Sütő András
MAROSVÁSÁRHELYI NAPLÓ
Részletek a szerzőnek rövidesen megjelenő kötetéből, melynek kiadója a torontói Vörösváry Publishing Co.
 
1986
November 22
Tegnap eltemettük Gyurkát, fiatalon, harminckilenc éves korában meghalt unokaöcsémet, akinek tragikus halálát hólyagsérülés okozta és az egészségügyi viszonyok balkáni lezüllöttsége az általános társadalmi és erkölcsi romlásban.
A szülőfaluból kivándorolt kamarásiak mind jelen voltak, s újból bemutatták a vásárhelyieknek, hogy miként kell a pap s a kántor mögött temetéskor énekelni.
Sírbatételkor a koporsó megbillent a köteleken; kicsin múlt, hogy alá nem bukott; akár egy viharban hányódó csónak, tűnt el a mélyben.
Torozás közben a vodkát, sört és virslit fogyasztó rokonság két drámának a mozzanatait tárgyalta csöndes-tárgyilagosán. Egyik, amely Gyurkát időnap előtt elvitte, a másik, amely a kollektivizálás – 1955–60 – óta a pusztakamarási magyarságot végzetesen megcsonkította, szétszórta Erdélynek minden tájára. Két világháború nem tett ekkora kárt e kis-református közösségben
Keramikus képzeteim támadtak, miközben elnéztem a hajdan egységes, életerős gyülekezetet. Akár egy törött váza, olyanokká lettünk, miután a történelem földhöz vert bennünket. A gyász óráiban képzeletem ezt a vázát újból összerakta, oldalára röppentve körös-körül a reménység piros fejű madarait. Szép volt megint egy pillarebbenésig az én mezőségi nemzetségem, amely füstként tűnik el most az idő horizontján, és amelynek nem lesz már sírkőerdeje Pusztakamaráson. (…)
*
Vas István; „És akkor még ott helyben az jutott eszembe, talán nem is az a baj, hogy sehova sem tartozom. Inkább az, hogy túlságosan sokfelé tartozom.” Szíve, lelke, intellektuális érdeklődése mindig nyitott volt minden árnyalatú érték iránt. Ezért meg is kellett szenvednie. Az agresszív eszmék bajnokai még azt is szemére vetették, hogy nem hajlandó elárulni a barátait, akiknek írásai között vitathatóak is vannak.
(…)
*
Ablonczy cikke a Magyar Ifjúságban – a szolidaritás kéznyújtása felém határokon átal. Hosszú évek múltán elsőként teszi szóvá Magyarországon, hogy engem a szülőföldemen, saját pátriámban elhallgattatnak, fokozatosan elfelejtetnek, megpróbálnak kiradírozni a romániai magyar irodalomból. Drámáim, színműveim előadását nem engedélyezik, könyveimet nem adják kii a régiek újrakiadását tiltják. Utolsó könyvem (Évek, hazajáró lelkek) hat éve jelent meg a Kriterionnál. Miközben tehát ez a kiadó az én munkáimból semmit sem hozhat ki, megjelentet mégis egy olyan könyvet, amely az én betiltott darabjaimról – meg Székely Jánosnak ugyancsak üldözött drámáiról – azt bizonygatja, hogy ódonságok, korszerűtlenek, naiv módon az emberi küzdelem értelmét vallják stb. Az a fura látszat támad, hogy a könyvecskét épp az a hatalom rendelte meg, amely drámáimat anatéma alá vetette. Ez persze csak véletlen egybeesés.
*
Vasárnap, tehát munkanap. A munkások minden szombaton izgatottan várják az igazgatóságok közlését: vajon szabad lesz-e, pihenőnap lesz-e a vasárnap? Ha igen: az már különleges ajándék a népnek. Az államelnök kegyének a jele. Ez a mai pedig kétszeresen is munkanap. Egyik fele ui. a szavazásé, a referendumé. Egy újabb politikai kabaré részesei vagyunk. Azt fogjuk megszavazni vagy – horribile dictu! – elutasítani, hogy egyetértünke az államelnök „merészen konstruktív”, a világbékét „döntő módon befolyásoló” előterjesztésével, miszerint a román kormány 5 (azaz öt) százalékkal csökkentse a hadi kiadásokat. Egy pártaktivista ezt így magyarázta: „Ceausescu elvtárs elunta már, hogy arra várjon, hogy Amerika és a Szovjetunió radikálisan csökkentse hadi kiadásait, leszerelje atomrakétáit. Majd mi megmutatjuk, hogy kell ezt csinálni!”
Nem tudtam megállapítani: született idióta-e vagy kitűnő képmutató, aki havi ötezerért pártos-hazafias hülyét játszik.
S vajon módosít-e valamit ez a referendum a békés termelésnek álcázott román hadiipar méretein? Brassóban egy alkalommal autójavítás végett kellett szót váltanom valakivel, a már nem tudom milyen nevet viselő vetőgépgyárban. Barátomnak, aki elkísért oda engem, szóvá tettem a szigorú biztonsági ellenőrzést, meg a vetőgépek hiányát is. Nevetve mondta: „Elfelejtettem megmondani neked, hogy ez vetőgépgyár ugyan, de különleges: aknavetőgépgyár.”
Azt kérdi persze mindenki: soha nem szavaztuk meg a 30–35 %-os évi beruházási tervet, amely megnyomorítja az országot, akkor tehát mire való ez a röhejes színjáték az 5%-os kaszárnyai tetűpor-megtakarítással? Bizonyos, hogy nem fogja csökkenteni a kenyérsorokat, a folyamatos húshiányt a benzinmotorok feltalálása óta még ilyen méretben sehol nem tapasztalt benzin-nyomorúságunkat. Tegnap hatórás sorban állással sikerült hozzájutnom októberi adagomhoz, amely 25 liter. Megtehetek vele 300 kilométert.
Kettős sorban várakoztunk autóinkkal, miközben egy rendőr ránk mordult: „Átrendeződni! Tilos a dupla sor!” Azt merészeltem kérdezni: de hát nem így sorakozunk már évek óta? Fenyegető hangon jött a válasza. „Ön ne adjon nekem parancsokat!” Logika? Értelem? Felfogás? Hogy a kérdésem parancsként értelmezhető-e? Minden lehetséges. Azt is mondhatta volna, hogy ne szidjam az anyját. Ahogy elsétált a kocsisor mellett, mindenki kushadni kezdett, szelíd képet vágott, már-már vigyázzba vágta magát, mint a kaszárnyában vagy a fogolytáborokban.
November 25.
Tegnap Szentkirályon Lenke unokahúgomnál, a Járai családban tehát, ahol az eladó lány, Hajnalka nemrégen kapta kézhez a mérnöki diplomát. Ha nem tévedek: a Székely családban meg a Járaiak között ő az első, aki műszaki főiskolát végzett. Milyen kár, hogy ez a család is végleg kiszakadt a kamarási közösségből! Ahogy ott ültem a terített asztalnál, rég nem látott rokonok meleg pillantásának fénykörében, képzeletem körüljárta újból megboldogult Székely Jóska bátyám kamarási házát, kerekes műhelyét, gyümölcsillatú udvarát, kertjét, amelyben gyermekként kószáltam „Lenkés napokon”. Amikor tehát mostani vendéglátó háziasszonyunkra kellett vigyáznom a bölcsőben, amelynek ringatását rám bízta volt a kisdednek anyja, Verona ángyóm. A gyermeklánykával csak akkor törődtem, ha sírni kezdett. Míg aludt, vagy kék szemeivel a mennyezetet bámulta, én a mátyásmadarakkal együtt érett gyümölcs után kajtattam a fákon. Férfiember akkor már nem volt a háznál. Jóska bátyám átszökött volt Magyarországra – Észak-Erdélybe –, ahonnan nagy ritkán mert csak hazalátogatni feleségéhez és két kislányához. Ilyenkor naphosszat a padláson kuksolt, nehogy itthonlétét a csendőrök megneszeljék. Az életébe kerülhetett volna.
Az igazi diaszpóra mégis azután csapott közibénk, hogy Észak-Erdélyt visszacsatolták Romániához, s a bécsi döntés után Kolozsvárra, Ombuzra, Palatkára távozott rokonaink is hazatérhettek. A Nagy Szétugrasztó a kollektivizálás volt. Az én rokonaim mindent vállaltak, csak azt nem, hogy uradalmi cselédek módjára engedelmeskedjenek részeges, korrupt, félanalfabéta munkavezetőknek, brigádosoknak, párttitkároknak, akiket fölibük állított a kontraszelekció. Így maradt lakatlan végül Székely Jóska bátyám példás gonddal, hozzáértéssel megalapított, gyümölcsillatú portája is. Verona ángyóm a nagyobbik lányához, Magdihoz költözött Nagysármásra, a kamarási ház kéményén pedig sötét éjszakákon bagoly kuvikol kísérteties hangon, az eltávozottak szárnyas krónikásaként.
*
Apám mind gyakrabban könyörög nekem ilyenformán:
– Vigyetek el, fiam, valahová, akárhová, akár a pokolba is, csak segítsenek valamit rajtam, a vakságomon. Hogy annyit lássak bár a világból, az arcotokból, mint egy ötfilléres.
– Még várni kell, apám! Legyen türelemmel. Azt mondta az orvos: legyen türelemmel.
– Meddig, fiam? Meddig? Halálomig?
Ilyenkor elszorul a torkom, elakad a szavam, csak vergődöm némán a tehetetlenségben. A szemész professzor azt mondja: az orvostudomány mai állása szerint apám vakságán segíteni nem lehet. Sehol a világon. Ezt azonban vele nem szabad közölni. Ha külföldre visszük, az eredménytelen hazatérés, a gyógyíthatatlanság biztos tudata végzetes következményekkel járhat. Vigasztalással, kegyes altatással tartsuk hát benne a lelket, mondván: még nem időszerű a külföldi műtét, még várni kell, míg véget nem ér a gyógyszeres kezelés.
Így tart ez immár öt esztendeje.
Így könyörög a fiaihoz évek óta, miközben szívet szakasztó esdekléssel tapad ránk nefelejcskék tekintete. Ha néha eltűnődöm azon, hogy szeme színe a kéknek melyik családjából való, képzeletem a bibliai édenkertig nyargal, és benne tavat keres, amely a felhőtlen nyári eget tükrözi. Ha Isten azt bünteti, kit szeret: szegény apámat nagyon szeretheti, mivel ezen kívül semmi oka nem lehetett arra, hogy ennyire megverje.
November 26.
V. A. budapesti íróbarátunk látogatása. Eszmecsere, a jövő latolgatása, fel-fellobbanó indulat megannyi politikai galádság láttán, hallatán. Tudomása szerint pl. az utóbbi hónapokban 13 000 magyar hagyta el Erdélyt, és távozott Magyarországon keresztül – magyar hatósági engedéllyel – Ausztriába, s onnan isten tudja merre. Indulatosan csattan V. barátom kérdése: „Miért nézi el a magyar kormány ezt az öngyilkos menekülést?”
Bomlik a világ, és romlik benne törvényszerűleg a kedélyállapotunk is. Zorduló sorsunk taglalása már-már betegség, mely szüntelen kínozza testünket-lelkünket a tehetetlen vergődésben. Szemünkben maholnap az az abnormis, aki a közöny kosarában meghúzódva békebeli kedvteléseknek él, fütyül a hatalom garázdálkodásaira, mondván: majd bolond leszek megbolondulni a magyarság sorsa fölött virrasztó fanatikus prófétákkal. Ki-ki úgy menti az életerejét, ahogy jónak látja. Magam viszont a panaszok, fölháborodások, sírások és jajgatások útjába kerültem; már képtelen vagyok elhúzódni, magamat kímélni a minden órára kijutó lázongásokban. Van, aki Így szól, amikor belép hozzám a szerkesztőségbe: „Uram, ha nem hallgat meg engem, ha nem oszthatom meg önnel a keserűségemet: nem tudom, mi lesz énvelem.” Bizonyos, hogy kényszerű életformám: a panaszok meghallgatása előbb-utóbb elviselhetetlenné válik. A tehetetlenség, a cselekvésképtelenség miatt. Hiszen, ha csak lehet, oda vetem a vállam kátyúba jutott emberi sorsok megsegítésére, ám az idők mély áramlatait ki tudná másfelé terelni? A nép talán, az istenadta nép, amely már nem is kér; már hallgat, és nem tudni, mit gondol. Sejteni lehet ugyan, ám ha elárulod neki saját gondolatait: letagadja. Mert fél. Tőled is. Talán önmagától is. Mindenki fél mindenkitől, úgy elszaporodtak a besúgók.
November 27.
Búcsúkoccintás dr. K.-val és feleségével, orvosbarátainkkal, akik két kislányukkal elhagyják végleg az országot. Eleinte Magyarországon szerettek volna megtelepedeni. Nem kaptak hozzá jóváhagyást a magyar hatóságoktól. Mennek hát Amerikába. A liberalizmus paradicsoma különben elég szigorú a bevándorlók, előkelőbben: immigránsok ellenőrzésében. Emberi jogok ide, amoda: zsákbamacskát nem vásárolnak. Az orvosházaspár ügyét hónapok óta teszik-veszik, forgatják, alapos nagyon az átvilágítás („káderezés”). Nyelvvizsgák, tesztelés, miegymás. Bár ezek részint már az ottani orvosi gyakorlat feltételeiként bővítik az előzetes számbavételt.
Az itthoni vetkőztetés, kopasztás, módszeres kifosztás, a sokoldalú megaláztatás, fenyegetés, kioktatás megtörtént. Az ország, pontosabban a rendszer, amelyet elhagynak, mindent megtett azért, hogy a búcsúvétel könynyú legyen. Hogy barátaikat, ifjúkori emlékeiket, elődeik sírhantját kivéve semmiről se mondhassák el: mily nehéz elhagyni! Mindenüket elkótyavetyélték, mert kötelező a létszámon felüli házipapucsra is érvényes kótyavetye. Eladták autójukat, bútoraikat, újrafestve, tatarozva átadták nevetséges öszszegért négyszobás lakásukat az államnak. íratlan törvény szerint át kellett volna adniok az emlékeiket is. „Hazánkról ne mondjanak rosszat!” (Útlevél átvételekor hangoztatott ajánlás.) Búcsúöleléskor a nyelvem megbotlott? „Vigyázzatok magunkra!” – mondtam kétirányú reménységgel.
November 28.
A mai nap jelentős technikai felfedezés napja. A nappaliban kamarási kántorszínvonalon, de mentségemre, halkan zongorázom. Mikor Csíkból elindultam, jaj! Színem se volt, úgy búsultam, jaj! Ekkor Éva lép be, mondván: ha tudom, hagyjam abba a búsulást, mivel a konyhában érdekes jelenség tapasztalható, vagyis: a telefonkagyló, mint apró rádiókészülék közvetíti az én játékomat. Nocsak! Ismerkedjünk meg közelebbről is e furcsasággal, mit addig nem tapasztaltunk. Évát visszaküldöm a konyhába a feladattal, hogy tartsa füléhez a telefonkagylót, én pedig „előállítom” a lehallgatni valót. Pötyögés a zongorán, halk beszéd, rövid felolvasás az újságból – és minden jól hallatszik a készülékben! Ugyanúgy a szomszéd szobából is. A hálóban és a fürdőszobában végzett kísérletünk eredménytelen. E két helyiségben tehát nem működik lehallgató. Feltételezésünk ugyanis imigyen szól: a rendkívül érzékeny japán telefon fölfogja és „elfecsegi” gazdájának a titkos helyen működő lehallgató készülékek kisugárzásait.
– Mi lehet ez? – kérdi Éva nagy csodálkozással.
– Hulláminterferencia – vágom rá nagyokosan a középiskolás koromból nyelvemre ugró tudós fogalmat, de csak azért persze, mert a feleségemen kívül senki más nem hallja.
Később szakembert is hívunk. Vizsgálódik, cöccög, az észlelt jelek valóban gyanúsak, de ennyivel maradunk. Aztán egy másik szaki is nekiveselkedik, fülel jobbra, szimatol balra, elismételteti velem a zongoraversenyt, leshelyükön a szekusok nyilván röhögnek, ha ugyan nem pukkadtak már szét a kacagástól, hogy mióta buzgólkodunk itt eredménytelenül, aztán csak fölkapja fejét a telefonszakértő, s ujjával inti: csönd legyen, ne jártassuk a szánkat, mert ez bizony nem gyerekjáték, őneki pedig sürgős dolga van, folytassuk magunk a kutatást, zaj, felhajtás, diadalüvöltés nélkül, ahogyan ő is távozik most e veszélyes házból, köszönés nélkül s lábujjhegyen.
Kész! Valamit észleltünk, de okosabbak nem lettünk tőle.
Olyan ez is, akár sikaszói lakásunk fürdőkádjának zománcán a titokzatos fekete pasztillák nyoma. Hát az is mi lehet? Csak meg ne haljunk tőle a többi eltelik.
November 29.
Fiam András-napi köszöntése telefonon Budapestről. Nincs már lendületes ölelkezés, hátbaveregetés, a család nagyjának és aprajának boldog zsibongása, mint tavaly volt.
Apámat, a legöregebb Andrást köszöntjük ma Pusztakamaráson. Akár a fiam, ő is messze van az őszi ködben, de hozzá eljuthatunk. Nincs köztünk sorompó, fegyveres határőr. Csak benzinhiány van. Másodszor állok sorba 4–5 órát várakozni, hogy egy kis üzemanyaghoz jussak.
*
T. Margit hívott telefonon, hogy örömhírt közöljön velem: Kalandozások ihajcsuhajdiában című mesejátékom megjelent, kapható már a könyvesboltokban. Megköszönöm a figyelmességet, aztán eltűnődöm itt magamban. Régente egy-egy frissen megjelent könyvünket áhítattal vehettük kézbe, ölbe, mint az újszülöttet, aztán letettük az asztal közepére, megünnepeltük, koccintottunk az egészségére, hosszú életére.
Hol van már az az idő!
*
Bajor Andor fiát, mert (Kolozsvárott) magyarul szólt a kutyájához, egy részeg román férfi leütötte, sőt meg is gyilkolta volna, ha a borosüveg, amelyet a fejéhez akart vágni, nem a járdára csapódik. A hatalmas kutya a támadót – társával együtt – megfutamította, sőt meg is leckéztette egy kis marcangolással. A magyar nyelv kiirtásának bátor előharcosai most Bajor Bandi nyakára járnak, a kutyaszaggatta nadrágjukat mutogatva kártérítést követelnek. Normálisnak nevezhető társadalmakban az ilyen zsiványok csíkos nadrágot kapnak jutalomként az emberi jogok felett őrködő hatóságoktól. (…)
 
December 2.
Kuszált napjaink teltével kissé későn jutok lélegzethez, hogy följegyezzem szombati utazásunkat Kamarásra apám köszöntése végett. Éva, Gergely öcsém, Zsófi nagynéném… Ez utóbbit igen-igen ritkán látjuk, mióta Székelyudvarhely kirántotta őt a Mezőség agyagvilágából.
A szülőfaluban a vigasznál több ugyan az aggodalom, de valamennyire megnyugtató mégis, hogy apám, anyám bírja még a nehéz megpróbáltatások idejét; az abszurd lét hihetetlen fintorait, a társadalmi rendezettségnek olyan lezüllöttségét, amely háborús viszonyok között is fölháborító lett volna pl. Bethlen Gábor idejében. Akkor ui. működtek már Erdélyben a kenyérsütő kemencék minden parasztportán, sőt a jobbágytelkeken is. Működtek a huszadik század közepe tájáig. Akkor – a kollektivizálás következtében – a házi kenyérsütés jórészt megszűnt, lehetetlenné vált. A mai korszerű, azaz városias kenyérbeszerzés gondját apám így fogalmazza meg sóhajos körmondatban: „A kenyeret egy darabig Kolozsvárról meg Mócsról hozták, de ma már nem hozzák, mivel galád módon, vagyis keletlenül, sótalanul és laposan, török módra, cigányosan helyben sütik, kivéve, amikor nem sütik, mint e mai napon is, mivel a pékségnek csúfolt zsiványtanyán valamelyik rabló – a raktáros, a fuvaros, a pékmester – berúgott, mi pedig lejárhatjuk térdig a lábunkat, hogy megkérjünk valakit, aki Kolozsvárra utazik, lenne szíves egy kenyeret venni, aztán, ha szerencséd van, megveszi és odaadja a keresztkomájának, az pedig a templom előtt rásózza egy felénk tartó gyerekre, add át, fiam, Sütő bácsinak, de ne felejtsd el, mert három napja nem láttak kenyeret, vigyed ügyesen, majd cukrot kapsz Berta nénitől, ha meg pálinkapotyában ismert az illető, itallal kecsegtetik a fáradozásért. Hát így megy ez, fiam!”
Következik ezután a történelmi párhuzamok összevetése. Közgazdasági és közellátási fejtegetéseihez apám az első világháború végén elszenvedett olaszországi hadifogságból válogat példákat, mondván: a hadifoglyok napi kenyéradagja 1, azaz egy egész kilogramm volt, míg e mostani, a szocialista adag: 30, azaz harminc deka, ám ezt csak ő kapja állami nyugdíjasként, anyám adagját a kollektív gazdaság lenne köteles biztosítani, ha nem olyan a helyzet, mint fentebb hallhattuk.
Egyebekben is jól működik apám emlékezete. Elhűlve hallgatom, amikor így kezdi valamely történetét: 1916 augusztusában egy csütörtöki napon, úgy délelőtt tíz óra körül azt mondja nekem a pap stb. Ezzel szemben, Isten tudja, hányadszor kérdi már, hogy Veszprém hány kilométerre van Budapesttől? Tárgyszerű kérdés, amire hallástávolon belül már anyám adja meg a választ, némelykor az udvarról is a nyitott ajtón át, és nyilván rosszalló hangvételben a memóriazavaros tökéletlenkedés miatt: „Nem megmondták a múltkor is, a nyáron is, hogy százhúsz kilométer?” „Nem száztíz?” – kérdi apám, hogy indokolja mégis a felújult érdeklődést. „ Úgy maradt, ahogy a nyáron volt!”– zárja le anyám az ügyet. „Szóval akkor százhúsz – rögzíti apám a tényállást. – Hát akkor jól van.” Anyám hangja: „Azt mondja, hogy jól van. Miért lenne jól?”  Apám háborgása olyan ügyben, minek az elejét anyám nem hallhatta: „A piszkosok! A tolvajok!” Vagyis mindazok, akik az életünk fölött rendelkeznek.
*
Araszolás, baktatás, bolyongás, vánszorgás sűrű ködben Marosvásárhely felé. Vasárnap délután névnapi összejövetel apatársamékkal, K. Elődékkel vegyes hangulatban, sőt inkább szomorkásán. Minek örvendezzünk? Hogy mindenünk elvész, csak névnapunk marad?
*
A fiatal költő verseskönyvét dedikálta nekem, majd két nap múlva elmondhattam neki: megrendítőek a „segély kiáltásai”. Személyes sorsában a sorsunk vérzik, üszkösödik és könyörög szánalmat a fenyegető hajai szakadékában.
Aztán kiderült: a költő személyes léte a napnak minden percében hitelesíti a verseit. Ami esztétikai megközelítésben nem kötelező persze. Frakkos, gyémántgyűrűs, vagyonos urak is odaszólhatnak lakájnak, személyi titkárnak: tentát elé gyorsan és papírost! Emberi szenvedést kell megörökíteni! Az empátia is teremt csodákat, maradandó művet a szánalom kegyes állapotában. De költőnk maga volt az emberi nyomorúság tömény foglalata. Családból, kenyérkereső munkából kiesetten – kiűzötten –, végzetesen káros szenvedélytől verten, az alkohol rabjaként sodródik egyik bajból a másikba. Kocsmai konfliktus részeseként letartóztatták, bezárták, majd baráti közbenjárásra szabadon engedték. Aztán újból letartóztatták, és valamiként másodjára is szabadlábra került. Munkakerülőként is üldözi a rendőrség. Családját kénytelen volt elhagyni, gyermekei siratják hiányát és látványos romlását. Tőlem csak azt kéri: újságírói munkát adjunk neki. Megpróbáltuk. Megbízólevél, kiküldetés riport végett, a műfaj idegen tőle – már hogy is ne lenne! –, önkínzásban született szövegeit a kollégák közölhetővé nyirbálják, fésülik, aztán reánk mennydörög Bukarest, a K. B. sajtóosztálya: el vele! ki vele! Írott szavának nincs „morális hitele”! Csalafintasághoz folyamodom. Álnéven közöljük az újabb írásait. Nem az írás miatt. Hanem azért a csekély honoráriumért, amiből egyik napról a másikra eltengődhet. A hatalom eszén azonban nem lehet túljárni; álnéven sem hagyják közölni. Verset igen, ha „nem túl pesszimista”, de nagyon vékony a közlési lehetőség.
Nincs lakása, barátainál hányódik. Átmegyek a polgármesterhez, megpróbálok a lelkére beszélni. Egy ifjú festőnek régebben szereztem egy tömbházbeli lakást, az most megürül, művész barátunk emigrált. A polgármester a művészek megbízhatatlanságáról tart nekem előadást, de végül teljesíti kérésemet. A költő boldog, beköltözik, aztán hónapok múlnak, nem fizeti a lakbért, a víz-villanyszámlákat, a törött vécékagyló miatt bokáig ér a szennylé meg miegyéb… szemfüles rendész az egészet jelenti a polgármesternek, aki most azzal fenyeget engem, hogy behajtatja rajtam az elmaradt házbért. Gyűjtést indítok a költő javára, 500 lejt átadunk neki, de menten elveri, a következő begyűjtött összegből napi száz lejt kap étkezésre. Az Írószövetség Irodalmi Alapjának igazgatóját is megpuhítom, kétezer lejt utal ki kölcsönként, aztán – akár a polgármester – ő is észbe kap, a delikvens nem tagja az Írószövetségnek, nem jogosult kölcsönre, nagy dühösen intézkedik tehát: írják át az összeget az én terhemre.
A költő pedig újabb slamasztikába keveredik, arca, homloka csupa seb, amikor újból bejön hozzám a szerkesztőségbe. Csöndes, megtörött, szomorú, szó nélkül hallgatja „oktatásaimat” – ne csináld ezt, ne tedd amazt! –, lemondóan legyint, nincs értelme a javulásnak, kísérletezésnek a lábraállásban, semminek sincs értelme, talán csak annak a titkos, éjszakai időnek, mikor tisztán, fényesen, vigasztalón Valaki meglátogatja őt abban a büdös lakásban, és verset írat vele, csodásat, melynek hallatán ámuldoznak másnap a barátok. A szerkesztők is. Domokos Gézával beszélek az ügyében, ő is azt mondja: a fiúnak megrázóan szép, új verseskötete már nyomdába került, jövő évben kapható lesz a könyvesboltokban.
De mi lesz addig a szerzővel? Istenem, te Dani. Így becézik a barátai: Dani.
Tragédiától félek.
*
Hétfő esti vendégeink vissza-visszasettenkedő beszédtémája, hogy menni szeretnének, kitelepedni Magyarországra, s nem egyébért, hanem főleg a gyerekek jövője miatt, a magyar oktatás fokozatos megsemmisítésének következtében. Tudják, nehéz lesz, viszonylag jómódúak itten, de mégis… Hát igen! Aki megbékélt már a gondolattal, hogy „vagonlakónak” is elmegy, azt az Isten maga sem tudja visszafogni. A baj csak az, hogy a magyar hatóságok bevándorlási kérelmüket visszautasították.
*
H. barátunkkal két hete még arról beszélgettünk, miként akar az életén, családja létén javítani. Igazi székely ezermester, úgyszólván rápillantással tanul meg egy szakmát, s amihez hozzányúl: tökéletesnek mondható állapotban kerül ki a keze alól. Kár és vétek lenne, hogy az ilyen ember ne nyisson műhelyt, ne ragadja meg a kisipari munka minden lehetőségét. Autót vásárolt, lakása gyönyörűen berendezve, a munkahelyén megbecsülik stb. Telefonon hívom: nem jelentkeznek. Későbben is próbálkozom, aztán egy közös ismerősünktől megtudom a következőket:
– H. barátunk megpróbált kiszökni Ausztriába. Nem sikerült.
Állását elvesztette. Felesége hasonlóképpen. Gyerekeit kizárták az iskolából. Javuló lét, remény, bizakodás, a gyermekek iskoláztatása: minden szertefoszlott.
Most, hogy újra találkoztam a kudarcos menekülővel: úgy néz körül, mint egy lágerébe visszatoloncolt hadifogoly. Miközben mesél, ki-kibuggyan a könnye.
A nappaliban újból lehallgató készülék után vadásztunk eredménytelenül, de megállapítottuk, hogy működik. Az árulkodó hálózati jelek este 10-kor szűntek meg. A nappaliban is, a konyhában is. A szolgálatos személyzet lefeküdt volna? Lakodalomra hivatalosak?
December 5.
N. R egy valahol Nyugaton megjelent újságcikk levonatát hozza. Megtudható belőle, hogy bizonyos Pordea urat lepleztek le, aki talán a Román Kommunista Pártnak kémkedett volna. Az országból nemrégen Amerikába menekült román kémelhárító főnök szerint ez az úr 400 millió francia frankot kapott Ceauşescutól, hogy Románia érdekeit képviselje az Európai Parlamentben. Annak ugyanis egyik képviselője. Különben jobboldali francia politikusként jutott e magas fórumba. Ahol szorgalmasan igyekszik a román diktátor kedve szerint cselekedni. Legutóbb pl. olyan javaslatot terjesztett a Parlament elé, hogy az „bélyegezze meg és ítélje el” az erdélyi magyarságot (sic!), mivel az, úgymond illojális a román állammal szemben, abszurd követeléseivel lehetetlenné teszi a román nemzet békés munkáját, mi több: a terrorcselekményekkel rokon tetteket követ el, és ebben a magyar kormány segíti.
A régi mese tehát, az Európai Parlamentben is felújítva.
Magyar iskolát kérünk? Terrorcselekmény!
Egyenlő jogokat? Megzavarjuk a román nemzet békés munkáját.
De vajon miért nem azt kéri Pordea úr, hogy az Európai Parlament az erdélyi (romániai) magyarság szervezett képviseletét, pártját, hasonló valamijét bélyegezze meg? Mert – jól tudja őkelme –: nincs ilyen pártja, szervezett képviselete, hasonló valamije. Csak egy janicsárbandája van, melyet úgy hívnak, hogy: Romániai Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa. Akkor miért nem ennek a megbélyegzését kéri? Mert azt nem lehet, nem szabad megbélyegezni. Mert az hűséges, hálás, boldog magyar Tanács. Erről tanúskodnak gyakran közzétett odaadóan, kéjes-ellágyultan megfogalmazott nyilatkozatai, dísztáviratai, ünnepi vállalásai. Az egész romániai magyarság nevében harsogja folyvást, hogy „soha a történelem folyamán ilyen boldogok nem voltunk”, ezt pedig Nicolae Ceauşescu elvtársnak köszönhetjük.
Ezt a Tanácsot tehát nem lehet az Európai Parlamentben elítélni és megbélyegezni. Hanem mit lehet? A kollektív büntetés elvét kell alkalmazni. Hitler módjára. Pordea úr, ez a neofasiszta Ceauşescu-bérenc ma még csak elítélést, megbélyegzést követel; holnap újabb siculicidiumot (székelyirtást) és magyarirtást fog meghirdetni 12 európai demokráciák dicsőségére.
Állításai különben amilyen fölháborítóak, éppoly nevetségesek is. Csak négykézláb járó szellem veheti komolyan Pordea urnák azt az állítását, hogy a csontig félemlített erdélyi magyarság terrorakciókra szánta el magát.
Hiszen egy moccanás nincs!
A ius murmurandinak halvány mocorgását sem észlelni!
Egy nyilvánosan elhangzott félmondat sincs a kínzó hiányokról, a jogfosztás tobzódásáról! E cinikus balkáni bacchanáliáról az emberi jogok tetemén!
Ha nem egy ilyen korrupt, szélhámos gazember vádolna bennünket, valaki megkérdezhetné tőle:
A párna alá rejtett álom – anyanyelvi iskolákról: illojalitás?
Százezrek nemzeti nyelvének, kultúrájának mindennapos megbecstelenítése közben a keserves sóhaj: illojalitás?
Az erőszakolt ütemű, heti 7–8 órára bővített román nyelvtanulás hatéves gyermekáldozatainak keserve: illojalitás?
A párt- és állami Gauleiterek parancsára román nemzeti viseletben fölvonuló székely lányok, legények keserűsége: illojalitás? (És kell-e mondani, hogy a megaláztatás okozója nem a másik nemzet viselete, hanem a beöltöztető parancs, a székelyruha viseletének tiltása!)
Ki lehet ez a Pordea? Európa közügyeiben miként juthat szóhoz egy Ilyen pikkelyes pofájú Moloch, egy bűzös nácimaradvány, negyven évvel a hitleri fasizmus leverése után? És mit fog szólni hozzá az ugyancsak megvádolt magyar kormány? Valószínűleg semmit.
December 7.
Aszalos Géza és Székely Gergely: két mezőségi vadász, régi vadász, jó vadász, fegyelmezett vadász, nem orvvadász, hanem úgynevezett demokratikus vadász.
Mindkettő közeli rokonom, sokszor voltam meghívott vendégük, sokat jártuk a Mezőség hegyeit, völgyeit és nádasait, nyulat, rókát ugratva, míg engedélyezett volt az ugratás. Most mindkettőtől megvonták a fegyvertartási engedélyt, a vadászati jogot is tehát. Az indoklás légből kapott, az általános vélekedés a dologról az, hogy a vadásztársadalomban is javítani kell a románok és magyarok arányát. Gergely keserves mosollyal mondja: „Kezdik a gyeplőt kurtábbra fogni.”
December 19.
Sikaszó. Egy hetet töltöttünk itt a tökéletes télben. Foltnyi hibája nincs. Ringat valósággal, mint egy karácsonyi fehér bölcső. Talán megnyugtató is lenne, ha szívem nem kezdené felejteni a rendes ritmusát, amit anyám bízott volt rá. És ha nem kellene azon is törnünk a fejünk: Ismeretlen tettesek vajon miként hatoltak be a lakásba, míg nem lehettünk Sikaszóban? S az áruló jeleket figyelmetlenségből hagyták-e maguk után, vagy ellenkezőleg: figyelmeztetésként. Bent jártak, annyi bizonyos. De mit műveltek? Lopásra még nem vetemedtek. A padlásszoba csapóajtóját nyitva felejtették/hagyták, a légyölő méreggel teli tányérokat – hogy szemüket kíméljék – kiraktak az erkélyre. Aztán ottfelejtették? Tüzet is gyújtottak a konyhában. Mit főzhettek újból? És meddig csinálják ezt? A régi gyanúnk, hogy a belügy emberei titokban meg-meglátogatnak, s a házban matatnak: beigazolódott.
Holnap – szombaton – hazamegyünk Marosvásárhelyre. Karácsony a küszöbön. A belügyi angyaljárás megtörtént.
Míg itt voltunk, legépeltem, átfésültem egy elbeszélést. (A Duna titkaiból.) (…) E sorokat hajnali háromkor vetem papírra. Ahogy meggyújtottam a lámpát, odakint a tél feketébe borult. Ijedten ugat a szomszéd kutyája. Farkas lehet, vagy vaddisznó. Reggel majd kinézünk Évával a fenyvesbe – olvasni. Leolvassuk a havon a vadnyomokat, őzek, szarvasok, vaddisznók, nyulak, rókák, nagy ritkán farkasok éjszakai bolyongásának jeleit. A nyomászatnak régebben Lacikával örvendezhettünk. Be távoliak már azok a boldog napok! Az együttlét boldog napjai.
*
Budapesten valaki megint azon fintorog, hogy az erdélyi magyar írókat állítólag valamiféle politikai meggondolások alapján mutatják be a nemzetnek, s így – szerinte – a java ismeretlen marad. Lássuk hát a „politikai meggondolásból” Budapest nyakába sózottaknak csupán egy csoportját: Méliusz József, Kós Károly, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Hervay Gizella, Szilágyi István, Székely János… Ezek tehát nem jók. A fintorgót viszont jó lenne a nyakunkba sózni, hogy olvashassuk, megismerhessük őt. Közelebbről tudjuk bár, milyen is egy provinciák fölött ragyogó fővárosi poéta, akinek Hervay Gizi csontja nem akad a torkán, s aki egy Kányádi kisebbségi keserveitől az orrát fintorítja. A sorsunk büdös neki.
December 24–25.
Kamarás, szenteste, nagy tél, kevés kántáló. Hárman virrasztunk. Apám, anyám s jómagam. Éjfél után kettőkor jön kántálni Kutas Feri. Félórát ül, beszélgetünk, miről is? Égy szigorú esztéta azt mondhatná: kötőszavunk sincs már, ami nem „irodalmon kívüli” témát, gondot szolgálna. Belép a vendég a házba, lesuppintja sapkáját az ágyra, két karját meglóbálja, és felkiált: „Jó, hogy jöttél, nohát, ezt hallgasd meg!” „Mondjátok, de ne gondoljátok, hogy én vagyok a Dalai Láma!” Legyintenek. Miért gondolnák, ha egyszer azt sem tudják, mi az a Dalai Láma Kutas Feri is azzal kezdi, hogy vajon meg leheté állítani a mezőségi magyarság pusztulását? (Kivándorlás, vegyes házasság, gyerektelenség.) Már-már alkalomhoz illőnek mutatkozik a helyzetjelentést lezáró szelíd káromkodásféleség is: „A szentelt kalácsát!” (Ennek fölemlegetése románul történik: prészkuráját!)
A presbitereken – vagyis 7–8 személyen – kívül, akik valójában az egyház javára gyűjtenek a kántálással, egyetlen magyar csoport sem énekelt az ablakunk előtt (Mert olyan alacsony, hogy alatta csak madár kántálhat.) A legfőbb aggasztó jel a közösségi szétesettség. Ki-ki otthon ül, hallgatja a töltött káposzta rotyogását a plattenen (platnin), és nincs kedve kimozdulni a télbe, mintha odakint sárkánydúlás fenyegetne. Pedig hajdan odakint Betlehem felé tartó szelíd pásztorok, énekes angyalok és papírkoronás királyok örvendeztek a Gyermek születésének. Hová lettek? Félelembe és reménybe költöztek. A mostanihoz hasonló ordas időben nem mutatkoznak. De még s szenteste csöndes szavai közül is kimenekültek. Karácsonyi angyalszárnyak suhogása helyett erdőgyilkos fejszék csattognak apám emlékezéseiben is. A valamikori kerekfenyves történetét meséli. Gyermekként maga is részese volt az ültetésének, a gyászban fogant emlékteremtésnek, néhány évvel Erzsébet magyar királyné meggyilkolása után, 1906 táján. Mire megnőtt az az erdő, a Monarchiát feldarabolták, mi pedig nem tudtuk, hogy az emlékfenyves örökzöld lombjai kinek a halálát hírelik a kopár Mezőségen. Lehetséges, hogy apám ezt valamikor elmesélte; én csak most figyelek föl rá. Miután megannyi fejszés anarchista polgári demokratikus forradalom címén 1945–46-ban a kerekfenyvest mind egy szálig kiirtotta. Luccheni a királynőt szúrta szíven Genfben; erdőpusztítóink az emlékét irtották ki Kamaráson gyökerestül. Ha nem is tudtak róla: ösztönösen egy új nemzeti történelem nevében végeztek tarvágást a legyőzött fél megszerzett területein.
Hogy Kutas Feri távozik, lefekszünk.
Korán ébreszt a tél, a hónak fehér világlása. Harangozáskor apám azt mondja: valamelyikünknek templomba kellene menni. Legalább karácsonykor lásson ott az Úristen minket is. De látható máris, hogy apám óhaja nem teljesíthető. Mert őmaga világtalan, anyám sem őt, sem az ünnepi ebéd gondjait nem hagyhatja el, énnekem pedig indulnom keli Kolozsvárra. Ágneske és családja vár ott, hogy együtt menjünk Marosvásárhelyre. Ott a régi karácsonyfának, ama nagy családot énekeltetőnek az utódja vár miránk – a gyerekekre főleg: Sárikára, Lacikára. A mostani karácsonyfa persze más, mint elődje volt a bajok fölött is fénylő családi boldogságunk tovatűnt napjaiban. Varázsát már az is csökkenti, hogy nem szentestén, hanem az ünnep első napján álljuk körül, gyújtjuk meg gyertyáit, csillagszóróit. Meg aztán: az alig másfél napos együttlét a gyerekekkel olyan rövid, az örömnek oly futólagos föltűnése, hogy a megkésett angyaljárás már-már utánzatnak tetszik; a fészkétől megfosztott madár fészekülő mozdulatai a semmiben.
Indulok tehát. A két öreg törvényként veszi tudomásul, hogy vége az ünnepi együttlétnek. Nem óbégatnak már. Anyám kaláccsal pakol föl, apám jótanácsokkal. Karácsonyi harangszó kísér utamon, föl a mócsi hegytetőig. Azon túl már Kiss Jenő költőbarátomat illeti meg a kondulás, lévén Mócs az ő szülőfaluja. Nosztalgikusan tűnődve haladok lassan a fehér Holttenger hullámos hátán. Elgondolom újból: mi minden törött darabjaira, és torzult el oly sok év alatt, mióta életem szünetlen, dallamként szól bennem, bárhol is lennék a világon, ez a két harang. A romlásban az ő hangjuk: maga a romolhatatlanság.
*
Kolozsvárról indulva meg sem állunk Marosvásárhelyig az angyalfia-gyerekekkel – Ágneske, Laci, Lacika, Sárika –, akik holnap már visszatérnek Budapestre. A csonka hétre Lacika marad csak velünk; titkolt szomorúsággal elmélázik még kicsi korának elhagyott játszóterein. De szilveszter őt is elviszi új barátai közé a magyar fővárosba. Igyekszik ő is, pedig a behemót várost bármikor elcserélné egy sikaszói parittyával, meg egy hozzá való verébbel. De nem lehetséges.
December 26.
Ágnesek elmentek. Évával úgy maradtunk, dérütötten és szótalanságba merülve. Látom, nem vagyunk oly képzett mesterek a bánatrejtegetésben, mint apám s anyám Pusztakamaráson. Még sok a tanulnivalónk. Az a felcsillanó remény sem vigasztal most, hogy talán Miskolcon kerülne sor új drámám – Az álomkommandó – ősbemutatójára. Bemutató? Újabb galibasorozat, botrány, slamasztika, álmatlankodás, tehetetlen mérgelődés: az is bolond, aki drámaíróvá lesz…
*
(Régi följegyzéseimet böngészve, valóságos vigaszként fedezem föl egy régi, már-már elfelejtett, nevetséges botrány jegyzőkönyvét s a hozzá fűzött megjegyzéseimet. Jobb idők jöttének reményében közlés végett vetettem papírra egyet-mást Sepsiszentgyörgyön, a várost N-nel jelölve, a darabomról vélekedő személyeket pedig ugyancsak névtelenül hagyva. Ennek oka az, hogy Veress Dániel barátomat, aki a színházi bemutatókat jóváhagyó bizottság ülésén készült jegyzőkönyvet rendelkezésemre bocsátotta, nem sodorhattam veszedelembe. Bizonyos, hogy „államtitkok elárulójaként” őt ezért azonnal menesztették volna állásából. Följegyzéseimben, amelyet talán 1989 tavaszán Ablonczy László közölt Budapesten a Film Színház Muzsikában, csupán annyi a módosítás, hogy S-sel jelzem a komédia színhelyét, Sepsiszentgyörgyöt. S. A. 1992 októberében.)
Egy vidám játék komédiája
Most, hogy Pompás Gedeon újból anatéma alá került, eszembe jutnak keserves kalandjai, melyeken legelső, marosvásárhelyi bemutatója óta átesett. Ezekből újabb szatirikus játék telne ki, ha kedve lenne hozzá az embernek. Újabb játék helyett tehát néhány emléket idézek föl e színdarab sorsából.
Similis simili gaudet, tudjuk ugye: hasonló a hasonlónak örül. Pompás Gedeon a latin közmondást imigyen módosította: hasonló a hasonlónak láttán fölháborodik. Szellemi vámtisztjeinket Gedeon színpadra vitt példázata eleinte csak gondba ejtette, fontoskodó fejtörésre késztette, majd azután – a kultúrpolitikának egy újabb szakaszában – fölháborította. Végül Pompás Gedeon így került a színpadjainkról letiltott darabok népes családjába Most hallgat és várakozik. Hogy mitől s miként esett ez meg vele, jelzi valamennyire az alábbi naplórészletem is:
1983. március 3.
Pompás Gedeon című vidám játékom átdolgozott változatának bemutatóját február 11-re hirdette meg S. város színháza. Meghívók szerteküldve az ország minden részébe, néhány kritikus már meg is érkezett a városba, mások – budapesti barátaim közül – útra készen állottak, a bemutató pontos idejét véglegesítő táviratra, telefonra várva. Marosvásárhelyről indult már a helyi rádióadó magyar csoportja, Cs. Z. pedig, a televízió bukaresti magyar adásának munkatársa ugyancsak mozgósította az embereit.
Ha nem egyéb, ebből esemény lesz!
Jómagam beszereztem a műszakiak szilvapálinkáját, megrendeltem a színészeknek a virágkosarat, nejem meg új öltözékkel is meglepte magát Pompás Gedeon tiszteletére. Írókollégám s a színház felelős embere elküldte nekem a nagy gonddal megszerkesztett műsorfüzetet; benne volt néhány versem is – meglepetés a szerzőnek! – meg egy okos, csillogó esszé is Gedeon hányattatásairól, mai értelmezési lehetőségeiről. Hát igen! Az eszszé szerzője is konok bab, nem hagyta magát puhára főzni a spekulatív és terméketlen esztétizálás kondérjaiban. A Gedeon-jelenség elemzésével húsunkat-csontunkat rágó kérdések körül időzve próbálta „elkomorítani” a nézőt, olvasót. A műsorfüzet írásai közé iktatta Csipkerózsika című jegyzetemet is, amely sajátosságunk méltóságának gondolatával annak előtte heves vitát keltett irodalmi sajtónkban.
Bár ne tette volna!
Majd kiderül: miért.
Cs. Z. tévériporterként azt kérdezte tőlem: miről beszélgethetnénk majd – a bemutató után – a kamera előtt. Mondom: talán arról, hogy miért dolgoztam át a Pompás Gedeont. Másfél évtizeddel ezelőtt, az ősbemutató napjaiban annyi cenzor sürgölődött körülötte, hogy jó néhánynak keze nyoma óhatatlanul megcsúfolta a szöveget. Nos, az átdolgozás folytán ezt a csúfságolást is levakargattam róla. A cenzúra megszűnt, a cenzorokat elbocsátották, vagyis más munkára fogták, evőé! Meg aztán – folytattam – arról is szólani kellene valamit, hogy Gedeon – a lélekvándorlás mitikus törvénye szerint – újra meg újra fölbukkan az életünkben, példának okáért a Boldogság-Tervező bőrében és egyensapkájában, egyenkoponyában az egyen-eszmékkel. Stop! – mondta ekkor Cs. Z. aggodalmas tekintete, s én megértvén őt, menten pontot is tettem gyermeteg elgondolásaimra. „Hát persze, csak röviden.” A darabnak amúgy is kutya kötelessége a szerző helyett is beszólni, fölöslegessé téve ilyenformán minden magyarázatot és magyarázkodást. „A bemutatón találkozunk.”
Hát nem találkoztunk.
Február 10-én, vagyis a bemutató előtti napon reggel tíz óra tájt szól a telefon. N. P. közli velem, hogy rossz híre van számomra: a Pompás Gedeon előadását letiltották, s egyéb bajok is vannak A műsorfüzet „végzetesen problematikus”, többek között a benne levő pisztrángos versem miatt is, ugyanis az vagyon írva benne, hogy ez a lazacféleség örökösen árral szemben úszik, amitől az ügy még elképesztőbbé válik. Égszakadás, földindulás, maradj otthon pajtás! Táviratok az ország minden részébe, és persze, budapesti barátaimnak is: „Maradj otthon, pajtás!” A bemutatót a helyi újság is meghirdette, nosza siessünk az új közleménnyel: az előadás elmarad. Miért s mi végett? Fejtse meg, aki tudja. Afféle rémhír is lábra kelt azonnal, miszerint a kisváros esperese tiltakozott volna a mennyországi jelenetek komikuma miatt.
Mit tehet ilyenkor a szerző?
Levelet menesztettem fővárosi illetékeseknek, kérvén a helyi betiltások okainak felülvizsgálását.
Most itt vagyunk a helyszínen, újabb kritikai próba előtt. A művelődési ügyek egyik fővárosi illetékese ügyemben igen készségesnek mutatkozott. Valamiféle felülvizsgáló bizottságot küldött ide, talán igazságot tenni, ellensúlyozni lehetőleg a darabbal, e szatirikus, vidám játékkal szemben támasztott helyi követelményeket.
Ilyeneket például:
A. elvtárs: Teljességgel helytelen a darab egyik figurájának következtetése, miszerint hallgatni arany, pofázni nyolc hónap. (A dutyiban persze.) Más: bár a darab cselekménye közel negyedszázaddal ezelőtt játszódik, megengedhetetlen, hogy egy falusi bakter ablak alatt hallgatózzék, majd följelentést tegyen észleleteiről a tanácselnöknél. Arról például, hogy az emberek mit énekelnek. Ilyesmit: „Hol vagytok, székelyek?” Ebből arra lehetne következtetni, hogy hazánkban nemzetiségi hovatartozása miatt bárki hátrányos helyzetbe kerülhet. Holott ilyesmi nincs és nem volt a múltban sem. Továbbá: a darabban túl hangsúlyozott a klerikális elem. Egyik jelenete a mennyországban zajlik, az angyalok szárnyakat viselnek stb. Ugyanakkor fölfoghatatlan, hogy miként lehetnek bizonyos földi figurák, mint Báró, Presbiter, Kántor a mennyben is központi figurák. Egyik Szent Péter, a másik Durumó stb. Más: a mennyei zene túlságosan mennyei. A darab egyfelől vallásos jellegű, ami nagy hiba, másfelől vallásellenes, ami még nagyobb hiba! A darab főszereplője, a leváltott tanácselnök sajnálatos módon nem olyan figura, hogy képviselni tudná a helyes álláspontot, és ateista-materialista alapról leplezné le a klerikalizmust. Pedig egy ilyen hősre lenne szükség.
B. elvtárs: A szerzőnek ez a darabja lényegében vallásos propaganda. Hiszen a tanácselnök felesége templomba jár, Gedeon pedig, miután leváltják, kifizeti az egyházi adóját. Jellemét a kétlakiság határozza meg. A színműből hiányoznak az ateista figurák. A vallásos személyek fensőségesebbek, mint azok, akiknek a hivatalosságot kellene képviselniük. A mennyországbeli kosztümök is vallásosak. Különben a mennyországi jelenet teljes egészében a vallás malmára hajtja a vizet.
Más: Báró, Presbiter, Kántor a darabban irredenta nótát énekel. Ez tiltott akció, és büntetendő. De ha ezt így kihozzuk, az derül ki belőle: ha magyar vagy, börtönbe kerülsz. Ez pedig helytelen következtetés a szerző részéről, mivel ez a gondolat egyes nézőkben oda vezethet, hogy nálunk nincs egyenlő joguk a nemzetiségeknek. Szó sem tehet arról, hogy a darabban fölmerüljön a szólásszabadság kérdése. Valaki ugyanis azt mondja, hogy hallgatni helyesebb, mint beszélni, ez pedig félreértésekre adhat alkalmat.
Más: Elfogadhatatlan, hogy a falusiak ajnározzák a Bárót, például azzal, hogy azt mondják neki: tessék helyet foglalni, hogy és mint van a méltóságos asszony, megdöglik a macskánk stb. Egyébként is a földesúri osztály felszámolása nem úgy történt, hogy kényszerlakhelyre vitték volna őket, illetve, ha történtek is ilyen dolgok, ez is a múltunkhoz tartozik, annak bemutatása tehát helytelen.
C. elvtársnő: A darab kérdéseket támasztott benne, amelyeket nem képes magának megválaszolni. Például: Gedeon sorsa egyedi eset-e vagy általánosítható? Kinek az áldozata Gedeon? önmagának-e vagy a körülményeknek? Miért nincs neki egy pozitív ellenképe? No, persze, Kántor, Presbiter, Báró – isznak, nótáznak, de hogyan jutnak oda, hogy azt énekeljék: Hol vagytok székelyek? A mennyben azt mondja Szent Péter, hogy karácsony estéjén az Úr lement Csíkba, illetve Szentdomokosra. Kérdem én: szerző részéről mi ennek a hivatkozásnak a célja és az oka? És mit szólnak ehhez a csíki elvtársak? Mivel én magamban e kérdésekre – tehát saját kérdéseimre – nem tudok megnyugtató választ adni: a darabot tisztátalannak, illetve zavarosnak tartom.
D. elvtársnő: Az előadásban nincs elválasztva világosan a vallásosság és a vallásellenesség. Példa erre Gedeon figurája, aki nem tiszta figura. Vallás is van benne, meg az ellenkezője is. Gedeonban hibás jellemvonásokat és egy bizonyos helytelen viselkedést verünk vissza. Ez rendben volna. De az már nincs rendjén, hogy a darabból nem derül ki, miszerint ma már nincsenek ilyen vezető káderek. (Kétségbeesett hozzászólás a színháziak részéről: az isten szerelmére! hogy derülhetne ki, mikor a darab cselekménye negyedszázaddal ezelőtt játszódik?! Nem számít! Ennek akkor is ki kell derülnie!)
E. elvtárs: A darab dificilis témát visz színpadra. Mi ezen az úton is el akarunk búcsúzni a múlttól. A darab nevettet, viszont az a kérdés, hogy min nevetünk? A hibán-e vagy a vezető káderen, mert az ugyebár nem mindegy. Más kérdés, hogy a darab bizonyos vonatkozásban, a rendezés ugyancsak bizonyos vonatkozásban nem szolgálja a hazafias nevelés ügyét. Például a zsoltárok, a mennyei jelenet (angyalok, szentek stb.) nem szolgálják a tudományos ateista nevelést.
Az előadás betiltása után rendezett fenti vitában bírálat alá vették a műsorfüzetet is. Néhányan azt kifogásolták, hogy a szerzőnek olyan verse van benne, amely súlyosan problematikus. Ugyanis egy pisztrángról szól. Ez a hal – a szerző szerint, de talán egyébként is – mindig az árral szemben úszik. De kérdés: milyen ár ellen és miért? Mi célja ezzel a szerzőnek? Ez ugyanis egy teljesen zavaros kérdés. A műsorfüzet – a szerző vallomása szerint – arról is szól, hogy a darabot a hatvanas években Marosvásárhelyt betiltották, mivel úgymond „egyes aggodalmaskodók” elhatározták, hogy annak hibái vannak. Ez rendben van. De kik azok az „egyesek”? „Mi ugyan jól tudjuk, kik voltak, de miért kell akkor ezt szóvá tenni? Lehet, hogy akkor hiba volt a darabot betiltani. Ebből azonban nem következik, hogy most engedélyezni kell.” Ezenkívül pedig teljesen helytelen újra közölni a szerző Csipkerózsika című írását a műsorfüzetben, mivel az is csupa hiányosságról beszél.
Itt vagyunk tehát az újabb kritikai főpróbán. A színészek izgatottak, hadarnak, bakiznak. A bírálóbizottság munkás tagjai jóízűen nevetnek, a fővárosi és helyi hivatalosak komoran figyelnek. Az előadást követe megbeszélésen, mindjárt az elején a munkások szólalnak fel. Azt mondják: nagyon tetszett nekik az előadás, számukra „tanulságos volt és szórakoztató”. A KISz megbízottja hasonlóképpen vélekedik. Ezek után a tanácskozás vezetője fölkéri a munkásokat, hogy hagyják el a termet. „Megbeszélésünket a fővárosból jött elvtársakkal folytatjuk.” Az úgynevezett „vizionálóbizottság” munkás tagjai csöndes csodálkozás közepette elhagyják a termet.
Folytatjuk.
C. elvtársnő: „Közel egy hónapja, hogy megbeszéltük itt a színház vezetőivel: mit kell az előadásból kidobni. Megállapítom, hogy sok mindent kidobtak, de még sok minden benne maradt. Ezeket a továbbiakban ugyancsak ki kell dobni.”
Egy fővárosi történész: „Kétségtelen, hogy a múltban hibák is történtek. Aminőket Gedeon is elkövet ebben a színdarabban. De múltunkra nem a hibák a jellemzőek. Mi azokkal kezdtük el építeni a szocializmust, akik kéznél voltak. Az osztályharc legnehezebb éveiben rájuk, a Gedeonokra kellett támaszkodnunk. De meg kell mondanom, elvtársak, hogy ezek a néptanácsi elnökök nem ilyenek voltak. Szerzőnek még egy szatirikus darabban is a jót, a szépet, a pozitívat, a követendőt kellene bemutatnia. Ez így, ahogy láttuk, helytelen dolog, elvtársak.”
Ezek után még közel egy órán át mosolyogva tajtékzik a darab ellen, lelkesen fejtegetvén azt is, hogy szerzőnek e mostani darab helyett mit kellett volna megírnia. Előadásával a történész a bizottság helyi tagjait is meglepte. Ők február 10-én leállították ugyan az előadást, de eszükbe sem jutott a jelenlegi darab helyett egészen más színművet követelni. Ők csak azt mondották: sok mindent ki kell belőle dobni, s itt-ott javítani rajta. Ilyenformán most az az érzésük, hogy engedékenységükkel súlyos hibát követtek el.
G. elvtárs: „Az előadásban még mindig túlteng a vallásos elem. A mennyei jelenetben például, és a zene is vallásos jellegű. Iktasson be a rendező olyan zenei elemeket, amelyek csökkentik a zene klerikális hatását.”
(A rendező ezt később meg is oldotta. Valahonnan egy gumidudát szereztek, s azzal az egyik zajt keltő ember időnként belekurjantott a mennyei hallelujába. Mintha libát gágogtattak volna.)
A történész kivételével a fővárosi megbízottak tartózkodnak a sommás ítéletektől. Főnökük azt mondja: neki sürgősen el kell utaznia. Megjegyzéseit majd telefonon közli a színházzal.
Ez meg is történt néhány nap múltán, összesen 15 észrevétele volt, főleg olyan replikák ügyében, amelyek „áthallásosak” lehettek volna. Közben új műsorfüzetet is szerkesztettek.
Ilyenformán Pompás Gedeon 1983 tavaszán S. város lelkes közönsége elé kerülhetett. Estéről estére, telt házakat vonzott. Mindhiába. Rövidesen újból letiltották.
 
December 28.
Álmaimat néhány éven át föl-följegyeztem, s egyszer talán sort keríthetek arra, hogy egyet-mást elmondhassak az emberi lét álomcsodájának jellegéről. Az álomnaplót régen abbahagytam. Ma már csak olyasmit vetek papírra, ami az ébrenlétben is el-elkapja gondolataimat: vajon ez vagy az az álom honnan, miért tér meg újból és újból a vészterhes éjszakákkal?
Istenem, hányadszor látom egy évtized távolából azt a fehér madarat, amelyet sörétes puskával szedtem le a Duna-delta tiszta, szép egéről, de miért? miért? miért? Egy iskolai múzeumnak kitömött vízimadarat ígértem. Már nem tudom pontosan: kacagó csér volt-e vagy dankasirály. Csónakban ültem, oda zuhant le mellém, a tó vizébe. Még élt, szárnya meg-megrebbent, mintha csak titokzatos útját folytatta volna a magasban, a szeméből pedig vér bugyogott a hófehér tollazatára. Álmom némelykor gyöngyszemeket perget elém, amelyek azután annak a madárnak a szeméből hulló vércseppekké válnak. Ilyenkor a szívem is megbotlik, fölébredek és hosszan tűnődöm, megrendülten idézem föl a magasságból lezuhanó kacagó csért, talán dankasirályt, és akár egy lassú tüzű máglya, éget, éget a lelkiismeret…

Létem kísérőjévé lett egy haldokló madár, amelynek szeméből vércseppek hullnak a fehér tollazatára…