|
Tóth István
Ibrányi Mihály váradi kapitány elfelejtett sírfelirata
(1660-ból)
E hangyabolynyi várba a bolydult sereget Rákóczi György rendelte, s érte én felelek.
A sebezhető bástyát, mordályt és rossz nyilat, fukar kéz hagyta rám, s én felelek mind miatt.
Késő a választás már; egy van: a vállalás, míg égig csapó, sápadt lángként terjed a láz,
mely lábbá nyurgult szörnnyé fest önmagad előtt, és szédítő korongként veri talpad a föld...
hogy fuss az ég alól ki, míg az ördögi hold rémei nem verik fel újból az esti port.
Két félsz közt állok: űzne a pogány dél felől,
de becsületem itt vész, s ez északon megöl.
- Ha e halálra szánt had magáévá fogad, elfogyó csapatában várom be sorsomat.
Csillogna még a szablyám, ha egyszer kialudt... Ha el nem veszne sírban a legyőzött halott.
Úrasztalához álltam mint jövendő halott; Kovásznai uramtól kaptam útravalót.
Furcsa dolog, hogy éppen egy közelgő pogány indít majd az egekbe, hol trónol szent Atyám.
S furcsább, hogy nem az ozmán ás el - e tűzözön -, de a belétek mélyült, nagy, pocsolyás közöny.
Somostető, 1985. X. 21-22.
Ócskavas
Megmocskolt törzsek, rozsdafekélyes arcok,
elfeketült végtagok, bezúzott agyak - sajgunk - maródunk kihullt alkatrészekként
gyomok között és gyökerek alatt.
Mint harcostársak és tűzhelyi barátok,
csillogtunk hosszan az emberek oldalán;
most leszerelve
limlomok sok rokkantja - lehullunk csaták, lakomák után.
Egy kéz, mely fehér
izzásig hevített fel, és önmagáról negatívumot adott:
elbocsát titkon,
fordított mozdulattal szegénységet, torz szégyelnivalót.
Vicsorgó állatfogak,
égő torzulás,
volt sebhelyek helyei, dühödt vízfejűek -
meg nem tűrünk semmilyen
hasonlóságot fekélyünk torz grimaszai felett.
Egyenként elfeküdve
fájó savakban, elfeledjük, hogy külső fekélyünk mögött
- havazó levegőég
gondolataként - közös belső felszínünk összeköt.
Rozsdák zabálnak
a legbelsőnkig érve, gyémántos-fehér belsőnk szertemállik,
amellyel. - fénygyűjtő, új
szerszámokká váltan - mosolyoghatnánk egy világnyit.
Jég
Csendesen szivárog alá az árkok és erek lehűlt vize; a fagy éles kése mélyen belehasít a medrek
vízkötegébe.
Mélye csillan, vetkezik a folyó is;
titka, mint vak félelem élt a szívemben, s most ezüstös izgalom ég helyében:
éled a tűzzel.
Bárcsak a nagy tél idején is égne egy felengedő titok, ami tűzbe visz, ha rátekintek: a fagynak úgy nem
fájhat az éle.
Emlék
Súlytalan fogalmakként, mint a pernye, szállunk a hangok és a csend között; ha egy felszállt szó belénk ütközött, eltérítődve és egymásra lelve,
- míg várnak ránk újabb csillagközök, várunk mi is magunktól elfeledve. Vakon irányít mások kénye-kedve, mely súlytalan mezünkbe öltözött!
-
Mint a kölcsönkérhető eszközök,
egy kézre várunk, amely elővenne,
s bogot oldana: mi nincs, még összeköt.
Senki sem kérdez, senki sem felel, de
irgalmazzatok ti, emlékezők;
itt nincsen semmi végleg eltemetve.
Somostető, 1985. II. 3.
Változat
Villámcsapásként ért, hogy meghalok. De látva, amint múmiaként fekszem még önnönmagamtól is elfeledten -, félszemre épp ez adott balzsamot.
Aztán, hogy nyugodt lélegzetet vettem, a rejtőző lét vissza is adott tudatomnak, mint féltenivalót -, mivelhogy elmúlásom elfeledtem.
S ismét elkezdtem reszketni. Bolondot űznek belőlem az eltakart dolgok, mihelyt testközelükbe érkezek:
félszet csendre és csendet félszre váltva, omlik a dolgok roppant kártyavára; kicserélődnek az előjelek.
Egy hársfához
Kis hársfám - melyen öt parányi ág úgy tart fogva egy maréknyi havat, hogy szemem rajtad többször megakadt, és most követsz a mély erdőkön át -
mi indított, hogy kövesd utamat? Tán néma társaid, a többi fák: az az elvesztett, közös ősvilág, amely bennetek inkább megmaradt?
Hogy közös törzsből nőttek volna ki testünk nap felé tárt végtagjai - innen a paradicsomi hasonlat?
Vagy csak magát szokta ámítani a képzelet, mely egy érvet belophat múltunkba: szükségét a Közös Oknak?
De hogy szólhat mindnyájunknak, Aki csendjéből mintázta meg alakunkat, s Őssejtként néma őre egy szavunknak?!
Somostető, 1985. X. 28.
|