Demény Péter
Szerelem I.
Nézném a szemed, mert mogyoróbarna...
De a sas nem enged. Engem akar, engem.
Kéjjel marcangolja, szürcsöli a mellem.
Szívemet is kitépte már a karma.
Nagyon kimerültem. Pihenni se hagy.
Erőtlen karom kirántja a lábát.
Elzuhan. Ajkaim már a csőrét rágják.
Bőrét vedli lassan. Kiáltok. Te vagy.
Szerelem II.
Ez a kapcsolat már primér.
Véremmé tett végre az ösztön.
Hozzáteszem ujjongva, rögtön:
Nem vagyok már úri, kimért,
Jólnevelt, mint egy utcabálon.
lihegve tépem le ruhádat,
Nyálazva loholok utánad
S a szép szavakat eldarálom.
Apollinaire elfeledett dalaiból
(Szerelmes szavam)
Az ég mellettem elhalad
Tenger mi medréből kilábol
Nyomában jönnek hűs halak
Kimenetelnek a világból
 
Kimenetelnek a világból
Követik hegyek fák füvek
Te maradsz velem egyedül
Isten sem motyog esküket
Int mert távozni kényszerül
Lassacskán Te is távolodsz
Hiába könyörgök Neked
Szerelmes szavam áporodsz
Szétkapkodnak a csúf szelek
Fecni
Fásult vagyok. Elkapott a kontroll.
Istenem, fizetek. Nem izgat semmi sem.
Olyan nulla vagyok, mint egy „szevasz”
Az ajtókba becsípett fecniken.
Az ajtó szorít, minden pórusával.
Egyre szorít, mi több: minduntalan.
Én pedig vonaglom, rúgkapálok.
És mégsem tudom kitépni magam.