Olvasás közben
Olvasás közben
Czine Mihály: Móricz Zsigmond
Különösebb odafigyelés nélkül mentünk el a tavalyi Móricz-évforduló mellett.
Ami azt is jelentheti, hogy az ötven éve halott Móricz Zsigmondnak, a móriczi
hagyománynak – sajnos – nincs immár túl nagy becsülete a jelenkori magyar
irodalmi köztudatban. Valóban így volna? Ha a különféle modern és posztmodern
prózaírói irányulásokat tekintjük, bizony, nem sok jelét tapasztalhatjuk a
kötődésnek. A Móricz-örökség ma már jobbára irodalomtörténeti jellegű
értékállomány; nemigen van a mában közvetlen, alakító kisugárzása. De az
irodalomtörténészek Móricz Zsigmond felé irányuló tájékozódása sem mondható túl
elevennek. Az évfordulóra nem készültek új szempontokat érvényesítő
tanulmányok, elemzések; a könyvkiadóknak – úgy látszik – egyéb
gondjaik vannak manapság, mint a legnagyobb huszadik századi magyar prózaíró
műveivel való törődés…
Ebben a cseppet sem kedvező széljárásban okkal készlet pillanatnyi megállásra
és elismerő tűnődésre Czine Mihály Móricz-monográfiájának negyedik kiadása
(Csokonai, Debrecen, 1992). Nem tudom, van-e még hasonló példa a magyar
irodalomtudomány háza táján, hogy egy írói pályarajz – korokat, roppant
szakadékokat átívelve – negyedszázad alatt négy kiadást érjen meg? Lényeges
változtatás nélkül…
Czine munkája először 1968-ban látott napvilágot, a Gondolat Kiadó Nagy Magyar
Írók sorozatában. (Másodszor 1970-ben, harmadízben 1979-ben adták ki.) De a
szerző Móricz iránti szenvedélyes, máig tartó érdeklődése sokkal régebbi
gyökerű, s tegyük hozzá: meghatározó jelentőségű. Az irodalomtörténész és
kritikus Czine Mihály Móricz Zsigmond (s Ady Endre) vonzásában indult el a
pályáján. Már 1952-ben egyetemi diákként sajtó alá rendezte, és bevezetővel
látta el a Rokonokat (a Szépirodalmi Kiadó Magyar Klasszikusok
sorozatában). Ezután számtalan részlettanulmányt írt Móriczról; több
Móricz-kötet az ő gondozásában, illetve kísérőszövegével (előszó, utószó)
került ismét az olvasók kezébe. És megírta a rendkívül gazdag Móricz-irodalom
egyik alapkönyvét, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig című, több
mint hatszáz oldalas összefoglalást, amit aztán 1960-ban jelentetett meg a
Magvető Kiadó.
A népi mélyvilágból, ugyancsak Szatmárból érkezett fiatal Czine Mihályt
felejthetetlen személyes élmények kapcsolták a móriczi próza
termőtalajához; bizonyára ezért (is) tudott mindig oly hitelesen és bensőségesen
– szívvel s értelemmel – szólni választott tárgyáról: a Hét krajcár és A
boldog ember, a Barbárok és a
Rózsa Sándor-könyvek halhatatlan emlékű alkotójáról. Nemcsak
a szóban forgó kismonográfia szerzőjére, de áltatában Czine Mihály egész
irodalomtörténészi és kritikusi munkásságára jellemző, amit Görömbei András
1989-ben írt róla (az Alföld 4-es számában): „Czine Mihály kerüli az aprólékos,
unalomba fullasztó részleteket az egyes művek bemutatásakor, viszont tudós
gazdagsággal rajzolja meg a művek, életművek történeti helyét az irodalom és a
társadalomfejlődésében, változásaiban (…) Emberszabású irodalomtudományt művel,
nemcsak stílusában, de műveinek arányosságában és történeti érzékében is
példamutató.” Ezt az értékelést igazolta fényesen tanulmányainak és kritikai
cikkeinek reprezentatív gyűjteménye is, a két vaskos kötetet kitevő Nép
és irodalom, melyben egész fejezetet szentelt a határokon kívüli
magyar literatúrának. S tette ezt akkor, midőn a nacionalizmus vádját is
rásütötték egyesek, „a kinti magyarság sorskérdéseit” nyíltan feltáró
megnyilatkozásai miatt. Megírta az erdélyi magyar irodalom történetét, de ez a
munkája nem jelenhetett meg önálló kötetként. Huszadik századi magyar
irodalomtörténetének is csak bizonyos fejezetei kaptak helyet a Nép és
irodalomban. (Túl nagy hangsúlyt helyezett, úgymond, a népiség
gondolatára, a népi írók mozgalmára – Illyés Gyulára. Veress Péterre, Szabó
Pálra, Sinka Istvánra például…)
Irodalmunk szép szavú, bátor igehirdetője volt Czine Mihály indulásától fogva,
s ma is az: járja az országot fáradhatatlanul, felkeresi a Kárpát-medence, a
nagyvilág magyarjait, hogy egy-egy kínálkozó alkalom ürügyén erősítse hitüket,
szolgálja megmaradásunkat. Naplójegyzeteiben Németh László, a nagy kortárs a
legjobb ügyek képviselőjének nevezte őt. Ilyen jó ügy számára bármikor egy
emlékház-avatás Farkaslakán vagy Parajdon, egy évfordulós ünnepség
Nagyszalontán és Dicsőszentmártonban, Ungváron vagy Szabadkán. Ahol „azt védi,
amit kell”…
Czine Mihály szellemének s tollának varázsa, hogy irodalomtörténeti és kritikai
írásait belemerülő, zavartalan élvezettel olvashatja bárki. Úgy, mintha magát a
tárgyalt művet tartaná kezében. Merőben idegen tőle az elvont okoskodás, a
száraz-merev fontoskodás, a kérkedő műveltségfitogtatás valamennyi változata.
Ritka tünemény ő a mai magyar irodalmi kultúra égboltján.
Harag György színháza
Megszoktuk a „régi időkben”, hogy egy-egy pesti könyv vagy folyóirat a
legbonyolultabb úton, többnyire szíves magánközvetítők segítségével érkezik el
hozzánk, ebbe a nem is távoli messzeségbe. Most már tele vannak az üzletek és
az utcai árusok asztalai „ott” megjelentetett kiadványokkal, többnyire
különféle silányságokkal, sajnos: az értékeket változatlanul csak elvétve,
ritkán szerezhetjük be akadálymentesen. Így aztán rendszerint kézről kézre
vándorolva jutnak el asztalunkra a valóban figyelemre méltó kötetek. Ekként
kaptam kölcsön nemrég a Pesti Szalon Könyvkiadó újdonságát a Harag György
színháza című könyvet. (Anyagát összegyűjtötte, válogatta és
szerkesztette, a bevezetőt, az összekötő szöveget és a jegyzeteket írta: Nánay
István. A Harag György szerepei és rendezései című függeléket összeállította
Harag Györgyné szül. Váli Ilona)
Harag György színháza… Ugye, nem felejtettük el még egészen a fordulópontot
jelentő Özönvíz előttet (Tanaival, Lohinazkyval, Bács Ferenccel,
Anatol Constantinnal, Illyés Kingával a főbb szerepekben), minek bemutatója
alkalmával a szerző, Nagy István morcosan megjegyezte: „Olyan ez, mintha Kafka
írta volna.” S hozzátette: „Nekem nem tetszik.” Lett belőle messze hangzó,
megérdemelt siker – nem utolsósorban a bátran kezdeményező-vállalkozó, újra
törekvő rendezőnek: Harag Györgynek köszönhetően… Ugye, emlékszünk még az Egy
lócsiszár virágvasárnapjának kolozsvári bemutatójára (Vadász
Zoltánra, Héjja Sándorra, László Gerőre, Sebők Klárára és kitűnő társaikra). Ez
volt a Sütő–Harag kettős igazi nyitánya a jelenkori erdélyi magyar
színjátszásban: egy páratlan sorozat indulásának nagy pillanata… És a Tragédia
Marosvásárhelyen… És Székely János darabja, a Caligula helytartója Gyulán…
És a Ványa bácsi Újvidéken, az Úri muri Budapesten, az Éjjeli
menedékhely Kolozsvárt… És – legvégül – a Cseresznyéskert Vásárhelyt,
a román tagozat művészeinek remek előadásában. A pálya végállomása. Ekkor
a rendező már nem jöhetett ki a függöny elé, hogy megköszönje a szűnni nem
akaró tapsot; pár nap múlva koporsója köré sereglettek egybe a marosvásárhelyi
zsidó temetőben művésztársai, barátai, tisztelői, akik nevében Héjja Sándor, az
egykori kolozsvári „csapat” egyik legjelesebb tagja búcsúzott tőle ilyenképpen:
„Köszönjük neked, te örökösen játszó, glóriás, nagy gyermekember, hogy
keresztként cipeltetted velünk az anyanyelvi, a közösségi magunk-kifejezés
kényszerét (…)”
Ez a gazdagon elegyes válogatás most sorra mind megidézi bennünk a
Harag-emlékeket. Melyek immáron színházi kultúránk közelmúltjának történelméhez
szolgáltatnak fontos adalékokat. Ezek rendjébe tartozik a Nagybányán
megkezdett, majd Szatmáron folytatott legendás-romantikus színházalapítás is.
Színháztörténeti esemény volt Nagy István jórészt elfelejtett, egykori
darabjának színre vitele Marosvásárhelyen, aztán a Sütő Andrással való,
rendkívül termékeny együttműködés valamennyi mozzanata, az 1973-as kolozsvári
Páskándi-bemutató (Tornyot választok), az olyan erdélyi magyar darabok
feltámasztása, mint például Asztalos Istvántól A fekete
macska, Tomcsa Sándortól a Műtét, Bajor Andor, Csiki László,
Huszár Sándor, Lőrinczi László színpadi munkái iránt tanúsított kitüntető
figyelem… Szerzőnek, színésznek, díszlettervezőnek, minden rendű és rangú
színházi embernek egyaránt élmény volt Harag Györggyel együtt dolgozni.
Mindannyian tanultak tőle valamit, megtanulhatták – egyebek között – a
kockázatvállalás nagyszerűségét. Nem sokkal halála előtt egy interjúban így
vallott Harag: „Amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek.”
Nemcsak kereste az újat, a mindig korszerűt – meg is találta azt a színpad
ezerarcú világában…
Elegyes könyv ez, mondom, s ezzel leginkább az egybefogott írások sokféleségét,
műfaji vegyességét kívánom hangsúlyozni. Harag György naplójegyzetei,
műhely-forgácsai mellett olvashatunk itt interjú-részleteket, kiemeléseket
színikritikákból, leveleket, vallomásokat, búcsúbeszédeket. A jegyzetek, a
gazdag és változatos képanyag célszerűen egészíti ki Nánay István
szövegválogatását.
Élmény és öröm, hogy Harag Györggyel – múlhatatlan emlékével – ismét
találkozhatunk.
NAGY PÁL