Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. július, IV. évfolyam, 7. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bartók Árpád

Bartók Árpád
SZÜRET ALBISON
Egy áprilisi reggelen, Zsuzsanna néni azzal zavart fel álmaimból, hogy azon az éjszaka minden lefagyott.
Hetek múltával akkora por árasztotta el a környéket, hogy a nap alig-alig látszott. Sokáig olyan színe volt a levegőnek, mint naplementekor a szelet jelző felhőké, s ez a rózsaszínű por vastagon rakódott le mindenre. Azt mondták, hogy a Hortobágyon átvonuló orkán okozta.
Az eseményekhez tartozik az is, hogy a szomszéd szekerének rúdja, a rossz kerítésen át, Nagy András udvarára nyúlt, aki a rúd végét fűrésszel levágta, mondván, hogy a kerítéstől fel az Úristenig a bennvaló az ő tulajdona, s ott azt tesz, amit akar…
A késői fagy a szőlőt sem kímélte. Úgy tíz óra felé, a megfagyott hajtások lekonyultak, olyan volt a szőlőhegy, mintha leforrázták volna.
A lefagyott részeket lemetszették.
Az új hajtások igyekeztek kiegyensúlyozni a kárt.
Lett is termés elég szépen.
Egy októberi nap, úgy szürkület felé, egyik jó ismerősöm szüretre hívott meg.
Üdvözöltem meghívását, hiszen eddig soha nem voltam szüreten.
Másnap reggel megérkeztünk a szőlőhegyre. Tiszta volt a levegő, szinte Asszonyvásáráig el lehetett látni.
A felkelő nap fényesen sütött, szokatlanul fényesen meg is csillogtatta a tárgyak vékony dérrétegét.
Az asszonyok dideregve várakoztak, mert a gazda még nem hozta elő a szüretelő edényeket.
Csípős szellő lengette a cseresznyefa lombját, s a Sós völgyéből nedves avarillatot hozott.
A szedők felfogták a sorokat. Kettesével álltak minden sorra.
A szomszéd lány várt, még nem fogott munkához: – Fázom – mondta reszketve, karba tett kezeit hóna alá dugta, s lábait serényen emelgette.
A jövendőbeli vő hiányzott a szüretről, s így aznap a család egyetlen lányával dolgoztam.
Míg a szedők haladgattak a sorokon, addig mi ketten, a pajta előtt, a Noah földre pergett bogyóit gyűjtögettük fel.
Aztán elolvadt a dér, felszáradt a harmat, szép napsütéses, meleg őszi nap, olyan igazi szüretnek való idő lett.
A szomszéd kislány is levetette kabátját, szótlanul munkálkodott, gyakran felénk fordult, szemfüleskedett, mintha erre valaki megbízta volna.
Mi kettesben – ahogy szokás mondani – a hámistrángot nem szakítottuk el, nagyon sokat tereferéltünk.
Amikor a lány lehajolt, hajfürtjei gyakran orcájára hulltak, s ahogyan azokat rendezgette, gyűrűje meg-megvillant.
– Még van-e szednivaló? – kérdezte a lány apja.
– Még egy kevés – felelte a lány.
Akarva, nem akarva, nagyon összebarátkoztunk, viccelődtünk, nevetgéltünk, de csak csendben, rangunkhoz méretezve, hiszen falun hamar bajt csinálhatnak a pletykaszájak.
Álltam előtte némán…
Ő alig hallhatóan dúdolgatta:
Fogadásom tiltja szeretni.
De nem a legényre nevetni – s valahányszor felnézett reám, szemeim, akaratom ellenére, kivágott ruháján át remegő melleire tévedtek…
Újból munkához láttam, komolyabban, de közben sokat beszélgettünk, még olyasmiről is, amiről nem kellett volna, de mivel a piros Delavári levéből jókat húztunk, már nem törődtünk szinte senkivel. Én víz helyett is bort ittam, mert székely hazám vizei után az albisit sohasem tudtam megszokni.
Lassan már dél felé járt.
A szőlőhegy zengett a daltól.
Abban az évben „Albis gyöngyei” a megyei énekkar-versenyen első díjat nyertek.
A mi szüretelőink is szebbnél szebb nótákat daloltak. Mi is belekapcsolódtunk. Ilyen jókedv ott rég nem volt.
A munka javában folyt.
Közben a delet is elharangozták.
A szőlőfürtök legszebbjeit már csak éppen kóstolgattuk, mindenki dugásig lakott.
Rendre a nap sugarai is veszítettek erejükből.
Kellemes szellő sodort végig a közeli akácok lombjain, majd fürge forgószél sepert a szőlőtáblákon át, s felettünk magasan a sárguló levelek máris libegve keringtek.
Hirtelen besötétedett.
Az előbbi szüreti hangulat egyből megszűnt.
Kijöttünk a sorokból, mert a Csatár felől valósággal ránk hömpölyögtek a fekete gomolyfelhők.
Alig hogy elrendeztük a leszedett szőlőt, eget-földet rázó dörgések közepette hullt az áldás.
Behúzódtunk a pajtába.
Az aprójószág hogyléte nagyon nyugtalanította a szüretelőket, s ezért a zuhogóban elindultak haza, mondván, hogy az eső napnyugtig úgy sem szűnik meg, s nehogy baj érje őket.
– Addig maradok, amíg az eső elcsendesedik – mondtam határozottan, így aztán a lánnyal kettesben vártuk a zivatar végét.
Halkan beszélgettünk.
Rohamosan sötétedett.
Már az orrom hegyéig sem láttam.
Pokoli vakság lett úrrá.
Elhallgattunk.
Csapós eső zendített rá, s keményen paskolta a cserepeket. Az egymást érő dörgések valamelyike nagyot rittyent… A lány ösztönösen ragadta meg karomat, s mert felettünk egyfolytában recsegett a fedélzet, szorosan hozzám bújt, s alig hallhatóan mondta: – Jaj! Istenem! Mikor lesz már vége ennek az ítéletidőnek? Átöleltem.
A hajába bújtam, s fülébe súgtam:– Ne félj! Melletted vagyok…!
Bátorító szavaim jóformán be sem fejeztem, s a Stubenberg erdeje felett Petri irányából szokatlanul fényeset villámlott, s nyomban rettenetes dörgés rázta meg környezetünket. Az volt a benyomásom, hogy a pajta lángba borult.
Megremegtünk.
Egy különös érzés nyílszerűen szaladt végig a gerincemen. A mosolygós szép lányarc, a fellobbanó fény pillanatában, a képes meséskönyvekben látható boszorkány rémképét idézte elém. Szikrázó hajszálai láttán borzongott a hátam.
Ilyen nagy égiháború valamikor gyermekkoromban, Bodokon, Kétárok pusztáján ért. Akkor én is vártam a gyilkos idő végét, most viszont szívemből óhajtottam: – Uram, ha lehet, valamivel szelídebben, de legalább hajnalig egyfolytában…
Kérésemet az Úr nem hallgatta meg. Még sokáig zakatolt az idő, elég kiadósan, de a dörgések rendre gyérülni kezdtek.
Az idegeket borzoló csattogások összeboronáltak. Már azt hittem, hogy enyém az egész világ, s kezdtem nem férni a bőrömben… Szerettem volna valami olyasmit súgni a lány fülébe, ami… nem értelmes…, de mégis sokatmondó…
Csak ennyi volt az egész.
– Te! Légy észnél! – mondta a lány. – Ha nem ülsz szépen, ebben a vad időben azonnal elindulok, s itt hagylak!
A zivatar valamivel alábbhagyott, de én nem. Aztán újból rám szólt: – Úgy látom, nem értesz magyarul! Mi van veled? Meg vagy húzatva? Gyere! Indulunk! S a kilincset máris lenyomta…
Kézen fogva vezettem a ragadós sárga bihari friss sárban, át az albisi nagy legelőn, hazafelé, mint ezer idegent, vigyázva rá, hogy el ne essen, de egy árva szó, nem sok, annyit sem szóltam…
A falu halk volt. Még egy kutya sem vakkantott. Úgy tűnt, mintha csak mi ketten lennénk ezen a világon.
Az utóvillámlások, kisebb-nagyobb megszakításokkal villogtak bele a vaksötétbe, s ilyenkor a lány orcáját sápadtnak láttam, szemei kristályként csillogtak, teste karcsúbbá vált, megremegett, mert egy róka a gyékényből fehér tollú zsákmányával a szájában váratlanul ránk rohant.
– Teszed le azt a rucát! – kiáltottam torkomszakadtából.
– No, végre…! – mondta a lány. – Már azt hittem, megnémultál, s nyomban karon is ragadott.
A róka elejtette áldozatát. Eszeveszetten szaladt a közeli akácosba. Mi pedig a sikátor felé igyekeztünk.
A csillagok a rohanó felhők nyomában hol itt, hol ott rikítóan bújtak elő, s a horizont felett, ott hátul valahol, mint elgörbült vékony, izzó fémszál, az új hold vigyorgott reánk, s lelógó sarlója további esőt ígért.
A róka visszatért, s szorgoskodva cipelte áldozatát, de most figyelmesebben. A halványan villanó fényben láttuk, hogy fejét magasba tartotta, nehogy a lelógó szárny nekikoppanjon valamelyik száraz kórónak, s megzavarja ezt a róka-tolvaj csendet…
Már nem törődtünk semmivel.
Nem féltünk senkitől.
Nem volt ki árulkodjon, kivéve a ravasz rókát, de most az is el volt foglalva áldozatával.
Odahaza terített asztallal vártak.
Vacsorához tessékeltek.
Csak az otthoniak voltak a házban.
A háziak is asztalhoz ültek. A sok szőlő után mindenki étel-éhes volt.
A házigazda magasba emelte poharát: – Az Úr soha ne feledkezzen meg rólunk – mondta dörmögő hangjával, s egészségünkre kívánta. A szilvapálinkát egyből behajtottam. Étvágyam megsokszorozódott, de hiába kínáltak, azonnal nem vettem, székely szokás szerint kéreltettem magam…, mert a pajtai jelenet, az esti séta, s a szemet szikráztató pálinka fellobbantották megszokott jókedvemet.
A lány rám nézett.
Észrevehetően sóhajtottam, talán el is pirultam. Aztán jó helyi szokás szerint, dicsérni kezdték nekem az ételt, de senki egy szóval sem mondta, tessék, vegyen, merítsen a töltött paprikából!
– No, nézze, milyen finom! – mondta a lány.
Hogyha már azt mondták, hogy nézzem,… hát néztem…
A többiek leplezett türelmetlenséggel – hogy a vendég venne elsőnek – az éhségtől hajtva egyre csak ismételték: Nézze, milyen jó, nézze, milyen finom!
Míg felettem a háziak összenéztek, én továbbra is némi közömbösséggel bámultam a gőzölgő, finom illatú levest, pedig szemem kotyogott az éhségtől.
– Na, mindjárt megharagszom – mondta a mama.
Már éppen akartam venni, tartva attól, hogy csakugyan sértődés lesz a dologból, hiszen már pattanásig feszült a húr.
– Én szófogadó vagyok – mondtam félszájjal mosolyogva.
– Azt már látjuk – válaszolta a lány testvére öblös hangjával –, s most már ne csak nézze, hogy milyen finom, merítsen és egyen!
Beszélgetés közben újból előkerült a Delavári, aztán apránként elszállingóztak, lefeküdtek…
Én is elbúcsúztam, de kinn addig időztünk, míg az apa, első álmából felriadva, ingben és gatyában rohant a kapu felé, lánya keresésére.
Most aztán csakugyan későre járt.
Mikor meglátott, annyit mondott: – Jaj! Hát maga tetszik lenni? No, nincs semmi baj, ne tessék haragudni!
Szavából éreztem, hogy ő sem haragudott.
Talán még maradtunk volna, de már hajnalodott.
Pár nap múlva a lány felkeresett.
Megállt a nyitott ajtó küszöbén.
– Zsuzsanna nénit keresem – mondta alig hallhatóan.
– Nem hallod, most húzza a harangot.
Bejött, megállt előttem, majd a fülemhez hajolva súgta: – Nem hallok…
Átöleltem.
Halkan folytatta: – Nem látok…
Amíg ott sugdolóztunk, Zsuzsanna néni egybe harangozott.
Szétrebbentünk. Az ajtó előtt az orgonabokor leveleit valami megzörgette.
Zsuzsanna néni behúzta a harangot. Az utolsó harangütés érces hangja remegve bolyongott szobámban. Még a zongora húrját is megrezegtette.
– Miért csomagolsz? Hová készülsz? – kérdezte a lány.
– Behívóm érkezett. Megyek katonának.
A történelem is zivatarban szüretelt…
A villámban fénylő szőlőgerezdek és a csapó esőn át felragyogó lányszemek emléke szüretről szüretre visszatér, és ilyenkor fülemben zeng az albisi harangszó.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék