KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Szabó Lőrinc évszázada
Aki 1900. március 31 -én született, az emberi életkor felső határán, még köztünk lehetne, de már 1957. október 3-án elköltözött a századból, melynek pulzusát kevés lírikus érezte meg és továbbította pontosabban; az európai szellem, az örök idők óta szolgálatos és mindig csak sorára váró értelem exponenseként, hogy látványos újítások nélkül, pusztán a maga költői világának megteremtése által, mindent megváltoztatott maga körül a magyar lírában, melynek történetében a legnagyobbak között lesz a helye.
Az a merőben új és hódítóan más, melyet a Szabó Lőrinc-jelenség jelent a huszadik századi magyar lírában, azt a fajta eszmeiséget képviseli, melyben a kollektivizmus, az emberiség-jelszó előterébe kerülésének korában is tisztán maradt meg a boldogság és szabadság végcéljának és menedékének, tehát a szellem matematikai alapegységének az én. Eme én néhol elvontabb neve, néhol személyes neve: ember. Szabó Lőrinc emberének mindenütt jelenvalóságát lényének, létének totális költészete biztosítja; nála az én határát meghaladó és feszítő nosztalgiák mind azt sugározzák, közvetítik, tanítják látszólag végtelenül egyszerű, de hatalmasan  kimunkált eszköztárral, művészi, szakmai apparátussal, hogy az ember elvágyódik és fél elvágyódni a világban, menekülne az egy-ből, de sajnál is itthagyni annyi kincset, ami az egyszeri élet köré gyűl azonnal.
Nem tart okosabbnak menet közben születő költői helyzetelemzéseinek eredményeinél semmilyen ideológiát. Önmeghatározásai is olyanok itt-ott elszórtan költészete mezőin, mint máris szétszórt csontjai valakinek, aki viszont nagyon is érzékenyen él és ítél.
Talán a legborulátóbb magyar költő ő, minden patetikumot póznak, felesleges dísznek ítél csalhatatlan érzéke, s mi patetikusabb egy valóságos jelen idejű bajban, mint távoli rokoni biztatást komolyan venni, bármilyen dicső múltból vagy látatlan jövőből? Tetszik, nem tetszik, konokul következetes és Szabó Lőrinc-i ez!
A Dsuang Dszi álma a legtünékenyebb, legigazibb Szabó Lőrinc-vers, a magyar gondolati líra egyik csúcsteljesítménye egyszerűségében és tisztaságában. Megáll tizedszer is, megállhat századszor is, aki eddig ér Szabó Lőrinc folyamatos olvasásában, aki eddig ér a magyar költészet olvasásában, a XX. századi líra folyamatos olvasásában; egy pillanatra megáll benned az én, aki mindig szereti a fölényesen feladott leckét. s egyre bonyolultabb leckék fogadására kész A Dsuang Dszi álma az a vers, amit minden költő irigyelhet, az a ritmus – nem is a nyelv hordozza! –, az a sejtelmes kimondás, az a fülben is megmaradó formai emlék és fejben maradó szellemi inger, melyet akkor képes előidézni egy költő, mikor teljes alkati energiáival, jellegzetes észjárásával, mindennel, ami tehetségét jelenti, csendes tekintéllyel, parancsoló hatalommal maga mögött tudhatja az időt. Nagy és fontos vízióinak egyike, kedvenc víziótöredékek és részlátomások összege, összesítője. Ez már maga a rendszer, a Szabó Lőrinc-i költészet működés közben. Benne van a nagy szempont s a nagy irónia: ha úgy tetszik, nem igaz, csak játék, csak egyik útja annak, hogy megközelítsük a mit is? A vers ugyanis, minden bizonnyal arról szól, hogy az emberi értelem legteljesebb és legnemesebb ellenfele az idő volt és marad, vele bánunk a legnehézkesebben, pedig a szellem szerkezete eredetileg is tartalmazta azokat a plusz-dimenziókat, melyek felkutatására éppen azért kapott rá az ember, hogy világának az érzékekkel már felismert dimenzióiba bele nem férő tényeit, jelenségeit, összefüggéseit a maguk valódi helyén láthassa. Szabó Lőrinc a harmincas évek közepére alakítja ki teljes gazdagságában legjellegzetesebb verstípusát, mely a konkrét formától függetlenül nem más, mint drámai monologizálás.
LÁSZLÓFFY ALADÁR