Vida Gábor
***
(ajánlás)
ha jól meggondolom, mi sohasem találkoztunk, mert az együtt töltött vidám vagy
borongós napokon mindig történt valami, te általában megpróbáltál olyan lenni,
mint a többiek (pedig nincs átlagember), én meg azt bizonygattam, hogy nem
vagyok olyan, mint a többi, vagy megpróbáltál olyan lenni, mint én, én pedig
olyan, mint te, el lehet ezt ragozni, de rá kell jönnöm, hogy már nem lehetek
az, aki lenni szeretnék, s tudom, hogy találkoztunk vagy találkozni fogunk
vidám, borongós napokon, amikor közbejön valami
(értekezés)
szeretnék elmesélni neked egy történetet összefüggéstelen, vélt vagy viselt
dolgaimról, egy történetet, ami csupán egy hangulat, egy önálló, dimenziótlan
érzés, ami kikerülhetetlenül megteremti saját kötöttségeit; helyet, időt,
embereket és azt a jóleső, mégis kínzó kényszert, hogy el kell mondani, tovább
kell adni vagy csak túladni rajta
neked mesélem, akit most válogatott szép szavakkal elképzelek, hogy legyen
kinek mesélni, és miközben mesélek, elképzellek
ez vagy te: szüntelenül azt hiszed, hogy valaki megálmodott, és elég
visszaevezni az álmokon, magadba szállni, hogy megtudd, ki is vagy, és ki az,
aki mindezt álmodja, közben reméled, hogy te találtad ki saját magadat, de nem
mered elhinni
hát ez vagy, most bebizonyíthatnám, hogy létezel, logikus, következetes
érveléssel, de járatlan vagyok a szillogisztikában, azaz türelmetlen, nem is
várnád meg az érvelés végét, vagy ha igen, nemtetszésedet palástolandó, minden
gondolatnak kitalálnád az ellenkezőjét, szép kis veszekedés támadna, ám veled
nem akarok veszekedni, látod, ilyen vagy, de ha mégis csendben végighallgatnád
léted bizonyítását, az utolsó, kimondhatatlan szó helyett csak elmosolyodnál,
és nem hinnél az egészben, ám az a szó, ami túl van a logikán, és minden
bizonnyal léted kulcsa, fanyar mosolyodba költözik, már együtt tudjuk; minden
bizonyítás fölösleges, csak az az egyetlen szó: egyszer nevetni szüless meg, én
nem tudom ezt egy szóban elmondani, de azt hiszem, érted, olyan a mosolyod,
mert ha nem is látszanak még, tudom, hol lesznek a ráncaid, és a mosolyt ott
mindig megtalálom, közöttük, mögöttük, mert ilyen vagy
te vagy az a szó, s ha már itt tartunk, kegyetlen leszek, először, s most
mondjam, hogy utoljára?
olyan vagy, mint Véel, aki egy reggel valami miatt hirtelen nem tudja
eldönteni, hogy ő az Isten vagy a Sátán, ne is akard ezt a helyzetet most
elképzelni, keep smiling, és ebben a mondjuk, Dosztojevszkij-lenyomatú
pillanatban öngyilkos szeretne lenni, de nem lesz, mert ha Isten vagy Sátán,
akkor nem lehet öngyilkos, ha mégis, akkor csak ember, és így nem éri meg, Véel
egy kicsit elkomorodik, mint egy függőben maradt sakkjátszma fölött, aztán
lázas sietséggel papírt vesz elő, hogy megírja egyik szenzációs ötletét (ez az
ő kifejezése), mert ha Isten öngyilkos lesz, akkor elkezdődhet a világ, de
melyik világ? itt megakad, rájön, hogy ezt már sokan megírták, lehet, hogy
mindenki csak ezt a történetet akarja megírni, de hiányzik hozzá egy szó, ami
olyan, mint a mosolyod, amiről én csak annyit tudok mondani, hogy: egyszer
nevetni szüless meg
Véel nem találja a szót, és ez nagyon lehangolja, jobban, mint a szitáló
októberi eső vagy a fehér és fekete bábuk az erdőszélen
– megint háború lesz – biccent az ablak felé lemondóan, később átjön a
szobámba, és elmeséli az ötletét, mosolyodat az arcunkon felejtjük, s délután
elindulunk a szürkületben, valahova, mondjuk egy kóláért, egy utolsó kóláért
– ez jó – mondod, mert az utolsó kólának mindig sajátos íze van, ahogy az a
mozdulat is egyedi, amivel arcod majdani ráncait mutatom, parányi bűntudat a
szívemben, hogy ha másként simítanám az arcodat, talán sose ráncosodna meg,
talán
– hát engem jól kitaláltál – mondod olyan hangsúllyal, mintha csak a fekete
lében fölfelé bukdácsoló buborékról jutna eszedbe – jól kitaláltál, most
megisszuk a kólát, elszívjuk a csikkeket, pénz már nincs, bebújunk a
hálózsákba, kezdődhet a háború, hát megérte?
mikor kezdtelek elképzelni, én már tudtam, hogy sikerülni fog, ígértem egy
hangulatot, de félek, hogy ez a hangulat nem az, tulajdonképpen akkor kellett
volna elképzelnem téged, amikor az a hangulat volt, de azt hittem, hogy
megússzuk, és örökre elképzelhetetlen maradsz, de hamisan mosolyogtam, és nem
tudtam lefordítani azt a verset, amit én szerettem volna megírni, persze
magyarul, hat átköltöttem az utolsó sorát, és ez a sor, ami voltaképpen egy
szó, de csak ha nem írták volna meg helyettem, s mikor kimondom, hogy egyszer
nevetni szüless meg, mindjárt meg is szerettelek, és már szinte nem is kellett
téged elképzelni, ez jó, de most adósod vagyok egy
hangulattal
valamikor azt hittem, hogy ha régi, máskori hangulatokat akarok érzékeltetni,
gondolkoztál már azon, hogy mi a hangulat? mindegy, tehát azt hittem, hogy csak
az idősíkokat kell egy kicsit eltologatni, de rájöttem, hogy ez nem így van
egy rossz minőségű, töredezett hangfelvételről Véel hangját hallom: –
ismered Dalinak ezeket az elnyűtt óráit, ismered a képet, ugye? bántóan utal
arra, hogy milyen sebezhetőek vagyunk, és ezt az időt is csak mi találtuk ki
és azon a szalagon Véel hangja kicsit hideglelős, mimikátlan, gesztusok,
háttérzöngék nélküli, reszelős, száraz, pedig ez csak egy odavetett ötlet,
hanyagul kibökött gondolat, amitől nyilvánvalóvá lesz, hogy a jó órás nemcsak a
rugók, fogaskerekek, mutató szövevényéhez ért, hanem az időhöz, ami lehet, hogy
van, és lehet, hogy nincs, de ha van, akkor nem lehet eltologatni a síkjait, ha
meg nincs...
de most nem erről van szó, végül is tartozom neked egy hangulattal, ami
odalett, és lehet, hogy már soha többé nem találom meg, azaz egy megoldás még
van, ha te leszel az a hangulat, ha úgy képzellek el, hogy te legyél... igen,
ez jó ötletnek tűnik, de abban a pillanatban megszólalsz
– figyelj! nem kényelmetlen ez a bújócska, ha nem mondogatod állandóan, hogy
képzeld el, már nem is tudsz semmit elképzelni?
– nem értem
– egyszer elképzeltél, többé nem tudsz elfelejteni, miért kell állandóan
mondogatni, hogy ezt képzelem meg azt képzelem?
– először is csak, másodszor mert te Fiktívke vagy, én találtalak ki, és ne
szólj bele a dolgokba
– ha nem szólhatok bele, akkor nem is vagyok, elmegyek
– ha nem vagy, nem tudsz elmenni
– elmegyek és megöregszem, a ráncaimat tudod, én leszek minden elfelejtett
ötleted, s Totelész téged kegyeibe fogad
azt hiszem, ez a fenyegetés hatott rám, Fiktívke nem ment el, és azóta is
beleszól a dolgaimba, hogy ki az a Totelész? egy órásmester, aki nagyon jól
elboldogul a rugók, fogaskerekek labirintusával, sőt, azt is tudja hogy a
bambusz napórától a kvarcbigyuszig hogyan fejlődött a mesterség, de vajmi
keveset tud az időről, mert arra a kérdésre, hogy van-e, azt mondja, hogy van,
vagy azt, hogy nincs, pedig az egyetlen válasz: ilyen kérdés nincs is, mikor
egyszer erről szó volt, Totelész pontosan megmondta, hogy ezt melyik könyvben
olvastam, és igaza van, de az időről még mindig nem tudunk semmit, mert ha Dali
elnyűtt óráit nézem, Véel megszólal, hogy ezt az időt, lehet, csak mi találtuk
ki, ennyire sebezhetőek vagyunk, látod, téged is csak ezért kellett kitalálni,
vagy azért, mert egyszerűen megszerettelek, és el akartam mesélni neked egy
történetet, de zagyvaság lett belőle, a hangulathoz sem jutottam közelebb, ám
az a mosoly majdani ráncaid fölött, azt már nem tudom elfelejteni, együtt
fogunk megöregedni, és nem vesszük észre, Fiktívke pedig ne zavarjon, valójában
nem szól bele a dolgaimba, tapintatosan mindig azzá válik,
amiről éppen szó van, azaz még utoljára fejtörést okoz, amikor sanda,
formátlan, gyanús mosolyával megszólal:
– szépen kimagyaráztad magad, de ki vagyok én?
– állandó státuszt akarsz?
– most elárultad magad, mert ha mindig az vagyok, amiről szó van, nem kell
állandó státusz, de ebben te sem vagy egészen biztos – mondta, majd izgatottan,
kissé szemrehányóan hozzáfűzte –, nekem nem mondtad, hogy ez hazárdjáték
– hm, nos, bon, mi szeretnél lenni?
– te találtál ki engem...
– ugyan már, csak Totelész hiszi, hogy mindig arról beszélek, amiről akarok
– homályos vagy
– igen? tudd meg, hogy te meséled magadat nekem, de a kívülálló csak azt tudja,
hogy én szövegelek neki, érted?
– jó, akkor egy magas, vékony, fekete hajú, kék vagy zöld szemű lány szeretnék
lenni, aki úgy elegáns, hogy nem tanulta sehol...
– ne! mindenki azt fogja kérdezni, hogy ki ez a nő, és burkolt szerelmi
vallomásokat, célzásokat ért meg belőle
– akkor lehetek szőke és barna szemű, de az eleganciából nem engedek, különben
az egész buli alatt Párizsban leszek
ennyiben maradtunk, mert mindig olyan vagy, amilyennek elképzellek, én meg
olyannak képzellek el, amilyen vagy, és egy ködös pályaudvari reggelen, amikor
Véellel kikísérünk a párizsi vonathoz, végképp leszokunk arról, hogy logikai
csapdákat sejtsünk gyerekes játékainkban, Totelészt meg nem háborgatjuk többet,
ki tehet arról, hogy ennek a bukdácsoló történetnek mondatokban kell léteznie,
ahhoz, hogy tied is lehessen, és van, aki a szavaknak csak a jelentését,
etimológiáját tudja, és van, aki színüket, ízüket, tapintásukat, nem azt nem
tudja, hogy azt csak érezni lehet, s ha érzek vala mit, azaz van bennem egy
érzés, akkor Van Gogh öreg cipőiről az jut eszembe, hogy az én hegymászó
bakancsomnak is lelke van
ez olyan, hogy amikor messziről megérzek valamit abból a hangulatból, mindig
ilyen furcsa dolgokat művelek, mert állandóan az az érzésem, hogy most le kell
ülni, és elmesélni, megírni, megfilmesíteni, s van még pár ehhez hasonló dolog,
pedig nem is kellene csinálni semmit, csak beülni egy kocsmába, s hallgatni a
zenét, vagy ülni egy kopár hegycsúcson, az esőben, és kész, de soha senki,
semmi nincs a helyén, lehet, hogy ez a mesélési hajlam csak egy elvetélt
kísérlet arra, hogy legalább egyetlen dolog a helyére kerüljön azáltal, hogy
miután vége lesz ennek a szószaporításnak, szavak nélkül is tudjuk, hogy most
nekivágunk ennek a hágónak, és lehet, hogy megfagyunk a tavaszi hóviharban,
mert a hó már térdig ér, és az a jó öreg szél tombol, amelyről a hegyen túli
emberek azt tartják, hogy évente kétszer fúj, áprilistól októberig balról
jobbra, októbertől áprilisig meg jobbról balra, valójában mindig keletről fúj,
de ebben a felhőbe, havazásba dermedt hegyszorosban most minden
elképzelhetetlen irányból, alulról, felülről, kanyarogva, ha egy kicsit önzőbb
lennék, azt mondanám, hogy a szél egyetlen célja, hogy minket betemessen a hó,
de ez túlzás, mert csak az első harminc kilométer nehéz, utána már könnyebb
menni, mint megállni, a hegyi faluban rágyújtunk egy tüdőszomorító Gitane-ra,
mert ezt az utat megnyertük, hamarosan kitisztul az idő, és egy behavazott
oldalból megpillantjuk a kék eget, amely alatt az az ország van, ahova
igyekszünk
egy ország, amely akkor az enyém, ha nem tartozom sehova, mert ez az ország
annyiban különbözik a többitől, hogy kellene valami közöm legyen hozzá, de
nincs, mert nekem például nem tanítottak történelmet az iskolában, vagyis hamis
történelmet tanítottak, tehát nem tanítottak semmit, és ettől néha belém
nyilall a rémület, hogy mennyit ér az a történelem, amit nem a nagyapámtól
tanulok, ez persze másként történelem, mint amiről könyveket írnak, és csak
néhány gondolat, amit még ő is a nagyapjától hallott, aztán dolgozott és
korhelykedett valamivel többet, őszintébben, mint én, végül meghalt, és
rámhagyott néhány gondolatot, amit semmibe se veszek, pedig csak a szívemre
kellene hallgatnom, és már nem kételkednék abban, hogy a nagyapámnak igaza van,
és egy ország, ahol nem emlékeznek a nagyapák igazára, az már nem is létezik,
azzal csak hitegetjük egymást, de nem hiszünk benne, ha beismerem, hogy semmi
közöm ehhez az országhoz, akkor az vagyok, amit a haragosaim mondanak,
hazátlan, és ha egy pillanatra átélem ezt az érzést, a sehová sem tartozás
lebegtető iszonyatát, a felhők résein keresztül megjelenik egy hely ahol nagyapámnak
igaza van
ennek az országnak hamisan cseng a neve, ezért nem mondom el neked, mert csak
egy név, és lehet, hogy húsz év múlva egy New York-i vagy vlagyivosztoki
csapszékben részeg tengerészek, rozmárok és üres kriglik között olyan áhítattal
tudom kiejteni, amilyet ötven éve keresnek az emberek, de nem találják, New
Yorkban talán megvan, de a név, a szó már soha nem jelenti azt, amit jelentenie
kellene... szeretném azt hinni, hogy ha elmegyek New Yorkba, helyettem egy
akkora űr marad, amilyet én érzek majd az Óceán fölött négy pohár vodka után,
közben nagyapámat látom a rádió gombját csavargatni, de egy repülő szaggatott
motorzúgásán kívül nem hall semmit, ettől nagyon ideges lesz, rácsap a rádióra,
egyet káromkodik, és azt mondja:
– ezeket a népeket a büdös életben nem békíti össze senki
ezt évek múlva elmesélem Totelésznek, aki rámnéz, mert nem tudja eldönteni,
hogy hülye vagyok, esetleg beálltam újfasisztának, és jóindulatúan, mint ahogy
a megrögzött bűnözőhöz vagy a kutyához közeledik az ember, megkérdezi:
– te mit javasolsz?
nem szoktam az embereket szemberöhögni, most is leküzdöm azt a kibírhatatlan
érzést, ami egyfajta kétségbeesés, mert a nagyon okos embernek általában csak a
legegyszerűbb dolgot nem tudom érthetővé tenni, nincs is mit magyarázni rajta,
megint eszembe jut egy aranyköpés: „ha az ember turista, akkor ne játssza meg
magát”, már csak a javaslataim hiányzanak, egy üveg vodka, Charles Bronson
coltja és a rádió, hogy:
– most lőjj, most lőjj, góóóól!!!
hát ilyen ez az ország, mintha egy emberek által alkotott isten árnyéka lenne,
egy árnyék, amiről az éteri magaslatokban nem akarnak tudni, s mivel a rokon
dolgok is vonzzák egymást, minden, ami sötét, itt ver tanyát, mert ez az isten
nem rosszabb, mint azok, akik megalkották, de nem is jobb, amit letagadni
illik, azt le is tagadja, így neveli öntudatlanul maga mögött azt a sötétséget,
ami vesztét okozza egyszer a varázsló mesélte, hogy valamikor a hozzá jövő
emberek a félelem és a gyűlölet vegyes érzésével lesték érthetetlen szavait,
amikkel megpróbálta tisztázni magát, hogy a békét, az esőt, az egészséget ne
tőle várják, mert van valahol egy isten, akiben már ő is csak jobb napokon
hisz, de ez nem változtat a dolgon, menjenek és keressék meg, de ők csak azt
értették, hogy egyszer eső is lesz, a betegek meggyógyulnak vagy meghalnak, a
háborúk újrakezdődnek, tehát véget is érnek egyszer, de a jövendölések
pontatlanok voltak, a varázsló rendszertelen, az emberekben megfogyatkozott a
félelem és a gyűlölet, tehát a szeretet is, egy idő után már nem keresték fel a
varázslót, mikor sokáig volt már egyedül, kezdte azt hinni, hogy az emberek
megtalálták istent, azért nem jönnek hozzá, melegség öntötte el a szívét, és ő
is útrakelt, úgy tudta: Istenhez
– aztán rájöttem, hogy ez nem az az isten, akit érdemes lenne megkeresni, hát
pusztítsa el magát, hogy elkezdődhessen valami
ez ugyanaz a gondolat, ami lehangolja Véelt, mikor észreveszi a fehér és fekete
bábuk sorakozóját, közben pedig tudja, hogy egyetlen szó kellene még ehhez a
történethez, amit eddig mindenki tökéletlenül tudott csak megírni
van valami nyugtalanító abban, amikor két vagy több embernek ugyanaz jut az
eszébe, mert azt jelenti, hogy bárhol bárkinek eszébe juthat, és valójában csak
az a kimondhatatlan, ismeretlen szó kapcsolja össze őket, amelyikre még mindig
nem tudjuk rábízni magunkat, de az a szó nem véletlenül kimondhatatlan, ott van
a mosolyodban, a varázsló hunyorgató szemében, amikor nekivágunk a viharban
úszó hegyeknek, Véel utolsó kóláiban, de leginkább abban a bágyadt lebegésben,
ami az utazó sajátja, aki mindenütt otthon van, tehát sehol sincs otthon, mert
minden tovadöcögő vonat, sáros teherautó, zörgő szekér menthetetlenül elviszi
azt, ami az otthonból megmaradt, az időszakos megérkezés jutalmát, a
fáradtságot, a többi pedig: a kiégett, gödrös aszfalt, pályaudvarok hajnali
moraja, ázott falvak düledező házai, a hegyekből lekúszó pára a tovaszálló
madarak magukba szívják ezt az érzést, ami a sehova sem tartozás idővel egyre
kínosabb szabadsága
(egyszer emberek közé viszlek)
megint egy közös ötlet, bár közös ötletek nincsenek, mert valaki egyszer
tetszik-nemtetszik alapon kimondja, hogy film, vagy nem is, mert az a lány,
akire most gondolok, valami jelentéktelen perlekedés során tizenéves önérzettel
sziszegi:
– hagyj engem, színésznő vagyok! – egyet még grimaszol, majd tágra nyitott
szemmel elbámul valahova, egy lényegtelen irányba, lényegtelen, mert abból a
pillantásból semmit nem lehet kiolvasni, csak azt, hogy vagyok, és olyan, mint
egy hepehupás vályogfalra ragasztott fénykép valahol a sarokban, még nem
árnyékban, de a térből már kicsúszva
– mit látsz? – kérdezem, és a többiek lopva, homályos, alig érzékelhető
fejmozdulattal bámulnak el abba a semmilyen irányba, valaki halkan füttyent, és
a lány szeme elé kapja a kezét
– oltsátok már el azt a reflektort! – könyörög
mikor eloltjuk, egy sávnyi sötétség marad a szobában, egy hiányzó fénykéve, s
valami jeges borzongás szivárog be a tépett csipkefüggönyön, mindenki hallgat,
van ebben valami ijesztő, mint amikor szövegelés közben jövök rá, hogy megint
rólam van szó, meg talán rólunk, megint minden ugyanaz, hisz ott voltál,
megbeszéltük, s mégis újra...
– ti még mindig azt hiszitek?
– talán – mondanám ilyenkor, hogy kiegészítsem a történetet, talán még mindig
vagy már mindig, de nem tudom folytatni, mert a még és a már között van valami,
amiről sokat lehet beszélgetni, de nekem egy énekesnő jut eszembe, egy
énekesnő, aki soha egyetlen dalt sem énekel végig, és ha mondjuk, New Yorkban
élne, egy jófülű menedzser lekenne neki két hatalmas pofont, és bevinné a
stúdióba, ahol felvesznek egy lemezt, amire ma már nem emlékszik senki, de
találó rá az a megállapítás, hogy ha még mindig ezt hallgatod, akkor
nosztalgiázol, de ha már mindig, akkor teljesen bediliztél
és ebben a valami és valami között egyre mélyülő szakadékban mindannyiunk
számára világos lesz, hogy kellene rólunk csinálni egy filmet, mert mindez,
amire a legjobb metafora, hogy nem csinálunk semmit, már csak filmben
elmesélhető, az egészben az a pláne, hogy az egyik részeg hajnalt összekössük a
másikkal
– milyen egy részeg hajnal? – kérdezi valaki
– olyan, mint amikor egy bulinak a legelején tudod már a végét egy éjszakába
nyúló beszélgetés folyamán, amikor egy nagy asztal körül üldögélünk, és ki-ki
saját jelmezében elmondja hogy mit kellene belevenni a filmbe, és mi lenne az a
visszatérő motívum vagy szimbolikus értékű dolog, ami azt a nyolc ember által
meghatározott ide-oda sodródó lényt igazán kifejezné, és lehetőségként szóba
kerül egy részeg hajnal, céltalanul száguldozó vonatok, erkélyen lógó zokni,
akkor valaki azt mondja, hogy ez az asztal, ezzel a társasággal, amint
körzőkkel, logarlécekkel és ráloccsintott pohár vodkákkal tervezgeti a filmet
vagyis az új világot... és ez az a film, amiről lehet majd írni egy jó regényt,
amiből kiderülne, hogy ezek az emberek nem is ismerték egymást, és sohasem
találkoztak
és Véel foszladozó hangját – mert ilyen ötletei csak neki vannak – mintegy
megszűri a zene, azaz a két hang ellenpontozza egymást, és ez egy nekem címzett
felszólítás, hogy írjam meg azt a regényt, ami arról szól, hogy az élet
absztrakt, és ezáltal kegyetlen törvényei ebben a pár emberben szétzúzták az
álomvilágot, a hitet, a szeretetet és mindazt, amit ezek a szavak nem
jelentenek annak, aki önmagát sem veszi komolyan
tervezgetjük a filmet, és egyre bennebb haladunk az éjszakába, az a keresett
szimbólum mind megfoghatatlanabb alakzatokat kezd ölteni, mert lehet, hogy
mögötte nincs is semmi, pedig mi szeretnénk, hogy ezeket a zilált arcokat,
fel-feltörő nevetésünket, élénk vagy elmosódott gesztusainkat jelentse, de
hirtelen rájövök, hogy itt az egyetlen valamirevaló szimbólum ez a film, aminek
itt a darabjait álmodjuk össze, unalmas, csontig rágott társasjáték, képtelenek
vagyunk kikeveredni belőle, mert olyan pocsék, hogy már-már jó, ezt a filmet
pedig soha senki nem fogja elkészíteni, vagy ha igen, az egy egészen más film
lesz, amiben a varázsló így imádkozik majd: – a játékainkat hagyd meg nekünk,
Uram
először egy történetet ígértem neked, azután egy hangulatot, később meg azt
játszottam, hogy valamit megértettem a világból, de ki fog derülni, hogy sem
ezt az időt, sem ezt az országot, sem ezeket az embereket nem értem, persze az
is lehet, hogy csak valami beteges érzékenység miatt hisszük azt, hogy értünk
valamit, holott nincs benne semmi, hát jól kitaláltalak téged
(Történet I.)
Az átszálló pályaudvar aránytalanul nagy, koszos vendéglőjében már az a darabos
félhomály uralkodott, ami sötétedéstől hajnalig feloldja a hideg, ragacsos
dohányfüstben úszó asztalokat és a pár unatkozó vendég arckifejezését, akik
valami messze robogó vonatot várnak, de nem biztos, hogy meg fog érkezni, a
kívülről beszűrődő zajok semmi érdekeset nem ígérnek, a helyiség majdnem üres,
csak az egyik, átlagosnál is sötétebb sarokban mozgolódik néhány marcona kinézetű
vagány, mert egy álmos neoncső fényében, hosszú, fekete hajú lány üldögél
gondolataiba merülten, balettiskolás karcsúsága sehogy sem illik a lepusztult
környezetbe, egyébként is van valami furcsa a lényében, mert a röhécselő,
sugdolózó vagányok, akiket bántóan figyelemre se méltat, már jó ideje
tanakodnak, hogy milyen ürüggyel lehetne belekötni, de az a méla biztonság,
ahogy egymás után szívja ismeretlen illatú cigarettáit, s közben egy számára
kedves dallamot dúdol a szemével, bizonytalanná teszi őket, egyszerre
kíváncsivá is, hát bonyolult sorrendben újabb és újabb asztalhoz telepednek át,
hogy komolyabb feltűnés nélkül közelebb kerüljenek hozzá, ennek semmi akadálya,
mert a vendéglő üres, de a lány még mindig nem akar tudomást venni róluk, már
ott ülnek a szomszédos asztalnál, és sokat sejtető mormolással próbálják
felkelteni a figyelmét, pedig már rájöttek, hogy hiába, a lány soha nem fogja
megadni a várt jelet, amire aztán elkezdődhet az incselkedés, egy ideig
noszogatják egymást, végül az egyik, harmincon túli tagbaszakadt, borostás képű
férfi odamegy az asztalához bemutatkozni
– Palacsintás Tódor vagyok – és még mondana valamit, de érzi, hogy elhibázta a
kezdést, ránéz a többiekre, mély lélegzetet vesz, de ebben a pillanatban
a lány fásult, gyenge hangon, anélkül, hogy ránézne, megszólal
– ja, igen? akkor hozz nekem egy palacsintát és egy hűsítőt, elfogyott a pénzem
Tódor talán akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a nyakába ugrik és
megcsókolja, a többiek csodálkozására gépiesen odamegy a pulthoz, és hamarosan
valami formátlan, tányérra borított tésztával és egy üveg sörrel jön vissza,
letelepszik a lánnyal szemben, érzi, hogy zavarban van, közben a lány
megszagolja a tésztát, elmosolyodik, először és ugyanazon a semmitmondó hangon
mondja:
– ez nem palacsinta – majd nagyokat kortyol a sörből, biccent Tódornak, hogy
igyon ő is, közben először pillant rá, Tódort ez megnyugtatja, ivás közben a
szemével int a többieknek, hogy menjenek el, mikor ez megtörtént, újra
próbálkozik:
– hogy hívnak?
– szerinted? – élénkül meg a lány szabályos arca
– Cinka – böki ki
– Cinka, Cinka, jó név, hát így hívnak
– honnan jöttél? – kérdez tovább Tódor
a lány egy kicsit gondolkozik, mintha Tódor arcát fürkészné
– Utrillo utcáiról – és megint olyan értelmetlenül közönyös a tekintete
– Utrillo, az Olaszországban van, ugye?
most egy pillanatra Cinka jön zavarba, sietve javítja ki
– nem, nem, Utrillo egy festő, utcaképek meg ilyesmik, de nem hoznál még egy
sört?
Tódor szokatlan fürgeséggel siet a pulthoz, érzi, hogy ez a furcsa lány most
azt csinál vele, amit akar – teljesen elittam az eszemet –, gondolja, aztán
újabb sör, újabb hallgatás, érzi, hogy ha felviszi a lakására, akkor az azért
van, mert a lány álmos és aludni szeretne, elképzeli, hogy milyen arcot vág
majd, ha meglátja a lakását, a rendetlenséget, a koszt, szinte kárörvendően
gondol arra a pillanatra, mikor majd betessékeli az ajtón, és felkattintja a
villanyt, elfelejti, hogy Cinkán nem lehet kifogni, de megint eszébe jut,
amikor a lány felkiált örömében
– ez Jim Morrison – és odarohan a rendetlen ágy fölé ragasztott plakáthoz, s
úgy nézi, mint a macska a feléje gurított gombolyagot, mielőtt rávetné magát
– szereted? – kérdezi Tódor, olyan jól esik neki
– igen! – halványodik meg Cinka – én meg sem születtem, amikor meghalt, nálad
még hippikorszak van? – Tódor először van fölényben, apásan magyarázni kezd
– hippik már nincsenek, csak halottak, remeték, őrültek, alkoholisták,
bohócok...
– és palacsinták
Tódor megint úgy érzi magát, mint akit megfenyegetett az óvónéni, de Cinkát már
nem érdekli az egész, unottan kotorászik a lemezek, könyvek, üres üvegek
halmazában, egy-egy tárgyat hosszasan szemlél, másikat elegáns nemtörődömséggel
dob félre, mint aki céltudatosan keres valamit, később előbányász egy
sakktáblát, de nem érdekli a játék, s amikor észreveszi, hogy Tódor harmadszor
is szándékosan nem ad mattot, idegesen lesöpri a figurákat, feláll az asztal
mellől, és az ágyra veti magát
– aludni szeretnék
– aludj, ha tudsz, tetű az nincs, de minden egyéb – kacsint mókásan az ágy felé
Tódor
– hagyj már! – fintorog Cinka és arcán az éles grimasz ugyanolyan semmitmondó,
mint az a merev tekintet a kocsmában, a fal felé fordul, és mire Tódor eldönti,
hogy tényleg alszik-e, vagy csak tetteti magát, Cinka elalszik
– miért kell egy szép lány ennyire hülye legyen? – gondolja (Tódor), hej, ha
tíz, nem, tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk volna – aztán legyint, eloltja a
villanyt, és leheveredik a padlóra
Cinka azt álmodja, hogy többen erősen nézik, és nem tudják, hogy ettől ő fel
fog ébredni, pedig már ébren is van, csak nem tud megmozdulni, és nem tudja
kinyitni a szemét, de minél kínosabb ez az érzés, annál közelebb van a
pillanat, mikor ellenállás nélkül felül az ágyban, ránéz arra a négy melákra,
akik legalább tizenöt évvel idősebbek, mint ő, és mohón bámulják
– vetkőzzek le? – kérdezi a tegnapi hangon, és mielőtt bárki válaszolhatna,
lerántja magáról vékonyszövésű, gyűrött trikóját, érzi, hogy a tört fényű
pillantások körülfolyják egyenletesre barnult, meztelen felsőtestét, s mintegy
behatolnak a bőre alá, egészen a szálasra munkált izomrostokig, bántó
viszketegség járja át, egy szempár megtalálja a fényes gombot a
farmernadrágján, neki oda kell nyúlnia, de mikor a zipzár mögül elővillan
valami kékes alsónemű, a vagányok felállnak, s mint a bozóttűztől megszeppent
elefántok, halkan kimennek a szobából, csak Tódor marad, hosszan nézik egymást,
majd megszólal:
– nagyon magányos lehetsz, marhára tudsz bánni az emberekkel
– félnek ezek az emberek önmaguktól
– és én?
– te? még meg sem csókoltál
Tódor megint úgy érzi magát, mint akit mozgatnak, de már rájött, hogy ezt nem
Cinka csinálja, kedves arcot vág, hozzálép, tág mozdulattal átkarolja, és
magához emeli, látja még, hogy a lány kicsusszan nadrágjából, úgy fonódik rá,
mint egy polip, ám azt is érzi, hogy valami görcs vesz erőt ezen a
szenvedélyes, önkívületbe sikló testen, egy görcs, amitől hideg, csúszós, nehéz
lesz, gyötrődő beteg macska, és le kell tenni, de gyorsan
Cinkát egy nagyon erős, ideges kéz eltolja a levegőben, meglöki, ő pedig menthetetlenül
visszazuhan az ágyra, hogy reccsen belé, Tódor kegyetlen, vigyorgó arcát látja
– na, picim, most felöltözöl, veszed a cókmókodat és elmész, ahova akarsz,
többet nem akarlak látni
Cinka gépiesen, egykedvű arccal öltözködik, mint aki tisztában van azzal, hogy
mindennek így kell lennie, és ez rendben is van, ha ennyi, hát ennyi, semmi
köze ehhez az emberhez, és nem is lesz, hát el innen, minél hamarabb
a pályaudvar, ha lehet, még lepusztultabb, még lehangolóbb, mint volt,
hurcolkodó emberek, színes, piszkos ruháikban viháncoló cigányasszonyok,
részeg, üvöltöző katonák, fokhagyma, pálinka, motorolaj-bűz mindenütt, Cinkát
enyhe undor környékezi, kimegy a peron végére, ahol már nincs senki, belenéz az
őszi napba, zsebében megtapogatja azt a kemény valamit, és úgy érzi, hogy
hamarosan átlép egy másik világba, egy másik életébe, ahova ezek az emberek már
nem tudják követni, és Tódor soha nem fogja megérteni, hogy hova tűnt a
sakktábláról az egyik fekete futó
a vonat kilódul a döcögésből, neki a lepusztult, szikkadt tájnak, a csupasz
dombok között alagutak és szárazhidakon keresztül olyan szeszélyes utat ír le,
mintha legalábbis a svájci Alpok között futna, Cinka egy ideig az unalmas tájat
bámulja, az lassan lefejti róla a gátlásokat, az önfegyelmet, és valami
hisztérikus zokogásba rántja, ami olyan keserűségről, bánatról tanúskodik, amit
jószerével meg sem élhet, de a remegő ajkak között felcsukló zokogás, a
szabályos arcot barázdáló könnyek most mégis előhozzák abból a kiismerhetetlen
űrből, ami az ember mögött marad, ha végérvényesen elmegy valahonnan
a fülke másik utasa, egy szigorú arcú, idős hölgy riadtan szemléli a
hisztériarohamot, majd hirtelen mozdulattal felkapja féltve őrzött retiküljét,
és kimegy a folyosóra, még az ajtót sem meri behúzni
maga után, Cinka mintha vízfolyáson keresztül látná, idővel helyrejön,
feleszmél, hogy csak magának játszik, erőt vesz a síráson, duzzadt arcát
megpillantja a tükörben, rágyújt, hogy lássa, reszket-e a keze, nem
reszket, de a kalauz megtorpan az ajtóban, sem a jegyet nem kéri, sem a
dohányzás miatt nem szól, továbbmegy, és a következő fülkében kétszeres
hangerővel reccsen az utasokra
– miért kell ezeknek beleavatkozni az életembe, miért kell azt játszani, hogy
észrevettek, hogy különleges vagyok? – gondolja, és ugyanazt a bosszúságot
érzi, mint jó pár évvel korábban, mikor egy fényképész kirakatába állította azt
a róla készült portrét, amin a megtervezetlen kacérság, saját szépségének
homályos tudata a legtöbb arra járó figyelmét magára vonta, mint a házsártos kémiatanárnőét,
akiről az elemista srácok azt suttogták, hogy ő mérgezte meg Hófehérkét, pedig
a rendes családanya-tanárnő csak irigykedett a szép leányarcra, és Cinkának
minden órán kiselőadást kellett tartani az oktálsavakról, az osztály pedig
tudta, hogy menthetetlenül megbukik kémiából, ám a hír eljutott a fényképészhez
is, aki erre bevette a képet, és Cinka tudta, hogy nem a tanárnő avatkozott
bele az életébe, hanem a fotós, ezért bosszúból az első részeg hajnalok egyikén
csúzlival kilyukasztja a kirakatüveget, aminek az lesz a titkos következménye,
hogy nem bukik meg kémiából
és vajon a kémiatanárnőtől vagy a fotóstól mennyiben különbözik a balettiskola
tisztelt, szeretett, rettegett és gyűlölt madámja, aki lenézi, megveti, utálja
a tanítványait, mert ő már nem lehet olyan fiatal, és hiába próbálja
apácaéletre szoktatni őket, a sokórás intenzív gyakorlás csak egyre jobban
felébreszti bennük a nőt, ezek a tükrök, a testre simuló, izomszorító melegítők
másra se jók, és a madám szomorúan érzi, hogy ezek a lányok előbb-utóbb
roskadozó bérházak penészes konyháiban fognak magukra találni a fiatalkori
fényképeik között, hiába a Carmina Burana, a Hattyúk tava és a színház fülledt
tapsvihara, mert az igazi tánc egy tükör nélküli, homályos próbateremben van,
ahol a zene a padló és az izületek összefonódó recsegése, a kimerült zihálás, a
koreográfia nélkül mozgó végtagok suhogása, miközben a terem sötét végében
megjelenik egy sámán, és izgatott dobjátékával egyetlen vergődő, lassan
merevedő mócsinggá változtatja a finom vonalú, karcsú testet, de a madám tudja,
hogy ezek a lányok majd az ő korában elcsodálkoznak az orvos szavain, hogy a
két fájós lábuk tíz évvel öregebb, mint ők, ezért igazán nem is haragszik
rájuk, zsörtölődő, megjátszott szigorúsága, kínzó, precíz igényessége csak
rutin, tanári fogás, amivel azt az embert keresi, aki ellenszegül, aki
nyolcadszor is kiesik a ritmusból, mert nem érdekli a készülő műsor, sem a
Carmen, sem a Rómeó, csak a sámánnak lesz hajlandó igazán táncolni, a madám
tudja ezt, és azok a száraz, csípős pofonok, amelyekkel Cinka engedetlenségét,
figyelmetlenségét megtorolja, a felismert riválisnak szólnak, aki megsejtett
valamit az igazi táncról, és megteheti azt, amit a madám már soha, Cinka tudja,
hogy irigykedik rá, mióta abban az éjszakai mulatóban találkoztak, ahol Cinka
tekintete elárulta, hogy a tánc másik értelmét is ismeri, a szerelmet
egy homályos délután, amikor a próbateremben egyedül maradnak a lányok, és a
madám tudja, hogy nem pihennek, hanem sokkal nagyobb erőbedobással táncolnak
valami tiltott zenére, és ő hagyja, hadd fárasszák magukat, mert az jót tesz,
hisz az unalomig gyakorolt mozdulatokba a szenvedés, a gyűlölet, a félelem tud
csak életet lehelni, valami rémült sikoltás, jajgató, kétségbeesett sírás üti
meg a fülét, érzi, hogy ez Cinka, és mikor egy perc múlva rápillant a térdére,
tudja, hogy ilyen táncmozdulat nincs, ha lovakkal tépik szét az embert, ezek az
inak szakadnak el utoljára, villan át a gondolat rajta
– a sámán – suttogja maga elé, majd az elszirénázó mentő mögötti csendben,
miután hazakergette a lányokat, bevonul az öltözőbe, hogy igyon valamit, és
kisírja magát
Cinka puha kórházi ágyon fekszik, lába vastagon bepólyálva lüktet, a másik
szobából egy ingerült orvos hangját hallja: – asszonyom, ilyen sérülést csak
olyan focista lábán láttam, akit meccs végén szándékosan térden rúgnak, nem
tudom, mit csinált ez a lány...
később a madám szúrós tekintete és szigorú hangja:
– meséld el szépen, mi történt veled
– tegnap fociztunk – sóhajtja bele magát Cinka –, és megrúgtak, a próbán meg
csináltam egy spárgát
– igen, ez az egyik változat – mondja a madám hirtelen meglágyuló, nagymamás
arckifejezéssel, miközben könnycsepphez hasonló valami homályosítja el a
szemét, és ezáltal mindent lát –, a másik szerint az éjjel ittál három
konyakot, öt kávét s még ki tudja, mi mindent, és amikor kimentem, feltettétek
a Bolerót
és Cinka ebben a pillanatban nagyon megszereti ezt a nőt, aki már nem a
rettegve, utálva tisztelt-szeretett madám, hanem egy bölcs öregasszony, aki
mindent tud róla, a táncról, az életről, aki megpróbált beleavatkozni a
sorsába, de nem sikerült neki
– vajon, ki lesz a következő? – gondolja Cinka, mikor lekászálódik a vonatról,
és végigsétál annak a városnak a főterén, amelyik olyan, mintha az építészek
összebeszéltek volna, hogy Utrillo képeiről másolják a házakat, templomokat,
utcarészeket, de nem igazán sikerült a dolog, mert a festő akkor még nem élt,
vagy ha igen, az építészek eleve úgy képzelték el a várost, hogy akár Utrillo
is megfesthesse, tehát minden vagy sivárabb, vagy giccsesebb lett a kelleténél,
de néha, mikor egy seregnyi ismeretlen körülmény összevág, tényleg olyan
hangulatú, mint azok a képek: a színek, a fények, az évszakok illata, a folyó
mind onnan került ide, és csak a beavatottak tudták, hogy egy megszűnt bohém
társaság álmodja ilyennek az egészet, mert azok az emberek képtelenek voltak
kigyógyulni abból az állapotból, amikor az élet egy film, amit róluk forgatnak,
és meg mernek esküdni, hogy bár nem is ismerték egymást, és sohasem találkoztak,
a második pohár vodka után már mindig szeretni fogják egymást csütörtöktől
csütörtökig, a Párizs és Kolozsvár között feszülő ösvényen, ahol most Cinka
sétál unottan, de kíváncsian, hogy melyik az a ház, amit egyszer megálmodott,
ahonnan esténként elindulhatunk kólát venni, ahova most be fog lépni, és a nagy
üres szalonban a zsalugáter résein beszűrődő alkonyati napfény vöröses csíkokat
mázol a vastagon leülepedett porba, távolról egy ismeretlen énekesnő
Piaf-dalokat dúdol, Cinka áll a nyitott ajtóban, lassan, egyre gyorsuló ütemben
táncmozdulatokba ringatja magát, körös-körül megszólalnak a dobok, de nem tudja
ájultra pörögni magát, mert egyszer combtájékon valami erős reccsenést érez, a
hirtelen támadt csendben leroskad, mint egy rongybaba, rémülten kap a lábához,
és megérzi, hogy kifeslett nadrágja megadta magát, erre kirobban belőle a
mindent elsöprő, eszelős nevetés
a sarokban egy fekete futó nyugodtan szemléli hosszúra nyúlt árnyékát
(Történet II.)
– Állj! – szólalt meg egy hang mögöttem az éjszakában, olyan ember hangja, aki
nagyon sok időt töltött kibiztosított fegyvere társaságában, nem fél, és nem
ijed meg semmitől, tudatában van időleges szabadságának, és az ebből fakadó
biztonsággal őrzi a rábízott határszakaszt, kezében nem reszket a Kalasnyikov, mert
a határsértőket lelőni vagy elfogni ugyanolyan munka, mint a többi, hátamban
ott éreztem a géppisztoly sötét, fenyegető torkolatát, mint egy kíváncsi, de
buta, vaksi szemet, és először az jutott eszembe, hogy mióta ezt a fegyvert
megtervezték, minden háborúban legalább az egyik fél ilyennel lövöldözik, és ez
a máshova tartozó gondolat, a maga abszurditásával kirántott a pillanat
révületéből, már sehogy sem tudtam szembesülni a helyzet komoly voltával, mert
ezek a bakák valószínűleg félholtra vernek, aztán átadnak, mindegy kinek,
disszidens vagyok, de ezek a félelmek messze voltak tőlem, azon gondolkoztam,
hogy egy más rendszerű, más űrméretű fegyver is ugyanazt a hatást tenné-e rám,
ugyanúgy érezném-e, hogy minden nek vége, semmilyen trükk, szövegelés nem
segít, és arra a ravaszon nyugvó ujjra én már nem tudok hatni
a katona egy ideig várt, hadd jöjjek rá magamtól, hogy itt semmi nem múlik
rajtam, múljon el az első ijedelem, így kezelhetőbb vagyok, szól, hogy
forduljak meg, nem látom az arcát, különben is a fegyvert tartó ember arca
mindig más, sajátosan torz, hamis fényű, tekintete ferde, mert csak a célgömb
ad neki értelmet
ahogy ott állunk a ködfoszlányos éjszakában, a sötétségbe dermedő mezők
közepén, valahogy nem haragszom erre a bakára, aki el is engedhetett volna maga
mellett, mert tudja, hogy visszafelé jövök a határtól, senki nem tudná meg,
hogy itt jártam, és valakit átkísértem, tehát megnyertem a játszmát, de ez a
baka nem filozofikus alkat, aligha érdekli, ki honnan jön, hova megy, ez tiltott
terület, én ellenség vagyok, ha jól viselkedem, nem a személyes el lensége,
hanem az országé, amit védelmeznie kell, ráadásul most kap értem egy hét
szabadságot, hiába is alkudoznék vele, ez megnyugtató, már nem is kell csinálni
semmit, ezentúl csak történnek a dolgok velem
Útközben az őrszoba felé, a géppisztoly már nem mered olyan szigorúan a
hátamba, talán, mert a katona lazán tartja, készen arra, hogy oda tüzeljen,
amerre elfutnék, de nem tart tőlem, egyre közelebb jön, a sötétségben nem is
akar szem elől téveszteni, öt lépés, négy, három, már csak kettőre van, és
megkísért a gondolat, hogy elvegyem tőle a fegyvert, csak egy jól időzített
lépés, meg egy határozott mozdulat, még ha számít is rá, egyre tompul a
figyelme, lassulnak a reflexei, mégsem jön a pillanat, amikor már nem tehetek
mást, amikor nem én mozdulok, hanem csak megragad valami nálamnál sokkalta
nagyobb erő, és nem engedi elhibázni, pontosan érzem, hogy mikor van az a
pillanat, mert a katona figyelme és a fegyvercső egyre többször, egyre hosszabb
ideig kalandozik el, de az impulzus késik, mintha ez a nagy mező is
belenyugodott volna abba, hogy most elkaptak, mert kezdettől nyilvánvaló volt,
hogy egyszer elkapnak, hiába ismerek minden bokrot, minden zsombékot, és azt az
utat, amit valamikor a pásztorok tapostak az ingoványban, amire már csak a
legendák emlékeznek, s amiről én is csak a nagyapámtól hallottam, mert az a
jeltelen, nyomtalan út, amin valamikor gulyákat és méneseket hajtottak át a
török elől, később kurucok és betyárok menekültek olyan vidékre, ahol még nem
ismerik őket, most is megvan, hiába szántották fel a legelőket, csapolták le a
mocsarakat, vágták ki az erdőket, az az út valójában a menekülők, a bújdosók
zsigereiben, idegvégződéseiben, fohászaiban létezik, hogy csak az találhassa
meg, aki rábízza magát
ez a fiú is csak azért foghatott el, mert ugyanúgy otthon van az éjszakában,
mint én, és miként félelem, éjszaka is csak egy van, most egyformán fiai
vagyunk, hát nem bánthatjuk egymást, de az ő kezében puska van, meg kellene
ölnöm, hogy megszabaduljak tőle, de nem tehetem, ez a mi közös éjszakánk, hogy
holnap mi lesz, arról egyikünk sem tehet
holnap? holnap Szotyka, akit most átvittem a határon, egy menekülttáborban
kuksol, és hasztalanul próbálja feldolgozni ezt az éjszakát, amikor többórás
gyaloglás után rámutatok egy kukoricatarlóra, hogy: – az már túl van, egyenesen
menj, ne siess, és ne állj meg
– gyere te is – suttogja eszelősen, de én csak elfordulok, és indulok vissza,
kalandfilmekből és konferenciák nyilatkozataiból idézhetném, hogy miért nem
megyek, de ez mind nem lenne igaz, mert csak attól félek, hogy kiderül, ahhoz a
túli országhoz még annyi közöm sincs, mint ahhoz a bakához, aki esetleg
keresztüllő, és ez a félelem egész más, mint amit Szotyka érezhetett útközben,
neki remegett a szája, szűkült, tágult a szeme, verejtékezett, ezért irigylem,
úgy félt, mint az élni akaró, aki egy lapra tesz fel mindent, és el nem tudja
képzelni, hogy veszthet, nem hisz, de bízik, a bizalom ára a félelem, de ott,
túl, a felszántott, boronált sávon, megszabadul tőle, én meg visszajövök félni
ez a félelem szokott elvinni a határig, hogy megnézzem azt a kukoricást, később
tarlót, vagy megmutassam egy rászorulónak, s miközben hallom, hogy
lélegzetszaggató rohanásba kezd, nyugodtan indulhassak vissza, mert valami
megint sikerült, megint kevesebb lettem egy haverral, aki majd visszajön, ha a
helyzet úgy alakul, de a helyzet soha nem alakul úgy, mert valahányszor egy
jóbarátot elviszek a határig, a jövőtől búcsúzom, a lesz még jobb érzésétől
– lesz még? – kérdezek vissza egyszer
– lesz
– és mihez kezdjek vele? fátyolosodom, mint ez a ronggyá taposott éjszaka az
alacsonyan kúszó fellegeivel, az ide logarlécezett határral és ezzel a közömbös
bakával a hátamban, akivel jól megvagyunk, aki holnap elutazik szabadságra, aki
nem tehet az egészről
az őrmester morcosan ébredt, mint mindenki hajnali háromkor, ráadásul ügyeletes
volt, és remélte, hogy ez az éjszaka minden baj nélkül fog eltelni, tehát az
alvással nem szegi meg a szolgálati szabályzatot, de csalódnia kellett,
tisztuló fejjel arra gondolt, hogy ha valami komoly dolog történt, és kiderül,
hogy aludt, lefokozzák, de legalábbis áthelyezik, rápillantott a szolgálattevő
katonára, aki felébresztette, s kérdezés nélkül próbálta kitalálni, hogy riadó
van-e, de a törzsépület csendje megnyugtatta
– na, mi van? – horkant nagyot, miután becsatolta vállszíját, és kezét
végighúzta borostásodó arcán
az őrmester pisztolytáskájára csapott, s hirtelen erélyes mozdulattal talpra
ugrott, kézfejével megigazította borzas bajuszát, hunyorogva belenézett a
sápadt villanyégő fényébe, hogy végleg felébredjen, elmosolyodott, magában
pedig valami elégedettségfélét érzett – ugye, hogy egy senkiházi szökevényért
nem kell riadót fújni –, gondolta, és intett, hogy hozzák be
hallotta, hogy kint valaki biztosít egy fegyvert, majd nem túl élethű
durvasággal betuszkol egy hosszú, vékony arcú fiút, aki hunyorogva néz széjjel,
arca megviselt, közönyös, mint aki belefáradt az izgalmakba, de az őrmester azt
is észrevette, hogy az őt fürkésző kék szempár valahogy nem illik az
alkalomhoz, mintha nagyon erős fényhez lenne szokva, és azelőtt látna minden
mozdulatot, hogy megtörténne, zavarta ez a pillantás, ami arról tanúskodott,
hogy ez a fiú nem tőle fél, odalépett hozzá, hanyag mozdulattal erősen pofon
ütötte, mielőtt nekiesett volna a fal melletti vasszekrénynek, alsókarját alig
láthatóan, jellegzetesen megmozdította, a szekrény nagyot döndült, az őrmester
elégedettebben, de ugyanazt a pillantást érezte magán, és már tudta, hogy mi az
– boxoltál? – kérdezte a feltápászkodótól
– nagyon régen
és az őrmester már nem haragszik erre az emberre, aki úgy néz rá, mintha gong
után érné az ütés, amit nem pontoznak, tehát fölösleges, megütné még, de csak
lenyomja egy székre, s szembeül vele
– hogy hívnak? – förmed rá, mert eszébe jut, hogy miatta ébresztették fel
– Szombath Ká... – válaszolna, de az őrmester közbevág, mint akit nem érdekel a
név
– mit keresel te itt?
– átvittem egy havert! – mondja a fiú, és arrafelé int a fejével, amerre a
határ van, hogy az őrmester elhiggye, és elhiszi, mert úgy rándul össze, mint
akit darázs csípett, felugrik, ideges, reszketeg mozdulatokkal rágyújt, és
járkálni kezd, mikor valamelyest lehiggad, halkan, tagoltan megszólal:
– idefigyelj, te szarházi, ezt a határt én őrzöm, és itt élve senki nem megy
át, ne felejtsd el, különben kaphatsz egy golyót a szemed közé – az utolsó
szavaknál már suttog, egészen közel hajol Szombath K.-hoz, és mikor látja, hogy
az megértette, nagyot szusszan
– maradtak nyomok? – kérdezi, de ezt már szakmai hangon
– hideg van kint, fagy – válaszol a Szombath, erre az őrmester megnyugszik,
odalép a vasszekrényhez, elhúzza a döndülő ajtót, és az olajosan csillogó
puskák mögül elővesz egy üveget, megszagolja, egyet kortyol, majd odanyújtja
Szombathnak
– igyál!
bekiáltja a szolgálattevő bakát, ráparancsol, hogy állítsa fel a sakkfigurákat,
igyon és tűnjön el, csak ezután kérdezi Szombathot, hogy tud-e sakkozni az első
játszmában az őrmester öt lépés után ad mattot, a másodikban nyolc után, a
harmadikban húsz után, és többet nem számol, nagyokat húz a pálinkából, egyik
cigarettát a másik után szívja, s partnerét is egyre kínálgatja, Szombath már
nem igen tudja, hogy mi történik vele, ennek az éjszakának a zűrzavara, a
kapott pofon, a lúgosan maró pálinka, ez a kiszámíthatatlan, a maga módján
mégis emberséges őrmester teljesen érthetetlen, ezek a dolgok így nem jöhetnek
össze, ilyen nincs, bizonygatja magának, és nem igaz, hogy Szotyka halott, ám
erre a gondolatra iszonyatos félelem fogja el, semmi bizonyítéka nincs arra,
hogy Szotyka átjutott a határon, szinte hálás, hogy ez a sakk nem engedi máson
töprengeni, s minden idegszálát összeszedve próbál egyenrangú ellenfél lenni,
mert érzi, hogy ha túl jól vagy túl gyengén játszik, az őrmester abbahagyja,
neki meg ismét el kell számolnia Szotykával meg önmagával, ebbe pedig bele fog
őrülni, de megint szerencséje van, mert az őrmester az a sakkozó, aki túl sokat
játszik, és rutinból, gondolkozni nem igazán szeret, és mikor Szombath erre
rájön, úgy alakítgatja bonyolult támadásait, hogy közben a másik hol egy
bástyát, hol egy huszárt vehessen le, az őrmester pedig elégedett nevetéssel,
térdét vagy pisztolytáskáját csapkodva ezt meg is teszi, nem jön rá, hogy
milyen kevés múlik rajta Szombath pedig úgy érzi, mintha átlépne egy másik
dimenzióba, ahova az őrmester már nem tudja követni, ahonnan megértheti ezt az
embert, ha rájön, milyen gondolatmenetek alapján sakkozik, de tapasztalnia
kell, hogy ugyanolyan élvezettel veszi le az őrizetlenül maradt, mert
fölösleges gyalogot, mint a felkínált futót, csak vagdalkozik összevissza,
minden átgondoltság nélkül, logikátlanul, Szombath érzi, hogy menthetetlenül
közeledik az a pillanat, amikor el kell számolnia egy emberrel, akivel nem tud
elszámolni, sose fogja megérteni az őrmestert, ezt az éjszakát, és hogy mit is
keres itt voltaképpen, miért nem szökik meg, hiszen az egyre
kótyagosabb őrmestert nem lenne nehéz lerázni, és megint nem érti az egészet,
pedig már hajnalodik
– jön az ezredes! – rohan be a szolgálattevő katona
– az istenit! – ugrik az őrmester, s villámgyorsan tüntet el üveget,
sakktáblát, közben nem veszi észre, hogy Szombath a zsebébe süllyeszt egy fehér
futót, csak belökdösi egy ablaktalan, szűk helyiségbe, rázárja az ajtót,
hátbavágja a szolgálatos bakát, mert nem szólt idejében, és már hallani is
lehet a terepjáró motorját
az ezredes egyedül van, kiszáll az autóból, látszik rajta hogy még nem döntötte
el, rosszkedvű lesz-e vagy sem, magas, szikár, kissé görnyedt hátú ember,
ráncos arca, sárgás, ősz haja nagyon öregnek mutatja, de csak ötven körül
járhat, az alkohol és az átvirrasztott éjszakák hozzáadják a többit, de ahogy
szigorúan körülnéz, látni rajta, hogy nem reszket a keze, akár poharat, akár
kézigránátot tart, türelmesen végighallgatja az őrmester érthetetlen, pattogó
hangú jelentését, aztán jóindulatúan megkérdezi:
– maga hülye, vagy részeg? nem látja, hogy egyedül vagyok?
aztán csak magának morogja – az egyik alszik, a másik részeg, a harmadik... na,
rendet csinálok én itt – majd nagyot kiált az őrmesterre benn az épületben –,
hozza ide azt a pálinkát!
letelepszenek, az ezredes rágyújt, iszik, biccent a másiknak, aki megsemmisülve
nyúl az üvegért, mert kénytelen elismerni, hogy most nemcsak rajta múlik az
ország biztonsága
– valami érdekes – jut eszébe az ezredesnek
– jelentem, fogtunk egy szökevényt
– ne jelentse, hozza ide!
az őrmester kirángatja foglyát a zárkából, s olyan arccal néz felettesére, mint
egy horgász, ha a rekord fogással fényképezkedik, de az ezredes egy
ujjmozdulattal kiküldi, majd rá se pillantva kérdezi Szombathot
– hova akartál menni? Új Zélandba? az nem itt van, és Ausztrália sem itt van –
majd a fogolyra pillantva egy kicsit felderül –, nem úgy nézel te ki, mint egy
szökevény, hány embert vittél át?
– egyet, azaz egyet sem – helyesbít Szombath, mikor meghallja kint az őrmester
krákogását
– miért nem mentél át te is? – folytatja az ezredes, jelezve, hogy mindent ért
– hová? Új Zéland nem itt van, ön mondta
– igen? – rezzen fel az ezredes – igen, én mondtam, figyelj, hogy őriztessem
ezt a rohadt határt, hogy senki ne jusson át rajta?
– az a srác, aki engem elkapott, otthon van az éjszakában, mást nem mondhatok
de az ezredes nem figyelt már, maga elé révedt, ujjai között lassan elégett a
cigaretta, mikor magához tért, csak ennyit mondott:
– mind azt hiszi, hogy ez egy western, és ha győz, a nők beleszeretnek, ha meg
veszít, elsiratják, nem értem ezeket az embereket, nem értem...
mikor Szombath elköszönt az ezredestől, és a várostól pár száz méterre kiszállt
a terepjáróból, tudta, hogy ezt a játszmát időlegesen ő nyerte, de már többet
nem megy a határ közelébe, valami nyomasztó, émelygős fáradtság telepedett rá,
kénytelen volt leülni egy útszéli kőre, álmatagon bámult bele az októberi
ökörnyálas napfénybe, az aszfalt mellett már felolvadt a sár, zsebéből elővette
a fehér futót, és neveket rajzolgatott a levegőbe, a sárba, a tenyerére, majd
két ujja közé fogta a figurát, s halkan azt mondta:
– hogy fogok én elszámolni ezekkel az emberekkel, és kinek?
(Történet III.)
a kávéház, ami, leszámítva a hozzámesterkedett hamis eleganciát, voltaképpen
egy kocsma, nagy lomtalanítási akció után került a városnak ebbe a negyedébe,
amiről az a hír járja, hogy bárhol laksz is benne, mindig a végén laksz,
szeméthalmok és a dombokról lenyúló erdőmaradványok között, ahol a hiányos
nyárfasor félig már felfeszegette a porladozó betonjárdát, és a villamossínek
kiterjedt bogáncserdők között kanyarognak elfelé, egy megfejthetetlen irányba
vannak, akik a kocsma létében is kételkednek, mert a legengedékenyebb törvények
szerint is a tulajdonos élete végéig az adósok börtönében ülhetne, a kocsmát
pedig egy nagy daru valamikor beleengedte abba a bányatóba, amire csak az
idősebbek emlékeznek, de nagy esők idején a sáros, szemetet és apró békákat
utaztató víz mindig onnan indul a belső kerületek felé, az első kanálisig, ahol
csak a horpadt sörösdobozok meg az átutazó békák jelzik, hogy megint történt
valami
de a törzsvendégek pontosan tudják, hogy a kávéházuk túlél minden
lomtalanítást, renoválást, s úgy áll az elsodort utcasarkon, mint egy ribanc,
hiába nézik üres tekintettel a föléje magasodó, dölyfös toronyházak, mert csak
az egyetlen, még csilingelni tudó villamosnak szól romlottságában is meleg
pillantása, mert a másik, a reklámfecnis hiába szólongatja elektromos dudájával,
egyszer úgyis megbotlik egy kanyarban, és örökre eltéved a bogáncsosban, van
valami romlott elegancia ebben a lokálban, ahol a tulaj minden hétvégen
elpanaszolja, hogy ez az utolsó buli. be fog zárni, az egész már régen csődbe
jutott, előbb-utóbb a fináncok, a rendőrök, az egészségügyi ellenőrök
lekapcsolják ezt a hibbant társaságot, őt pedig villamossal húzatják végig a
városon, de ezeket a fenyegetéseket senki nem veszi komolyan, mert a tulajnak
megint hajnalodik a részegsége, és a csehó emberemlékezet óta úszik az
adósságban, nem merül el és nem száll fel a köddel, hiába ijesztgetik a
múltjával, és fenyegetik a jövőjével, egyszer majd összedől, és boldog lesz,
akit maga alá temet
amikor az átlagosnál is szomorúbb és szigorúbb idők jártak, még a villanyt is
kikapcsolták, a homályos gyertyafényben a sarki rendőr sorra igazoltatta a
törzsvendégeket, a tulaj pedig lehetetlen helyeken bujkált a hitelezők elől, a
megfogyatkozott vendégek minden összebeszélés nélkül eszelős, kétségbeesett
akcióba fogtak: először csak idegen, Astoria és Hilton feliratú poharak,
csészék jelentek meg, de került aztán kristályvázától bantu kerámiáig minden,
nemkülönben égett perzsaszőnyeg, csipkefüggöny, strandszék, horgászbot,
boxkesztyű, gördeszka, cimbalom, hibás tévé, kopjafa, óriáscsap;
pingpongasztal, szekérkerék, lókoponya, szörfvitorla és még tonnányi kacat,
amit lopni, guberálni, kölcsönkérni lehet
a tulaj először aggodalmasan figyelte a gyarapodást, tudta, hogy most már
orgazdaságért is le fogják csukni, de nem történt semmi, a forgalom megnőtt, a
régi törzsvendégek mind visszaszivárogtak, csak éppen az adósságai nem
csökkentek, ám a hitelezői egy ideje nem zaklatták, a sarki rendőr is csak a
napi vodkáját itta meg, és ment is tovább, hogy megint visszajöhessen, lassan
felgyógyult a kocsma hangulata, az ott lebzselő semmirekellők (törzsvendégek)
esténként együtt ünnepelték önmagukat, és azt, hogy megint túléltek egy
lomtalanítást, elvágtatott fölöttük egy divathullám, de ők még mindig itt
vannak: az oktalanul lázongó diákok, a szeszfejű zenészek, szélsőbalos
terroristák, a csempészek, a szajhák és mindazok, akik saját jelmezükben, békés
tivornyázással várják azt a biankó csekket, amire egy nyolcjegyű számot kell
majd felírni, ahhoz, hogy egy olyan igazi kávéházat lehessen nyitni, amilyen ez
lehetett száz éve
de az a milliomos, aki majd megszeret egy itt kókadó tündérkét, egyre késik,
pedig valójában csak húsz dollár kellene, amit azonnal elinnánk, egy ugyanolyan
átlagos estén, mint az, amikor a segélyakció befejeztével, egy kissé becsípett,
piros lakkcipővel és nagy szakállal álcázott költő megfakult, párizsi
képeslapról üdvözlő sorokat olvas fel az egybegyűlteknek, akik egy frissen
szerzett slágert énekelnek egy ENSz-katona és egy cigánylány megindító
szerelméről
Véel egy sakktábla mellett ül, és régi újságból származó feladványon töri a
fejét, a tulaj szól, hogy valaki lopkodja a figurákat, és ha elkapja, kitekeri
a nyakát, Véel bólogat, pillantásával megkeresi a varázslót, aki mindent ért
– szerinted ki lopja a figurákat? – kérdezi egy okos tekintetű lány
– a figurákat? – mosolyodik el meglepetten Véel, miközben látja, hogy a
varázsló úgy fordul sarkon, mint mikor nagyon rájön a nevethetnék
– a figurákat? igen, drágám, nem hoznál egy kólát, mert van egy jó ötletem, s
el akarom mondani... mondjuk, hogy egyszer sakkozni szeretnék, de nem találok
egy figurát, keresni kezdem, s közben rájövök, hogy én vagyok az a figura
különben minden OK, csak rá kell állni a táblára, de már nincs sehol... Véel
még mondana valamit, de látja, hogy már nem figyelnek rá, megtömi a pipáját,
rágyújt és lassan, ábrándozó arckifejezéssel, lassan, ábrándozó
arckifejezéssel.
(helyesbítés)
ígértem neked egy hangulatot, de még mindig az a rossz minőségű hangfelvétel
jár az eszemben, amelyen Véel magyaráz:
– egyszer, ez még elég régen volt, le akartam írni egy fát, de nem
sikerült, mert az nem egy olyan fa, nem egy élő, zöldellő, igazi fa,
hanem... aztán egy poharat akartam, később egy szalmaszálat,
de rájöttem, hogy nem így kell ezt kezdeni...