Nagy Irén
VÉDTELENÜL
Csíkszentdomokosi krónika
I. kép
Istenem, be magas az ég!
Halkan, öntudatlanul szakadt fel ez a sóhaj, s elröppent egy tovatűnő sárgás
levél nyomán... A kicsi öregasszony a csűr sarkánál állott, és valahová nagyon
messzire nézett az októberi ragyogásban. Elfelejtkezett ezerféle dolgáról, csak
állt elrévedve; valamilyen szédülésfélét érzett, aztán egy éles nyilallást a
szíve tájékán, s apró, ráncos kezét reaszorítva próbálta visszanyomni a
fel-feltörő, különös, szorongató érzést.
Egyedül volt. A család messze, valahová a Dunántúlra menekült a rémségek elől,
s annyi hónap alatt hír még nem jött felőlök. Reamaradt a ház, a gazdaság és a
temérdek gond. De a dolgot, azt el kell végezni, így tanulta annak idején, a
dolog nem tűr halasztást, ha lövöldöznek vagy bomba robban, akkor sem, az
állatnak enni kell, a zöldséget, gyümölcsöt pincébe, kamarába kell hordani, az élet
rendjét meg nem állíthatja a háború sem. Mert a tél mindenképpen megjön, és
tüzelő kell, és takarmány kell, s a robbanástól megrepedt falat tatarozatlanul
hagyni nem lehet.
– A legénykének jönni kellene immár – villant az eszébe hirtelen. – Nem szokott
így elidőzni, akárhová küldtem... Nem esett tán valami baja – nyilallt ismét a
szívébe az iménti félelem. Szaporán a kapuhoz ment, s hosszan elnézett lefelé
az utcán. Aztán a templom irányába figyelt egy darabig. Az utca egészen
néptelen volt, s valahogy szokatlanul idegennek látszott.
Az öregasszonyt most bántotta a csend, pedig úgy vágyott arra azelőtt, a
sorozatos bombázások idején.
– A szülőinél akadt volna dolga? Az esti bajt el nélküle mégse végezhetem...
Hiszen, hát megjön az! – nyugtatgatta magát. – Még ha nem állok is
sóbálványként itt a kapuban. Még soha nem volt úgy, hogy időre meg ne jöjjön...
Elgondolkodva csukta kilincsére a kaput. Hiszen nem menekült el minden ember a
faluból. Hogy van hát ilyen nagy csendesség? Mintha nem is élne, nem is lélegzene
senki... Valami nagy baj közeledne megint? Mindenható Atyánk, távoztasd el
mitőlünk a Gonoszt...
Összerezzent, ahogy megkondult a harangszó, és serényen, önmagával zsörtölődve
nézett félbehagyott munkája után. Felkapta a csűr sarkánál hagyott kosarat,
erőlködve kiakasztotta a csűrajtót tartó nagy vaskampót, hogy friss szénát
vigyen a borjúnak, majd a majorságnak szórt magot, s míg a malacoknak készített
moslékért sietett elé, rosszallóan pillantott a halomba sepert, de el nem
hordott száraz avarra.
De mind gyakrabban nézett a kapu felé, s nyugtalansága nőttön-nőtt. A legényke
nem jött meg, ma estére nem jön már bizonnyal, csak valami baja ne esett volna,
Uram, Istenem! Egy pillanatra megpihent a padkán, és arra gondolt, hogy másnap
már vasárnap lesz, az Úr napja, és hogy holnap nem lesz majd ilyen nagyon
egyedül. Mert nagyon, kegyetlenül elhagyottnak, magányosnak érezte magát most,
itt a fa alatt, inkább, mint bármikor az utóbbi hónapok folyamán...
Felvillanyozta a gondolat, hogy holnap templomba mehet, hogy sok ismerős arcot
lát ott, s együtt imádkozik velük. Remélte, megnyugszik, mint már annyiszor, s
erőt gyűjt a lelkébe, mert bár pap nincs a faluban, a harangozó olyan
gyönyörűen, de olyan gyönyörűen tud imádkozni, hogy elhallgatná az ember reggeltől
estig.
Felkelt a padkáról, és szapora léptekkel sietett be a házba, hogy előkészítse
ünnepi öltözékét. Gonddal teregette a bevetett ágyra a bársonyszélű, sötét
muharszoknyát, a gyöngyfüzéres vizitkét, fekete főrevalót, majd a rügymös
szárú, kordován csizmát készítette ki, miközben egyre a kapu s az utca felé
figyelt. Nem állhatta meg, hogy újból ki nem menjen a kapu elé, hol tétován
nézelődött egy darabig, aztán ismét az állatokhoz sietett, megnézni, rendben
van-e minden?
Közeledett az este, s a szürkület tonnányi súllyal borult a falura.
Később, az ágy szélén ülve, rózsafüzért morzsolgatva, az öregasszony
végiggondolt az életén: nyolcvannégy esztendő, sok bajjal, sok gonddal, kevés
örömmel. Sok esztendő, sok nehéz esztendő, de nem volt közötte hiábavaló egy
sem. Nem töltött el hiába ő az életéből tán egy napot sem. A családjáért élt, a
családjáért dolgozott. S dolgozni, azt szeretett mindig. Ez volt az ő életének
célja, értelme: dolgozni. Becsülettel, tisztességgel. Önmagával megbékélten...
Csak vége lenne immár egészen a háborúnak... csak hazakerülnének épségben a
szerettei... hogy levennék a gondok egy részét a vállairól, hogy véget érne a
sok egyedüllét és rettegés.
Istenem, mit rejteget még vajon a jövő?
II. kép
A kapu halk kattanására megfordult a gazda, s szembe indult a belépő gyerekkel.
– A Plátos jegyző járja a falut, hogy mindenféle fegyvert s katonai dolgot el
kell tüntetni, merhogy jőnek a volontárok!
– Nincs énnekem egy szikra fegyverem se, fiam. Hanem mondott-e egyebet még az a
jegyző?
– Hát, hogy átalfésülik az egész falut, és katonai dolgokat keresnek, s hogy
akinél kapnak, nagy bajba kerülhet. S hogy ügyelni kell, merthogy a honi
század, míg hosszanvonult volt a falun, sok mindent szertehajigált.
– S a jegyző merre ment?
– Az Alszeg utcán végig, de igen zavarodott volt, s úgy mondta, hogy
mindenkinek szóljunk, aki elévan.
– Miért jött a legényke, mit akar? – lépett ki az asszony is a beszédre.
– Á, ijesztgetik a népet. Hogy így a voluntárok, úgy a voluntárok! Hogy mi
bajom énnekem azokkal, hiszen semmibe nem ártottam én belé magamot.
– Te, én félek mégis! Valakivel beszélni kéne tán, hogy mit csináljunk!
– Az hiányzik, hogy felzaklasd magadot most, ebbe az állapotba! Csak a ház
bajával törődj te, elintézem én a többit. Ne aggódj, ha szembe nem állunk
azokkal, bajunk nem eshetik. Átallépek a szomszédba, lám, tudnak-e valamit, de
helyből itthon vagyok.
– Engedjen minket is el magával! – rontott le a lépcsőn két gyerek.
– Veszteg maradtok anyátok mellett, segítetek neki! Vizet s fát vinni a házba szaporán,
de csendesen, fel ne verjétek a kicsit!
– Milyenek azok a volontárok?
– Szemét népség, milyen volna! De elmenni ne merjen egyik se hazoról, amíg jól
van dolga!
– A templomba se?
– Csak ha megjöttem, azután! Hanem dolgotok végeztével előbb a szemem előtt
lássalak!
A fiatal gazda sóhajtva tette félre az ágseprűt, mivel a vasárnap tiszteletére
pucolta ki az udvart, sebtében bepillantott a ház nyitott ajtaján, majd
kilépett a kapun. Figyelmesen nézett végig az úton, de nem látott semmi
nyugtalanítót. A legényke már jó messze járt, gyorsan szedte apró lábait a
félelem vagy a küldetésének fontossága miatt.
A gazda elgondolkozva nézett utána egy ideig, a hallottakon töprengve, majd a
szemközti porta felé indult. Menet közben próbálta lerázni az agyára települt
sötét gondot, ami igen hasonlított a félelemhez, de amit ne ismert volna ő el,
a világért sem.
Nem önmaga, hanem a gyermekek miatt aggódott, s a gyermekágyas fiatal
asszonyért, s összeszorult a szíve a gondolatra, hogy azok valami aljasságot
követhetnek el ellenük.
A szomszédot is igen nyugtalannak találta. Nála járt a dormaalji öccse, s ami
hírt hozott, vígasságra nem adott okot egyáltalán.
– Hogy azt mondja, kora reggeltől házról házra mennek puskákkal felszerelkezve,
felforgatnak mindent a házakban s az udvarokon, s elszedik, ami tetszik nekik.
Aki szólani mer, rögtön reafogják a puskát, s fenyegetik, hogy agyonlövik
helyben. S akit érnek, ütlegelnek okkal s ok nélkül. S elészedették a magyar
zászlót, s darabokra szaggatva az emberek szájába gyúrták, reajuk fogva a
puskát, hogy egyék azt meg... A legények harisnyájáról leszaggatták a zsinórt,
s megetették azt velük az úton... S nem hagyják abba, úgy mondják, míg az egész
falut ráncba nem szedik...
– S hogy nézzük ezt mind tátott szájjal végig?
– Mit tehetsz, ha állig fel vannak fegyverkezve. S a faluban nincs már rendes
katona egy is. A kicsi orosz tiszt is úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el.
– Hírt kéne vinni Gyergyóba, ott tán még van orosz katonaság.
– Indultak el, úgy mondta, valami legények, de addig ezek itt rakásba ölhetik a
falu népét mind!
– Fenyegetőznek, de én mégsem hiszem, hogy gyilkolni merjenek, hiszen nincsenek
olyan sokan.
– De azt mondják, ők a Mániu emberei, s ők fognak rendet csinálni végig ebben a
büdös Csíkban. Pedig csak afféle szedett-vedett horda az egész, börtönből
szabadult haramiáknak néznek leginkább ki.
– Az asszonyt féltem tőlök leginkább, olyan gyenge még, hogy a puszta
ijedtségtől is baja eshetik.
– El nem gondolhatom, mitévők legyünk. Tán el kellene bújni vagy az erdőre
menekülni, de mi marad a jószágból s a házból, ha azok kényire hagyjuk?
– Hátha mégse olyan nagy a baj? Reaijesztenek az emberekre, s amit
esszeharácsolnak, annyi kárral maradunk. El nem bújok, hiszen magamot hibásnak
semmiben nem érzem, s az asszonyt is hiába próbálnám menekíteni így ki az
erdőre. Hazamegyek, mi mást tehetnék, s kivárom, hogy lám, mi lesz ebből...
Hazafelé próbálta összeszedni magát, s erőltette a nyugalmat, hogy a családot
jobban meg ne ijessze valahogy. A felesége az udvaron várta, karján a kéthetes
csöppséggel, s türelmetlenül indult a kapu felé, ahogy észrevette őt közeledni
át az utcán.
– Baj van-e? Mit tudtál meg? Mi lesz velünk?
– Szájaskodnak s fenyegetőznek, de még senkit különösképpen nem bántottak.
Béhúzódtok a házba, s odaadom inkább, amit kérnek, csak meg ne ijesszenek téged
a gyermekekkel. De hátha elvezérli őköt valamerre a Fennvaló, s mégsem lesz
bajunk velük...
Lassú léptekkel indult hátrafelé az udvaron, mint aki az állatokat akarja
ellátni, s közben figyelmesen nézegetett mindenfelé. Úgy látta, minden rendben
van, a megszokott helyén, sehol semmi olyan, mibe beleköthetnének, s ami bajt
hozhatna a családra. Csendesen tett-vett az istállóban, mint máskor is, nem Is
nézett az utca felé, de minden idegszálát megfeszítve figyelt a távoli, aztán
közeledő hangzavarra...
III. kép
A temető irányából igyekezett lélekszakadva fulladozva a rémülettől, s mint
akit üldöznek, kétségbeesetten pillantott mindegyre a háta mögé. Futni is
próbált, de bicegő járása akadályozta, s reszkető lábai időnként megroggyantak
a középkorú asszonynak, kin teljességgel úrrá lett a faluban szerteáradó pánik.
Tébolyultan kapkodó, összevissza rohanó embereket hagyott maga mögött, de nem
nézett se jobbra, se balra minden erejét összeszedte, hogy idejében
hazaérjen. Félájultan bukott be a kertajtón, feltápászkodott valahogy, és sajgó
térddel bicegett elé, a kerten végig, az ura nevét kiáltozva
– Menekülj, Sándor! Hallod-e, Sándor, menekülj rögvest, a voluntárok szedik
essze mind a férfinépet, verik ki őköt a házakból, Kósa Jánost az úton fogták
el az elébb!
– Semmi bajom a voluntárokkal, mit akarjanak hát azok tőlem?
– Vegyed a gubádot, hallod-e, belévetek a tarisnyádba egy kenyeret, menekülj.
Hívák felé, hiszen mindjárt ideérnek! Kivégzik azokot mind, kiket esszeszedtek,
azt mondják, hogy az egész falut is kivégezhetik, merthogy statárium van.
– De veled mi lesz, ha itt maradsz, így egymagad?
– Mit törődnek azok egy nyomorék asszonyszeméllyel, háborús bűnösnek nem
nézhetnek tán, akármilyen aljasok! Fussál már, hallod-e, hazafelé ne jöjj, míg
vége nem lesz ennek a gyalázatnak! A földpincébe hátrahordom a gúnyádot, s még
amit tudok, ezek mindent elhordnak, ami megtetszik a gyalázatosoknak, s ha nem
adná valaki, azt vérbe verik.
Az ura nyakába akasztotta a tarisznyát, s felnyalábolva egy öl ruhaneműt, a
földpince irányába igyekezett botladozva nem törődve egyre jobban sajgó
lábaival.
A kamarából leakasztotta az utolsó tábla szalonnát, s a hóna alatt az ura
ünneplőjével, a zsírosbödön után nyúlt, hogy azt is elrejtse.
Hurcolkodott, cipekedett zihálva minden egyébről elfelejtkezve, csakhogy minél
többet elmenekítsen a gyalázatosok keze ügyéből. Az ajtót tárva-nyitva hagyta,
a felborult székeket kikerülte, a majorságot riasztotta hátrafelé, szanaszét a
fák között, ne lehessen azokot egykönnyen megfogdosni.
– Be nehezen gyűjtöttük ezt a kicsit, amink van – sóhajtott fel keservesen –, s
most mindenből kifosztnak, s ha semmink nem marad, én Istenem, mi lesz velünk,
ha jő a tél, mi lesz velünk!
Egyre jobban kifulladt a hurcolkodásban, mind lassabban és nehezebben mozgott,
aztán leereszkedett a farakás melletti repedezett csutakra, s mind a két kezét
a mellére szorította, mert úgy érezte, menten kiszakad.
A szíve egészen fent, a torkában dobogott, valósággal fulladozott tőle, s
mindegyre összerándult, amíg a sikoltozások, durva üvöltözések zajára figyelt,
– Mi lesz velünk, jaj, mi tud lenni mivelünk, hogy ilyen embergyilkosok kényire
került a falu népe! – Siránkozott egymagában a csutakon ülve, és szemeit
égette, marta a könny, mi csíkokban pergett lefelé fakó arcán, szapora
cseppekben hullva barna vászonlájbijára.
Latolgatta magában, mi lenne, ha elbújna a csűrben vagy a pincében, hogy azt
higgyék azok, üres a hajlék, de mégsem vitte rá a lelke otthagyni a házát, hogy
szabadon garázdálkodhasson benne, kinek kedve tartja.
Önmagát nem féltette úgy, mit tehetnének véle azok, legfeljebb beléje rúgnak
vagy feltaszítják, ki törődne egy nyomorék asszonnyal, egy ilyen jelentéktelen
személlyel, ügybe se veszik tán, ha meghúzódik valahol.
Furcsamód, ahogy közeledett az ordítozó, lövöldöző, félrészeg banda az asszony
valami merészséget vagy bátorságfélét fedezett fel magában, felállt a
csutakról, csíkos kötényébe törölve a szemét s az arcát, azután az utca felőli
kerítéshez bicegett... a lécek felett szembenézett a veszedelemmel... kitágult
szeme meg se rebbent, amikor berúgták a kapuját, és betódult rajta a csürhe.
Nem mozdult, nem szólt, tán emiatt rá se nézett senki, hanem nagy igyekezettel
nyomultak be mind a házba, le a pincébe, hátra az istállóba, aztán néhányan
közülük kezdték szertehányni a sütő melletti terebélyes farakást...
IV. kép
– Bé egy sem teszi a lábát az ajtón, annyi szent, amíg ez a ház az enyim!
– Lelőlek, mint a kutyát, te utolsó! Félre az útból!
– Ide lőjj, ha mersz, az anyádot, te bitang, azt mered te lelőni! Kitakarodj
innét, a saját portádon, ott csinálj rendet, ha van neked olyan!
– Húzzátok le onnét, el az útból! Te rongyos horthy-fattyú, velünk mersz te
szembeállni? Szerelünk mi neked saját házat, olyant, hogy nem jössz ki abból
többet, ha egyszer benne leszel!
Hárman-négyen markolták meg az ajtókeretbe kapaszkodó embert, s lelökték az
alacsony tornácról, hogy a lendülettől az udvaron elvágódott. Tombolva, a
gyűlölettől eszüket vesztve verték, rúgták, ahol érték, hogy a szerencsétlen
többszöri próbálkozás után sem bírt felkelni a földről.
Majd beleunva vagy belefáradva az egyhangú műveletbe, mind a házba tódultak,
nehogy a többi mindent elharácsoljon az orruk elől. Felforgattak, rugdostak,
amit elöl értek, a kamarában kiborogatták a zsákokat, a szuszékot, törtek,
zúztak, szenvedéllyel.
Eközben odakinn a gazda feltápászkodott, és rávetette magát az első alakra, aki
kezében puskával, hóna alatt egy pár csizmával kifelé kotródott.
– Tolvaj gazember! Az én csizmáimban páváskodnál, ugye? Abból pedig nem eszel!
A fegyveres nem engedte el a csizmát, s a két ember dulakodni kezdett a lépcső
mellett, aztán két másik voluntár rohant oda, puskatussal agyba főbe verni a
már amúgy is véres áldozatot.
Az egyik durva ütés nyomán a gazda karja nagyot reccsent, s erőtlenül csúszott
le az ellenfélről.
– Eltörték a karomot a bitangok, hogy dögölne ki fajok az utolsó szálig! Imre,
te ne vigyülj ebbe, téged is tönkretesznek ezek az elfajzottak! – szólt oda az
udvar hátsó feléből eléfutó fiatal legényre. – Mondtam, hogy ne mutasd ezek
előtt magadot!
A fiú nem hallgatott az apjára, nekirontott a katonaruhásoknak, és megpróbálta
kimenekíteni kezeik közül az öreget, miközben egyre csattogtak a puskatusok a
hátán és a fején.
– Fogjátok ezt is le az apjával együtt! Miféle katonabakancs van a lábadon, hé,
te is azokhoz tartozol, akik román vért ontottak!
– Nem tartozik ez sehova, hiszen ez még gyermek! Menekülj, fiam, mentsed az
életedet, nem néznek ezek sem Istent, sem embert! Fussál hallod-e, amíg
elfuthatsz, ne várd meg, hogy esszetörjenek, mint engem!
– Nem hagyhatom magát, apám, itt a gyilkosok keziben!
– Nem tehetsz te semmit se értem, bár ha magadot menthetnéd! Menekülj, te,
hallod-e, mit mondtam?!
A fiú kirántotta magát a voluntárok közül, s rohanni kezdett hátra, az oldal
felé lehajtott fejjel, átugorva az útjába eső alacsony vesszőkerítést.
– Lőjétek le, ne hagyjátok elfutni a semmirevalót! – ordította a nagyhangú, aki
a csürhe vezetőjének látszott.
Több rendben utána lőttek, de egyik se találta el, mert tovább száguldott,
ahogy inai bírták. Hamarosan abbahagyták a lövöldözést, látva hogy az alulsó
portán garázdálkodók közül többen nekiiramodtak, hogy elvágják a menekülő
útját. Mire a fiú észrevette őket, túl késő volt, olyan közel értek azalatt,
hogy hiába térült villámgyorsan másik irányba, nem bírta már kikerülni az újabb
támadókat. Utolérve, kegyetlenül kezdték rúgni, verni, orrából, szájából omlott
a vér, s úgy záporoztak rá a csapások mindenfelől, mintha ezen az egy
szerencsétlenen kitölthetnék minden bosszúvágyukat.
– Vigyétek az apjával együtt, s lökjétek oda a többi mellé! – ordította a
nagyhangú. – Nem fognak ezek többet futkosni, sem pofázni senkinek, kicsi
helyre kerülnek mindjárt, teszek én róla!
A két véresre vert, összetört embert kilökdösték a kapun, s elindították
felfelé az utcán. Az idősebbiknek minden mozdulatra fájdalmasat nyilallott a
törött karja, a kíntól nagy verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, s
elvegyülve a behasított fejéről szivárgó vérrel, rózsaszínűre festették a
vasárnapi fehér inggallért. A fiatalabbik mélyen lehajtotta a fejét,
szégyenlette, hogy nem bírja visszafojtani a könnyeket, a keserűség, a düh, a
félelem könnyeit. Rettenetesen sajnálta az apját, félt ránézni, látni, milyen
kínban van.
S félt, rettegett az elkövetkező percektől, óráktól, érezte, valami rettenetes
következik még, látta azok képén, a szemükben, hogy meg fogják ölni őket, s
hogy boldogan ölik meg, hogy valami elégtétel lesz azoknak az ő haláluk.
Sajnálta, siratta fiatal életét, nem tudta, nem bírta elfogadni, hogy ilyen
esztelen véget érjen, ilyen értelmetlenül s gyalázatosan kioltsák ezek a
bitangok... akiket nem ismert, akiknek semmit nem vétett, akiket soha nem
látott... Az anyjára gondolt aztán s a testvéreire, akik talán megmenekülnek,
mert nem voltak otthon, a marhákkal vannak kint az erdőn, s nem sejtik, nem
sejthetik, hogy ilyen gyalázatos dolog történik a faluban.
Felemelte a fejét, hogy szétnézzen, amint belökték egy kertkapun, és a
menekülés ösztöne újból megszólalt benne valahol. Figyelni kezdett,
megállapította, hogy a Dobos-féle kertben vannak, s nem magukra, még néhány
falujabeli férfi és asszonyszemély állt ott, közrefogva a fegyveresektől, s
mellettük halomba rakva különféle katonai holmik. Nem értve, mit akarhatnak
ezekkel, újból a menekülés lehetőségét kezdte latolgatni magában, aztán az
apjára nézett, aki összeroskadva térdelt egy fa tövében, s a fájdalomtól
mindegyre összerándult a teste...
V. kép
– Mi lesz ebből, Sanyi, mit gondolsz? – szólt oda a közelben álló magakorú
legénynek.
– Ki tudhatná azt! Erősen fenyegetőznek, s én semmi jót nem nézek le a
pofájokról!
– Valahogy meg kellene lépni, hallod-e, semmi kedvem, hogy meglikasszák a
bőrömet!
– Mióta idehoztak, ezen spekulálok egyfolytában. De úgy figyelnek, hogy moccanni
sem lehet.
– Pofa bé! – szólt rájuk az egyik fegyveres.
A legények megvárták, amíg odébb lépett, s azután ismét óvatosan tudakozódni
próbáltak.
– Hallod-e, te hogy kerültél a kezökbe?
– Azt a kimustrált puskát kapták nálunk a szalmakaszalyban, soha nem láttam
pedig azelőtt, hát honnét tudhattam volna, hogy ott van, s ezek egyből
reamentek. Hogy román vér szárad azon, úgy mondták, s azért hoztak el.
– Én az apámot akartam kimenekíteni a kezökből, félig mégis agyonverték,
tapodták, szegény öreg, alig van el, a karját is kettitörték! Nálatok mi volt?
– Fegyverfélét semmit nem kaptak, csakhogy apám nem akarta engedni, hogy
kiürítsék a házat... Égrenéző Sándorné mit véthetett, hiszen nyomorék szegény!
– Egy golyószóró volt eldugva a farakásban, azt hozták utána mihez kezdhetett
volna avval egy ilyen szerencsétlen! De ezeknek mindegy, csak vért onthassanak.
– Úgy lehet, kinyírnak ma ezek, hallod-e, ha valamiképpen meg nem lépünk, nem
hiába mondotta az apám, szegény, hogy ne mutatkozzam előttük.
– Belédfojtom a szuszt, ha még pofázol, te ördögfattya, te! – szólt rá ismét a
fegyveres Imrére, s durván odébb lökte a puskája agyával, majd szorosan melléje
állott, hogy elválassza a másiktól.
Imre ismét az apjára nézett, aki ugyanúgy térdelt összeroskadva a fa alatt, amióta
odalökték, nem mozdult, nem nézett senkire, nem szólt, de jól látszott rajta,
mennyire kínlódik. A fiú egy percre el is felejtkezett a maga bajáról, és arról
is, hogy őrzik, az öreg felé lépett, de egy újabb kemény ütés a vállán észhez
térítette. Visszahúzódott, most már csak óvatosan mert széjjelnézni, s míg
szeme sarkából a sorstársait s az őröket figyelte, az agya egyre a menekülés
módozatait latolgatta.
Két fiatal s egy idősebb férfi állt még, pár lépéssel odébb, fogságba ejtett
vadakként, komor arccal figyelték a puska csövét egyre rájuk szegező alakokat,
válluk egészen megrokkant a tehetetlen düh alatt. Mihelyt egyikük beszélni
próbált, akár csak suttogva is, egy-egy durva ütés vagy rugás rögtön
elnémította. Emiatt egy idő után már nem is próbáltak szólani egymáshoz, álltak
némán és mozdulatlanul, hanem az őrökben nem fogyott a gúnyolódó kedv, egyre a
foglyok orra alá dugdosták a puskájuk csövet, vagy oldalba s hasba döfték
valamelyiket, nagyokat röhögve, mikor az fájdalmasan összerándult.
Csak olyankor csendesedtek el valamennyire, mikor újabb áldozatokat hoztak a
társaik, nevetséges, ócska limlomot, mint bűnjelet aggatva a vállaikra. Az
egyik férfinak egy gumikereket, a másiknak abroncsot akasztottak a nyakába, és
hozták, taszigálták be őket a kertbe nagy diadallal.
A katonaruhások lelkesültsége tetőfokra hágott, mikor egy sereg leventepuskát
cipelő csoport a foglyok közé lódított egy öregasszonyt, ki egyensúlyát
veszítve majdnem elbukott; de csak sikerült összeszednie magát, s szinte
méltósággal fordult szembe a gyalázkodó haramiabandával. Bármilyen érzéketlen
népség is vette körül, nem maradt mégsem hatástalan a kicsi öregasszony
önuralma és lelkiereje, az őt idáig hurcoló voluntárok mintegy visszább léptek,
s azután a csomóba hajigálták a leventepuskákat is mind, a többi holmi mellé.
Délutánra tizenegy személyt gyűjtöttek a Dobos-féle kertbe össze, fenyegetőzve,
ordítozva annyira, hogy a faluban egyre jobban eluralkodott a pánik.
Asszonyok, gyermekek s férfiak egyre nagyobb rettegéssel lesték, figyelték,
kísérték jó messziről a kiszemelteket, s a fegyveresek gyűjthettek,
harácsolhattak háborítatlanul, már senki szembeszegülni nem mert volna velük.
A fegyveres csoport két részre oszlott: az egyik őrizte a foglyokat, a másik
kezdte erőszakkal, fegyverrel összeterelni a falu népét, hogy minél több ember
vegyen részt a kivégzésen, s lássa, hogy járnak azok, akik az ellenséggel
cimboráltak.
Most ők megbosszulnak minden gaztettet, igazságot s rendet csinálnak mindenfelé
– ordítozta a nagyhangú –, s kivégeznek helyben mindenkit, akit bűnösnek
találnak, mert statárium van, s mert ők a törvény végrehajtói, és kiirthatják,
ha szükség, az egész falu népét, úgy merjen akárki is ellenük szegülni.
A tizenegy „bűnösnek talált” döbbenten hallgatott, jóformán nem is értették,
mit akarnak tőlük, nem bírták elhinni, hogy ilyen nevetséges bizonyítékok
alapján halálra ítélhessenek embereket. Csak a gyűlöletet érezték világosan,
szinte tapinthatóan vette körül őket az a fojtógató, ellenséges érzés, s
moccanatlanul néztek a körülöttük rajzó, egyre jobban megvaduló fegyveresekre.
S védtelenül, teljesen kiszolgáltatva azoknak, a tizenegy szerencsétlen ember
szívében rendre kialudt a remény legutolsó szikrája is, s lélekben készülni
kezdtek a halálra...
VI. kép
A tizenegy foglyot felsorakoztatták, az első sorba három, a másodikba és a
harmadikba négy-négy személy jutott. Mindenikre ráakasztották a bűnjelet, azt a
„bizonyítéknak” nevezett tárgyat, amit találtak az udvarában.
A sorakozás csendben és nagyon gyorsan történt meg, senki nem tiltakozott már,
az „elítéltek” hang nélkül tették, amit parancsoltak nekik, úgy tűnt, megadták
maguk a sorsuknak.
E csoport körül négyszögbe álltak a voluntárok, négy oldalról reájuk szegezett
puskasor között vonult a tizenegy ember. Miután elindították a foglyokat, a
falu népét is parancsolták, hajtották utánuk a „gárdisták”, s az emberek félve,
rettegve követték övéiket; halotti menethez hasonlított leginkább ez a
felvonulás, csak éppen sírni nem volt mersze senkinek.
A temető melletti Gábor-kertbe vonultak, melyet meredek domboldal határolt
hátulról. Az elítéltek némán lépkedtek a kivégzőosztag fegyversorai között,
merev, komor vonásaik nem tükrözhették eléggé híven indulataikat s az agyukban
egymást kergető sokféle gondolatot.
A két fiatal, majdnem gyerekember a második sor közepén haladt, nyugtalan
pillantásaikat mindegyre körülhordozva kísérőiken, válluk előrehajolt, mintegy
ugrásra készen, láthatóan az alkalmas pillanatot várták, lesték, amikor
megpróbálkozhatnának a szökéssel.
Négy 30-40 év közötti, életerős férfi vonult az utolsó sorban, lehajtott
fejjel, de egyenes derékkal, időnként még felpillantott egyik-egyik, mintha
hozzátartozóikat keresnék a tömeg között, a szeretteik arcát próbálnák utolszor
megpillantani. A második sor jobb szélén vonszolta magát a véresre vert idősebb
ember, törött karja miatt minden lépés, mozdulat kínszenvedés volt számára de
tartotta magát, hogy el ne bukjon, s megpróbált együtt haladni a többivel, hogy
elkerülje a taszigálást.
A balszélen egy magas, sápadt, huszonhét esztendős fiatalember lépkedett,
fedetlen fővel, merev tartással, csak egyenesen előre nézve, egész fejjel
emelkedve ki őrzői, gyalázói közül.
Az elülső sorba egy középkorú férfi s a két asszony került. A fiatalabbik
hátára, aki bicegve, botladozva, igen nehezen haladt, egy golyószórót kötöztek
fel, melynek súlya majdnem a földre nyomta, meggörbülve, zihálva meg-megállt, s
ilyenkor az őrök durván jó nagyot lódítottak rajta. Az asszony sírt, könnyei
verejtékkel keveredve folytak lefelé az állán, a nyakán, míg szája hangtalanul
mozgott egész úton, gyorsan, öntudatlanul mondta egyik imát a másik után
iszonyatos rémületében.
A csapat legszánalmasabb alakja az alacsony öregasszony volt, ünnepi
öltözékében. A ráaggatott leventepuskák súlya alatt megroggyantak a lábai, pár
méter után lépni már nem tudott, emiatt két fegyveres fogta, vonszolta két
oldalról tartva, hogy az úton össze ne roskadjon. Fekete főrevalója oldalt
csúszott, le a vállára, haja kibomlott, s fehér szálai csapzottan keretezték
kicsi, ráncos arcát. A kezeit nem bírta felemelni, hogy a szemébe lógó izzadt
tincseket kisimíthassa. A sötétzöld, gyöngyös vizitke a vállán felhasadt, s ő
bele-belebotlott hosszú muharszoknyájába, több rendben majdnem a földről
rántotta vissza két őre, annyira elveszítette az egyensúlyát.
Az öregasszony nem sírt, lecsukódó pillái alatt talán már egy másik világ felé
nézett, ő nem siránkozott keserves sorsán; sejtette, hogy halálával a fia
életét, talán egész családja életét menti meg.
A Gábor-kertben a foglyokat egyenes sorba állították egy nagy, frissen ásott
gödör előtt. A terheket itt leszedték róluk, majd elkötötték mindenik szemét.
A kertbe behajszolt, becsődített emberek a félelemtől s a döbbenettől dermedten
álltak körül, lélegzetvétel nélkül, mintha jéggé fagyott volna ereikben a vér.
A derekukból, elmerevült lábaik és karjaikból kifutott minden erő, a munkától
eldurvult kezek élettelenül lógtak le a moccanatlan emberi törzsek mellett.
A kívül maradt remegő asszonyok, gyermekek a kerítés hasadékain néztek befelé,
görcsös ujjakkal kapaszkodva a deszkába, s szemükét egy pillanatra sem merték
elfordítani az iszonyatos látványtól. A félelem erős fájdalommal markolt az
egyszerű emberekbe, a tehetetlenség és a kétségbeesés indulatai váltakoztak a
rebbenetlen pillájú, tágra meredt szemekben. Először találták szembe magukat
ilyen közvetlenül, ilyen közelről a ténnyel, hogy legyilkolhatnak embereket
csak azért, mert mások olyan bűnöket róttak fel nekik, melyekről közülük egy
sem tehet, melyek tőlük függetlenül mehettek végbe valahol, valamelyik
ismeretlen sarkában az országnak. Álltak a kertben háborút viselt emberek,
lövészárkokból, golyózáporból kimenekült férfiak, s most égő szemekkel,
iszonyodva fogta fel mindenik, hogy itt most valami olyan következik, amiről
úgy hitték, soha nem történhet meg...
A nagyhangú kapitányféle valami rendeletet olvasott fel, hogy a haza és a nép
ellen vétkezőknek halállal kell lakolniuk, s e rendelet végrehajtására ők, a
voluntárok hivatottak, azután rikácsoló, éles hangon vezényszavakat kiáltott a
foglyokkal szemben felsorakoztatott fegyvereseknek.
A sánta asszony s a két fiú egész testükben remegve álltak, megroggyanó
térddel, míg Kosa János lekapta szeméről a kendőt, és szembenézve a puskát
reaszegező férfival, erős hangon mondta:
– Úgy lőjj, testvér, hogy rögtön haljak meg!
Nemsokára eldördültek a fegyverek, elnyomva az öregasszony halk, utolsó
fohászát:
– Vedd, Uram-Teremtőm, életem áldozatát váltságképpen gyermekeimért!
Még néhány sortűz belereccsent a fénylő égbe, azután csend lett. Golyóktól
összelyuggatott tizenegy test hevert a földön, rakásba hullva, s a szokatlan
októberi melegtől szikkadt talaj szorgalmasan itta magába a vért, a fiatal
férfi vérével összevegyülő öregasszonyét, az apa vérével keveredő fiatal
gyerekét...
A rémülettől félholt tömeg lassan eloszlott, de csak biztonságos távolban
mertek sírni, jajveszékelni az asszonyok.
A falfehér arcú, remegő gyermekek sem pisszenni, sem kérdezni nem mertek,
magukra maradva botorkáltak a nagyok után, megpróbálva elhessegetni azt a
kísértő, fekete rémet...
A kertben csak néhány kielégült képű voluntár maradt, diadalittasan rángatták a
gödörbe áldozataikat, időnként még egyet-egyet rúgva rajtuk. Utánuk hányták a
bűnjeleket is sorra, majd behantolva a sírt, rendre elvonultak.
Az üresen maradt kertre leereszkedett az alkony, betakarva a tizenegy emberi
testtel gazdagított földet, s a szürkületben nem látszott semmi más
körös-körül, csak egy furcsa alakú, görbe égerfa, amint hatalmas kérdőjelként
emelkedett nem messze a sírtól...
VII. kép
A falut süket, fekete csendbe burkolta a vasárnap este, mintha elsüllyedt volna
a semmibe mindenestől, csupán egy középtízesi ház ajtai, ablakai fénylettek
hivalkodva, míg belül és kívül állt a dínomdánom.
A jól végzett munka után elégülten mulattak a voluntárok. Egy szál harmonikás
húzta a talpalávalót, azok meg járták, cifrázták, csapkodták bakancsos
lábaikkal a földet, a padlót, hogy remegett bele a ház, az ajtók, az ablakok.
Egypár, ijedtségtől félholt leányt cibáltak elő valahonnan, s a nyikorgó
harmonikaszóra rángatták őket, azok meg forogtak, tappogtak, botladoztak
kelletlenül, de engedelmesen, hogy még nagyobb bajuk valahogy ne essen.
Étel, ital volt bőségesen, már nem létezett a faluban ember, hogy ha valamit
kértek tőle, oda ne adta volna azonnal, vedelték is az italt, s ha fogytán volt
valami, követelőztek. A házat, ahol megszálltak, már kifosztották, levágatták,
megsüttették, ami arra való volt, s ha megpróbáltak bármit is elrejteni előlük,
reamentek arra, igen jó szimattal.
A falu népe örvendett a jótékony sötétnek, bújt, ki ahová tudott, akármilyen
kicsi fényt is nagy merészség lett volna gyújtani a környéken.
– Édesanyám, vágjuk le a kakast is! – suttogott a sötét konyhában egy leányka –
ha kukorékolni kezd, meghallják azok, és agyonvernek minket!
– Nem kukorékol az ilyenkor, te gyermek! Éppen mindenből nem forgathatjuk ki
magunkot! Jaj, csak az apád valahogy haza ne jöjjön a havasból, hogy ezeknek az
embergyilkosoknak a kezire ne kerüljön!
– Ha itthon lenne, megölték volna-e őt is? S ezután már örökké itt maradnak? De
akkor nekünk semmink nem marad, s édesapám nem jöhet haza soha többet!
– Hallgass már, gyermek, s aludj! Adjunk hálát, hogy él az apád, s hogy ebből a
nagy bajból megmenekült. Pirkadatkor indulunk fel a hegyre, hogy megkeressük...
– Hogy így ordítnak, én nem merek aludni. Miért nem megyünk már most el innen?
– Elcsendesednek tán, ha fogy az italuk, s ne félj, nem jön most ide egy se bé,
jól érzik magukat odakinn.
Az asszony az ágy karjára támasztotta sajgó fejét, lehunyt szemmel figyelte a mulatozás
zaját: ajtócsapkodás, harsány rikkantások s gyér puskalövés nyomta el időnként
az énekszót s a harmonika hangját.
A dínomdánom jó éjfélig kitartott, ha kifáradt az egyik, helyébe állt a másik,
s a táncból kidőlt „vitézek” felváltva dicsőítették egymást és önmagukat. A
kapitány több rendben szónoklatba kezdett, gyakran és élvezettel emlegette a
bosszú s az elégtétel szavakat. A körötte ülők szaporán bólogattak, ököllel
csapva hol a levegőbe, hol az ételmaradékkal telezsúfolt asztalra.
Ügybe se vették azt a rongyos, görbe alakot, aki a tornác sarkában gubbasztva
egyre csak maga elé motyogott:
– ...a bosszú hát... megint a bosszú... de hol van az eleje annak, s hol lehet
a vége vajon... hiszen nincsen mérce emberi indulatra...
Majd a hűvös huzattól megborzongva, összébb rángatta ócska rongyait, s
elhallgatott. Sokáig ült így, maga elé meredve, moccanatlanul, kívülállóként
figyelve a többieket, míg körülötte lassan alábbhagyott a jókedv, a mulatozás.
A voluntárok belefáradtak az ivásba, a táncba, s egyenként elnyomta őket az
álom. A leányok szerre elosontak, azok pedig elhevertek szanaszét, ki hanyatt,
ki hason, a házban kialudt a fény, s körötte apránként minden elcsendesedett.
A moccanatlan, megkövült falu népe nem aludt. Álomtalan szemek meredtek a sötétbe,
a félelemtől s az iszonyattól összekoccanó fogakkal várták a reggelt, a
virradatot.
A gábor-kerti tragédia percei újra és újra leperegtek a virrasztók szemei
előtt, s beleitták magukat az emberek lelkébe, egyre mélyebben, soha nem
feledhetőn...
VIII. kép
Tapogatózó lépésekkel, óvatosan haladt két alak elé a sötét kerten, s
lélegzetvisszafojtva figyelt a falu távolabbi részéből odahallszó zeneszóra,
zűrzavaros hangokra. A tompa holdfényt is túl világosnak érezve, időnként
meghúzódtak a fáktól árnyékolt sötétebb helyeken, minden zörrenésre, halk
moccanásra ijedten néztek körül, úgy tűnt, mindenik pici zugban veszély
leselkedik rájuk.
Az istálló oldalában megbújva jó sokáig időztek, az udvart s az alacsony házat
figyelve, mely egészen kihaltnak, elhagyatottnak látszott akárcsak a szomszédos
épületek. Sehol semmi fény, lámpavilág, az utca minden lakója elbújt vagy
elmenekült valamerre.
– Nemigen lesz akitől kérdezősködni. Nem hiszem, hogy bárki is mutatni merné
most magát – suttogta az elöl lopakodó fiatalember. – Milyen világvégi csend
van errefelé, borsózik tőle az ember háta!
– Ó, bárcsak semmi ne lenne igaz az egészből, bárcsak bolondítottak volna azzal
az iszonyatos beszéddel... semmi nyomát nem látom a bajnak, tán Imre s az apád
benn vannak a házban...
– Nem lenne nyitva éjszaka a kapu, nem hagyták volna úgy, hogy mindenki
bejárjon... a tornác ajtaja is mintha kifordult volna a sarkából, nem szokott
ilyen féloldalason állani...
– Tán mégse kellett volna most hazajőni, hallod-e, a leánykának féltében megszakad
a szíve az erdőn reggelig.
– Nem nyughatom, míg végire nem járok a dolognak, anyám! Tudni akarom, mi volt
itt, hogy mi történt Imrével s az apámmal.
– A házba ejsze mégse mehetünk bé. Hátha meghúzódtak odabenn a gyalázatosok...
hogy minket is rakásra gyilkoljanak...
– Nem ülnek azok odabé, ne féljen! Nem hallja, hogy mulatoznak odaáltal... Én
széjjelnézek, akármibe kerül, maga csak maradjon itt a setétben...
– Nem engedlek én oda egyedül fiam, hogy belőled is kifogyjak... Mi lesz
velünk, édes jó Istenem, hogy így maradtunk itt magunkra, árván?
– Maradjon mégis itt egy kicsinyég, ha baj van, egyedül könnyebben elfuthatok –
suttogta a legény, s óvatosan, árnyéktól árnyékig lopakodva, a lépcsőhöz osont,
majd lábujjhegyen fellépett az alacsony tornácra. Visszapillantott az istálló
irányába, hol az anyja lapult, azután mélyet lélegezve átlépett a nyitott ajtó
keretén, be a sötét szobába. Szeme lassan szokta a benti sötétséget, alig bírta
kivenni a bútorok körvonalát, s tapogatózva haladt a fal mellett, míg az ablak
talpán megtalálta az ott hagyott gyertyadarabot. Néhány percig álldogállt ott
hallgatózva, a gyertyával a kezében, és tanakodott magában, vajon tanácsos-e
azt meggyújtani. Hirtelen elszánta magát, lesz, ami lesz, s az égő gyertya
vibráló lángjánál figyelmesen nézett széjjel a házban. Felforgatott, törött
bútorok, edények, ruhadarabok összevisszasága bizonyította a kegyetlen
valóságot, minden igaz, amit a menekülőktől hallottak az erdőn, rettenetes nagy
baj történt idehaza...
Az ajtóhoz lépett, hogy az anyjának jelt adjon, s a kerítésen túl erre
megmozdult valaki, majd suttogó hangon szólította:
– Te vagy-e az, János? Irtó szerencséd volt, hallod-e, hogy nem voltál ma
idehaza!
– De hát mégis, mi történt itt, bátyám?
– Hát bérontottak ide, s az apád szembeállt velük, nem engedte, hogy kifosszák
a házat. Osztán verni kezdték, s hogy Imre védeni próbálta, őt is. S osztán
elhurcolták mind a kettőt, s agyonlőtték a többivel együtt.
– S maguk azt csak úgy nézték? Hát senki nem csinált semmit?
– Nem lehetett, mert lőttek, mint a fene. Hát ki áll szembe a puskagolyóval,
azt mondd meg nekem! Nem volt fegyveres ember a faluban rajtuk kívül, azt
csináltak azok, amit akartak, ki is irthattak volna minden embert, az utolsó
szálig! Mind félrehúzódtunk, amit vittek, vigyék, a puszta életünk így
megmaradt, de ki tudhatja, holnap nem kezdik-e elülről, ezeknek tiszta élvezet
a gyilkolás!
– Látta-e, amikor elvitték az apámat? Nem mondott-e, nem hagyott-e hátra
valamit?... Az anyám van odahátra, ne féljen. Nem engedtem, hogy eléjöjjön, míg
széjjel nem nézek. De nincsen itt már senki – mondta, és intett az asz
szonynak, hogy odamehet.
– Hogy tán valaki reaküldte volna apádra azokot, úgy mondják, de nem lehet itt
biztosra semmit sem tudni... Én azt mondom, egyelőre itthon magatokot mégse
mutassátok. Nehogy úgy járj, mint Imre, hogy elhurcoljanak téged is, csak
elviszi azokot valamerre az ördög... – intett a kezével, s odábblépett halkan,
mint az árnyék.
– Hát a baj, az megvan! – szólt a legény az anyjához. – De megmártom én a
bicskát valakiben, nem nyugszom odáig!
– Hallgass, te, ilyent ki ne szólj a szádon! Agyonlőnek ezek téged is, ha a
szemük elé kerülsz! Hajnalban indulsz vissza az erdőre, s bé ne gyere addig,
amíg én nem hívlak! Nem elég nekem bánatnak az a másik kettő, még tégedet is
búsuljalak! – törölgette könnyeit az asszony, felfelé botladozva a lépcsőn.
Odabenn a pad sarkára ült, s nézett maga elé keservesen, nem érzett egy csepp
erőt, hogy valamit megmozdítson, a helyére tegyen a felforgatott házban.
Merthogy nem volt jelen a bajnál, valahol, a lelke mélyén pislákolt még egy
pici remény, hátha mégse úgy történt egészen a dolog, ahogy mondták neki, hátha
mégis kiderül majd, hogy megmenekedtek valahogy... A háborút végigcsinálta az
ura, s abból élve kimenekedett... s Imre is olyan életrevaló gyermek... mindég
tudott magán segíteni, ha bajba került, hátha most is kitalált az valamit...
IX. kép
Bács Sándor kora hajnalra ért haza. Oldalán lappogott a tarisznya a kenyérrel,
homlokát kiverte a verejték, s csuromvíz inge a hátára tapadt a sietéstől.
Amíg a kertek megett iparkodott hazafelé, az ijesztően néma házakat figyelve,
olyan érzése volt, hogy körötte már mindenki meghalt.
A kertajtón belépve csuda látvány fogadta az udvaron. A farakás szanaszét
hajigálva, bútordarabok mindenfelé, a repedt kamaraajtó a fal mellé vetve, a
tyúkól összedőlve, s a roncsok között néhány szállás nélkül maradt majorság
kuporgott, nem értve, mért nincs hova elülnie.
– Te Anna, te Anna, hogy tudtál ilyen szerencsétlenül járni! – motyogott maga
elé az ember a nagy összevisszaság között téblábolva. – Mi lesz ebből a
világból, ha már ilyen szerencsétlen, nyomorék asszonyt is kivégeznek, ki a
földön senkinek nem ártott...
A félhomályban hátrafelé botorkált, aztán megállt a farakás helyén, azon
tanakodva ki s mikor rejthette oda azt az átkozott golyószórót, miről az ég
világán semmit nem tudtak ők, s vajon miért?
Jól tudta, ha el nem menekül, most ő feküdne a gödörben az Anna helyén a többi
legyilkolttal egy halomban, s Anna éppen úgy nem értené, miért kellett neki
elpusztulnia, mint ahogy ő sem talál erre a borzasztó szerencsétlenségre
magyarázatot.
– Ha jő a vész, nem lehet kiállani előle... magával sodorja, ki az útjába kerül
– sóhajtotta. – S a gonoszság előtt védtelenül áll az ember...
Később arra is gondolt, miképpen legyen ezután. Gyermekei nem voltak, senkije
nem volt, egyes-egyedül maradt ezen a világon...
A szeme előtt egyszerre megjelent az asszony alakja úgy, miképpen utoljára
látta, cipekedve, hurcolva mindenféle holmit a földpincébe hátra, hogy
elmenekítsen, mit csak lehet, a gazemberek elől. A holmik hát megmaradtak
háborítatlanul, s ő pedig már nincsen...
Az ember újra sóhajtott. Hogy ilyen borzasztó módon kellett bevégeznie keserves
életét a szegény Annának, ki pár évtizednyi élete során jónéhány bűnös vétkeit
levezekelhette volna. De miért, Uram, miért éppen ő? – kérdezte magában újra és
újra, s gondolatai egyre csak visszatértek az érthetetlen módon náluk talált
golyószóróra. Az ő házukban katonaféle nem volt elszállásolva, jóformán az udvarukra
sem tette be egy is a lábát. Valami ellenséges ember műve lehet ez, haragosa,
hiszen mindenkinek van a világon. De tudhatta, láthatta valaki előre, hogy ez a
szörnyűség be fog következni?
Leereszkedett a favágó csutakra. Nem sírt, nem szokott sírni, csak nézett, égő
szemmel maga elé, a lába körül heverő apró kavicsokra, s nem vette észre, hogy
fázik, hogy a vizes ing mennyire hűti beteges hátát.
Aztán gondolt egyet az ember, és imádkozni kezdett, mondta egymás után az
imákat, a halottak nyugodalmáért, melyeket nem mondhatott pap el az elhantoltak
felett, s remélte, hogy törleszthet így egy kicsit az örök, nagy tartozásból...
X. kép
A reggel közel volt már, de a házban senki még le nem hunyta egy percre is a
szemét. A nyitva hagyott ajtón kihallatszott a kicsi nyöszörgése, aki már
egészen belefáradt a sírásba, s kivel senkinek nem volt ereje törődni.
A fiatalasszony vacogva feküdt az ágyon, erős láz és hidegrázás gyötörte,
időnként öntudatát veszítve hanyatlott hátra. A körötte rémülten forgolódó két
asszony azt se tudta már, borogatást cseréljen-e rajta, vagy mellkasát, merev
karjait, nyakát dörzsölve próbálja magához téríteni. Úgy tűnt, a rettenetes
megrázkódtatást a még igen gyenge, gyermekágyas asszony nem éli túl. Két gyerek
nagyra nyílt szemekkel, reszketve ült a sarokban a padon, le nem feküdtek egész
éjszaka, s édesanyjuk sikoltozásaira félve bújtak egymáshoz. Szólni, kérdezni
nem mertek semmit, természetesnek érezték szinte, hogy ővelük már senki nem
törődik, hogy tegnap reggel óta egy falatot nem ettek... Hiszen ők már árvák,
az apjukat meggyilkolták a fegyveresek, s ha igaz, amit az asszonyok suttognak,
s meghal az édesanyjuk is, ki tudja, akkor mi lesz velük... elbújdoshatnak a
világba, kóborolhatnak étlen-szomjan, s ha ruhájuk majd leszakad, senki nem fog
gondoskodni róluk...
Olyan furcsa volt és hihetetlen ez az egész... hogy azért a rossz
gumiabroncsért, amit a szín alá bévetve találtak, mért kellett meglőni az
apjukat, nem érthették, s megkérdezni nem volt akitől. A kivégzésen nem voltak
ott, előbb elbújtak, aztán az anyjuk ájultan feküdt a földön, aztán mikor
bemerészkedett a két asszony, azoknak segítettek őt ágyba fektetni. Aztán
vízért kellett futni, kivinni a pólyást a házból, hogy ne sírjon ott tovább, s
amikor el akartak menni, meglesni a foglyokat, az asszonyok nem engedték el
őket, azt mondták, mindenkit lelőnek, aki odamegy. Aztán jöttek estefelé a
népek sírva, szitkozódva, s mondták, hogy az ő édesapjuk meg van halva, és még
sokan mások, s hogy eltemették őket a Gábor-kertben a volontárok.
Az édesanyjuk sírt és sikoltozott, haját tépve rohangált körbe a házban s az
udvaron, amíg eszméletlenül újra össze nem esett. Azt kiáltozta, hogy jaj, mi
lesz veletek, jaj, mi lesz velünk, jaj, mi lesz a gyermekeimmel, és átkozta,
átkozta azokat a gonosz, vad embereket és az egész világot, ahol ilyen
rettenetes dolog megtörténhetik. Hogy senki nem került, hogy segített volna
rajta, s engedték gyáván őt elhurcolni, s meggyilkolni ilyen fiatalon, és senki
nem kérdezte meg, ki fogja a gyermekeit felnevelni, ki fog segíteni az árván
maradt, szerencsétlen családon.
Odakint egyre világosabb lett már.
– Ki kellene lopakodni – suttogta az egyik gyermek –, nézzük meg, mi van odaki,
hogy nem jőnek-e vissza megint, hogy még másokat is összegyűjtsenek.
Észrevétlenül kisurrantak a házból, kilestek a kerítés résein, de egyetlenegy
ember sem járt még az utcán, szürkeség és nagy csend volt mindenfelé.
– Hallod-e, hogy bőg a tarka a pajtában, nem tudja, hogy nincs, aki neki is
enni adjon.
– Gyere, vessünk eléje egy kicsi szénát, ha megdöglik, nem lesz az sem, ami
tejet adjon!
– Én nem megyek bé a sötét csűrbe, hátha el van bújva ott valaki!
– Te nem voltál félős, s né, hogy kocognak most a fogaid!
– Jaj, csak édesanyám is valahogy meg ne találjon halni!
– Nem hal meg, ne félj, csak megsegíti a jó Isten! – jött ki a házból az egyik
asszony – megcsendesedett egy kicsit most, s el is aludt. Menjetek bé s
feküdjetek le egy szikrát, de csendben, hogy fel ne zavarjátok. Ha pihenhet egy
kicsit, tán jobban lesz azután!
A két gyermek lábujjhegyen visszalopakodott a szobába és ruhástól bújt az
ágyba, melynek a szélén ülve a másik asszony ringatta a kicsi pólyást.
– Éhes szegényke, de hoznak mindjárt tejet neki. Anyátok nem tudja megetetni
most, hogy ilyen beteg. Takarjátok a fejeteket bé, s aludjatok, míg ő is pihen.
– De ha béhunyom a szemem, mind csak édesapámot látom. Mintha ott állana pont
az ágy lábánál.
– Szegényt nyugosztalja a Teremtő! Ki gondolta volna, hogy ilyen véget érjen!
Anyátoknak most már ti kell segítsetek, s úgy iparkodjatok hát, hogy ő mindent
lát az égből. S ez a kicsi nem is ismerhette meg az apját, mondjátok majd el
neki, ha nagyobb lesz, milyen dolgos, rendes, jó ember volt az édesapátok!
– El kellett volna fusson, hogy ne tudják meglőni – suttogta a fiúcska – s
éjszaka aztán hazajött volna a sötétben.
– Nem lehetett azt, mert egyből reafogták a sok puskát.
– De miért, ha ő semmi rosszat nem csinált? – Mert vért akartak ontani, azért.
Mintha nem folyt volna elég vér mindenütt... Mintha a mi vérünk más lenne, mint
az övék...
XI. kép
A reggeli nap úgy emelkedett fennebb s fennebb az októberi égbolton, mint
azelőtt, csak éppen most nem bírta felvidítani, hiába pásztázta végig
sugaraival az elhagyott udvart, ahol minden tárgyról lerítt a végtelen
szomorúság.
A nagykapu tárva-nyitva állott, beláthatott rajta minden arra járó, de a ritka
reggeli járókelőknek nagy kedve nem lehetett a bámészkodásra, lehajtott fejjel,
gyors léptekkel haladt el mindenik a porta előtt.
Nyitva maradtak az ajtók is a házon, becsukni nem volt már érkezése annak, aki
legutoljára távozott el innen, talán még azt sem engedték meg neki, hogy
visszapillantson búcsúzóul.
Nem járt tegnap óta senki az udvaron, mióta megtörtént a nagy szerencsétlenség,
a legényke is csak egy ízben, szürkület idején óvakodott el idáig, s bekémlelt
az útról óvatosan, de bemenni éppen nem volt bátorsága.
– Hej, mi lesz itt a gazdasággal gazda nélkül! – sóhajtott fel, mert bár csak
segíteni szokott itt ő az öregasszonynak, a jószág s a ház sorsa iránt
valamilyen felelősséget érzett. De mit tehetne ő, egy gyermek, ha széthordnak
is mindent, hogy mire a menekültek hazakerülnek, semmi nem marad, ki törődne
vele, ha szólna is valamit... s meglehet könnyen, hogy azok még kutatni
visszajőnek, hát nem tanácsos hosszabban itt időzni... még szerencse hogy ő nem
volt jelen, amikor itt jártak a voluntárok...
A hajlék hát magára maradt teljesen; attól a pillanattól, hogy elvitték az
öregasszonyt, leállt az udvarban az élet.
A csűr oldaláról céltalanul lógott alá a nagy vaskampó, a hasadt csűrajtót
himbálta a szél, s bele-belekapott a fák alatt halomba gyűjtött avarba
szanaszét hordva a száraz leveleket a tisztára sepert, barnuló pázsiton.
Az etetőkosár félrerúgva az útból, a kerítés tövében árválkodott, az ólban a
malacok felháborodva sivalkodtak... hiszen itt az udvaron ezidáig minden mindig
pontosan és időben történt, percnyit sem tért el egyik nap rendje a másiktól. A
munkának, dolognak megvolt a szokott és sérthetetlen sora amit tegnapig nem
változtatott semmi meg, még a háború sem. Virradattól setétedésig, harangszótól
harangszóig minden órának, percnek megvolt a szerepe, az arra kiszabott munka
elvégezetlenül soha nem maradhatott... A tegnapig olyan életteli, eleven portát
megérintette az enyészet, nyomot hagyva minden dolgon, tárgyon, s az udvarban
úrrá lesz lassan a pusztulás, ölelheti, cirógathatja azt már az októberi
felhőtlen ragyogás. Pereghetnek már háborítatlanul szanaszét a száraz levelek,
a repedezett hátulsó falról pattoghat a vakolat, és érkezhet aztán a tél is...
A makulátlan égbolt sem mutatja, hogy tanúja volt az iszonyatos tragédiának,
ott fenn nem ütött rést se golyó, se jajszó, se a lövések hangja. S
változatlan, fenséges nyugalommal borul a tömegsírra, a gyászoló falura, a
véritatta rögökre az a titokzatos, vég nélküli kékség. Az ég.
Az ég, be magas, Istenem!