Konrád György
EGY NYARALÓ KÜLÖNVÉLEMÉNYEI
Elhangzott Frankfurtban 1991. október 6-án a Pál templomban, a német Könyvesek Béke-díjának átvételekor.
 
Hölgyeim és uraim, amikor 1991 augusztusában ezeket a sorokat írom, amelyeket a békedíj rendje szerint október 13-án, német fordításban sötét ruhában fel fogok önöknek olvasni, ezen a meleg, bár felhős nyári délután egy falusi házban, fehér ingben, fehér szobában, mohos fatörzseket és harsány virágoskertet szemlélve, alighanem olyan kérdéseket teszek föl magamnak, amelyekkel önök is szembekerülnek vakáció évadán, kertben, csónakban vagy akár egy sziklán ülve: Ki vagy?
Mondhatnánk a nevünket, korunkat, iskolai végzettségünket, foglalkozásunkat, családi állásunkat, állampolgárságunkat, vallásunkat, származásunkat, nemzeti hovatartozásunkat, etcetera, előadhatnánk egy kerek kis lexikoncikket, ha a humorérzékünk ezt megengedné. De pontosabb volna, ha azt mondanánk: egy ember, aki egy kertben, csónakban vagy sziklán ül, aki éppen csak itt van, könnyű öltözékben, és akitől ezek az elvont megjelölések most elég távol vannak, olyannyira, hogy alig jelentenek valamit, jóval távolabb, mint az ilyenkor már hulló levelek, a dús esőtől megáradt vizek és a csillagos ég, amely késő este a falusi bámészkodóhoz igen közel jön.
Tegnap kora délután érkeztünk meg ebbe a faluba, ebbe a frissen meszelt, mondhatni üres házba. A faleveleket borzolja, fésüli, lobogtatja egy izmos nyár reggeli szél, és a levelek tükröző felülete vibráltatja a ragyogást. Látóteremben, az ablakkeret felezővonalában fenyőfa áll, hátul mohos diófa, használatlan kút. Tekintetmarasztaló egy öreg ház kőfala és a virágoskert kapujában két gömbölyített fejű kőoszlop. Nagy csend, repülőgép húz át fölöttünk, a szomszédban vödör ütődik, inog a bokor, az ól meszelt falán árnyék táncol
Egy békésen átaludott éjszaka után már a helyemen vagyok itt. Az egyik szoba a miénk, a másik a gyerekeké. Az ötéves Áron és a négyéves József a padláslétrán kuporogtak sokáig, mindenféle hang jött, mert egerest játszottak, órákon át voltak egerek. Iszonyú bőszen tudnak cifra és megsemmisítő szavakat kiáltozni egymásnak, ami csepp haragot sem jelez, most vannak a legjobb barátságban. Harci jelenet következik, az egyik fiú kezében lapát, a másik kezében seprű Áron, a farkas szörnyű hangon kiáltja: „Áldozz a pataknak, mert ha nem, akkor én a szívedet vágom ki!” Mire József, aki előbb még nyúl volt, de most már grizlimedve, felkacag: „Hahaha! Átkozott bestia, ostoba vagy, és az is maradsz! Szétmarcangollak, nyavalyás, a rettentő karmaimmal!”
Jótevő hiány, nincs telefon, s benne a sok ember, aki mind valami olyat akar, ami nekem magamtól nem jutna eszembe. Ritkán járnak itt fontos személyek, akiknek eszükbe juthatna találkozni velem, nincsen hát indíték azt gondolnunk, hogy másoknak pedig nagy szüksége van ránk. Testi lenyugvás, olyan ember nézi most kívülről és alulról a dolgokat, akinek eszébe sem jut, hogy múlhatna rajta valami más, mint ami a szűkebb környezetét érinti.
Jónapot kívánok minden szembejövőnek, egy földúton átballagok a Szentgyörgyhegy alatt kukoricások és szőlőskertek között a szomszéd faluba, a kőkereszten odafenn Jézus szenved, alul Mária pihen, lába körül vadkender illatozik. Majd ismét gyönyörködve nézem a tiszta fehér falakat és a négyzet alakú szoba öreg famennyezetét.
Találtam a kertben egy háromlábú, rozsdás varrógépállványt, rajta semmi, csak egy lyuk, megakad a szemem egy törött palán, azzal ki lehet pótolni a hiányt, s hogy ne billegjen, teszek alá két könyvet, majd az egészet egy virágos selyembrokát terítővel letakarom: kész a mintaszerű asztal, szilárdan áll az ablak alatt a falnak támaszkodva.
Furcsa, hogy a napokban a kelet-európai liberálisok, a tegnapi disszidensek összejövetelén még én javasoltam Adam Michnikkel, hogy legyen közép-európai transznacionális Demokratikus Charta, egy értelmiségi testület, amely rá tud szólni a nemzeti marakodókra, hogy nyughassanak.
Ezeknek a mérgeseknek van egy zárt világképük, barát és ellenség előttük feketén-fehéren megmutatkozik. Az ilyen kép az ember természetes szorongását egy ellenségre ráirányítja: Vagy te, vagy én! Élethalálharc, az ellenséget le kell győzni. Nagy szavak, vértanúk és bosszúálló angyalok egy bőrbe kötve.
Nincs olyan sokaság, amelyet én ellenségemnek tekintenék, de mihelyt van politika, ellenségnek is kell lennie. Ki parancsol? Ez a politika kérdése. Mondhatom persze, hogy nekem ne parancsoljon senki. „Apa, tegyél oda föl!” „Apa, vegyél engem innen most már le!” Nem sérti a méltóságomat, ha a kisfiúk parancsait minden ellenvetés nélkül teljesítem.
Olvasom egy képeslapban, hogy vehetnék szigetet, és vásárolhatnék egy kastélyt is magamnak. Túszokat és foglyokat cserélnek, kiszállnak a szerencsétlenség színhelyére. Amikor a pápa jön, a balkonokon mesterlövészek fognak elhelyezkedni, miközben a szeretet üzenetét hozó ember a pápamobil nevű golyóálló járműben az utcán elhalad.
Piszmogok egy meszelt falú szobában, a konyhából elégedett hangok jönnek be. Készül a tyúkleves, nekem kell őriznem, minden előjel kedvező, ma nem lesz túl meleg. Azon tanakodom, hogy az olaszrizlingből vagy a sauvignonból vegyek-e az ismerős szőlősgazdától.
Megjött a család, Józsi hányt, valami fertőzése lehet. Talán ivott a tó vizéből, amelynek a felszínén döglött angolnák lebegnek kiharapott vagy csak kifeslett hassal. Valami ragályosan terjedő féreg veszi be magát a kopoltyújukba, és végez velük. A parton vasvillával hányják kupacba, és szedik össze a sás tövében fekvő haltesteket. Az emberek megszokják, odébb úsznak.
A strandot nehezen bírom, nem szívesen nézem azt a sok meztelen testet egy rakáson. Ebben a hentergésben, fagylaltozásban, semmittevésben az emberek csupasz hússá válnak. Azt sem szeretem, ha idős emberek testük romosodását közszemlére teszik. A nyaraló az általános ember: nem sebész és nem nyelvtudós, nem autóbuszvezető és nem titkárnő, hanem egy pucér ember, aki levetkőzve olyan, mint a teste.
Sok a test a strandon, és mind fekszik, úszik, locspocsol, a gyerekét fürdeti, a vízben labdázik, a parton kenekedik, csirkecombot eszik, sört iszik, gumimatracon mereng, olyasmit csinál, mint a többi, átadja magát a helyzetnek, örül, hogy mindaz nincs, ami lenni szokott, eltávolodik nem nyaraló önmagától, és néhány nap múlva nyugalom száll rá.
Esténként nincs nagy kedve a televíziót nézni, inkább valami időszerűtlen látványban merül el. Hátradől a székében, és a neves alakzatokat belesejti a névtelen csillagsokaságba. Mindaz, ami bennünket, csillagnéző és az idő múlásától megborzongó embereket elválaszt egymástól, az ő szemében most hiábavaló. Egy ilyen tiszta éjszakán badarság minden ügy és cél, amely miatt két szomszédos falu lakói egymásra lövöldöznek.
Tegnap a világ öt-hat különböző pontján emberek fölöslegesen haltak meg, egymásnak estek, nekimentek a fegyvereseknek, megdobálták kővel a katonákat, azok meg visszalőttek, száguldottak és összeütköztek, nem vették figyelembe a fénysorompót, és a vonat elgázolta őket.
Teremtő ég! Mit mondjak a frankfurti Paulskirchében, ahol, köszönetképpen a könyvszakma díjáért, magvas beszédet kell mondanom, annyi fényes elme után, akik talán maguk is átérezték azt a rémületet, s fohászkodtak, bár inkább meg se kapták volna azt a díjat?
Miközben abba az ünnepélyes hangulatba beleképzelem magamat, mezítláb ülök egy kölcsönházban, egy olyan csepp faluban, hogy tíz perc alatt végigsétálhatok rajta, középület nincs is benne más, csak a templom.
A kertben a fiaim kiáltoznak, valami forgószéllel, hurrikánnal küszködnek, most készülnek elszállni. A kerítésre kék akácvirág fut fel, megnézzük a faluvégi hidat a patak fölött, találkozunk egy sánta emberrel, aki elégedetten mondja, hogy lassan vége a nyárnak.
A gyerekek a kőpadlón mezítláb futkosva, nagyokat tüsszögnek. Hűvösség lopózik be az ablakon, már kopasz az őszibarackfa, és a barátaink iskolás gyerekei is kiolvasták már a hosszú, vakációs regényeket. Itt nem történik semmi különös.
Innen száz kilométernyire, szerb és horvát falvakban lőnek, de itt nem lőnek. Szörnyülködünk, hogy egy autóbusz lezuhant, hogy egy bányatárna sújtólégrobbanástól beomlott, szeretünk aggódni zsarnoktól, szomszédtól, féltjük, ami még hátra van, és ezt leginkább akkor értjük meg, amikor nyaralunk.
Kellene valamivel elégedetlenkedni a Paulskirchében, az esszé személytelen panasz. Az ember vagy a hozzátartozóira panaszkodik, vagy arra, hogy nincs ideje, hogy körülötte ez vagy az nyafog, követelőzik, veszekszik, sír, a diákjai nem akarnak tanulni, a kormányzók önkényeskednek, a kormányzottak telhetetlenek, hívei cserbenhagyják, panaszkodhat a kis és a nagy családon, államán vagy az emberiségen belül erre-arra, bárkire.
Panaszkodhat pletykában és próféciában, megmondhatná a magáét az emberiség egész történetéről, különösen sokat dohoghatna egy bizonyos korszak ellen, és vele szemben hivatkozhatna egy aranykorra, amelyhez képest szüntelen hanyatlás észlelhető.
Ígérhetne is aranykort a jövő évezredre, amelyben a vadak szelídek lesznek, a ragadozók növényevők, az eső alulról felfelé esik, és nem a maga természetellenes módján, felülről lefelé, behódolva holmi gravitációknak. Kívánhatja, hogy dolgok ne úgy legyenek, ahogy vannak, tervezhetné, hogyan változtathatnánk meg – néhányan összefogva – a dolgok állását, a többi embert, mert bennük van a baj oka.
Másrészt tudjuk az életünket megnehezítő felebarátról mindazt, amit tudunk, hogy szélhámos, zsarnok, részeges, fajtalan, hogy hat lábujja van és csak egy szeme, és abban is a gonoszság ég, mindezt tudjuk, és mégis azt gondoljuk, hogy tombolja ki magát, raboljon, csaljon, lövöldözzön, kurválkodjon, adja össze magát bunkókkal, stricikkel, repedt sarkúakkal, és igen, áruljon el bennünket, csörtessen át a rosszon, mi akkor is szeretjük, a miénk.
A nyaraló általános jóindulatban fürdeti társait, nem gondolja, hogy meg kellene változtatnia, inkább kikerüli őket. Csinálják, ahogy jónak látják. Habár a dolgok alig mozdíthatóak, néha éppenséggel úgy rémlik, hogy lehet társainkat sejtelmekkel elfuvolázni valamilyen kísérlet erdejébe. Az emberek a jövőért sokat fizetnek, akár rózsás, akár szorongató, vesznek reményt és aggodalmat, éhezik az utópiát, és azt gondolják, hogy örökké élnek, vagy legalább még egy félórácskát.
Augusztus tizenkilencedikén reggel egy kastélyparkban ődöngök a citrussétányon és a rózsakerten is túl, nyírfák és görög oszlopok között. Jobbra romantikus ösvény kanyarog alá a merő titokba, balra plain air tisztás, az ápolt rózsakert alatt hullámosan domborodva, lejjebb a füvészkert ritkaságai, gyönyörű nevek, egészen balra pedig egy lugaskapun és óriásfenyőkön túl a kastély, amit várnak is neveznek.
Illatos csendben és szélsuhogásban várom a barátomat. Vannak órák, melyekben az eszmélet háborítatlan, és a lélegzés az egész mellkasnak élvezetet okoz. Bízom benne, hogy a következő perc a jelenlegitől csak abban különbözik, hogy óramutatónk eggyel odébb percen a halál felé, amely gondolat Mozart szerint megnyugtató és kívánatos. A művészek legtökéletesebbikét a közös sírba olyan közönnyel dobták bele, hogy még a csontjait sem lehetett a többi emberi csonttól megkülönböztetni.
Kitárulnak és begubóznak a hibrid tearózsák szirmai, bujálkodtak a fénnyel és az esővel, kifényesednek és összeaszalódnak, a narcisse sziromhullatása példaszerűbb halál, mint a nyögő emberé.
Kinyitom a rádiót. A Szovjetunióban mára virradóan bolsevik államcsíny történt, az integrista nomenklatúra visszavágott. Tizenhét után is csak a bolsevikok tudták összetartani Oroszországot, a helyi nacionalizmusok akkor a cári birodalom alól akartak kibújni, hogy maguknak szuverén államokat alkothassanak, most is ugyanazt akarják. A vezető tisztviselők közül, gondolom, többen fellélegeznek, a kelet-európai tapasztalatok után már nem remélhették, hogy az inga megáll a reformkommunistáknál.
Ha az eddigi szokásos menetrend érvényesül, ha sikerül a tervük, akkor a hat hónapra kikiáltott szükségállapotból rendszer lesz. Vannak precedensek, a Kádár, a Husak és a Jaruzelsky-féle eljárások, az ellenfél megölése, bebörtönzése, száműzése ilyenkor valószínű. Az sem lehetetlen, hogy maradék híveik Kelet-Európában maguk is kísérletezni fognak, de a puccsaik nem fognak sikerülni. A játszma még odakünn sincs bevégezve.
A mi térségünkön az új szájhősök, akik tegnap még meghúzták magukat, most valószínűleg elcsendesednek. Nyomás alatt, az ellenállásban megint a volt demokratikus ellenzék lesz a legedzettebb.
Másnap. A világ állítólag ma már nem ugyanaz, mint tegnapelőtt volt, de a kert és a gyerekek ugyanazok. Tegnaphoz képest az történt, hogy Oroszországban sem lehet mindent elfogadtatni az emberekkel, a moszkvaiak és a leningrádiak nem szeppennek meg. Független civileknek megvan a véleménye a dolgokról és ezt akkor is ki merik fejezni, ha tankokkal állnak szemben. Nem vetik alá magukat a kormányzat szeszélyeinek, nem változik meg egy puccs nyomán a gondolkodásuk, és alkalomadtán társulni is tudtak. Fejbekólintás után, kábaságukból felocsúdva úgy gondolják, hogy semmilyen illegitim eseményt nem kell érvényes ténynek tekinteni.
A törvénytelen erőszak lényegénél fogva ideiglenes. Az állítólagos reálpolitika, amely csak a fegyveres erőt veszi komolyan, ismét dilettáns fantazmagóriának bizonyul. A hatalmi cinizmusok csak addig veszélyesek, amíg túlerővel nem találják szemben magukat.
És a legnagyobb túlerő – az idő. Minden szóra és tettre következik egy holnap, amely a távolodás vizsgája alá veti. A tízparancsolatot vagy a Magna Chartát a másnap nem dobta el. Vannak szavak, amelyek nem évülnek el, és kiállnak a fecsegésből, mint homokból a gránit.
Vallásokkal és filozófiákkal védekezünk, s mindig van mi ellen. Emancipációs stratégiák a világ túlnyomásával szemben. Előfordul, hogy megkíséreljük felszabadítani magunkat az éppen ránk nehezedő birodalom uralma alól? Aktív felszabadulás, az elnyomók meghódítása azáltal, hogy szellemileg erősebbek vagyunk náluk. Miáltal vagyunk erősebbek? Azáltal, hogy jobban megértjük őket, mint amennyire ők értik magukat.
A szomszédban fegyverek dörögnek, jönnek a menekültek. Ha a többnemzetiségű államokra nem nehezedik külső nyomás, úgy látszik, nyomban a társnemzetre terelődik át az agresszió.
Közép- és Kelet-Európában nemcsak a szabadságtörekvések hagyománya erős, a képhez hozzátartozik a szomszédok s felebarátok egymás elleni vadulása is, amelyet társadalmi, nemzeti és faji felsőbbség és ellenségmítoszok tüzelnek.
Mivelhogy Európa keleti felében jóval több nemzet van, mint ahány állam, mivelhogy újabb államok sokasága keletkezhetne, ha minden nemzet államhoz jutna, történelmi álmok megvalósulásaképpen, mivelhogy még az államok számának megsokszorozódása esetén sem képződnének homogén nemzetállamok, nem szólva a végeláthatatlan határkonfliktusokról, mert még mindig maradnának nemzeti kisebbségek, és minthogy a kisebbség mindig fészkelődik, a többség pedig haragszik ezért, le kell szögezni azt a tételt, hogy Európa keleti felében nem lesz béke, ha a nemzetállamok létrehozása lesz az uralkodó politikai doktrína a posztkommunista korszakban.
A kelet-európai posztkommunista térségen a homogén nemzetállam ideája fölébe kerekedett a federáció eszméjének. Ez a siker új kisebbségeket kreál, és a lakosság számottevő részét diszkriminálhatja és hátrányba hozhatja, amivel etnikai polgárháborúkat idéz elő, és esetleg menekülésszerű migrációkat okozhat.
Minthogy az államok – ha akarnak is autoritáriusok lenni – kénytelenek mind a demokráciára hivatkozni, ezért nem tudnak totalitárius rendőrállamokká szigorodni, hogy az etnikai kisebbségek autonomista mozgalmait még csírájukban elfojthassák. Ezért az új kormányzatok rákényszerülnek arra, hogy kiegyezzenek a kisebbségekkel.
Csakhogy a homogén nemzetállam paradigmájában nincsen helye a kisebbségekkel megkötendő kompromisszumnak. A kiegyezés alapja a többnemzetiségű, multikulturális nemzetállam eszméje lehet, amely képes tiszteletben tartani az egyének bonyolult kötődéseit.
El kell fogadni az állampolgárok kettős kötődését, vagyis az etnikai-nemzetiségi kisebbségek egyéneinek kettős állampolgárságát. Minden más alkotmányos megoldás hazugságot foglalna törvénybe. Logikus, hogy a kisebbségi helyzetű embernek, ha akarja, lehessen kettős állampolgársága.
Az egyik útlevél kötelezően meg kell hogy legyen, az ember területi valósága, holléte, lakóhelye, a szülőföldje, tartósan választott vagy a sorstól kapott otthona alapján.
A másik a nem kötelező, hanem választott és kinyilvánított identitás az etnikai-nyelvi-kulturális-vallási közösség alapján, kívánság esetén a hozzá tartozó állampolgári státussal.
Az európai demokráciáknak – ha már fennállnak ilyen bürokratikus-egyszerűsítő kényszerek – el kell fogadniok a plurális identitás, a többirányú kötődés valóságát, és módot kell adniuk arra, hogy minden lakosuk csorbítatlan méltósággal fejezhesse ki a maga egy vagy több azonosságát hiszen egy ember tulajdonképpeni azonossága csak a teljes életrajzával ábrázolható.
Elsődlegesen nem a magunk nemzeti mivoltában vagyunk törvényes résztulajdonosai az autoritásnak, hanem csupán azért, mert vagyunk, mert itt vagyunk, mert itt lakunk. Lehetséges, hogy a városok és falvak, a kisebb területi egységek önrendelkezése józanabb kompromisszumokat eredményezne az etnikumok között, mint amilyenre a nemzeti kormányok képesek.
A területi és regionális önkormányzat gondolatkörében lehetséges az ésszerű párbeszéd és a viszonylagosság szelleme. Világos, hogy egy város és a vidéke hosszú időtávú valóság, aminél múlékonyabb, hogy minek tartjuk magunkat. Arra a kérdésre, hogy ki vagyok, nehezebb válaszolni, mint arra, hogy hol vagyok.
A területi önrendelkezés nem kevésbé emberséges alapelv, mint a nemzeti önrendelkezés. A területi önrendelkezés elve konzisztens az egyénre alapozott alapvető emberi jogok eszméjével. Területi identitások hordozóiként éppolyan jogosan vagyunk szuverének, mint nemzetünk lányaiként-fiaiként. Elképzelhető tehát, hogy valaki elsősorban zágrábi és csak másodsorban horvát vagy szerb.
A fundamentalizmusok nem szeretik a tarkát, elvárják, hogy egyfélék legyünk, és ha nem hazudjuk magunkat annak, akkor árulónak tartanak. Büszkén és erkölcsösen ragaszkodnak egyféleségükhöz, mindig meg vannak sértve, mindig haragszanak.
A művészet világa eleve heterogén és paradox. Az egyarcú művészet a cenzúra örömtelen álma. Több azonosság – több empátia, az ismeretlen – kihívás. Áthelyeződni, kilépni önmagamból, együttérezni, belefeledkezni, mássá lenni, emlékezni és megörökíteni a kalandot, a kiszállást.
A valóság a plurális identitás. Mindenki többféle. Valami lényeges emberi valóság minden identitásból kimarad. A homogén identitások szükségképpen hazudnak. Valami emberi tapasztalatot letagadnak, és azt sugallják, hogy jobb valamely minőségünket elhallgatni. Sok embernek vagyok a birtokosa, és soknak vagyok a birtoka is.
Ahol a homogén identitás a divat, ott a szabadság nem divat. Totalitárius hajlandóságú ideológiák szokták elvárni az egyéntől, hogy egyetlen azonosságához ragaszkodjon, semmi máshoz. Ha szíve gyökeréig egyesül azzal az egy identitással, ha mindent alárendel neki, akkor a szíve kézben van. Az arra illetékes politikusok kezében. Az önredukció egyetlen azonosságra mindig a kollektivista ideológiák követelménye, hódolat az élő bálvány, a közösség vezére előtt.
Értelmiségiek a törzsi nacionalizmus felújításával gyilkos szerszámot adtak éretlen emberek kezébe. Elmúlóban a világháború veszélye, most jön a nemzeti háborúké? A nagy seregből kiválva, kis csapatokban csetepatézunk? Erre vártunk? Egy-egy testközeli géppisztolysorozattal odapörkölni annak a bosszantó szomszédnak?
A pacifista-hazaáruló-világpolgárnak megüzenik, hogy tűnjön innen, ha nem akarja, hogy perforálják! Előbbi rendíthetetlenül amellett érvel, hogy az emberiség pártján kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a nemzetek ne háborúskodjanak. Ha elvetjük a kozmopolitizmust, akkor logikusan igazolni fogunk valamilyen nemzeti háborút. Új helyzetben élünk, mivel nincs megszálló, mi fogjuk megszállni önmagunkat.
A nemzetközi élet színterén nem áll rendelkezésünkre nemzet fölötti fogalmi tekintély. Milyen szupranacionális szellemi autoritáshoz folyamodhatunk? Milyen institúcióra bízzuk az emberi személy védelmét, a humanizmust, aminek az emberi jogok filozófiája csupán az egyik eleme?
A vallások nem tudják betölteni ezt a szerepet, a kereszténység és az iszlám, illetőleg ezeknek ágai alkalmasint határokat vonnak a népek között, és vallásos hévvel párosítják, szentesítik a nemzeti-politikai konfliktusokat.
A nyugati értelmiség már nem igazán érzi a bőrén a nemzeti autonómia és a nemzetiségi jogok problematikáját. Túl van rajta. Egyébként kritikus esetekben a nyugati értelmiség körében is izmosodik a hazafias hangulat. A problémába belegabalyodott kelet-európaiaknak nem esnek hanyatt, de ha közlik velük, hogy rossz viselkedés esetén nem veszik fel őket Európába, erre ők azt mondják, hogy amúgy is Európában vannak.
Úgy gondolják, hogy minden federatív, transznacionális, európai, internacionális beszéd – csak amolyan beszéd, valami valóságosabb, tehát nemzeti aspiráció eltakarására szolgál. A nacionalista szerint mindenki nacionalista, és minden kormányzat szeretné megtartani vagy kiterjeszteni a fennhatóságát, értelemszerűen a szomszédai rovására, s az igazi valóság a nemzetállam érdeke. Hozzáteszik, hogy ők nem ijednek meg semmiféle nemzetközi nyomástól, elsősorban nemzetiek és csak másodsorban európaiak.
Működésbe léptek reménykedve a gazdag országokban élő emigráns szélsőjobboldaliak is. Ha befogadó országukban nincs is esélyük, hátha szülőhazájukban megint sikerülni fog megcsinálni azt, ami egyszer már sikerült, és fenn is maradt volna, ha a második világháborúban a tengelyhatalmak győznek. Európa peremén szeretnék pénzzel és befolyással elősegíteni a radikális nacionalista tekintélyuralmat. Ott szeretnék folytatni, ahol negyvenötben abbahagyták, öreg szívük még a régi ügyért dobog. Pénzt és biztatást adnak a vasgárdisták és az usztasák, a nyilasok és a tisoisták. Nem lehetetlen, hogy meg fog jelenni valamilyen újfasiszta nemzetközi szerveződés is, elvégre vannak közös érdekeik.
Az új nemzetek embereiben ideges gyanú dolgozik, hogy velük a többiek, a szomszédok a felsőbbség hangján, magas lóról beszélnek. Válaszul hevesen kitör a hazafias sértettség: „Mi is Európa vagyunk, még inkább, mint ti vagy ők! Ha pedig nem kellek neked, akkor az ellenségem vagy.”
Akit nem vesznek be a jó társaságba, az alkalmasint ellene fordul. A három közép-európai ország a három jobb tanuló, őket majd valamikor beveszik, ám a többiek nem szeretik ettől jobban őket. Egész térségek élik át a rossztanuló szindrómát, a kihagyottak dacreakcióit, amelyek mind agresszív módon nyilvánulnak meg, erőszakos szavakban és cselekedetekben.
Az államok egyik csoportja azt nem bírja megemészteni, hogy elvették vagy le akarják venni egy részét, a másik része még mindig nem tudja uralni az elragadott kisebbségeket, és fél, hogy a megrabolt fél visszaveszi az egykori tulajdonát.
Valamennyi országban nyomás alatt van az értelmiség, és a felfokozott hazafiasság hangulatában az eltérő hangok kiválthatják a hazaáruló megbélyegzést. Aki nyilvánosan kételkedik az egyoldalú tényleírásokban, az rágalmakat kap. A tegnapi disszidensek közellenségek lesznek azok szemében, akik tegnap meghajoltak és ma is meghajolnak, mindig is gyanús volt nekik ez a békebontó pacifista.
Az erőszak Kelet-Európában neki-nekilendül és visszatorpan. A gyűlölködés kifakad és elfárad, összeütközések itt-ott, megszámolják a halottakat, de a forrófejűeket ma még van aki visszafogja. Egy darabig megy az ordítozás, aztán lelankad, és a banalitás visszanyeri az uralmát.
Itt Hegymagason, Raposkán és Szigligeten nem észlelek forradalmi hangulatot, sőt, a hangulat inkább antipolitikai. A szomszédokban, szőlőben tevékenykedő, anyagközeli falusiakban nincs meg az a retorikus elragadtatottság, ami vad és önfeláldozó esztelenségekre képesítené őket.
Előérzetem szerint sem üdvösség, sem katasztrófa nem jön. A kommunizmus nem tud visszajönni, az újfasizmus árnyéka megjelenik a láthatáron, de nincs tömeghangulat, amely testet adna neki. A kommunizmus – szándéka ellenére, mintegy antitoxinként – kifejlesztett egyfajta kritikai bizalmatlanságot, hitetlenséget, felsőbbségellenes humort. Nincsenek áradások és földcsuszamlások. Ha valahol egymásnak esnek az etnikai közösségek, utána lehűlnek, megrémülnek, tárgyalóasztalhoz ülnek, a fanatizmus alábbhagy.
Terjed viszont az életféltés és az élettisztelet. A harcias-katonai-önfeláldozó-öldöklő erények hamar kifáradnak, nem bírnak összeállni kollektív rajongásokká. A baloldal elbizonytalanodott, a jobboldal nekilendül, de viszszatorpan. Megfélemedve többen átállnak mellé, de ezek az alkalmazkodók nem lesznek bősz harcosok, van bennük valami óvatos kényelemszeretet.
Raposkán valószínűleg nem lesz háború, de innen egyórányi autóútra a falusiak nem tudnak aludni a határ túloldalán zúgó vadászgépektől és helikopterektől. Az egyik gazda fölvetette, hogy a nemzetek együttélését is törvények alá kéne vetni, méghozzá szerződéses törvények alá, amelyekben egyik fél akarata – egyoldalúan kinyilvánítva – nem érvényes.
Ahogy a társadalmakon belül az egyének törvény alá vannak vetve, ahogy demokráciákban a kormányok és a kormánytisztviselők is törvény alá vannak vetve, úgy a társadalmakon kívül, ahol nincsen közös törvény mint közös fedél a fejünk felett, ott is meg kell jelennie a nemzetek közötti viszonyokat szabályozó törvényeknek, amelyeknek ugyanúgy alá lenne vetve a közösségek külpolitikája, mint ahogy az egyénközi viszonylatokban a személyek alá vannak vetve a törvények uralmának.
Én ennek a gazdának a véleményével szívből egyetértek, kell, hogy legyenek sérthetetlen, a szuverén nemzeti kormányok feje fölött álló, transznacionális törvények. Kell, hogy legyen a nemzetközi közösségnek súlya. Kell, hogy legyen nemzetközi bíróság, amely a zsarnokot – akár távollétében is, jóllehet még éppen zsarnokoskodik – a legsúlyosabb börtönbüntetésre ítéli, és a nemzetközi rendőrség feladatává teszi a kézre kerítését.
Ha jogos volt a háborús bűnösök felelősségre vonása utólag, még jobb lett volna előbb megtenni ezt, amikor még hatalmuk virágában voltak, mindazért, amit már addig is elkövettek. Ha lenne ilyen nemzetközi törvény, ha tudni lehetne, hogy az önkényért ugyanúgy büntetés jár, mint az egyéni, köztörvényes bűntettekért, akkor a junták, az államcsínyszövők, a diktátorok megborzonganának.
Kell, hogy előbb-utóbb létezzen ilyen bíróság, amely végrehajtandó ítéleteket hozna a népükkel szemben az erőszak bűnébe tévedő, az alapvető emberi jogokat megsértő vezetők ellen. Ha pedig a vonatkozó, az ítélet alá vont kormány vezetői megmakacsolják magukat, nem hallgatnak a figyelmeztetésre, és megátalkodnak a bűnben, akkor – bűnözőkké nyilvánítva őket – körözési parancsot kell kiadni ellenük.
Elfogadhatatlan, hogy a hatalmasok, a törvények őrei kivonhassák magukat a törvény alól. Az is elfogadhatatlan, hogy büntetésül, háború útján a zsarnok népét öljék, ahelyett, hogy a zsarnokot magát. Ha a nemzetközi bíróság által megrótt zsarnokot elfogták, akkor nem szabad megölni, hanem csak börtönbüntetésre kell ítélni. Ha viszont nem lehet elfogni, ha még uralkodik, akkor jogosnak kell nyilvánítani a megölését.
Ilyeneket mondtunk a szőlőspince előtt a félrönk tölgyasztalra könyökölve, rendesen ürítve a kancsót megfuttattuk a politikai képzeletünket. Vigyázat, a boreszme a pálinkaeszménél józanabb. Tudom, hogy ezek szertelen gondolatok, de nem abszurdak.
A zsarnok mesterségénél fogva halállal fenyeget. Ezt annál is könnyebben teheti, mert őt a nemzetközi közösség vezetői nemhogy nem fenyegetik halállal, ellenkezőleg, kezet fognak, együtt fényképezkednek és vacsoráznak vele. Kell, hogy legyen a földi közösségnek az egész glóbusra kiterjedő törvénykezése. Kell, hogy félelmetes legyen az egész emberiség törvényeivel szembehelyezkedni. Kell, hogy azok mind törvény alatt álljanak, akiknek fegyvereik vannak, akik fegyvereknek parancsolnak. Nem a közkatona felelős, hanem a tábornok, a hadügyminiszter, a kormányelnök, az, aki a parancsot adja.
Aki emberölésre ad parancsot, az gyilkos. Ha van nemzetközi törvény, birói ítélet alapján csak gyilkost szabad ölni, de azt is csak abban az esetben, ha nem lehet letartóztatni, ha tehát még tovább gyilkolhat.
A közszolgálat lényegéből következik, hogy a közösség szolgálattevője az egész emberi közösség közös törvényei nevében és azok felügyelete alatt cselekedhet. Ellenkező esetben az államfők legitimitása nem különbözik a bandavezérekétől. Ha Hitler és Sztálin egy nemzetközi bíróság által idejekorán el lett volna ítélve, és ha minden polgáruk tudta volna, hogy a nemzetközi bíróság gyilkos bűnözőnek nyilvánította vezérüket és bűnbandának a kormányukat, ha mindezt tudták volna, mert lett volna elektronikus hírtovábbítás, akkor másképp alakult volna a történelem.
A barbárság korának, vagyis a huszadik századnak egyik sajátsága, hogy a nemzeti szuverenitás nevében sok bűnöző ki tudta vonni magát a felelősségre vonás alól. A huszonegyedik század kihívása az, hogy a Föld minden emberét törvényes védelemben részesítse, hogy az élethez való jogot állampolgárságtól függetlenül a legalapvetőbb emberi jognak tekintse, hogy ennek axiomatikus szankcionálására építse az összes többi jogot, beleértve a polgári szabadságjogokat, és ilyen módon minden fegyverviselőt, minden uralmat az egyetemes földi törvény uralma alá helyezzen, megtiltva és súlyosan büntetve a fegyverrel való visszaélést.
Semmilyen patriotizmus nem igazolhat gyilkosságokat. Szigorú mondiális, vagyis az egész földre kiterjedő világjoggal kell rendelkeznünk az emberi élet védelme nevében. Ha a pápa jogosnak érzi a megfogant és a még meg sem fogant élet védelmét, ha az abortuszt a népirtással hasonlítja össze, akkor különösképpen indokolt, hogy a Föld minden megszületett lakójának az élete a világjog védelmében részesüljön, hogy az emberölés ugyanolyan tabuvá változzon, mint az emberevés, és ennyiben a barbárság korából valóban átléphessünk a földi civilizáció korszakába, amely az előbbitől annyiban különböznék, hogy az egyes ember élete – függetlenül attól, hogy hol él, és milyen szűkebb közösséghez tartozik – egyetemlegesen védett lenne.
A zsarnokok vérengzése leginkább a kéjgyilkossággal hasonlítható össze. Ha a zsarnoktól, aki embereket ölet, ugyanolyan undorral fordulnának el embertársai, ahelyett, hogy magasztalják, ha a „Ne ölj!” parancsára építenénk egész jogrendünket, akkor mondhatnánk, hogy kezdünk civilizált közösségre hasonlítani. Egyelőre még barbárok vagyunk, mert hozzájárulunk ahhoz, hogy államainknak törvényileg ellenőrizetlen esetekben joga lehessen embert ölni.
Ezt félelemből, meghunyászkodásból, kicsinyesen okoskodó, rövidtávú reálpolitikából fogadjuk el. Azért fogadjuk el, mert kirekesztően tartozunk valamely identitáshoz (etnikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai közösséghez), és elfogadjuk, hogy e közösségen túl az élet értéke alacsonyabb, mint a miénken belül.
A retorikus partikularizmusnak számos kibúvója és változata van. A hidegháború és a kétsarkú tömbrendszer az ideologikus partikularizmus utolsó nagyszabású formája volt. Ennél pluralisztikusabbnak, tehát kevésbé veszélyesnek kell tekintenünk a regressziót, a nemzeti-törzsi konfliktusok szintjére. Ezek kevésbé veszélyesek, mint a két nukleáris világhatalomnak és szövetségeseiknek a szembenállása volt, mert csak lokális öldökléseket eredményezhetnek, de nem pusztíthatják el az egész emberiséget.
A tizenkilencedik század szülte a nemzetek, illetve az osztályok háborúinak az ideologikus legitimációit. Tudomány és vallás, filozófia és zsurnalizmus mind egyesült a nemzetek, államok vagy az államszövetségek fegyveres szembenállásainak törvényesítésére, apológiájára mindenféle dagályos beszéddel. Megjelent a nemzetekbe sorakozó emberiség legfőbb célja: a nemzeti szuverenitás, amely annál pompásabb, minél nagyobb térség és minél több ember fölött érvényesül.
Hogy államunk nagyságát olyannyira szívügyünkké tegyük, hogy a nagynak látszani akarásnak alávessük magunkat, ahhoz kellettek a nacionalizmusok, a tizenkilencedik századnak ezek a paradox szüleményei, amelyek önmagukat egyetlennek állítják, holott a legnemzetközibb gyártmányok.
A természetes – a nem-ideologikus – honszeretet eleve magában foglalja a többiek iránti barátságos és kíváncsi rokonszenvet, az érzéki vágyat a másfajta iránt. A legtöbb ember közelről választ házastársat magának, de az esetek sokasága, mikor a távolról egymásra találók házassága jól sikerült, bizonyítja, hogy a legszemélyesebb vonzódás is lehet transznacionális, hogy ember és ember között a legfundamentálisabb viszonylatban sincsen válaszfal.
Mindenfajta nemzeti vagy kulturális különbség viszonylagosnak tekinthető ahhoz az abszolút igazsághoz képest, hogy az emberi fajnak van közös érdeke és igazsága az egész földkerekségen. A humanizmus lényegénél fogva ezernyelvű: nem-perszonális humanizmus nincsen.
Létrejöhetnek azonban megállapodások, amelyek ugyanolyan egyetemesen elfogadottak, mint a természettudományos igazságok. A személyes humanizmusok nem tagadják a különösben a közöst, a görögben vagy a kínaiban az embert mint isteni talányt.
Az egyetemes igazság és az egyetemes törvény patetikus alárendelése a részleges igazságnak és törvénynek: ez a nacionalizmus, ez a kommunizmus, ez a fundamentalizmusok, ez a politikai ideológiák közös természete.
Való igaz, hogy közösségeink egoisták, de a független elmének ezt az inerciát, ezt a lomhaságot kár ünnepelnie. A relatívból abszolútot, a bizonyítandóból axiómát csinálni, ez az a szellemi csalás, amely az eltökélt partikularizmusok; az ideológiák velejárója.
Kezdetben volt az ige. A törvényeket megelőzi nem is a megállapodás, hanem még inkább a kérdések találkozása. Érdemes gondolkoznunk valamin, ami ma még csak fantazmagória, hiszen bebizonyosodott, hogy a politikai kisrealizmus nem tudta végiggondolni a lehetséges tendenciákat. A szakértői prognózisoknál a költői sejtések reálisabbnak bizonyultak, mintegy példázva a fantasztikus realizmus létjogosultságát sok egyéb gondolkodási mód között. Bizonyos, hogy az egész világra kiterjedő jogrendet meg fogja előzni a kérdésről szóló kötetlen szemlélődés.
Túl a nemzetállamba zárkózáson, még az Európába zárkózás is bornírt tudatállapot. Hiszen nyilvánvaló, hogy a puszta életünk függ attól, hogy a Szovjetunió területén – Urálon innen és Urálon túl –, kinek a kezében van a nukleáris arzenál. Ha polgárháború van a Szovjetunióban, áldozatai lehetünk a felek bármelyikének, amely vesztes helyzetben kétségbeesve, a nukleáris zsarolás eszközéhez folyamodik. Az állambomlás folyamatában bandák is rendelkezhetnek a bombával.
Lehet, hogy a jövő században lesz egy olyan törvény, amely tiltani fogja a tömegpusztító fegyverek előállítását, birtoklását, kereskedelmét és természetesen mindenekfölött a használatát. Nukleáris bombával rendelkezni súlyos bűn lesz. Magától értetődően bűncselekménynek fog minősülni az, ami ma a legális fegyverkereskedelem zömét alkotja, és amiből ma még a civilizált nemzetek egyike sem vonható ki.
Egészségünk védelmében a világ rendőrségei összefogtak többféle kábítószernek mondott drog előállításának, kereskedelmének és használatának az üldözésére, alighanem föltételezve, hogy e szerek rendeltetésszerű használata károsabb az emberi egészségre, mint a fegyvereké, amelyeknek forgalma tisztes jövedelemforrás az összes érdekelteknek. Amiből kitetszik, hogy a nemzeti és nemzetközi reálpolitikusok pontosan tudják, hogy hol van az a szög, amelynek majd jó alaposan melléütnek.
A Szovjetunió szétesik. Ki fog a tömegpusztító fegyverek fölött rendelkezni az általános hisztériában? Dezorganizáció, összevisszaság, ingerültség, egymás elleni vádaskodás következik. Belső határokat húznak mindenfelé, és szükségképpen vitatják is azokat, mindkét oldalukon. Az anyagi infrastruktúra megbénulhat, nincs élelmiszer és energia elegendő, a szövetségi hatalom és újraelosztás erőtlen.
Kalandorok fölemelkedhetnek, nyomul előre a bosszú, és a leginkább az lesz bosszúéhes, akinek a legkevesebb indoka van rá. Kis helyi diktátorok fognak visszaélni a nacionalista frázisokkal, maffiák veszik át az uralmat, falvak harcolnak egymás ellen, tábornokok, fegyveres vezérek, warlordok ellenőriznek térségeket, izgatott tömegek rohangálnak. Az új szóvivők népük magasrendű erkölcséről és méltóságáról beszélnek sértetten.
A köztársaságok és azon belül a kisebb egységek megpróbálják széthurcolni a javakat, az osztozkodók nem tudnak egymással megállapodni, aki bírja, marja, fegyverek ropognak a konc körül. Ahogy a tizenhetes forradalom után elpusztították az elitet, most is lesz hajlandóság erre, lehet mondani ellene mindenfélét. Akkor azért zártak be vagy öltek meg embereket, mert földesurak vagy gyárosok, most azért fognak, mert kolhozelnök vagy gyárigazgató.
És már megjelenik a hang, még nem összeesküvő, de lehetne, objektíve ellenség. Már itthon is ilyen okfejtésekkel állnak elő a helyi újfasiszták, ugyanezt mondják a tisztogatások igazolására a sztálinisták. És kérdés, hogy a nacionalista értelmiség megálljt tud-e parancsolni a mélyben elégedetlenkedő tömegnek, amely vágyik arra, hogy tegnapi urait megalázza.
Mi egyébbe kapaszkodhatna a dühös ember, mint a maga nemzeti mivoltának a hangsúlyozásába? Az lesz a jobb hazafi, aki hangosabb. Az lesz a megbízhatóbb, aki szenvedélyesebben követeli a leszámolást. Az elit értelmiség természetesen lemarad ebben az ordítóversenyben, mert még ha nacionalista is, nem olyan ordenáré módon. Lehet, hogy Kelet-Európa több országában a posztkommunizmus leginkább nacionalista etatizmust jelent, és minél elmaradottabb a társadalom, annál inkább azt?
Régiónkban a liberális demokrácia alapja, a polgárság gyenge volt, erősebb volt nála a katonai-hivatalnoki rend, ezért az állami tisztviselők két ideológiája, a nacionalista és a kommunista szocializmus töltötte be a színpad előterét, hol az egyik, hol a másik. Az etatizmus jól összefér mind a kettővel, ezzel szemben a polgárosodást mind a kettő visszafojtotta. Uralmuk alatt a polgár alattomban mégis erősödött, bár csöppet sem szerette, hogy hol a nacionalista, hol a kommunista bürokrácia előtt kell fejet hajtania, tőlük függvén az egzisztenciája vagy az élete akár.
Etatizmusokban, állami társadalmakban valamennyi osztály elveszti önmagát, mindenki állami ember lesz, a munkás vagy az értelmiségi kategória csak altípusokat jelenít meg az állami emberek nagy, arctalan sokaságán belül. Fokozatosan polgárosulva és államtalanodva, saját érdekeit és törekvéseit tisztázva, valamennyi társadalmi osztály kezdi megfogalmazni a maga tudatos érdekét és törekvéseit, s valójában azáltal lesz, hogy megfogalmazza magát.
Mit véd az értelmiség? Önmagát. Igazolja a maga helyét a társadalomban, arra hivatkozik, ami neki van, és másnak kevésbé. Az arisztokrácia a hagyományokra hivatkozik, a papság a vallásra, a vállalkozó a tőkére, a politikus a szavazókra vagy a kinevezésre. Mindezek az egyént megelőző és őt túlélő transzperszonális értékek. Hordozójuk megengedheti magának, hogy középszerű legyen.
Van azonban egy szféra, az alkotó gondolkodás, legyen az akár tudományos, akár művészi, amely összeegyeztethetetlen a középszerrel. Amikor az értelmiség önmagát védi, az alkotó gondolkodás etoszát védi, a legjobbat, amije van, azt, amire hivatkozni szokott. Születés, rang, vallás, tőke, népszerűség a művészen, a kutatón nem segít, a szellemi értékhez egyik sem ad hozzá, el sem vesz belőle, mellékes.
A gondolkodó ereje az önállósága, ezt veszélyezteti, ha lemond a különállás hatalmáról. A tartalmas felismeréshez szükség van a distanciára, arra az elfogulatlanságra, amelynek semmilyen cselekvést nem kell igazolnia. Ez a távlat teszi lehetővé, hogy a kérdőjelek ne csak a részletekre vonatkozzanak, s hogy rálássunk az egészre.
Nagy hiba volt az értelmiségiek expanziója, és az illetékességek összekeverése – ebből születtek az ideológiai államok. Ha az értelmiség olyan szférákra is kiterjeszti a hatalmát, amelyek fölött nem illetékes, ha nem éri be a kulturális hatalommal, de politikai és gazdasági hatalmat is igényel, ha nem éri be a közvetett – az eszmeáramlás által közvetített – hatalommal, hanem azon melegében, a maga testi valóságában, közvetlenül akar hatalmi állásokat, akkor maga fog közreműködni a cenzúra kiépítésében és fenntartásában.
Van-e az értelmiségnek külön érdeke? Beszéljen-e a saját nevében? Ha mindenki megfogalmazza a különérdekét, miért épp az értelmiség szégyellje megtenni ezt? Türelmen és támogatáson kívül, sajtószabadságon és mecenaturán kívül mire törekedhet jogosan? Akarja-e, hogy a szónak különös súlya legyen? Mondhat-e még valami orientálót, ajánlhat-e új látószöget némely gondolkodó, akinek esélye van arra, hogy a kérdésfölvetése elterjedjen? Mit mondhat még az értelmiség? Vagy éppenséggel lépjen le a színről, mert egynémely korábbi prófécia nem vált be?
Az értelmiség új osztály, sem nem szolgáló, sem nem uralkodó. Célja, hogy önálló osztály legyen. Az értelmiségi osztály éppen úgy nem tévesztendő össze a politikai osztállyal, ahogy a tőkés osztállyal, a papsággal és a születési arisztokráciával sem tévesztendő össze. Az értelmiség fogalmát nem kell felolvasztani sem az elitben, sem a középosztályban. Az értelmiség társadalomtörténete egyértelmű saját emancipációjának kalandos történetével. Valóban külön osztály, van valamije, ami másoknak nincs, és ezért pénzt, befolyást és presztízst akart. Az értelmiség a kulturális tőke-hatalometosz első birtokosa. Az értelmiség tőkéje helyettesíthetetlen és személyiséghez kötött. Az önállósodó értelmiség termeli az értékek, az ízlés, a kíváncsiság, a retorika meghatározó kínálatát, és irányítja a viselkedési divatok forgalmát. Az értelmiségnek van legitimációja és ez a gondolkodás hagyománya, ami csupa hagyomány megújításból áll.
Értelmiséginek nevezem azokat az embereket, akik a gondolataikból akarnak megélni. A gondolat sokféle közegben ölthet testet: nyelvi, zenei, vizuális textusokban, képekben és képletekben, egyedi és ipari termékekben, építményekben és tájakban, jogrendekben és intézményekben, egyszóval üzenetekben. Egy park éppen úgy lehet üzenet, mint egy repülőgép vagy egy dobszóló.
Az értelmiségiek agyhedonisták, reflexióval kéjelegnek, úgy szeretnek föltalálni, kitalálni, rátalálni, emlékezni, képzelődni, a semmiből életre hívni, ahogy mások barkácsolnak, szerelnek, kertészkednek. Elméjük működtetését választják mesterségük gyanánt, a passziójukat, azt, amit a művüknek tekintenek, amibe önmagukat hiún vagy alázatosan, de beleadják.
Nincs is igazi különbség az értelmiségi és a kézműves között, ennek is, annak is valami egyedi feladatot kell megoldania. Amiből az következik, hogy a döntés és a rutin aránya tesz egy működést szellemivé. Sok döntés, kevés rutin, sok felismerés, kevés ismétlés, kevés beidegzett közhely. Igen, a szelleminek kihívó tünete az eredetiség.
Ha például a könyv médiumát választják, a könyvcsinálás több ezer éves mesterségét, amelyben a szerző, a kiadó, a nyomdász és a boltos egy banda, akkor sem csak a haszon izgatja, hanem a könyv maga, mert van olyan mesterség, amivel több pénzt lehet csinálni, de a megátalkodott könyves legelsősorban könyvet akar csinálni, és csak másodsorban pénzt. Annyit legalábbis, hogy továbbra is folytathassa a könyv körüli passzióit. Mások közösen csinálnak ennivalót, viselnivalót, mi közösen csinálunk olvasnivalót.
Mindenki érdekelt abban, hogy teljesítményét megfizessék, hogy valami olyasmit csináljon, ami másoknak kell, amit el tud adni. Az értelmiségi is meg akar élni, de nem ez a megkülönböztető karakterisztikuma. Ami a többi polgárnak jó, az neki is jó szokott lenni. Elég jámbor és igénytelen jószág, nem a pucc és a flanc a mindene. Csudabogár valamelyest, és ha féltékenyen is, de respektálja a többi csudabogarat. Alkalmasint szövetkezik is velük közös érdekek védelmében, netalán képzeletmozdító vállalkozásokra.
Az értelmiség disszimulál, ha elkendőzi azt a tényállást, hogy van külön érdeke. A gondolatszabadságra, az értelmiség legfőbb kincsére nézve minden kollektivizmus, minden transzindividuális eszme, minden hangosodó közösség veszedelmes. Ha az értelmiségi nem esett a feje lágyára, akkor védelmezi a saját autonómiáját, és az értelmiségi osztály autonómiáját általában.
Elég az értelmiség jófiúskodásából, szolgálatnak álcázott hatalmaskodásából! Az értelmiségi hatalom nem követelmény, hanem valóság. Igen, az értelmiségnek van hatalma, és alakoskodás, ha ezt letagadja, ha fülig elmerülni látszik mások hatalmának szolgálatában.
Ez az osztály nem azonos, és csak feltételesen azonosul más társadalmi csoportokkal. Senkit sem szolgál, legföljebb a saját normái szerint képvisel vagy éppen védelmez. Nem jó, ha az értelmiség összevesz a többi osztálylyal, de az sem jó, ha valamelyik más osztály meg akarja rendszabályozni. Az értelmiség indirekt hatalma szokta megdönteni a rendszereket, ha azok tartósan barátságtalanok vele szemben. A szellem szabadsága egyenlő a szellem hatalmával.
A gondolatszabadsággal szemben sem a szocializmus, sem a nacionalizmus nem bizonyult barátságosnak. Mind a kettő kötve van az államapparátushoz, mind a kettő etatista. Mind a kettő lehet mérsékelt és liberális. Van liberális szocializmus, és van liberális nacionalizmus. Mindkettőnek megvan a radikális, szélsőséges, az állami, központosító erőszakot, a tisztogatásokat igénylő változata: az egyik a fasizmus, a másik a kommunizmus. Ezeknek is vannak autoriter és vannak totalitárius változatai. Sötétedő zóna megy át egyikből a másikba. Mind a kettő a cenzúra erősbödő hajlandóságával terhes. A kreativitás és a cenzúra etosza két alakváltó – és talán egymásba kapaszkodó – ősellenség.
A politikai és az értelmiségi szerep ismét elkülönül. Vissza a normalitásba. A parlamentben és a választott képviselőtestületben nem az számít, hogy ki az okosabb, hanem az, hogy valakinek az álláspontját – még mielőtt megmukkanna – eleve hány gomb támogatja. Az értelmiségitől ideákat várnak, a politikustól intézkedéseket. Ha valaki fölfelé törekszik, ha valaki számítani akar a politikában, menjen egyenest politikusnak, nem szükséges irodalmi vagy tudományos kerülő utakon tévedeznie.
A történelemben a gondolkodásmódok egymást váltó hullámait és harcait tapasztaljuk, márpedig ahol a mentalitás a kulcsszereplő, ott az értelmiségi mitológia nagy szentjeit és szörnyetegeit keresd, nem is okvetlenül a háttérben. A vallásokat és a nagy természettudományos hipotéziseket gyakran az első auktor neve jegyzi. Többnyire van szülője annak, ami elterjed, szétárad és a saját életét éli, akár a gyerekünk. Hogy a gyerek vagy a mű mit csinál, azért némi felelősséget viselünk, ha nem is kizárólagosat vagy büntetőjogilag érvényesíthetőt. A gondolkodásmódok mérkőzése mögött ott vannak a perszónák. Áramlatok és életrajzok összefonódnak.
A történelemformáló gondolkodásmódok az értelmiségi hatalom megtestesülései. Önáltatás volna ennek józan számbavétele alól csak azért kibújni, nehogy megbüntethessenek, nehogy bűntudattal küszködjünk. Egy-egy origonális gondolat lehet áldás is, átok is a többiek, az utódok számára. Hogy ennek elismerése cenzurális hatást gyakorolna a gondolkodásra? Öncsalásnak tartom az értelmiség hatalomnélküliségéről szóló panaszt. Ez a hatalom nem közvetlen és nem azonnali. Felkophat az álla, kivégezhetik, temetésére ki sem mennek, dobhatják tömegsírba, nem érdekes, egyik-másik kollégának mégis kivételes és az időben egyre növekvő hatalma van.
Moszkvában is egy gondolkodásmód csinált puccsot, majd egy másik gondolkodásmód buktatta meg. Nagy egyszerűsítés ezeket a gondolkodásmódokat egy-két vezető személyével azonosítani. Lehet, hogy mindabban, ami ma a Szovjetunióban zajlik, legalább annyira benne van Szolzsenyicin és Szahárov, mint az újságcímekben szereplő politikusok, akiknek a személyes párharcára szűkül a közfigyelem, amely kevés nevet bír megjegyezni, és mindent együgyűen megszemélyesít. A moszkvai Fehér Házban az ellenállás összehozta a legjobb értelmiségieket, láttuk a képeket, hallottunk igényes erkölcsű polgárokat, orosz demokratákat.
Egy elmeszesedett gondolkodásmódból kifejtik magukat, rászoknak a plurális gondolkodásmódra. Számot vetnek a valósággal, hogy minden közügynek annyi érdekvezérelt leírása van, ahány szereplője, meg hogy mi magunk is hullámzóan ítéljük meg, tépelődve és ingadozva a saját érdekeinket, felismerik, hogy belső monológjaink tele vannak külső elemekkel, tanult logikákkal és értékekkel, tudják mindezt, és éppen ez a realizmus viszi őket arra a következtetésre, hogy éppen ezért kell a demokrácia, mert az aránylag összeegyeztethető azzal a ténnyel, hogy sokan akarnak szóhoz jutni, hogy minden játszma többszereplős, hogy az igazságok éppen ezért viszonylagosak, hogy a kreativitás egyebek között abban áll, hogy a minduntalan felmerülő konfliktusokban törékeny kompromisszumokat hozunk létre, ahogy azt az anyák is teszik, amikor feloldják a gyerekek veszekedését úgy, hogy egyik se sérüljön túlságosan, hogy mindenkinek egy kicsit igaza legyen, mert ki tudja, hogy a veszekedő gyerekek közül melyiknek van igaza, egyiknek ma egy kicsit inkább, másiknak egy kicsit kevésbé, amely arány holnapra már meg is változhat. Értelmiségi az, aki tudja látni ugyanazt az ügyet az emberiség felől és az egy szem ember felől, az állam és a város felől, a nemzet és a család felől, az egész kontinensre és az egyetlen szobára kiterjedő kultúra felől.
Oroszországban fölemelte a hangját az értelmiség, és felszámolta a cenzúrát, azt a nyíltságot, amelynek a tágítása-szűkítése más kezekben volt. A gondolkodás függősége valószínűleg lényegesen csökkent, a félelem szobrát ledöntötték, omlik a nomenklatúra, napok alatt megroggyan a pártállam, két év sem telt bele, ami Kelet-Közép-Európában történt, az bekövetkezett Oroszországban is.
A birodalom centrumában egy másik gondolkodásmód kerekedik felül, az alkotmányos parlamentarizmusé, a demokratikus szuverenitásé, az értelmiség paradigmát változtatott a felülről irányított nyíltság éveiben, és ennek megfelelően alakította a viselkedését. Hat év alatt az emberek megállapodtak magukkal abban, hogy a felvilágosult autoritarianizmusra sincsen szükség. Arra sincsen szükség, aki alkalmasint megengedi a szabad szólást. Ne engedje senki! Legyen ez alapjog, amelyet se tankokkal, se poloskákkal, se Dzserdzsinszkij-vallással nem lehet elvitatni. Ha az orosz elit a demokrácia mellett letette a garast, akkor elmondhatjuk, hogy Oroszország is bekapcsolódott abba a konszenzusba, amelyet új európai humanizmusnak neveznék.
Az autonómia kísértete a tegnapi szovjet birodalomban körbejár, a létező identitások sorra mind meg akarnak szólalni, és meg is találják az útját a megszólalásnak és az önálló cselekvésnek, amihez szükséges volt az egyenruha, a titkosrendőrség és mindenekfelett a párt deszakralizációja. A hajbókoló Oroszország helyett megjelent az ellenálló, a maga akaratát képviselő, az önfejű és egyszersmind az európai alapértékekhez ragaszkodó orosz elit, amely ha csak néhány író nevét felsorolja, máris fényesen igazolta a pedigréjét, klasszikusok dolgában semmivel sem áll rosszabbul, mint bármely nemzet.
A cég, a szakma, a nemzet szuverenitása nem szavatolja a perszóna szuverenitását. A valódi erő a perszóna ereje. A perszóna csinált dolog, munka eredménye. A perszóna önmaga és a saját alkotása. Az önmagát alakító alany. Nem lehet sorozatban nevelni, maga neveli magát. A személy azonos a történelmével, az életstratégiájával, másokban hagyott emlékképeivel, a páratlannal és a közössel. Egy csillaghullás pillanatára azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy a történelem célja az emberiségnek tömegből személlyé válása, a fekete égbolton felfénylő és kialvó személyek csillagsokasága.
Az értelmiség helyénvalóan cselekszik, ha mindenkor védi a jogát a kívülálló rálátásra, mert ha ezt elveszti, propagandista szolga lesz. A kérdező-kritikai-ellenzéki értelmiség létjogát konzervatív vélemények csak a totalitárius rendszerekkel szemben hagyják jóvá. Demokráciában, mondják, nincsen szükség rá. Ha viszont a többség (vagyis a szavazó kisebbség többsége) pszichiátriai tünetnek, morális elferdülésnek tünteti fel a kritikai oppozíciót, akkor az alkotó értelmiség szorongani fog, ha nem is annyira, de ahhoz hasonlóan, mint a kommunizmusban. Így vagy úgy, ettől a szorongástól meg akar és meg fog szabadulni. Aki pedig e szorongatás művelője volt, annak nem lesz sok becsülete az értelmiségi memóriában.
Gondolatok igazságával szemben a többség szava nem érv, éppoly kevéssé az, mint bármely tekintélyé. A kommunista fundamentalizmusnak lealkonyult, jönnek a nemzeti és a vallási fundamentalizmusok. Abból, hogy az emberek elfordultak a kommunizmustól, még nem következik, hogy ami azzal ellentétes, az eleve jó. Hiba volna elfelejteni, hogy a legharcosabb antikommunizmus a fasizmus volt. Az értelmiség akkor jár rosszul, ha gondolkodásmódján eluralkodik a vagy-vagy mentalitása, ha a játszma két pólus köré rendeződik, ha a személyes álláspontok sokaságának az elkülönülésére nincsen lehetőség.
Van-e még egyáltalán létjogosultsága az antipolitikus magatartásnak? Van-e létjogosultsága a politika kritikájának? Van, aki azt mondja, hogy az antipolitikus magatartás helyénvaló volt a totalitarizmussal szemben, de nem az a parlamentáris demokráciában. Mert mi az egész, amit tagad? Ha pedig csak valamilyen részmozzanatot tagad egy másik rész nevében, akkor a bíráló már benne van nyakig a politikában.
Antipolitika? Az uralkodó politikai filozófiák, az ideológia-vezérelt álreálpolitikák fölülvizsgálata az embervédelem, a lehetséges áldozatok nézőpontjából. Az egyéni reflexió mint a legfőbb instancia. Szembeszállás a hivatalos vagy nem hivatalos gyűlölet-retorikákkal. A változó világban megszagolni az újdonságot, és eltűnődni azon a kérdésen, hogy vajon tetszik-e nekünk. Rendíthetetlen irónia, ha környezetünk olyan állításokat erőltet ránk, amelyeket mi tévedésnek gondolunk.
Szokás említeni a hitleri jelenséget, a fokozatos átcsúszást a parlamentáris keretek között a demokráciából a diktatúrába. Szokás említeni a latin-amerikai, peronista típusú populista rendszereket karizmatikusnak mondott vezérek alatt, amelyek gazdasági összeomlásuk nyomán katonai diktatúráknak adják át helyüket. A többség uralma olyan országokban, ahol a többség nem kívánja tisztelni a kisebbséget, ahol kormánypárt és ellenzék alternanciájának elve kemény, meg nem osztott uralom hagyományával ütközik, eredményezheti a kisebbség elhárítását az útból a többség nevében.
Van-e a nemzetállami prioritásnál magasabb prioritás? Ha nincs, akkor azé az utolsó szó, akit a parlamenti többség támogat, az antipolitikus értelmiségi pedig kötekedő figura. Háborús vagy ahhoz közeli helyzetben pedig különösképpen érvényes, hogy jobb, ha tartod a szájad, különben a hazafias felháborodás neked esik. Aki nem akar lőni a másik félre, és mi több: annak embereivel beszélő viszonyban marad, az hazaárulónak minősülhet. A házbeli szomszéd is lehet a másik fél, mert a kisebbséget a többség vezetői ötödik hadoszlopnak nyilvánítják.
Gondolkodó ember semmit sem utál jobban, mint azt, ha megmondják neki, hogy mit gondoljon. Ha történetesen nem sok érdekes ötlet jut az eszébe, akkor kevésbé haragszik a pozitív illetve negatív cenzúrára Minél középszerűbb, annál könnyebb alkalmazkodnia, hiszen még hálás is lehet azért, hogy előre gyártott elemekkel beépítik az agyát.
Semmi sem tud megfélemlítőbb lenni, mint az ünnepélyes közhely. Gondolkodásmódok, nyelvi és képi szólamok fölmagasztosulnak, és már nemcsak élvezeti értékük folytán lelnek fogyasztóra, hanem azért, mert illik az ilyen közhelyet bevenni. Amikor nem azt eszi az agyad, ami ízlik neki, hanem azt, amit nyomatékosan elébe tesznek, akkor jelen van a cenzúra. Nem kell hozzá cenzúrahivatal, elég, ha a kínálat egyoldalú, elég ha bizonyos gondolkodásmódokat a helyesen gondolkodó többség egybehangzóan sugall, illetőleg rosszall.
Rejtelmes, hogy miért jut annyi embernek ugyanaz az eszébe. Most egy Európa nevű eszmecsomagot helyezünk el a fejünkben. Ha lehetséges volt az integráció a nemzetállamokba, miért ne volna lehetséges Európába, amely az összeszerveződés mértékében válik maga is nemzetté? Ami szinte már továbblendülést jelent a transzeurópai látóhatár fele.
Ha megkísérelünk holmi sejtelmet alkotni arról, hogy mit is jelent Európa mint „izmus”, mint utópia, akkor elsőnek az esztétikai hódolat jut eszünkbe a sokrétű egyetlenség, a komplex szingularitás, a személyiség és a műalkotás előtt, az önmagát építő város előtt, önálló részek beláthatatlan és pazar halmaza előtt.
Van ritmusa a progresszív és a regresszív tudatállapotnak, a nyílásnak és a csukódásnak, a mániának és a depressziónak, reménynek és rezignációnak, a kora délelőtti buzgóságnak és a késő esti fáradtságnak. Igen, a szomszéd, a felebarát, a honfitárs, a földlakó ügye az én ügyem, de ha a sokból sok, akkor föllázadok, akkor nem hallgatok híreket, falura költözöm, és előveszem Montaigne-t vagy Csehovot, ebben a csendben is jóleső hangokat, aztán tőlük is búcsút veszek, és csak a kertben nézelődöm.
Egy földrész öntudata is követheti ezt a ritmust, hódít, gyarmatosít, aztán visszahúzódik és szégyelli magát ezért, igazat ad a harmadik világbeli ressentimentnek, azonosul a többi földrész fojtott neheztelésével, aztán majd megint elfogadja magát, és az európai nemzetté alakulás-válás esélyeit. Lehetséges, hogy a közös vállalkozás ettől a lüktetéstől elakad a nemzeti egoizmusok társulásánál, Európa-erőd nacionalizmusánál, eurokopaszok furkósbotjánál, amely a nem-európai vendéget agyba-főbe veri.
Ma még körénk zárul az univerzum sötétsége, ezen a golyóbison cella társak vagyunk. Minél kisebb a Föld, annál könnyebb együtt érezni vele. Tudatunk képes arra, hogy egy szempillantás alatt átlendüljön a Föld túlsó oldalára. Folytonosan gyakoroljuk magunkat az áthelyeződés művészetében, akár mint utasok, akár mint hírektől megérintett képzelődők. A második ezredfordulón – ha mással nem, akkor a szorongásaival – mindenki mondialista.
Vajon képesek vagyunk-e látókörünk rugalmas szűkítésére és tágítására erre a lüktetésre én és a világ, az individuum és az emberiség között? Legszűkebb hazám az ágy és az asztal, meg aki körülötte ül, aztán bekapcsolom a rádiót, és ott vagyok Jugoszláviában vagy Japánban, neveket említenek, amelyekhez egy arc tapad, nicsak, ezzel személyesen is találkoztam, nicsak, ebben az épületben voltam már. Aztán kimegyek az utcára, felszállok a vonatra, a haza megtestesül. Hol ér véget? Vannak órák, amelyekben mindenütt haza van, ahol éppen vagy. És vannak más órák is, amikor hazavágyakozol, haza, talán még a saját ágyadból is.
A képzeleti pályáknak ez a növekvő forgalma, a felfokozott külső-belső nyüzsgés megszüli saját ellenállapotát, a ragaszkodást az egyetlenhez, és indokolja aggódásaimat, hogy vajon hány százalékban vagyok én is műanyag, plasztik, plasztelin. Korok és körülmények csereberélik a nagy sűrűségű mágneslemezeket az agyamban. Részben az vagyok, amit befogadok, amit látok-hallok, amiről vélekedem, amit szeretek és amit utálok, amit kívánok és amitől félek. Az ember tudni akarja, hogy kicsoda.
Hegymagasi világpolgár szeretnék lenni, ezt válaszolnám arra a kérdésre, hogy ki vagy. Szeretném kifeszíteni öntudatom ingalengéseit egy kert és a nagyvilág között. Szőlőskertek között, a szedres-szilvás ösvényen fölfelé bandukolva a Szentgyörgyhegy tetejéről kozmopolita ideasárkányokat eregetnék a tó fölé.
Az ember halandó és nyaraló, tehát szinte meztelen. Különben sem számít, hogy mi van rajta, mert egy vászonnadrágban meg egy olyan ingben is elvan, amelyet gyorsan kimosva és a kertben megszárítva fölvesz anélkül, hogy vasalóval érintené. Észlel valamit a kevés gyönyörűségéből, abból, hogy mindaz, ami egyébként hozzá tartozik, nem is olyan fontos. A budapesti nyaraló itt a kecses vulkánok között ráérősebb, nevetgélősebb, mint itthoni görcsösebb állapotában.
Ha nem lőnétek, ha várnátok, ha lenne még néhány napra való türelmetek, akkor nem kellett volna annyi embernek meghalnia. A legtöbb baj az izgágaságból származik. Hegymagas nem inspirál háborúra. Miért nem ülnek le? Mit puffognak? A tópartot kisebb hegyek tagozzák az előttünk ezüstösödő halványzöld horizonton, három öblöt látunk. Az ösvényen az ember mindenkinek jó napot kíván, csendben megvan, és örül, hogy még itt lehet.
Ha nincsen közös ellenség, akkor megjelenik a kreatúra magánya Kisnépek birkóznak-ölelkeznek. Közeli ellenségnek odapörkölni élvezetesebb, mint a távolinak. A pogrom a résztvevőknek minden bizonnyal több kielégülést okoz, mint a légibombák kioldása. Amióta élek, a körülöttem élők egyfolytában keresték a bűnöst, és mindig valami divatos gondolkodásmóddal igazolták a szívtelenséget. A helyes cél érdekében meg kellett keményíteniük magukat. Dolgozik a társadalomban a kizárás szelleme, keresi a bajok okozóját, márpedig errefele baj van elég. A népek magukhoz illő ellenséget keresnek.
Jön a mondialista kísértő, nevet emberi ügyeinken, kicsinyes és gyanakvó elhatárolódásainkon. Azt súgja, hogy ez a földi világ valóban egy test, folytonos áramlás a részek és az egész, az egyén és az emberiség között. Szerethetem-e az ismeretlent a Föld túlsó oldalán? Szerethetem-e az ismeretlent az utca túloldalán? A kultúránkban bennerejlő mondiális kísértés ellen hiábavalóan védekeznek az elzárkózás őrei. A közös a határokon átnevet. Világgá válunk, ez vár ránk.
Amúgy pedig, egyedül kuksolva a mindenségben, félve a környező sötétségtől, didergünk. Beleenyészünk a sötétbe egy gyufaszálnyi lobbanás után. Az ember csodálkozik: ennyi? Valóban csak ennyi? Éjjel van, jó ébren lenni, amikor a többiek lecsendesednek. Ilyenkor csak az álmok jönnek át a falakon, ilyenkor az izgatott hullámok elcsitulnak, ilyenkor csak szellemalakban szoktuk látogatni egymást. Éjjeli lepke verdes a lámpa körül.