Kovács András Ferenc
Pictura et sententia
(Áprily Parajdon)
Csak elbarangol, elbolyong,
Akár a dombon vándorló verőfény,
Mint magas ősz parazsában a szél:
Szirmok, virágok, bogarak
Pörögnek elő belőle…
Billegető, vízirigó, pinty,
Cinke, poszáta, pirók és
Philomena kíséri – bárhova léphet.
Vagy ha a kedves vadludak éke
Átvonulóban visszakiáltoz rá csupasz égen.
Túl szép ez így:
Madár se tudja önnön szárnycsapását.
Mert aki van még, csak versben van otthon –
A villám vagy a pisztráng vad feszülésében.
Barkák selymében, málnavészben él.
Erdő, fű, havas lehetne vagy harangszó:
Lakhatna falevélben, aláhulló hazában.
És mégis ragyog.
És ragyog a kép, mint sziklafalon a só.
Férfihangra
Szóból a zúgó rengeteget,
Vizek sodrát, ösvények szövevényét
Kibontod majd, kibontod végül.
Űzött esztendők vadcsapásait
Szép semmivé simítja
Szét bocsánatos kezed,
Ki már keményebb,
Vénebb vándor kőzeteknél,
Mert ők zuhognak, szállnak
Itt alá, a mélybe,
Most –
Mikéntha tenmagad.
Mert űri semmivé simítja
Tán a kéz
Agóniáknak szétdúlt ráncait,
Akárcsak összegyúrt, gyötört papírlapot,
Hol írva áll,
Ha még olvasható:
Hogy voltam én is itt,
Véletlenül, mint bűn és irgalom –
Én Istenem.
Friedrich von Aachen éneke
Melyet atyai barátjának,
Johannes de Saxoniának
ajánlott
Hogy Akkóból kitörtünk,       hitünk fölforrt a bortul,
Reméltük – balszerencsénk                majd hátha jóra fordul…
De Speyerből jövet már         puffadtan barna sertül,
Éreztük – életűnk most          tán még rosszabra ferdül…
Fohászkodánk az Úrhoz,       gomolygó űrbe Hozzá:
Ne tenne idegenné,     cudarrá, csúf gonosszá,
Hogy tűrné bő malaszttal       mulandó földi sarcunk,
Hogy lenne végül Őrá            s egymásra nézni arcunk.
„Thüringiában olykor,           csak olykor száll a zápor –
Kilábalunk mi lassan              e koszló sárhazából...”
Így suttogott a szász rég,       a vándorsorsú Hans…
Várj ifjú szép idő még –         túl boldogan suhansz!