Málday K. Ferenc
Az utolsó vacsora
Magas erdőíveket hullámoztat a szél
Erdély dombtetőin; mint fűrészélen,
a századvég beteg vasárnapjait
hurcolja át rajtuk az alkonyat;
a rádióból kiszűrődő zene
már nem is hang, csak tekintet,
acélos, fényes szemgolyó,
mint a kivégzőosztag legényeinek
merev szuronyok hegyére csúszott szeme;
a régi könyvek lapról lapra kikérdezik
az újakat, hogy meghatározzák
helyüket a polcon,
csonkig égnek a makacs hallgatás gyertyái,
s a tányéron úgy áll
az egyetlen megmaradt olajbogyó,
mint közös életünk utolsó vacsorájának
végére tett pont;
a nyelv egyetlen szava sem
segíthet ki a szobából.
Elmosódott képek
Száz emlékem próbálom visszaidézni,
de csak száz órát látok
ébredni halk ezüsthangon,
és katángkék pipafüst hullámait csapódni
a plafon végtelen fehérségéhez;
nem látom azt, aki ült a dombtetőn,
aki látta az utazót,
a koldust, a katonát és a költőt
szerény vacsora mellett
fanyar borral engesztelni édes nyelvet,
amelyben
az Isten ajkáról
elszállt szavakat
összekötő angyal
csodálatos szárnyai suhognak;
csak szavakkal emlékszem már,
annyira elmosódtak a képek –
helyettük egy-egy óra áll,
és egyikről sem lehet tudni,
hány napja, éve vagy százada talán,
hogy megállt.