Gáll Ernő
„MANGALIA” ELŐTT ÉS UTÁN
A hetvenes évek ellentmondásos – némely vonatkozásaiban paradoxális – képletéhez tartozik, hogy az 1971-ben a Ceauşescu által meghirdetett „minikultúrforradalom” ellenére, ezek az évek a romániai magyar művelődési szempontjából (Csapody Miklós minősítése szerint) bizonyos ideig a szellemi „prosperitás” évei voltak. Csapody megállapításai a Korunkra is vonatkoztak, s ezt az állapotot akkori feljegyzéseim szintén tanúsították (vö. „Megszűnt” a cenzúra. Korunk, 1993. 1.). Főként az évtized második felében azonban megsokasodtak a negatív, aggasztó jelenségek, amelyek a nyolcvanas évek elején már egyértelműen az 1971-es neo-sztálinista program kérlelhetetlen al kalmazását jelezték.
Egy Kányádi-versben található képre hivatkozva, Pomogáts Béla „égő szekértábor”-ként jellemezte a romániai magyar kultúra korabeli helyzetét. Művelődésünket – az ország egész kultúrájával együtt – valóban a felperzselés fenyegette, s ezt a zsarnok mangáliai beszéde (1983) félreérthetetlenül, vészjóslóan fejezte ki.
Az előzmények között a szárhegyi „Kriterion-tábor” kapcsán kirobbant politikai botrány is szerephez jutott. A Korunk bő részleteket közölt az irodalmunk és művelődésünk egyre komolyabbá váló bajainak-gondjainak hangot adó, nemegyszer szokatlanul élesen fogalmazó felszólalásokból, s ez az összeállítás, amelyet Kántor Lajos gondozott (1980. 9. sz.), a hatalom haragját váltotta ki. Megfenyítésünkre Bukarestből brigád érkezett. A hírhedt, magyarellenességéről is ismert Eugen Florescu vezette, de (talán még ellensúlyként) az engedékenyebb, egykori kolozsvári elsőtitkár, Aurél Duca is részt vett benne, aki abban az időben a Művelődési Bizottság országos alelnöke volt.
Az akkori feljegyzéseimből válogatott szemelvényeket a „Szárhegyi-ügy” felidézésével indítom.
1980. dec. 2.
Visszatérve Varsóból, ahová egy írószövetségi küldöttség tagjaként utaztam, az eltelt másfél hónap távlatában értelmezhettem a 9. szám körüli bonyodalmakat. Még nem tudom azonban felmérni, megérte-e a közlés ebben a formában azt a megszorított ellenőrzést, amit kiváltott? És a fokozódó bizalmatlanságot, amellyel a jövőben meg kell küzdenünk? Nem látom még továbbá azt sem, milyen mértékben lehetett volna elkerülni ezeket a konzekvenciákat, ha gondosabban, „éberebben” fésülöm át a szöveget? Azonban kétségtelenül pozitívumként könyvelhető el, hogy sikerűit nyilvánosságra hozni a valóság eddig meg nem szellőztetett aspektusalt. Ennyiben a szám vitathatatlanul „fegyvertény”-nek számít. Ilyen jellegűként értékelhetem azt a szolidaritást is, amely ezzel kapcsolatban irántunk megnyilvánult. Ugyanakkor ismét – pontosabban hosszú idő óta újból – jelentkeztek a pecsovicsok, akik vesztünkre törnek. Kiszámíthatatlan továbbá a „fiatalok” magatartása, valamint a Kovászna megyeiek állásfoglalása Bekével szemben. Kérdőjel él bennem azzal összefüggésben is, hogy milyen következtetéseket vont le az ügyből maga a szerkesztőség? Ebben a percben azt sem láthatom előre, mi lesz „fent” és „lent” a visszhangja a kötelezően előírt januári cikknek?
Érdemes afölött is meditálni, mit jelent és mit jelez előre ama körülmény, hogy először vontak formálisan is felelősségre olyasmiért, ami a közölt anyagban nem volt lényeges. Tehát a sorok között és mögött meghúzódó szellemiség váltotta ki a büntetőexpedíciót. Ez a hivatal ügyességét, taktikai képességét bizonyítja, s ezt nem szabad lebecsülni. Nem közömbös ama körülmény sem, hogy az ügy rendkívül ellentmondásos, bonyolult helyzetben zajlott le, s ez a hatalom képviselőit némiképp bizonytalanná tette. Ebben a közegben természetesen veszélyes rövidzárlatok is bekövetkezhetnek, ám tapasztalhattam azt a viszonylagos támogatást is, amelyet egyes – felsőbb körökhöz tartozó – személyiségektől (Gogu Răulescu?) kaphattam.
Úgy érzem, hogy a hivatal figyelme most már szigorúbban fordul felénk, s emiatt lehetőségeink beszűkülnek. A fiatalokkal való együttműködés eddigi formái is csődöt mondottak.
Rögzíteni, esetleg elemezni érdemes a brigád összetételét (Florescu plusz Duca), magatartását a velem folytatott két megbeszélés, valamint a szerkesztőséggel való találkozás során. Különbség mutatkozik a Kriterion és a Korunk kezelésében, s ez – többek között – a KB szervezési osztályának a szerepére is fényt vet.
A magam részét tekintve, most – Varsó és Pest után – úgy vélem, hogy szerkesztés közben valamilyen emocionális tényező nagyobb funkciót kapott – a ráció kárára Ennek nem szabad újból előfordulni, mert a vázolt helyzetben a kilátások között a hideg észre és józanságra nagyobb szükség lesz, mint valaha. De mindennél fontosabb: nem szabad veszni hagyni a szárhegyi anyag közlésének ösztönző hatását!
Délután gyűlés volt Negucioiu megyei propaganda-titkárnál, ahol az ellenőrzés „új” eljárását közölték velünk. A terveket s az úgymond fontosabb („rázósabb”) cikkeket előre be kell mutatni. A megyénél is olvassák tehát a lapot. Ezzel a fejleménnyel, amihez a nagyon megszigorított bukaresti ellenőrzés járul, gyakorlatilag visszaestünk a cenzúra „megszüntetése” előtti állapotba Ezt megállapítva, ismét elővesz a kétely: megérte-e? A ráció viszont azt diktálja, hogy a szárhegyi ügy csak egy tényező volt a többi között, s ez a visszaesés amúgy is bekövetkezett volna, hisz egy fentről vezérelt folyamat részét alkotja.
Meggondolkoztató számomra, hogy a 9. szám megjelenése és a botrány kitörése között milyen eufória és mennyi illúzió uralkodott el bennünk. Azzal áltattuk magunkat, hogy a jövőben is tudunk hasonló valóságfelmérő ankétokat közölni.
1981. január 22.
Tegnap – részemről – pontot tettem a Szárhegy-ügy végére. Több mint két hónapja tart, és elküldtem a KB-hez az átírt cikket, amelynek a szerkesztőségi mea culpát kellene kifejeznie. A cikknek – felsőbb szándék szerint – a januári számban lenne a helye, de e hó 9 és 17 között nem érkezett rá semmilyen válasz. A végén Koppándi felhívott, hogy menjek Bukarestbe „megbeszélni” a cikket, mert – Popescu-Dumnezeu szerint – nem megfelelő. „Hiányos.” Arra a kérdésemre, hogy akkor mi hiányzik, sem ő, sem Florescu nem tudott válaszolni. Nem mentem el, és több napos huzavona után Florescu telefonon elmondta a kifogásokat. Teljes értetlenség, félremagyarázások és inszinuálások, megalázó célzások sora. A Dumitru Popescu megjegyzéseiből s a Florescu-féle közvetítésből félreérthetetlenül kiderült, mennyit ér az új Popescu-féle regény, az Ököl és tenyér című könyv „kritikai” szelleme. Világossá vált számomra, hány pénzt ér „jövő felé mutató nyitása”. Most már igazán nem sok illúziónk maradhat a kölcsönös megismerésre irányuló őszinte törekvésünk fogadtatásával kapcsolatban. Nincs partner ehhez a párbeszédhez...
február 25.
Nem tudom, megismételhető-e az egy hónappal ezelőtt leírt naiv megállapítás: pontot tettem az ügy végére. Azóta ugyanis többszörös átírás, a különféle bonyodalmak (például a kézirat elkallódása a KB labirintusában) után tegnap magyar nyelvre ültettem át a Dumitru Popescu diktálta „javításokat”. Három és fél havi többé-kevésbé intenzív idegháború után, mintha tényleg vége lenne az ügynek. Pillanatnyilag nem tudom megállapítani, menynyi volt a szándékos megleckéztetés ebben az ellenünk folytatott háborúskodásban, és mennyi volt csupán a bürokratikus gépezet indolenciája. Valószínűleg, mindkét tényező jelen lehetett – az objektív akadályokkal (utazások, gyűlések) együtt. Bizonyos azonban, hogy alul maradtam. Mi húztuk a rövidebbet.
A gyakorlatban „volt alkalmam megtapasztalni, hogy mit ér az Ököl és tenyér „önbírálata”, valamint az a fogadkozás, hogy az ügyet „értelmiségi színvonalon” fogják megoldani. Az igazság az, hogy az egész eljárásban (Florescu fellépése, Popescu-Dumnezeu intervenciói) szűkkeblűség és dühödt intolerancia nyilvánult meg a nemzetiségi sajátosságok és a demokratizmus időszerű követelményei kapcsán. Egyáltalán nem látszik, hogy a lengyel eseményekből levonták volna a megfelelő konzekvenciákat. De az is lehet, sőt az a valószínűbb, hogy éppen ezek az intézkedések fejezik ki a levont tanulságokat.
március 3.
Ebben a hónapban van G. G. 90. születésnapja. Egyrészt erről az évfordulóról (is) lemaradtunk, másrészt az évforduló újabb alkalmat adott több Gaál Gábort bíráló írás közlésére. Székely János az Utunkban írta meg elutasító visszaemlékezéseit, Kántor pedig (Tóth Sándorral is polemizálva) Kuncz Aladárt emelte G. G. fölé – a transzilvanizmus és a „vallani és vállalni” értelmezésével összefüggésben. A „Fellegvár” rendezvényén Ágoston Vilmos ironizálta egy 1940-ben közölt írása irodalompolitikai tételeit, majd dühödtfiatalok rontottak a bűnbak szerepére kiszemelt emlékének. Mindez persze közvetve az új Korunkot is érinti, s arra kötelez, hogy a tervbe vett júniusi G. Gsúlypontot e körülmények figyelembe vételével alakítsuk ki.
A helyzet, helyzetem ellentmondásosságára jellemző, hogy Julika átolvasván az Irodalom és valóság nekem dedikált példányát, olyan széljegyzeteimre bukkant, amelyek akkori – a könyvvel kapcsolatos –, enyhén szólva, konformizmusomról árulkodnak. Én sem voltam jobb a deákné vásznánál. Jellemző továbbá az is, hogy sose tettem szóvá G. G. előtt kifogásaimat. Ez nem csupán nexusunk felszínességére, hanem arra is utal, hogy nem voltam hozzá eléggé őszinte. De az is lehetséges, hogy beszélgettünk a könyvről, azonban már nem emlékszem rá. Miközben ma azért támadják, mert türelmetlen és szektás volt, ő éppen ennek a szellemnek és gyakorlatnak esett áldozatul. Életében és halálában különböző irányból kiindult támadások kereszttűzébe került.
Mindez – az emlékek felelevenedésével – a vele való kapcsolataim ma már érthetetlen felületességét is felidézi. Igaz, hogy általában zárkózott ember volt, de ez nem kielégítő magyarázat. Valószínű, hogy azért sem érezte szükségét a mélyebb szellemi kommunikációnak, noha az Utunk szerkesztőségében közvetlen, sőt jó munkatársak voltunk, mert a korkülönbség mellett szellemi érdeklődésünk sem igen találkozott. Nem tartott számára izgalmas partnernek. A magam akkori vakságában és süketségében én sem szorgalmaztam a bensőségesebb kontaktust. Pedig még egy fedél alatt is laktunk...
április 22.
Hetek óta tartó töprengés és vívódás azzal kapcsolatban, hogy maradjak-e a szerkesztőségben, vagy próbáljak átmenni az egyetemre? Míg Edgár tudomásul vette, hogy az utóbbi megoldás felé hajlok, Zsolt és Méliusz amellett kardoskodtak, hogy válasszam a lapot, amelyet a mai helyzetben nem szabad otthagyni. Bizonyos segítséget is ígértek annak a kivédésére, hogy jövőre nyugdíjazzanak.
Bukarestben – hosszú idegháború árán – megszereztem a Pestre szóló útlevelet. Ez az egyetlen „eredmény” háromnapos ott tartózkodás után. A Popescuval való találkozás (amire készültem) nem jött össze, de volt egy felszólalásom, ha nem is kívánt szinten, amelyben szóvá tettem a példányszám kérdését, megvédtem Szárhegyet és (név nélkül) megtámadtam Florescut. (Az utóbbi Vásárhelyen ismét nekünk rontott, és személy szerint engem is aposztrofált.) Volt egy jóízű beszélgetésem Bodorral, két találkozásom Méliusszal, aki nagy emfázissal és jogosan szemrehányásokat tett a G. G-születésnap elhanyagolása miatt.
A közelmúlt kudarcaiból, tapasztalataiból bizonyos tanulságok származnak, amelyeket – ha a lapnál maradok – nagyon komolyan figyelembe kell vennem. Sokkal több gondot muszáj fordítanom a lényegi mozzanatokra, a jelentést hordozó évfordulókra, az életfontosságú nexusokra Az eddiginél szorosabbra kell fűznöm a kapcsolatokat Méliusszal, általában a Bukarestben élő munkatársakkal, barátokkal. Segítségük hic et nunc egyszerűen nélkülözhetetlen.
Ha a Kriterion-táborban elhangzott felszólalások közlése miatti retorzió a lángra gyúló szekértábor egyik első tűzfészkét jelentette, a despota Mangalián tartott beszéde már újabb lángokat vetett. A diktátor a „forradalmi szellem” következetesebb érvényesítését követelte, ami a gyakorlatban az ideológiai s a más természetű terror könyörtelen bevetését vezette be. Ez válasz lehetett az országban kirobbanni készülő elégedetlenség különböző megnyilvánulásaira, a szervezett ellenállás, a disszidencia megjelenésére. Megszületett az első magyar szamizdat-lap, az Ellenpontok című illegális kiadvány is.
Teljes erővel beindult az egyneműsítő akció, amelynek számunkra legfélelmetesebb következménye a Kós-centenáriummal kapcsolatos – rossz krimikre hasonlító – eljárás volt (1983). Kóst visszamenő hatállyal is „betiltották”. Ez az újabb ügy is jelezte: helyzetem tarthatatlanná vált.
1984. január 25.
Megérkezett Koppándi, aki két órán át tartó négyszemközti beszélgetés során tolmácsolta főnöke, Mitea (aki – úgymond – „tisztelt”) értetlenségét. Mitea (aki a diktátor akkori tanácsosai közé tartozott) üzeni, hogy nem érti, mi történt velem, miként történhetett, hogy olyan számokat küldök ellenőrzésre, mint amilyen a 12-es is volt? Nyugodtan megismételtem, amit a megyénél, a Kós-üggyel kapcsolatos felelősségre vonáson már elmondtam. Nem tudok ebben a légkörben dolgozni, nem adhatom a nevem ahhoz a laphoz, amelyet végső soron mások szerkesztenek – a fejem fölött és ellenemre. Elmondtam a Jaspersről szóló írásom odisszeáját, a Kós-anyagok utáni bűnügyi nyomozás rémtörténetét. Kifejeztem értetlenségemet és tiltakozásomat több kivett írással (Panek, Babits, Madách) kapcsolatban. Felvetettem a Rácz Győzővel való viszonyom, valamint a Kántor elleni áskálódások kérdését. Végül üzentem Miteának, kihallgatást kértem tóié, hogy néhány halaszthatatlan problémát tisztázzunk: 1) a különböző ellenőrzések egyeztetése; 2) több, a lapból – számomra elfogadhatatlanul – kiemelt írás sorsa. Szó esett még Veress Magda és Csép Sándor alkalmazásáról. Míg az előbbi felvételét támogatja, az utóbbi esetében elutasító volt.
február 5.
Egymást követik a végkifejlet stációi. Még január 30-án kirobbant a botrány amiatt, hogy Beke György szép megemlékezését Kurkó Gyárfásról, amelyet a Korunkból kidobtak, sajtótörténeti felidézésként a NyIRK-ben közöltem. Azzal vádoltak, hogy – visszaélve a helyzettel – nem megfelelő írásokat „csempészek be” a lapba. 31-én írásban lemondtam a folyóiratnál betöltött (amúgy is inkább formális jellegű) főszerkesztői megbízatásomról.
Elsején beszámoltam erről Ion Vlad rektornak, aki helyeselte eljárásomat, közölte, hogy érdeklődéssel olvasta át a Francisc Păcurariuval folytatott – neki átadott – levélváltásomat, amelyet dokumentumerejűnek tart. Megismételte, hogy visszamehetnék az egyetemre, ha lesz norma, s ha az új káderrendezés (?) következtében nem merülnek fel különösebb akadályok.
Február 2-án azt a hírt kaptuk Bukarestből, hogy az új évkönyvet szétverték. Ezt az eszkaláció csúcsának érzem, de kiderült, hogy változatlanul naivnak bizonyultam.
február 7.
A megyénél Stoica gyakorlatilag „újraszerkesztette” a februári számot. Kiemelte Jakó Zsigmond – „gyanús”-nak minősített – írását, s hozzátette, hogy majd meglátjuk, kiadja-e a Kriterion? Megvétózta a Méliuszról szóló cikket, hisz – szerinte – „már eleget ünnepelték”. Tóth István versei is elvéreztek, mert „pesszimisták”. Bemutatták új megyei cenzornőnket, aki az Igazság teljesen műveletlen tordai tudósítója volt. Ezek után világos, hogy „nincs remény”...
február 8–10.
Veress Zolival Bukarestben jártunk, hogy valamit megmentsünk az új évkönyvből, amelyet ő szerkesztett. A félig már kinyomott kiadvány szétverése (erre még nem volt példa) érzékeny szellemi, politikai és pénzügyi csapást mért a szerkesztőségre, s ezért mindent el kellett követnünk annak érdekében, hogy valamilyen megoldást találjunk. Sajnos, nem sikerült magunk mellé állítanunk Fülesit, aki eddig jóindulatúan végezte dolgát, a lap ellenőrzését a Művelődési Bizottság megbízásából. Azt állította, hogy megmondta, ismét fel kell küldeni újabb ellenőrzésre a már átjavított, átdolgozott évkönyvet. Én viszont azt bizonygattam, hogy ilyen utasítást nem kaptam, erre egyébként sem volt még precedens. Most különben sem a „javítások” ellenőrzéséről, hanem teljesen új cenzúrázásról van szó. Mégpedig teljesen indokolatlan és szokatlan módon. Sajnos, Veress Zoltán elbizonytalanodott. Egyrészt ő is állította, hogy előzetesen nem követelték kategorikusan az újabb ellenőrzést, másrészt – feltehetően – nem akart a hatalom központi s a szerkesztőségen belüli képviselőjével konfliktusba kerülni. Az is tény, hogy egyszer talán említette, nem kellene-e újból az évkönyvet átnézni, de ezt – Ráczcal egyetértésben – feleslegesnek ítéltem.
Bukaresti tartózkodásom idején fogadott Mitea elnöki tanácsos. Szívélyes volt, s úgy éreztem, hogy nem színészkedett. Újból, most már élőszóval biztosított arról, hogy tisztel, én azonban – teljesen kiborultán – minden keserűségemet és panaszomat a fejére zúdítottam. Türelemmel végighallgatott, de láttam rajta, hogy a feltárt problémák zömmel ismeretlenek számára Egyre zaklatottabb lettem, ami nagyon ritkán fordult elő velem, ő pedig nyugtatni igyekezett. Feltehetőleg attól tartott, hogy a szobájában infarktust kapok. Neki is bejelentettem, hogy ilyen körülmények között nem vállalom tovább a főszerkesztői felelősséget. Ő célzott a SZER-nek leváltásomról szóló híradására, amely – szerinte – nem következik be, mert ha a lap helyzete „normalizálódik”, az ügyek intézése a régi kerékvágásba zökken vissza. Megállapodtunk abban, hogy Kolozsvárról – jobb idegállapotban – írásban összefoglalom a neki elmondottakat, s ő ígérte, hogy a felső fórum elé terjeszti.
Barátaim (Gálfalvi, Szász, Horváth), akiknek beszámoltam, úgy látják, hogy mind a belső, mind a külső feltételek kedvezőtlenek, nem tudok velük megküzdeni, és így mindenféle szempontból tönkremegyek. Éppen azért ők azt javasolják, hogy mondjak azonnal le. Domokos Géza nem csatlakozott ehhez a véleményhez, ő – kedvezőbb körülmények között – folytatja a maga küzdelmét.
február 25.
Három nappal ezelőtt, Kacsó Sándor temetésének napján, délután 2 órakor Stoica telefonált, hogy megtudta, Ditrói Ervinnek, aki kivándorolni készül, cikke van a már többször átalakított évkönyvben. Ki kell venni. Erre valóságos hisztéria tört ki a szerkesztőségben, mert ez a követelmény a már kimyomtatott borítót használhatatlanná tette, és pénzügyileg is szörnyű helyzetet teremtett volna. Valamilyen gyakorlati megoldást kerestem és találtam, s ebben – szerencsére – Rácz is segített, mert ő is tudott a dologról.
Mikor ezt az újabb bonyodalmat sikerült elrendezni, megírtam Miteának a megbeszélt terjedelmes levelet.
A kolozsvári magyar főkonzul búcsú-fogadást rendezett, s ez alkalom volt arra, hogy érezzem: az értelmiségi krémje támogat a számomra már gyakran Don Quijoteinek tűnő küszködésemben. Ott kibékültem Panekkel, akivel a „Csipkerózsika-ügy” óta gyakorlatilag nem érintkeztem. Ennek örültem, mert nem vagyok haragtartó, és szeretem a normális kollegiális-emberi kapcsolatokat.
Talán nem érdektelen mostani tudati-lelki állapotomat elemezni. Tény, hogy eljutottam az idegellenállás utolsó szakaszába, s ennek felismerése döntő kell hogy legyen a továbbiak szempontjából. Minden energiám összeszedésével tudom csak állni a sarat, s a napi feladatokat jól-rosszul ellátni. De arra már képtelennek érzem magam, hogy a legjobb megoldásért izguljak, és törjem magam. Mintha lelkileg már elszakadtam volna a laptól. A mindennapos szerkesztőségi munka – a bizonyosra vehető stresszmennyiség perspektívájában – már tehernek, nyűgnek számít. Sikerült megutáltatni velem a szerkesztést, s akik erre törekedtek, elérték céljukat. Éppen ezért már nem lesz nehéz a távozás; a lemondást szorgalmazó barátaim nyitott kaput döngetnek.
Huszonhét év után azonban – úgy érzem – kötelességem még néhány ügyet rendezni, ha ez egyáltalán lehetséges. Megvárom még a Mitea válaszát, hátha valamilyen kedvezőbb fordulatot hoz. Kérdés persze, lesz-e ilyen válasz? És az sem közömbös, mennyi idő alatt tudom szellemi erőimet regenerálni? Tudok-e a jelenlegi körülmények között közölni és mit?