Páll Lajos
Hihetetlen...
Hihetetlen hihetetlen
napja babja ehetetlen
hol hagyta a drága pakkot
amije fáj mind szavatolt
pedig árnyalt hetyke rajzot
ezüstónnal hányat rajzolt
hihetetlen hihetetlen
ha költő mért élhetetlen
jövőt szagolt mért kockáztat
alázatból csigaházat
rág a kérdés minden nap
megy ez addig amíg csak
meg nem unja s föl nem csap
vitéznek vagy lovagnak
vendég-kod hivatottnak
s tűri miként olvasnak
szemre szájra parancsot
kedve lesz de parancsolt
távmúzsája fűje fája
azt hiszi hogy majd alája
állhat s ez a szoknya védi
s nincs gondja más csak igézni
s lészen kegyes törvényt törvén
égig nő esendőségén.
 
Tanulságul
fenn salétromos menny ragyog
KORMOS ISTVÁN
Bizony az járja meg jobban,
aki odaáll,
Hess, ne billegj a vállamon
leánykamadár.
Ki közülünk útnak indult,
sehova se ért,
Adjátok meg ez egyszer a
kialkudott bért.
A föld ez a lapos csajka
tomporát veri,
Árpakását tetézzétek
szép szóval neki.
Égi őrnek gyöngye játék,
hogyha élsz vele,
Szemed szögén vétekháló
kétes öröme.
Bizony az járja meg jobban,
aki odaáll,
Hess, ne billegj a vállamon
leánykamadár.
Próbáld meg...
Próbáld meg tömören
sírni mikor vernek,
intsél fügét huncutul
pikás keresőnek.
Lesz hozzá majd koszorú,
lánctalpas igazság,
kéretlen táncoltat a
vőfélykedő ország.
 
Fönn ne akadj ennyi jón,
mi veled teljesült;
vagy szemérmes szemetes,
szellemi-menekült.
Titok
Mint sárga kanca fölnyerít,
az erdőből a hold,
ballag, ballag megelleni
a némaság csikót.
Az ég csűrét száz patkószeg
gyémánt fény átveri,
kinek kell mi nem titok,
vallani, vállalni.
Száraz kút lesz ez a völgy,
Hold titkát kiitta,
s leng veled büntetlenül,
az álom égi hinta.
Őszi erdőn
Milyen vörös ma a hold,
milyen hosszú ez az éj,
szomszédom s én, fatolvajok
lettünk vérmes fényénél.
Gyér erdők közt veszt az út,
hárász-árnyék fölfakad...
ez az irtás most már végleg,
cédulázott pillanat.
Csodanyugalmú hegyek
kísérnék a kertekig,
bőg a traktor, vádaskodik,
s kő haragja szikrázik.
Gondoltam, hogy kinőttem
a sunyítás bakancsát,
de a világ, mint ciherest
hányadszorra, csonkra vág.
Ezt a pert is elvesztettem,
Hold-bíró fönt úgy ragyog,
s megszöknek az ártatlanul
tanúskodó csillagok.
El ne felejts...
El ne felejts
bólintani a csapzott gólyapárnak,
kik egy oszlop magasságából
valami forró nyár reménységével,
melyet itt még meg nem értek,
nézik ezt a zimankós tájat.
Hisz a tavaly is bujdokolt a nyár.
Képzeletünk szürke hályogán
hordják az időtlen karcolást,
ezt a falut, a tengerek felett...
– Közben átvérzik a zöldön az elkésett hó.
Mondom, el ne felejts bólintani nekik.
Március
Veri a cinke az üllőt,
csilingel a hang,
szinte hihetetlen hogy volt
boldogtalanabb.
Színpad a csonkolt akác
s az öles fenyő, s
gyémántzsindelyen csúszkál
a hetvenkedő.
Tenyérnyi udvaromon a
sombokor kigyúl,
talán már tavasz lesz vissza-
vonhatatlanul.