek a te
pénzed, reb Nathan, nem alávaló és nem dögletes, sőt a dicsérettel sem
fukarkodnak, midőn ökonómiádat emlegetik, akkor jöjjenek el a te leányodnak,
Klárának esküvőjére, arra a kiddúsínra, melyet nemsokára megtartasz... hiszen
Jókai Mór sem átallott elmenni a kegyes életű Löw Lipót leányának
lakodalmára...”
Ennyi volt a sugallat, mely magától az Istentől – örök dicsőség a teremtőnek –
jött. Czódik Sándor legfennebb azt furcsállotta, hogy reb Ghedalje milyen
tökéletesen megtanult magyarul odaát a Paradicsomban, noha falusbíró korában
csak jiddisül szónokolt, akkor is dadogva-nyögve, de reb Nathan tudta, az Úr
bármiféle csodákra képes, ezért hát vállat volt, és úgy cselekedett, miként az
Angyal szólott.
És mert az igazi (?) emancipációra még várni kellett, azt csak (h)ősöm életének
ötvennyolcadik esztendejében mondatik ki polgári tekintetben az 1867-es
országgyűlés XVII. Törvénycikkelye által, Czódik Sándor ez egyszer tökéletesen
megfelelt nevének, előrelátóan megtette azt, amit a haza sok bölcse csak két
esztendő múltán mond ki nagy fájdalmak és haraguvások, vívódások és viharos
vótumok közepette.
*
Az esketésre Meir Panethot, a dési rabbit hívta házához. Kocsit is küldött
utána.
A násznép már kora reggeltől gyülekezett. Zsidók voltak, zajongtak, egyszerre
beszéltek, kiabáltak, hevesen gesztikuláltak. Fekete kalapjukat sűrűn vették
le, és nagy, fehér zsebkendővel törülgették a homlokukat. A kánikulát
szidták, a menyasszonyt és a vőlegényt akarták látni. Schwartz Lázár pálinkát
töltögetett. Klára az ágyon feküdt, és száraz szemmel bámulta a plafont.
Bölcs szépapám olykor elővette az óráját selyemkaftánja zsebéből, és azt leste,
elérték e már a mutatók a négy órát.
Amikor a két fekete nyílvessző pontosan a bűvös számokhoz fenődött, Czódik
Sándor csendet kért.
Ruhe! – szólt szigorúan. Erre a zsidók mind elhallgattak. Úgy gondolták, a ház
gazdája szólni kíván. Az apa intelmei és tanácsai leányához búcsúzóul, miként
az írásban is benne foglaltatik. Minden szem feléje fordult. A zenészek tust
húztak.
Ő azonban egy széket húzott a kapu torkolata felé. Két könyökét a térdének
vetette, fejét a tenyerébe támasztotta. Maga sem törte meg a csendet, amit
parancsolt.
A népek semmit sem értettek. Félve ugyan, de suttogni kezdtek. Schwartz Lázár
egy pohár vizet vitt neki. Czódik Sándor azonban rá sem hederített.
Várt.
Várta meghívottait.
Mennyi idő múlott el? Alig kevesebb, mint az örökkévalóság? Tán egy fertályóra
sem? Nincs mértékegység a kifeszített idegek rezzenéstelen gyötrelmére.
Mindannyian hallották, hogy odakinn az ájult, kora nyári utcán egyszer csak
megállott egy fogat. A lovak horkantása, a kocsis durva hangja áttörte a
forróság falait.
A kapu, Czódik Sándor házának kapuja, nyikorogva nyílott meg.
Ősöm felismerte a belépő Mentovich Ferencet.