|
ÍRÓK ALBUMA
Fényképeim
Igen, ennek a szembesülésnek az imperatívusza már nagyon régóta nyomja a
lelkemet. Családom levelesládáiban tallózva már csaknem egy évtizede, még az
„aranykor” közepén megfogalmazódott bennem a felismerés, hogy ideje volna
papírra vetnem: ki is vagyok tulajdonképpen; dédszüleim magyar, román és német
nyelvű hivatalos iratai, illetve magánlevelei, a Roth, Gherlan, Steiner, Kövér,
Makkai, Bakk, Simonyi – és persze, a Varga – felmenők legmeghittebb vallomásai,
legváltozatosabb tárgyi hagyatékai közt turkálva, már rég tudatában vagyok
annak, hogy ami bennem van, ami génjeimben kavarog, az bizony egy kicsit maga a
kelet-közép-európai történelem. Ha úgy tetszik, József Attila szavaival élve,
„minden, ami volt s van”...
A leghatározottabb módon azonban ez a felismerés akkor hasított belém, akkor
kezdte el mardosni lelkiismeretemet – s teszi ezt azóta is, szűnni nem akaró
intenzitással –, amikor 1991 júliusában Bukarestben, egy
Colentina-negyedbeli tömbház második emeletén az alig negyvennyolc évesen
meghalt unokatestvérem koporsója lépkedni kezdett felém. Dögmeleg nyár volt, a
kánikula miatt tapadt reánk a ruha, a parányi lakás szobáit
belepte a „pomana”-ra készített töltött káposzta, illetve a tömjénfüsttel
keveredő gyertyalángok balkáni illata; már túl voltunk a megérkezésünk keltette
feszélyezettség másodpercein, a részvétnyilvánítás dadogó közhelyein, sőt még a
nyitott koporsó fejénél belénk diktált feketekávé ízét is elfelejtettük. Mi
több, az ortodox liturgia kötelező házszentelése is lezajlott néhány
másodperccel azelőtt, s a ritkás szakállú pópa füstölőjét lóbálva már indult is
a kijárat felé – állítólag aznap délutánra volt még egy temetése –, amikor
bekövetkezett az a pillanat, ami azóta is kitörölhetetlen kérlelhetetlenséggel
figyelmeztet adósságtörlesztési kötelezettségeimre. Az, amikor a megboldogult
tetemét derekánál átkötve a nyitott koporsót élire állították, s apró
döccentgetésekkel léptetni kezdték a parányi helységek sikátorain át. Jött
velem szembe bólogatva unokatestvérem porhüvelye, az egykori élsportoló ünnepi
ruhába öltöztetett teteme, családomnak a Kárpátok koszorúján kívül szakadt
ágának azon legutolsó tagja, akivel, ha már az anyanyelv nem is, de a közös
származás mindkét részről vállalt tudata érzelmileg még összekötött. Aprókat
biccentgetve jött felém a közeli rokonság letagadhatatlan jegyei, az azonos
orr, azonos szemöldökív képében a figyelmeztetés, a mindannyiunk feje felett
lebegő végzet kiszámíthatatlan bizonyosságáról, a „memento mori”, az örök
halogatás csapdájának hátborzongató tudatosítása. Araszolva, hol jobb, hol bal
vállát előretolva közeledett bizony felém, a nem lehet tudni, értem mikor
érkező elrendeltetés...
Akkor, igen, akkor határoztam el végérvényesen, hogy nekiülök. Hogy
összegyűjtők mindent, ami csak összegyűjthető. Hogy a legelső szusszanásnyi
időben elkészítem majd azt a keresztmetszetet, amit rajtam kívül senki más nem
készíthet el. Hogy számba veszek majd mindent, ami „sajátosságom méltóságához”
hozzátartozik: legyen az akár pozitív, akár negatív értékű hagyaték. Hogy
igenis szavakká kell örökítenem tulajdon transzilván örökségemet...
Ám ez a „szusszanásnyi idő” mindmáig – legalábbis számomra még – nem érkezett
el. „Derékig állva a rendben”, mind kétségbeesettebb erőfeszítésekkel próbálok
eleget tenni a mindennapok sűrűsödő kihívásainak – s közben mindinkább
tudatosul bennem a halogatás okozta lelkiismeretfurdalás, mindinkább érzem,
hogy a ma elhalasztott alkalom holnap már nem adatik meg ismét számomra
Vergilius szavával élve: „fugit irreparabile tempus”. Bizony, pereg, pereg
kíméletlenül a homokóra, s ha nem akarok lemaradni, igencsak ajánlatos volna
végre-valahára már megszívlelnem a népi szólásmondást: „Amit ma megtehetsz, ne
halaszd holnapra”...
Mert bizony senki rajtam kívül nem fogja tudni megírni annak az autodidakta,
négy osztályt végzett marosújvári szűcsmesternek, apai nagyapámnak a
hányattatását, aki – miközben öntudatos baptista prédikátor s a „Szeretet”
egyik legkitartóbb munkatársa volt – gyermekeit a Bethlen Kollégiumban
taníttatta, s minden félretehető pénzén kizárólag csak könyvet vásárolt; hogy
aztán háború végeztével internálják, s könyvtárát csak a román szomszédok
szolidaritása mentse meg a pusztulástól. Senki rajtam kívül nem ismerheti
ezeknek a szürke kisembereknek a rajongását, hűségét s végtelen tiszteletét
minden iránt, ami egyszerre vall egyetemes műveltségre és anyanyelvi kultúrára.
Ennek a marosújvári Édennek a megírását, tudom, senki mástól nem várhatom
el!... De nem kevésbé izgalmas anyai felmenőim curriculum vitae-je: a
taktakenézi és kiskereki Keövyr (még csak nem is Kövér!), de genere Huba
elszegényedett dzsentri család keveredése a vaskóhsziklási, tudatosan
polgárosodni akaró Gherlanokkal, a vegyes házasságok minden ódiumával és
pozitívumával egyetemben. Nem érdektelen bizony számunkra, hic et nunc, hogy a századforduló
öntudatosodó partiumi románsága hogyan tudott a legkülönbféle állami
közhivatalokat ellátni a milléneumi Magyarországban, s miközben igyekezett
megtartani anyanyelvi identitását, gyermekeivel a Monarchia legminőségibb
iskoláit végeztette el, s tőlük a kétnyelvűséget, kettős kultúra ápolását elemi
szükségszerűségként követelte meg... Igen, ezeket a gyökereket csak én tudom az
emlékezet talajából kibányászni; ezeknek a bonyolult szövevényeit csak én
gombolyíthatom fel egyes-egyedül...
Ám legalább annyira „érdekes” volna eszmélkedésem világa, a „Pece-parti Párizs”
metamorfózisa, Nagyvárad ötvenes-hatvanas évekbeli története – „a Nagy-Omlás
alatti város” emberöltőnyi kálváriája. Nemcsak azért, mert „a sikátorokban, a
külvárosok környékén, az ablakok réseiben itt is” – „mint mindenütt, mondjuk,
úgy Kapplony és Jajdon között” – „vacogva didergett” bizony hosszú-hosszú
esztendőkön át „a tavalyról valahogy itt rekedt kánikula”, nemcsak azért, mert
„síkságra szabott tömbházai közt... szabadon kószált a fejlesztésben éppen zöld
utat kapott disznóhízlaldaszag”, s „az üzletekben itt is pult alatti áru után
szimatolva lapogatták pénztárcájukat az aznap éppen fizetést kapott
háziasszonyok” – hanem valahogy a lelkek mélyén dédelgetett álom, „az ittmaradt
nyár” miatt. Azon konok megmaradásvágy miatt, amely minden „kivilágítatlan
utca”, „hajnalban csengető postás”, „kellemetlen kérdezősködés” dacára
úgy-ahogy, de mégiscsak megőrizte az ezredforduló számára a Holnap városának a
szellemiségét. Azon „földnehézkedésnél is kegyetlenebb erővel” ható ragaszkodás
miatt, amely évtizedeken át éltette és megőrizte ama Juhász Gyula-i
„Testamentum” „magyar dal”-át Váradon... Horváth Imre, Tabéry Géza, Tóth
István. És persze a csonttá aszott termetű „öreg magyar”, a mindig mindenre
figyelni tudó András tanár úr... Aki 56-ban azért kapott húsz évet, mert a
pesti események idején egy perces tiszteletadásra volt mersze felállítani a
diákjait... Itt bizony számomra „minden utcasarok egy külön élményt, minden
kirakat egy külön élményt jelent; itt minden portáról, minden épületről, minden
intézményről valami külön esemény jut az eszembe”. Legyen az az intézmény akár
a környék legeldugottabb tanyáján is fogalommá vált
„Sarokház” is (gyengébbek kedvéért ama bizonyos „decemberi eseményekig” itt
volt az állambiztonsági szervek megyei központja – később, vagy négy tucat
alkalommal magam is „látogatója” voltam...). Igen, ezt a miliőt
mégiscsak én ismerem a legtisztességesebben; az emlékek világa, a megőrzött
családi levelezések, na meg persze, az újságkollekciók – bizony, mind
haragosabban követelik nemcsak Novák doktor úr Golgota-járásának megörökítését
(a „Summa cum laudae” főhősét apámról mintáztam meg), de a teljes
keresztmetszet megfogalmazását: ama „Nagy Omlás alatti” hiteles krónikát...
S már el is jutottunk világra-csodálkozásom felejthetetlen öt esztendejéhez, a
temesvári diákévekhez, a Cseresznyés Gyula vezette „Tháliá”-hoz, Páskándi Géza
abszurdoidjaival, a Franyó Zoltán által uralt Ady-körhöz, Anavi Ádámmal,
Bárányi Ferenccel, Mandics Györggyel, a kisebbségi „muszáj-Herkulesség”
Bega-partján felfedezett örök kihívásával. Igen, ott, az anyanyelvű egyneműség
óvó elringatásából kicsöppenve ébredtem rá voltaképp arra, hogy a közösségi
összetartás milyen hatalmas megtartó erőt jelent, itt tanultam meg – a
diákszínjátszás örömével-küszködésével egyetemben –, Király Pista (bocsánat,
Káli Király István szerkesztőségi titkár úr) az élő tanúm reá – azt, hogy a
sikereinkért bizony valakinek mindig vállalnia kell a rivaldafényben való állás
mellett az ügyelői szerepkört is... Jó iskola volt, mai napig hálás szívvel
emlékszem reá...
A legcsodálatosabb azonban mégiscsak az idehaza töltött hetvenes évek voltak.
Bizony különös dolgokra volt képes az egy akarattal való egybegyűlés; furcsa
tartalékokat, Ismeretlen senki által nem sejtett teléreket bányászhat elő.
Igen, abban az időben épp azok a péntek esti nagyváradi Ady-köri hangos
együttgondolkodások, az a közösségi egyetakarás volt a legjobb példa arra, hogy
miként tudta tucatnyi széplélek öncélú összejövetele alig néhány esztendő
leforgása alatt egy közeli fórumként és szellemi műhelyként egyaránt
Erdély-szerte számon tartott közösséggé, városának minőségi hangos
hetilapjává, anyanyelv-őrző irodalmunk szerves részévé kinőni magát. Hogy
néhány ember lelkesedése igenis közvéleményt képes formálni. Hogy az erős
akarat magasra – nagyon magasra – tudja lendíteni még, az úgy tűnik,
behozhatatlan hátránnyal indulókat is. Akkor bizony a minden heti péntek
délutánonkénti megmérettetések kihívásában Ara-Kovács Attila, Gittai István,
Kőrössi P. József, Nikolits Árpád, Szilágyi Aladár, illetve Tóth Károly és
Zudor János vitaszelleme – a hozzánk igencsak gyakran leránduló kolozsvári és
marosvásárhelyi „meta-nyelvet” beszélő „máskéntgondolkozó” eszmetársak
jelenlétéről nem is beszélve – igencsak állandó versenyhelyzetbe kényszerítette
a magamfajta, humán végzettséggel nem rendelkező „dilettáns” tollforgatót. Nem
lehetett nem felkészülve menni azokra a péntek estékre! Nem lehetett hőbörögve
mellébeszélni, valahányszor hozzászólásra felnyújtottad a kezed! Az esetleg
felolvasásra kerülő „opus”-ok minőségéről nem is beszélve!... Itt minden
alkotás a „mindenséghez mérd magad” jelige alatt született meg. Itt minden
vitaindító Heideggerre, Lukácsra, Kantra – „legrosszabb” esetben Németh
Lászlóra – hivatkozott! „A minőség forradalma” ott zajlott le a szemünk
előtt!... (Csoda-e, hogy „Ellenpontok” lett az eredménye!?...) A közösségi
elkötelezettséggel szembesülő „szövegek és körülmények” egyformán firtatták itt
„a teória esélyeit”, valamint „a dolgok emlékezetét”, a
„szülöföldön-világszélen” maradó láz „az elmélet küszöbén” itt döbbent rá, a
péntek esti „szavak városában”, hogy ha így haladunk tovább, bizony „valami
elkerülhetetlen” hosszú távon gondolkozva.
S innen már csak egy lépés volt a Bölöni Sándor kezdeményezésére 1978-ban
újraindult „Irodalmi Kerekasztal” hősies hét évfolyamáig, szellemi
pallérozódásunk ezen zsúfolt termekben lemérhető szabad-egyeteméig, amely
havonta adott lehetőséget a megmutatkozásra művelődési életünk nem egy
kiemelkedő személyisége számára, Balogh Edgártól Egyed Péterig. Költő, közéleti
ember, műfordító, szerkesztő, színházigazgató, művészettörténész – immár
lexikonokba rögzült szellemiségünk szinte teljes palettája képviseltette magát
ezeken a hóvégi rendezvényeken, melyeknek korántsem volt ritka jellemzője a
tett ház, zsúfolt karzat. Jó volt látni azt, hogy például Imreh István Bethlen
Gáborról szóló előadása előtt bő negyedórával már nem fértek a terembe az
emberek, hogy Sütő András nyilvános interjúja alatt a színpad is megtelt az
érdeklődőkkel, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetének a
bemutatóján Várad legnagyobb könyvüzletének teljes készlete – csaknem hatszáz
kötet – talált gazdára röpke huszonöt perc leforgása alatt. Hőskorszak volt
bizony az, a javából!...
Hogy aztán ’85 tavaszán azt is betiltsák, s egyre inkább atomizálódó
világunkban már csak a kézről kézre adott nyomtatott szó, a hátizsákok aljában
becsempészett lélekerősítő irodalom maradt. „Elfáradnak a legjobbak,
ellankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”, mondogattuk akkor igen gyakran
csomagoló barátaink láttán Ézsaiás parafrazált citátumát, de lidércálmas
éjszakáink során bizony mindannyiunk lelkére rátelepedett a kérdés: „és velünk?
velünk mi lesz?” A feleletnélküliség mint Nessus-ing égette végig átkínlódott
hétköznapjainkat, mint beteg testbe a burjánzó kór, úgy mart bele minden
gondolatunkba a kiúttalanság... Ha könyveink nem lettek volna, talán nem is
tudtuk volna kibírni...
Hogy aztán egyszerre csak megtörténjék a csoda, megtörjön a lidércnyomás, s egy
már nem is remélt karácsonyi virradat visszaadja nekünk azt, amiben már nem is
mertünk reménykedni: az utolsó utáni esélyt. A történelem eme fura változása
ismét felkínálta számunkra az elképzelhetetlent: az önösszeszedés minden
kínlódását és minden gyönyörűségét, a szolgálat idejét és a megmérettetés
korát. A lehetőséget, hogy valami keveset tegyél te is azért a közösségért,
amelyből vétettél...
Három évvel ama bizonyos „decemberi események” után, eufóriából már réges-rég
felébredve, kijózanodva a lelkendező álmodozásokból mára már tudatában vagyunk
annak, hogy „a tejjel-mézzel folyó Kánaán” bizony még messze, nagyon messze
van. Tisztában vagyunk azzal, hogy a história szeszélye, meglehet, még nem egy
csapdát, jónéhány buktatót tartogat számunkra is. Mégis, hiszem és vallom, hogy
az úton menni kell, hogy a feladatot, amely nemzedékünkre méretett, vállalni
kell.
Csak esténként, amikor haza vetődöm, ne vakítana olyan szemrehányóan az az
íróasztalomon várakozó fehér papír...
VARGA GÁBOR

|

|
1966 – Érettségi előtti tavasz a Királyhágón
|
1980 – Forrás-kötetem egyik próbaképe
|
VARGA GÁBOR
1978 – Az a bizonyos Ady-kör (Kőrössi P. József, Hunyadi Mátyás, Tóth
Károly)
|

|

|

|
Gy. Szabó Béla
|
Vita Zsigmond
|
1978
– 1984 – Volt egyszer egy kerekasztal
|
Gellért Sándor
|

|
1983 – Fiammal a Brătcuţe völgyében
|

|

|
1984 – Az ittmaradt nyár című
kötetem bemutatója
|
Már csak az ének, ének maradt
(Gittai István. Gyulai Katalin)
|

|
|

|
1975 – 1993 – „Életem
nyomorgatója”, legkíméletlenebb kritikusom, a feleségem
|
|
|
|
|
1992
– „Íme, hát megadatott nekünk, hogy ezt is megérjük” (Emléktábla-avatás a
Varadinum befejező napján)
|

|
|